PAPP SÁNDOR, DR. (MDF)
PAPP SÁNDOR, DR. (MDF)
PAPP SÁNDOR, DR. (MDF) Igen tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! A tárgyalásba vett, a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló törvénytervezet, azt hiszem, valamennyiünk szándéka szerint, a többségi nemzet, a többségi társadalom és a kisebbségek közötti, de ugyanígy közvetve a kisebbségek egymás közötti együttélését kívánja segíteni a kölcsönös megbecsülés és bizalom alapján.
Nem csupán állapotokat kíván tehát elsősorban feltérképezni és rögzíteni, hanem viszonyokat és folyamatokat igyekszik, megfelelő keretek között tartva, az érdekelt felek jó szándékát és együttműködését feltételezve szabályozni.
Kiindulópontja az egyén szabadságán és a törvények tiszteletén alapuló másság, különbözőség jogaiba történő behelyezése és megőrzése.
A témához - ez nyilvánvaló - különféle nézőpontból közelíthetünk. Választhatjuk a kérdéskör jogi oldalának vizsgálatát a garanciákkal együtt, de a megközelítéshez történelmi, s az azoktól aligha elválasztható politikai szempontokat is előkereshetjük.
Engedjék meg, hogy most inkább a történelmi megközelítés lehetőségét használjam fel, vállalva annak a veszélyét, hogy mindez hiábavaló historizálásnak minősülhet, annál is inkább, mivel az eddigiekben ezekről a kérdésekről alapjában véve csak jelzésszerűen esett szó, másfelől pedig azért, mivel azokkal értek egyet, akik azt vallják, hogy aki nem tudja, honnét jön, aligha érzékelheti, hogy éppen hol van, következésképpen még kevésbé ismeri, hogy merre tart.
Szükségesnek látszhat a történeti közelítés azért is, mert a történelem során a magyar társadalomban saját szándékainkkal, erőfeszítéseinkkel és cselekedeteinkkel összefüggésben gyakran megnyilvánul egyfajta önlekicsinylő vagy önleminősítő magatartás, amit azután a másik oldalról a túllicitálás, a túlkompenzálás jelensége kísér.
Ezen az úton talán elkerülhetővé válik az is, hogy döntésünk ne a térben és időben egydimenziós szeletemberlét tipikus megnyilatkozásából fakadjon, akinek számára nem létezik múlt és jövő, csupán egy természetellenesen kitágított jelen, amelyben a saját cselekvés oly magas értékűvé transzformálható, hogy mások tapasztalatai ebben az összefüggésben jelentéktelenné minősíthetők.
A történeti közelítés azért is hasznos lehet, mivel a probléma hosszmetszetét adja, tehát kialakulását és fejlődését szemlélteti, míg a jogi a keresztmetszetet állítja elénk, azaz a mai társadalmi viszonyokkal való összefüggésüket vázolja fel.
Tisztelt Ház! A miniszteri expozéban és a hozzászólások során elhangzott, hogy az előttünk fekvő törvényjavaslat megoldási módjai nemzetközi viszonylatban is előremutatók; hogy a magyar törvényhozás ebben az esetben olyan szabályozásra tesz kísérletet, különösképpen az önkormányzatiság tekintetében, amelynek előzménynélkülisége okán más államok törvényhozói, szakértői - többségiek és kisebbségiek - egyaránt külön figyelmet fognak szentelni. Ez a tény önmagában véve is megfogalmazza a történetiség vizsgálata kapcsán azt az egyáltalán nem másodrendű kérdést, hogy a magyar nemzetiségi jog fejlődése kapcsán már kitétetett-e erős, nemzetközi összehasonlításnak, netán bizonyos nemzetközi szabályozás kényszerítő erővel fogalmazta meg számunkra ebben a tekintetben a múltunkkal való szembenézést.
Engedjék meg, hogy a magyar nemzetiségi jog fejlődését progresszív vagy retrográd voltát adott időpillanatban egy jól ismert történelmi fejleményt, nevezetesen a trianoni békerendszer idevágó szabályozását segítségül híva próbáljam meg bemutatni.
Ismeretes, hogy az első világháborút követő nemzetközi szerződések megkötése előtt a nemzetiségek jogait az egyes államok belső törvényhozásuk útján, többnyire célszerűségi szempontoktól vezettetve szabályozták.
A háború után a szövetséges és társult főhatalmak a legyőzött államokkal kötött békeszerződésekbe vettek fel nemzetiségvédelmi, illetve az ekkor született új terminológia szerint a faji, nyelvi vagy vallási kisebbségek védelmét szolgáló rendelkezéseket. Az új és a területileg meggyarapodott államokkal pedig külön kisebbségi szerződéseket kötöttek.
A trianoni békeszerződés harmadik részének 6. címe, 54-60. cikkig, a magyarországi kisebbségek védelmére vonatkozó rendelkezéseket tartalmaz, amelyekhez hasonló kötelezettségek vállalására a szövetséges és társult főhatalmak az úgynevezett utódállamok közül Csehszlovákiát, Jugoszláviát és Romániát - mint tudjuk - különszerződésekben kötelezték.
A magyar békedelegáció - történelmi tény - nem gördített akadályokat e rendelkezések elfogadása elé, amire egyébként egyes utódállamokat csak ultimátummal lehetett rávenni, mivel azok összhangban állottak a nemzetiségeknek Magyarországon korábban már biztosított jogokkal. Ily módon talán Magyarország volt az egyetlen állam, ahol a trianoni szerződés idevágó paragrafusai új kötelezettséget nem képeztek, mert az 1868-as nemzetiségi törvény már fél évszázaddal azelőtt kimutathatóan, sokkal szabatosabb formában és tágabb keretek között biztosította a magyar politikai nemzethez tartozó nemzetiségi polgárok jogait.
A magyar nemzetiségi törvény természeténél fogva alaptörvény jellegével rendelkezett, és így furcsa módon a trianoni szerződés kisebbségvédelmi rendelkezései már elfogadásuk előtt a magyar alkotmány szerves részét képezték, és nem a békediktátum tette őket azzá.
Tisztelt Ház! Ha most mindez hihetetlennek tűnik fel, akkor lássunk erre csupán egyetlen konkrét példát. Példám a nemzetiségi iskolaügyre vonatkozik. A trianoni szerződés 58. cikke (5) bekezdése megállapítja: a kisebbségek saját iskolákat állíthatnak fel.
Az 59. cikk (1) bekezdése szerint a magyar kormánynak gondoskodnia kell az állami iskolákban a kisebbségek anyanyelvi oktatásáról.
Az 59. cikk (2) bekezdése: a kisebbségek számára közsegélyt kell biztosítani.
A végrehajtásról szóló 4800/1923-as számú rendelet a kisebbségek iskolai jogait a fentebb idézett rendelkezéseken túlmenően biztosította, s e tekintetben az 1868-as törvény hagyományaihoz tért vissza.
Megemlítendő az is, hogy míg a trianoni szerződés csak az elemi iskolákban írja elő a kisebbségi tankötelesek anyanyelvi oktatását, a 4800/1923-as számú rendelet erre vonatkozóan bizonyos polgári és középiskolákban is intézkedik, sőt egyetemi tanszékek felállítását a kisebbségi nyelv és irodalom számára elrendeli.
Tisztelt Ház! Az összevetést a nyelvhasználat, az anyanyelven való kérvényezés joga, a bíróság előtti nyelvhasználat, a törvényhatóságok nyelvhasználata, az egyesületalakítási jog, a nemzetiségi állampolgárok hivatalviselése és a hivatalok gyakorlása, a nemzetiségek büntetőjogi védelme tekintetében is elvégezhetnénk, úgy vélem azonban, hogy erre nincs szükség.
Míg Európa legtöbb államában a nemzetiségi jog a Párizs környéki kisebbségvédelmi klauzulák óta veszi kezdetét, s így a nemzetiségi jog tekintetében a nemzetközi szabályozás megelőzi a közjogi rendezést, addig Magyarországon a nemzeti jogok 1868 óta rendszerbe foglalva az alkotmány szerves részét képezték, s e jogok közül csak néhányat ismételt meg a trianoni békeszerződés. Nálunk tehát a közjogi szabályozás megelőzte a kisebbségvédelem érdekében vállalt nemzetközi jogi kötelezettségeket.
(12.30)
Lehet abban tehát valami meggondolkodtató, hogy a szövetséges és társult főhatalmak a Párizs környéki békerendszerekben az utódállamokba szorult bárminő kisebbségek jogait csupán oly mértékben védték, amihez képest a fél évszázaddal korábban született magyar jogi szabályozás kimutathatóan sokkal szabatosabb formában és tágabb keretek között intézkedett.
Tisztelt Ház! Önök most joggal mondhatják, hogy a gyakorlati eredmények bizony nem voltak ehhez foghatók. Kétségkívül igaz, mégis két megjegyzést fűznék hozzá.
Az egyik: csak remélhetjük, hogy az elkövetkező években a történetírás ezt illetően a valóságot, a tényeket megszabadítja a politikai indíttatású szándékos torzításoktól, amihez még hozzá kell vennünk, hogy szándék és eredmény a körülmények kényszerítő hatása alatt gyakran távolra kerülhet egymástól.
Másfelől ne feledjük, hogy a mi most, biztos vagyok benne, legjobb szándékkal meghozandó törvényünkről, annak eredményes vagy csupán részben eredményes működéséről is a gyakorlat, a történelem fogja kimondani a végső szót. Meglehet, hogy az utókor véleményét hallva már nem lennénk olyan nagyon elégedettek e művünkkel.
Tisztelt Ház! A törvénytervezet kétségkívül leginkább újszerű és legnagyobb hatású része az a vállalkozás, amely a nemzeti és etnikai kisebbségek számára az önkormányzatiság különböző formáinak megteremtését kívánja rögzíteni. Ennek alapvető törekvése, hogy az egyéni jogok mellett a közösségi jogokat is elismerje, kísérletet tegyen a közösségi jogok gyakorlatban történő megvalósítására, és megadja az alkotmányos jogokat a helyi és az országos önkormányzatok létrehozására.
Mint minden újszerű, gyakorlati tapasztalatokra nem támaszkodható törekvésnek, e vállalkozásnak is megvannak a maga buktatói.
Kezdeném mindjárt azzal a lehetőséggel, hogy ahol a kisebbség a helyi önkormányzatnak többségét alkotja, kisebbségi önkormányzattá nyilváníthatja magát. Ezt a lehetőséget gesztusértékűnek, ám nehezen követhető gyakorlatnak tartom. Az ilyen önkormányzat mint települési önkormányzat funkcionálisan, objektíve nem lehet más, mint többségi önkormányzat, s csak találgathatjuk, hogy ezek után a kisebbségi többség és a többségi kisebbség között milyen szubjektív és objektív eredetű konfliktusok keletkezhetnek, ezek miként érinthetik a helyi politikai viszonyokat, milyen személyi ellentétekhez vezetnek, és mennyire befolyásolják az önkormányzatok működőképességét. Ennél az önkormányzati csoport és városrészi önkormányzat véleményem szerint működőképes szerkezetnek látszik.
Megítélésem szerint hazai viszonyokat tekintve azonban sokkal nagyobb súlyú kérdésnek tűnik fel a diaszpórában élő kisebbségek identitása megőrzésének kérdése, másként fogalmazva: a szórványsors megélésének nehézségei, olykor heroikus küzdelmük a fennmaradásért.
Bár a kulturális és személyi autonómia ebben a tekintetben megoldást adhat, mégis azt hiszem, ebben a vonatkozásban aligha hihetjük, hogy egy törvényhozási aktussal és az abban alkalmazott gesztussal végleges megoldást ajánlhatunk.
A kérdés rendezése itt ugyanis sokkal mélyebben rejtőzködő erők működésének eredménye lehet csupán. Hogy mire gondolok, azt híven fejezi ki A boltívek teherbírása című szociográfiából vett idézet. "De ott a másik boltív is fölöttem, fölöttünk a kék ég magasában és lelkünk legmélyén. Az egyéni és közös cselekvés, a művelődés, a betű, a tánc, az anyanyelv, az önkifejezés és az önérzet megtartó bizonyossága. Nem mérnökök számították ki e boltív erejét, teherbírását, hanem matematikában gyengébb, de hitben erősebb emberek lelkük és szívük parancsából."
Tisztelt Országgyűlés! Aligha tagadható, hogy a lélekszám és a vele kapcsolatos támogatások közötti viszony a törvénytervezet talán legnehezebben megoldható pontjának számít. Érvek és ellenérvek a kérdéskört illetően egyaránt megfogalmazhatók, azonban nem lehet kétséges, hogy ezt tekintve méltányos és a közérdeket legjobban szolgáló megoldást kell kialakítani.
Hiszen ellenkező esetben itt egy - mondjuk így - szürke zóna keletkezhet, ahol találgatások, híresztelések, gyanúsítgatások, manipulációk, a választott vezetők és a választók közötti konfliktusok, a bizalmatlanság légköre mind-mind táptalajt nyerhetnek. A folyamatok könnyen áttekinthetetlenekké, következésképpen ellenőrizhetetlenekké válhatnak. Ez pedig a gyakorlati megvalósítás során nem kívánt zavarokat okozhat.
Kétségkívül érthető, s a rossz és keserves történelmi tapasztalatok alapján magyarázható a sajátos léthelyzet nyílt deklarálásától való tartózkodás és félelem, azonban ebben az esetben látnunk kell azt is, hogy a kérdéskör egy másik oldalról való megközelítésére is figyelemmel kell lennünk. Nevezetesen arra, hogy ilyen aggályok esetén tudjuk-e értelmezni például a Magyar Köztársaság Alkotmányának 68. §-át, amely a többi között kimondja, hogy nemzeti és etnikai kisebbségeink államalkotó tényezők, hogy a Magyar Köztársaság törvényei védelemben részesítik őket, biztosítják kollektív részvételüket a közéletben, kultúrájuk ápolását, anyanyelvük használatát, az anyanyelvi oktatást, a saját nyelven való névhasználat jogát, képviseletét, helyi és országos önkormányzat létrehozását.
Úgy vélem - tisztelt Ház -, ha a törvényalkotó munkánk az érdekeltek kölcsönös bizalmának adott fokára nem támaszkodhat, akkor csak olyan törvény születhet meg, amely egyik oldalról túl általános, és éppen ezért a gyakorlatban minden belemagyarázható, másfelől elkövethetjük az agyonszabályozás hibáját, ahol a szigorú alkalmazás pedig éppen azt teszi lehetetlenné, aminek előrevitelére a törvény készült, nevezetesen az életszerű folyamatokat.
Igen tisztelt elnök úr! Hölgyeim és uraim! Bár jól tudom, szíves türelmükkel visszaélek, mégis kérem, engedjék meg, hogy befejezésként egy másik kérdésnek néhány percet szentelhessek.
Az eddigi felszólalások során elhangzott, hogy az 1868-as törvény elsősorban azért nem hozta meg a kívánt eredményt, mivel nem konszenzussal született meg, hiszen '68-ban a nemzetiségi képviselők a törvény megszavazásakor kivonultak a Parlamentből. Nos, a történeti hűség és talán érdekesség kedvéért meg kell említenünk, hogy a Deák- és Eötvös-féle törvényjavaslatot a román és szerb nemzetiségi képviselők elutasították, a szászok különvéleményt nyilvánítottak, a szlovák, a máramarosi román és az akkori szóhasználattal bunyevác képviselők pedig elfogadták. A részletes vita megkezdése előtt a román és a szerb képviselők többsége kivonult. A főrendi házban a szerb pátriárka ellene, a nagyváradi román püspök mellette szólt.
A közmegegyezés nehézségeiről pedig álljon itt Deák Ferenc máig szóló érvényű, későbbi, 1869-ből származó megállapítása:
"Óhajtja mindenki a közmegelégedést. Hanem én azon vagyok, hogy ha a törvényt úgy alkottuk volna, mint a múlt Országgyűlésen a kisebbség kívánta, akkor sem lett volna az országban közmegelégedés. Mert a közmegelégedésre törekedni kell ugyan, hanem a törvényhozást mindenekelőtt az igazság, a méltányosság és az ország közérdeke vezérli. Miután azt el nem kerülheti, bármily törvényt alkosson is, hogy legyenek olyanok, akik azzal nincsenek megelégedve."
Igazság, méltányosság s az ország közérdeke.
Tisztelt Ház! Deák Ferenc szavai az elmúlt több mint egy évszázad alatt mit sem veszítettek időszerűségükből.
A törvény elfogadását, még inkább a gyakorlatba történő eredményes átültetését támogatom. Köszönöm figyelmüket. (Szórványos taps.)
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
