BRETTER ZOLTÁN, az SZDSZ képviselőcsoportjának vezérszónoka:
BRETTER ZOLTÁN, az SZDSZ képviselőcsoportjának vezérszónoka:
BRETTER ZOLTÁN, az SZDSZ képviselőcsoportjának vezérszónoka: Köszönöm szépen. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! A tudományban nincs fél szabadság és negyed szabadság. A tudományban csakis teljes szabadság van. A felsőoktatási törvénynek és a hozzá kapcsolódó jogszabályoknak mind-mind ebből az igen egyszerű, ámde sarkalatos megállapításból kell kiindulniuk.
A szabaddemokraták is ezt teszik, amikor a felsőoktatási törvényről beszélnek. Elmondjuk majd azon elképezelésünknek alapvonalait, melyek legjobban szolgálhatják a tudomány és tanulás teljes szabadságának elvét, de rögtön utána arról is beszélünk, hogy a mai megmerevedett, központilag irányított, rugalmatlan és alkalmatlan felsőoktatási rendszert hogyan lehet fokozatosan, de elszántan átalakítani, hogy jobban megfeleljen saját szabadságelveinek.
De vizsgáljuk meg először: kinek áll érdekében egy olyan törvény, mely a felsőoktatás szabadságáról szól? Azoknak az állampolgároknak, fiataloknak, akik szeretnének tanulni, de nem jutnak be egyetlen felsőoktatási intézménybe, sem magán-felsőoktatásiba, sem államiba. Akik amellett, hogy nem jutnak lakáshoz, a munkanélküliség fenyegeti őket, s ráadásul tanulni sem tudnak. Nekik egy szabad felsőoktatási törvény megnyithatja legalább az egyik utat, melyen elindulhatnak.
A törvény adta szabadság lehet azé az oktatóé, aki érdekelt egy nagyobb terheléses, és jobban, differenciáltabban megfizetett oktatásban, ahol a teljesítmény a döntő értékelési kritérium. Fiatal oktatók ők, tanársegédek, adjunktusok, akik a diákok mellett az 1989-től folyó intézményi átalakulások motorjai voltak.
Azokhoz az oktatókhoz is szólhatunk, akiknek már van nemzetközi tudományos tapasztalatuk és presztízsük, ugyanakkor fojtogatja őket saját környezetük középszerűsége, a tudományos teljesítmények alacsony színvonala, a verseny nélküli helyzet, a tudományos közvélemény sekélyessége, és nem utolsósorban az egyenlősítő fizetés. Ők képesek a nagyobb munkára, természetesen az egyéni béralkuban kiharcolt sokkal magasabb fizetésért. Megjegyzendő, hogy az agyelszívás leginkább ezt a csoportot érinti, és elsőrangú cél az is, hogy ők itthon maradjanak.
Azok az intézményvezetők is érdekeltek egy új típusú felsőoktatási törvényben, akik a fent megnevezett oktatókkal dolgoznának szívesen, akiknek intézményük tudományos presztízse első rangú cél, akik nem félnek vállalni a differenciált bérezést, egy észszerű tanerő-politika felelősségét, akik intézményük gazdasági tevékenységét tekintve kezdeményezőek, és állandóan új források bevonását szorgalmazzák, akik nem félnek a társadalmi laikus, vagy diákellenőrzés különböző formáitól.
Végül, de elsősorban azoknak a diákoknak, hallgatóknak szól e törvény, akik tanulni szeretnének, akik számára nem mindegy, hogy érdemjegyük mögött milyen, általuk is őszintén értékelt teljesítmény áll, akik kritikusak oktatóikkal szemben, akik életük fontos befektetésének tekintik a tanulást, és bíznak annak megtérülésében, olyannyira, hogy anyagi áldozatokat is készek vállalni, ha garanciákat kapnak arra, hogy anyagi terheikkel nem maradnak magukra, akik a megrendelő biztos tudatával választják ki a nekik megfelelő tárgyakat, oktatókat.
Talán nem tévedek, hogyha azt mondom: ma már a magyar felsőoktatásban élők és dolgozók zöme ezekhez a csoportokhoz tartozik, ugyanakkor a törvény néhány napi, az érdekeltekkel kötött kompromisszumtól eltekintve elavult állapotokat rögzít. Mint megannyi, e Kormány által beterjesztett törvénnyel, ezzel is az a baj, hogy nincsen benne, nincsen általa távlat.
Tisztelt Ház! Milyen rendszerátalakító megoldásokra gondolunk, mikor távlatokról beszélünk? Mindenekelőtt egy régi igazságra szeretnék megint csak emlékeztetni: szabadság ott van, ahol tulajdon is van. A felsőoktatási intézményeket tehát tulajdonhoz kell juttatni, és el kell vágni azokat a birtokosi szálakat, melyek még mindig az állam kizárólagos hitbizományaiként tüntetik fel őket.
Több módszerrel is számolhatunk. Állami tulajdonú felsőoktatási intézmények helyett célszerű lenne kihasználni a közalapítványi forma lehetőségeit. Ebben a rendszerben maguk az egyetemek rendelkeznének a nekik juttatott állami vagyonnal, azzal az ingatlannal és eszközökkel, melyeket jelenleg is használnak.
Természetesen a vagyont működtetni is kell. Erre való a költségvetési finanszírozás, a tandíjbevételek, a vállalkozói támogatás, egy-egy város, régió önkormányzatainak hozzájárulása, és nem utolsósorban állami privatizálandó vállalatok részvényei.
Léteznek olyan technikák, melyek alkalmazásával fokozatosan hozhatjuk a felsőoktatási intézményeket olyan kedvező helyzetbe, melyben kizárólagos állami függőségük megszűnik. A saját tulajdonnal rendelkező, különböző anyagi forrásokból táplálkozó felsőoktatási intézményeknek megfelelően kell kialakítani az ellenőrzés rendszerét is.
Létrehozandók azok a laikus testületek, melyek teljes kompetenciával fölváltják a minisztériumi igazgatást, és magától értetődően számolják föl azt az áldatlan vitát is, amely - úgymond - a szakágazati irányítás egységességéről, avagy megosztottságáról szól. Csak megemlítem, hogy ezt a teljesen kilátástalan kormányzati családi perpatvart a törvénytervezet A- és B-variációként emlegeti, és továbbra sem oldja meg.
Az jogosult a felsőoktatási intézmény gazdálkodásának figyelemmel kísérésére, aki az intézményért áldozatot vállal. A város, mely támogatja a felsőoktatási intézményt, hiszen az befolyásolja a település életét, és presztízst jelent neki. A vállalkozó, aki gazdasági tevékenysége hasznát a felsőoktatásba forgatja. A diák, aki tandíjat fizet. És végül, valamint utolsósorban egyik szereplőként a sok között az állam, mely normatív támogatást nyújt.
(16.50)
Ezeknek a képviselői alkotják a laikus testületet, mely kapcsolódik főiskolához, egyetemhez, és azokkal a jogosítványokkal rendelkezik, melyekkel manapság többnyire a Kormány vagy minisztérium rendelkezik.
A költségvetési támogatás egész rendszere is átalakításra szorul. Ennek két központi eleme van: az egységes, ám differenciált normatív, tanulólétszám alapján megállapított összeg, valamint a diákhitel, melyhez állami garancia szükséges.
A központi finanszírozás ezáltal válik nyitottabbá és oldódik meghatározó, egyben korlátozó jellege. Nagyobb mozgásteret ad az intézményeknek. Valamelyest ellensúlyozhatja a Budapest-központúságot, jobban kizárja azoknak a részérdekeknek az érvényesülését, melyek az informális lobbyzási erővel arányosak. Az intézmények ráhagyásos gazdálkodásának ellenszere. A bázisfinanszírozás ugyanis arra készteti az intézményt, hogy rátegyen költségeire és ezzel természetesen pazarol, amire maga a rendszer készteti. A diákhitel pedig lehetővé teszi nemcsak azt, hogy a diák megrendelőként léphessen fel az intézménnyel szemben, de azt is, hogy minél többen vegyenek részt a felsőoktatásban.
Tisztelt Elnök úr! Tisztelt Ház! Elérkeztünk ezzel egy olyan ponthoz, mely önmagában is elegendő ahhoz, hogy a magyar felsőoktatás terjeszkedését végre-valahára elindítsa és befogadóképességét növelje.
Nyomasztó tény - még akkor is, ha az alább felsorolt számokat kellő kritikával, súlyozással kezeljük, hiszen a magyar hallgatói nyilvántartásban számos Nyugaton ismert felsőoktatási intézménytípus nem szerepel -, hogy a felsőoktatásban részesülők aránya 10-15% a megfelelő korosztály viszonylatában; míg ugyanez az arány Nyugat-Európa országaiban 20-30%.
1992-ben a jelentkezők kevesebb mint fele nyert felvételt valamilyen felsőoktatási intézménybe.
Korlátozó jellegűnek tekinthető az is, hogy bizonyos nem középiskolai oktatási formákból nem lehet bejutni felsőoktatási intézményekbe. Figyelembe véve a felsőoktatás iránti igényt is, mely a visszautasítottak hallatlanul magas arányában mutatkozik meg, a legelső feladat a hallgatói létszám növelése. A vagyonhoz juttatásról és finanszírozásról fentebb elmondottak ezt a célt szolgálják.
De azt is tudhatjuk ma már, hogy a felsőoktatás terjeszkedése, expanziója nem valósítható meg csupán a már létező intézményekkel, hiszen ezek befogadóképessége korlátozott. Égetően szükségünk van a magán felsőoktatási intézményekre, és akkor, amikor ezt mondom, idézzük eszünkbe, hogy jelenleg, a XX. század végén a Magyar Köztársaságban még nem működik magánegyetem, legfeljebb egyházi. Azért nem, mert a jelenlegi rendelkezések az alapítást szinte lehetetlenné teszik.
A Kormány beterjesztett törvényjavaslata, melynek részletes bírálatával Rab Károly képviselőtársam foglalkozik majd, tehát az előttünk fekvő törvényjavaslat a korábbi szabályozások szellemében fogalmaz. Induló feltételeket szab meg, melyek teljesítése már működő egyetemeket is nehéz helyzetbe hozna. Ezzel szemben nagy mértékben meg kellene könnyíteni az alapítást és a tevékenység, az eredmények utólagos elismeréséhez kötni az egyetemi vagy főiskolai rang felvételét. Sőt, még ennél is tovább mehetünk, hiszen kényszerítőek a körülményeink.
Sok-sok fiatal előtt jelenleg hármas kilátástalanság áll. Nem juthatnak lakáshoz, nem kapnak munkát, és felsőoktatási rendszerünk zártsága miatt nem is tanulhatnak tovább. Ezt így egyszerre nem lehet fenntartani. Ha nem nyitunk utakat, akkor joggal kérdezheti bármely állampolgár: hát, miért is vagyok én ennek az országnak a polgára?
A Magyar Köztársaságnak itt sürgős teendői vannak a polgáraival szemben. A felsőoktatási törvénynek pedig ebből a perspektívából kellene megfelelnie.
Tisztelt képviselőtársaim! Az eddig elmondottakból következik, hogy a felsőoktatási törvénytervezet megoldásai felemásak, és sokszor megállnak az úton, mielőtt egyáltalán elindulnának.
Az akkreditációs bizottság, a felsőoktatási tanács és az állam, a Kormány, a minisztérium, a minisztériumok szerepe és felelősségi köre nincs jól szabályozva. A kinevezések, a minősítés egésze, valamint a szakmai döntések kizárólagos helye az intézmény, az azt felügyelő laikus testület vagy a delegációs alapon összeálló felsőoktatási tanács.
A felsőoktatási törvény tervezetének zavaros, homályos vagy egyszerűen csak hatalmi érdekeket tükröző passzusai abszurd lehetőségeket is rejtenek. Megtörténhet, hogy valamilyen miniszter ellenállásán megbukik adott intézmény gazdasági igazgatójának a kinevezése, vagy az intézményi tanács által javasolt rektorjelöltet a miniszter nem terjeszti az államfő elé. Az állami bürokráciának ez a szerepe indokolatlan és felszámolandó.
Vannak azonban olyanok, az államelvű féltés hívei, akik remegve kérdezik: ha az államnak semmilyen szerepe nem marad, akkor miért kellene fizetnie? Teljességgel rossz felvetés ez. Mert van az államnak szerepe. Például az Országgyűlés az, amelyik évi költségvetésében megállapítja az állami támogatás normatívamértékét. A Kormányra és az Országgyűlésre hárul az a feladat, hogy a jogi kereteket kidolgozza, hogy az akkreditációs bizottságnak és a felsőoktatási tanácsnak döntési jogosítványokat adjon, hogy lehetővé tegye törvényi szinten az autonómiát. Aztán a többi néma csend, ahogy a halhatatlan költő mondaná. A többi már nem az államnak, hanem az állampolgároknak, a társadalomnak a dolga.
Tisztelt Ház! Felszólalásom végén gróf Klebelsberg Kuno vallás- és közoktatásügyi minisztert szeretném idézni, aki bizonyos vonatkozásokban mind a mai napig ható érvénnyel fogalmazta meg a tudomány szabadságának elvét. A miniszter ezt mondta 1922-ben a 19. törvénycikk indoklásakor, mellyel az Országos Magyar Gyűjteményegyetem létesült: "A szabadság nemcsak a tudományos kutatás, hanem a tudományos igazgatás sikerének is nélkülözhetetlen előfeltétele. A közigazgatási szabadság jogi formája pedig az autonómia." Köszönöm. (Taps.)
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
