VARGA JÁNOS, DR. (MDF)
VARGA JÁNOS, DR. (MDF)
VARGA JÁNOS, DR. (MDF) Köszönöm, Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! A most tárgyalt törvényjavaslat vitájának korábbi szakaszában szlovák képviselőtársunk, Jakab Róbertné felemelően megrendítő szavakkal tett hitet nemzeti hovatartozása mellett. Ha más nem is ösztönözne rá, az ő példája mindenképpen bátorít arra, hogy én ugyancsak vallomással kezdjem hozzászólásomat.
Teszem ezt annak vállalása mellett, hogy valamelyik kartárs honfitársam majd posványmagyarnak bélyegez miatta.
Képviselőtársaim! Tisztelt Magyarország! Én embernek is csak magyarként tudok lenni! Ez olyan tény, amelyet nem dicsekvés mondat velem, de amelyet eltitkolni, különösen pedig szégyelleni sincs okom a világ előtt. Természetes adottságról van szó, amelyen változtatni képtelen is lennék, de nem is akarok. Meggyőződésem, hogy több millióan érzünk így ebben az országban. És kikezdhetetlen a hitem abban, hogy eljön még az az idő, amikor magyarságom, magyarságunk öntudatos megvallása sem gúnyos fintorral, sem megvető ajkbiggyesztéssel nem találkozik, és hogy köszöntenek még ránk napok, amelyekben e szót: magyar - amelynek elismeréssel adózott egykor a német Heine is - senkinek sem támad kedve ízléstelen, cinikus kabaréműsor tárgyává alacsonyítani.
Tisztelt Országgyűlés! Az előbbiekben elhangzott vallomásom azonban nem teljes. Van néki egy másik része is. Mégpedig az, hogy magyarként is ember akarok lenni és maradni! Olyan, aki magától értetődőnek, ugyancsak természetesnek tekinti, hogy a velünk egyazon határok között élő szlovák, szerb, román, német, cigány és így tovább honfitársainknak szlovákként, szerbként, románként, németként, cigányként tudnak és akarnak teljes emberek lenni.
(11.30)
Nekünk, a többségi nemzet fiainak kötelességünk az, hogy hozzásegítsük őket a teljes emberi lét megélésének feltételeihez.
Pár hónappal ezelőtt az ország - úgymond - legkedveltebb napilapjának hasábjain egy tollnok hátborzongatóan, szinte kérkedve vágta egy ország képébe, hogy őt egyáltalán nem érdekli, mikor hal ki az utolsó magyar. Ennél embertelenebb, pontosabban emberiségellenesebb megnyilatkozás aligha látott magyar sajtóban napvilágot. És szinte csoda, hogy nem pirult el tőle a papiros. Mert valójában mit is jelent ez a vallomás? Azt, hogy megtevőjét az is hidegen hagyja, mikor tűnik el végleg határainkon belül és határainkon kívül az utolsó német, horvát vagy szlovén. A hozzá hasonló lelkületű embereket egyáltalán nem bántja vagy aggasztja, hogy bármilyen kicsi vagy nagy nép kihalása magának az emberiségnek okoz helyrehozhatatlan károkat, annak az emberiségnek kultúráját, tudományát és gazdagságát szegényíti, amelynek fennsége többek közt éppen a sokszínűségben és a változatosságban rejlik és mutatkozik meg.
Velük ellentétben - több millió honfitársammal együtt - én viszont azt óhajtom, hogy maradjon meg, fejlődjék és gyarapodjék a Föld, benne a mi hazánk minden etnikuma, és minél több virágport tudjon abba a közös kaptárba hordani, amelyet úgy hívunk, hogy emberiség. És maradjanak meg az etnikumok azon részei is, amelyeket önálló állammal nem ajándékozott meg a történelem, vagy amelyet az etnikum többségétől országhatárok tartanak elválasztva.
Jelen törvénytervezet éppen azt a célt kívánja szolgálni, hogy közösségekként maradhassanak meg és élhessék életüket a Magyar Köztársaság azon állampolgárai is, akik nemzeti vagy etnikai kisebbségként határozzák meg önmagukat. A tervezet előírásai alapjaiban jól szabják meg ennek feltételrendszerét, azokat a kereteket, amelyek között a célul tűzött igény érvényesül. Ami persze korántsem jelenti azt, hogy a törvényjavaslatnak minden részletre sikerült optimális megoldást találnia, hogy szövegének bizonyos pontjain ne lenne csiszolnivaló, hogy ne akadnának benne részek, amelyeket szükségesnek látszik összhangba hozni egymással.
Tisztelt Országgyűlés! Tardos Márton képviselőtársam e teremben egy más kérdéssel kapcsolatban kijelentette: a parlamentáris demokrácia velejárója, hogy a pártok a törvényeket eltérően értelmezik. Én viszont azt vallom, hogy a különböző értelmezések lehetőségének elismerése a parlamenti demokráciának nem szükséges velejárója, hanem vadhajtása, amelynek kinövését vagy meg kell akadályozni, vagy ha ez valami miatt nem sikerül, akkor le kell azt nyesni. Egy törvény vagy csak egyféleképpen magyarázható helyesen, és akkor nincs jogosultsága az ettől eltérő interpretációnak. Vagy tényleg módot ad többféle értelmezésre, akkor viszont a szövege rossz, pontatlan, ellentmondásos, amelyet sürgősen korrigálni kell. Persze az a célszerűbb, és az esetleges vitákat eleve kiküszöbölő eljárás, ha a törvény alkotása során ügyelünk arra, hogy kristálytiszta és kikezdhetetlenül egyértelmű legyen annak megszövegezése. Különösen fontos ez a sarkalatos, ezért minsősített többséget igényelő törvények esetében. A most tárgyalt tervezet pedig ilyen. Sokan és sokszor elmondták már róla, hogy többség és kisebbség viszonyát szabályozza, ezért egyfelől a kisebbségek jogait és e jogok érvényesíthetőségének feltételeit, valamint formáit összegezi, másfelől mindezzel egyszersmind azt a magatartást is minősíti, amelyet a többség a kisebbségek irányába tanúsít.
Ez azt is jelenti, hogy elfogadásával azoknak a törvényeknek a sorába tartozik majd, amelyek közvetve vagy közvetlenül a Magyar Köztársaság valamennyi állampolgárát érintik. Ezért is elengedhetetlen szövege megfogalmazásának pontossága és az egyes részek tökéletes összhangjának megteremtése. Ez a követelmény pedig a tervezet bizonyos szerkezeti módosítását, több pontjának tartalmi kiigazítását igényli.
Mindenekelőtt két, látszólag elvi, a valóságban nagyon is gyakorlati kihatású kérdés vár eldöntésre. Az egyik a meghatározások, a definíciók problémája, amelynek egyértelmű megoldása nélkül a jogalanyiság nem írható megnyugtatóan le vagy körül. Tisztában vagyok vele, hogy a törvényszerkesztő jogtudorok viszolyognak attól, hogy törvénybe definíciók kerüljenek. Álláspontom szerint viszont bizonyos törvények esetében ez megkerülhetetlen, és ezek közé sorolom a tárgyalt tervezetet is. Csak utalok rá, hogy a személyes adatok védelméről vagy az agrárpiaci rendtartásról szóló elfogadott, valamint a televízióval és rádióval foglalkozó leszavazott törvények ugyancsak tartalmaznak definíciókat. De a most vitatott tervezetben is találhatók ilyenek. Véleményem szerint azonban szerkezetileg nem mindig vannak a helyükön, vagy pedig kiegészítésre, illetőleg módosításra szorulnak. Egyébként is a definíciókat nem feltétlenül általános érvénnyel kell megfogalmazni, hiszen nem véletlenül vált a jogi szaknyelv részévé az a formula, hogy "a jelen törvény alkalmazásában".
Nos, a tervezet 1. §-ának (2) bekezdése felsorolja azokat az ismérveket, amelyeknek együttese a lakosság valamelyik csoportját nemzeti vagy etnikai kisebbséggé teszi. Arra azonban nem tér ki, hogy mitől nemzeti az egyik és mitől etnikai a másik kisebbség. Azaz nem ad, de nem is keres választ a nemzeti vagy etnikai kifejezések tartalmi mibenlétére.
Azután: a kisebbség elismerése egyik feltételének minősíti, hogy az érintett népcsoport legalább egy évszázada legyen honos Magyarországon. De melyik Magyarországon? Amelyik 1893-ban létezett? Vagy azon a Magyarországon, amely területileg a mai Magyar Köztársaságot jelenti?
Továbbá: a kisebbség egyik ismérvének tekinti, hogy azt többek közt saját nyelve különbözteti meg a lakosság többi részétől. De e követelmény hogyan érvényesíthető például a cigánysággal kapcsolatban? Hiszen valóságos saját nyelvnek csak a roma nyelv tekinthető, amely viszont nem nyelve sem a beásoknak, sem a csak magyarul tudó, cigány származású honfitársainknak.
A 13. §-ban és a 17.-ben felbukkan a kisebbségek vonatkozásában az anyaország kifejezés. Ráadásul a 13. §-ban a nyelvnemzet is, mégpedig az utóbbi az anyaország szinonímájaként. Eltekintve attól, hogy semmiképpen sem tehető egyenlőségjel anyaország és nyelvnemzet közé, a szöveg e fogalmak megvilágításával ugyancsak adós marad. Ráadásul az anyaország kifejezés törvényi megjelenítése szomszédaink egy részénél félreértelmezésre adhatna módot, és a magyar nacionalizmus bizonyítékaként használhatnák fel ellenünk. Ezért tartalmilag is pontosabb az anyanemzet meghatározás, amelynek elfogadására előbb érintett szomszédaink is hajlamosabbak.
Nem sorolom tovább az illusztratív példákat, hiszen az előbbiekből kiderül, hogy egyértelmű definíciók hiányában a törvénytervezet milyen fogyatékosságokban szenved.
Mi lehet a megoldás? Az, hogy vagy a preambulum, vagy a törvény 1. §-a - és én ezt találom jobbnak - meghatározza a törvényben szerepeltetendő, illetőleg az azok megértését segítő fogalmakat.
(11.40)
A kulcsszó az adott esetben az etnikum, mert ebből egyik oldalon mind a többségi, mind az anyanemzet, másik oldalon mind a nemzeti, mind az etnikai kisebbség fogalma levezethető és pontosan meghatározható.
Ki kell tehát mondani, hogy jelen törvény alkalmazásában etnikum a Magyar Köztársaság területén élő lakosság számbelileg akár többséget, akár kisebbséget alkotó minden olyan csoportja, tehát a magyar is, amelyet meghatározott ismérvek együttes megléte tesz a lakosság többi részétől ezen ismérvek alapján elhatárolható külön közösséggé. Ezen ismérvek, amelyek egyike sem hiányozhat az etnikum fogalmából, az alábbiak.
Először: a csoporthoz kötődő és annak legalább egy része által beszélt hagyományos nyelv. Egy része által.
Kettő: olyan kultúrelemek létezése, amelyek csak e csoporthoz vagy annak egy részéhez kötődnek.
Három:olyan történeti hagyományok megléte, amelyek e csoporthoz vagy annak egy részéhez kapcsolódnak.
Négy: olyan összetartozás-tudat, amely a történetileg kialakult csoportnak mint közösségnek, sajátosságai megőrzésére és ápolására, érdekei kifejezésére és védelmére irányul.
Ha elfogadjuk, hogy a felsorolt ismérvek egyike sem hiányozhat az etnikum fogalmából, akkor már egyszerű, sőt részben formai alapokra helyezhető minden további, ám tartalmi elemeket is hordozó definíció. Mert ebben az esetben a melléfogás kockázata nélkül kimondható, hogy ha valamely etnikum valamely más államban, illetőleg államokban, vagy szövetségi állam esetén szövetségi államban a lakosságnak többségét alkotja, és ennek folytán az adott állam jellegét etnikai szempontból meghatározó tényező, vagyis ott a többségi nemzet szerepét tölti be, akkor az etnikumnak más államokban élő közösségei számára ő az anyanemzet. Ebből viszont logikusan következik, hogy az etnikumnak az a része, amely nem az anyanemzet országában él, a kisebbségként általa is lakott államban nemzeti kisebbség.
Az olyan etnikum hazai része viszont, amelynek nincs külön állama, azaz nincs ország, amelynek jellegét etnikailag meghatározhatná, vagyis anyanemzet híjával van, etnikai kisebbségnek minősül.
Magától értetődik, hogy jogélvezet szempontjából nem tehető különbség nemzeti és etnikai kisebbség között. Csakhogy a törvénytervezet nem csupán a kisebbségek jogainak biztosítását írja elő, hanem részleges anyagi támogatásban is kívánja őket részesíteni éppen azért, hogy jogaikkal élni tudjanak, és minél maradéktalanabbul tudjanak élni. És itt merül fel a kérdés: attól függetlenül egyformán kell-e és szabad-e valamennyi kisebbséget kezelni, hogy mikor kerültek a Magyar Köztársaság területére, ha a törvény alapján és előírásainak megfelelően kisebbséggé óhajtják magukat nyilvánítani? Maga a tervezet sem kerüli meg a kérdést.
A megalkotandó törvény értelmében kisebbségnek csak "a Magyarország területén legalább egy évszázada honos népcsoportokat" kívánja tekinteni. Hallgatólagosan elismeri tehát, hogy vannak olyan népcsoportok is, amelyek honosak ugyan, mert itt élnek, de száz évnél rövidebb ideje. Ebből következően legalább a törvény hatályát illetően elvitatná, illetőleg még az ezret meghaladó létszám esetén is külön engedélyhez vagy előfeltételhez kötné azok nemzeti vagy etnikai kisebbségi státuszának elismerését, akik 1893 után költöztek Magyarország területére. Szerintem ennél jobb és világosabb megoldás is kínálkozik, mégpedig az alábbi: a kisebbség attól kisebbség, hogy létezésének objektív kritériumai vannak, és ezen objektív kritériumokat a társadalom egy csoportja tudatosan a sajátjának tekinti. Ezért a két feltétel együttes megléte esetén nem mondható, hogy az egyik csoport kisebbség, a másik meg nem, az egyik honos, a másik meg nem.
Az ellentmondás feloldásában megint csak a definíció pontossága segíthet. Mert honos ugyan minden kisebbség, a törvényhozás azonban fokozat felállításával különbséget tehet közöttük. Úgy vélem, hogy be kell vezetni, illetve vissza kell térni az őshonos és nem őshonos fogalmak használatához. A választóvonal a kettő közt nyilvánvalóan csak az itt élés idejének tartama lehet. Én e tekintetben a száz év, vagy lefordítva 1893 helyett inkább 1920-at választanám. Egyrészt hetven-egynéhány év is elég hosszú idő ahhoz, hogy egy folyamatosan itt lakó és közösségi életet is élő magyar állampolgárságú csoport őshonosnak minősüljön. Másrészt a Magyar Köztársaság jelenlegi határait - néhány falutól eltekintve - 1920-ban szabták meg a nagyhatalmak. Ráadásul 1920-ban népszámlálásra is sor került, és annak adatai alapján minden külön procedúra nélkül eldönthető, hogy mely kisebbségek tekintendők őshonosoknak. Azok a kisebbségek, amelyek kívülrekednek e kategórián, nem őshonos kisebbségeknek minősülnek.
Olyan egyéni és kollektív jogokat illetően, amelyek a kisebbség létezéséből automatikusan következnek, nem tehető különbség őshonos és nem őshonos között. Olyan igények tekintetében viszont, amelyeknek akár részleges kielégítése is az államtól kíván vagyonráfordítást vagy anyagi támogatást, azaz egyfajta ráadást a jogok biztosítására, már igenis követelhető.
Éppen ezért a törvénynek célszerű kimondania, hogy őshonos az a nemzeti és etnikai kisebbség, amelynek tagjai, illetőleg azok elődei a leszármazás folyamatosságából következő állandósággal csoportosan és közösségként 1920 óta mint magyar állampolgárok élnek, illetőleg éltek Magyarország jelenlegi területén, és hogy e kisebbségekre jelen törvény hatálya egész terjedelmében kiterjed. Egyidejűleg le kell szögezni azt is, hogy a nyelvhasználatnak, a saját kultúra művelésének, a nemzeti és etnikai szervezet oktatási és kulturális intézmény önerejű - szeretném hangsúlyozni: önerejű - létrehozásának és működtetésének joga a nem őshonos kisebbséget mint közösséget, ugyancsak megilleti.
Vagyis az állam az ő esetükben is biztosítsa a felsorolt jogok érvényesítésének szabadságát, de ne vállaljon olyan kötelezettségeket, amelyek az érvényesítéssel járó anyagi terheket akár részlegesen is leveszik a nem őshonos kisebbség válláról. Ilyen gyakorlat nem sérti a jogegyenlőség elvét, amelyből egyébként nem következik, hogy az államnak anyagilag is mindenkit egyformán kellene támogatnia.
Tisztelt Országgyűlés! Ha a tervezet 1. és 2. §-a helyére megfelelő jogi fogalmazásban és sorrendben az előbbiek kerülnek, akkor kiküszöbölődik a jelenlegi szövegezés minden fogyatékossága. Eltűnik az az ellentmondás, amely abból állt, hogy a benyújtott szöveg először minden olyan kisebbségre kiterjeszteni készül a törvény hatályát, amely magát kisebbségnek tekinti, ahogy erre Kávássy képviselőtársam utalt, közvetlenül utána viszont a társadalom egyes csoportjait csak abban az esetben minősíti kisebbségeknek, függetlenül attól, hogy magukat ilyeneknek tartják-e vagy sem, ha megfelelnek a törvényben előírni tervezett feltételeknek.
(11.50)
A honos megjelölés helyére lépő őshonos és nem őshonos fogalmak egyértelmű eligazítást nyújtanak a törvény alkalmazásához. Lehetővé válik, hogy azok is egy adott kisebbség tagjainak vallhassák magukat, akik nem ismerik a kisebbségnek csupán egy részéhez kötődő nyelvet.
Ennek mindenekelőtt a cigányság számára van jelentősége. Végül: feleslegessé válik a taxáció, azaz a kisebbségek név szerint történő felsorolása, hiszen az érintettek az 1920-as népszámlálás adatai alapján minden további nélkül jelenthetik be őshonosságukat.
Egyébként vonatkozó javaslataim elfogadása összefér a taxáció fenntartásával is, csak az utóbbi elhagyása szükségtelenné tenne minden népi kezdeményezést, a vele járó procedúrával együtt. Ez pedig nem elhanyagolható szempont akkor, amikor újra meg újra tanúi lehetünk annak, hogy minden kezdeményezéshez könnyen össze lehet a szükséges aláírásokat gyűjteni.
Végül az ajánlott meghatározások következetes alkalmazása eltüntetné azokat a fogalmi zavarokat és pontatlanságokat, amelyek a szöveg különböző helyein észlelhetők.
Tisztelt Országgyűlés! A törvénytervezet csak helyeselhetően, külön csoportosítja a kisebbségek egyéni, individuális és közösségi, kollektív jogait.
Kimondja azt is, hogy a nemzeti vagy etnikai önazonossághoz való jog az egyéneket és a közösségeket egyaránt megilleti. Ezt a gondolatot azonban nem viszi végig, illetőleg a vele kapcsolatos kérdéskört a szükségesnél kevésbé részletezi.
Ezért célszerű lenne külön paragrafusba foglaltan az alábbiak egyértelmű deklarálása.
A Magyar Köztársaság minden állampolgárának kizárólagos, elidegeníthetetlen és természetes joga annak önkéntes eldöntése, hogy mely etnikumhoz - tehát etnikumhoz - tartozónak tekinti magát. Elhatározásának és ebből eredő hovatartozásának vállalásában sem jogi, sem politikai, sem adminisztratív, sem gazdasági, sem lélektani eszközökkel befolyásolni nem szabad. Hovatartozásának nyilvános megvallására, ilyen jellegű nyilatkozat tételére az állampolgár nem kötelezhető, hovatartozásának önkéntes kinyilvánítása és vállalása miatt azonban semmiféle hátrány nem érheti. Mindenfajta kötelezés, valamint hátrányokozás viszont a tettesre nézve büntetőjogi következményekkel jár.
Milyen többletet jelentene a fentiek törvényi kimondása a tervezet idevágó passzusaihoz képest?
Először is: a törvény olyan jogelveket szögezne le, amelyek minden magyar állampolgárra, köztük a magyar etnikumra is vonatkoznának. Következésképpen nemcsak a kisebbséget védené a hovatartozásának megvallásáért esetlegesen szenvedett hátrányokkal szemben, hanem a többséget is.
Másodszor: bevezetné a befolyásolás tilalmát. Ennek kimondása önmagában is fékezően hatna, mind a többség részéről érkezhető asszimiláció, mind egy adott kisebbségen belül az önkéntes asszimilációt megakadályozó törekvésekre, illetőleg lépésekre.
Végül: a befolyásolásnak, a hovatartozás kötelező bevallatásának, valamint egy adott etnikum önkéntes vállalása miatt történő károkozásnak szankcionálása segíthet abban, hogy a jelzett tiltás nemcsak írott malaszt marad.
Itt utalok vissza a felszólalásom elején jelzett elvi problémák másodikára. Jogszakértők általában viszolyognak attól, hogy egyszer már valahol, akár magasabb, akár azonos szintű jogszabályban megfogalmazott előírás más jogszabályban ismétlésre kerüljön. Feltételezhető, hogy éppen ebből az alapállásból kiindulva akadnak előbbi javaslataimnak ellenzői. Velük szemben két nyomós érvet tudok felhozni.
Az ismétlés elkerülése valóban gyakorlat, de nem minden kivételt kizáró szabály. Ha más nem, akkor a tárgyalt tervezet a példa erre, hiszen ez is megismétli az Alkotmánynak azt a passzusát, amely a kisebbségeket államalkotó tényezőknek minősíti.
A másik: éppen e kérdéskör nem egy nyugati szakértője hangsúlyozta a velük folytatott konzultációk során, hogy alapvető fontosságú törvények esetében elvi jellegű megállapításoknak, ilyenek ismételt kinyilvánításának nemcsak hogy helye van, de egyenesen kívánatosak.
Kertelés nélkül kell ezzel összefüggésben kitérni egy témára, amelyről hallgatni szokás, mert felvetése a szenvedélyek felizzásának kockázatával jár. Ez pedig az egyes kisebbségeket alkotó emberek száma, pontosabban a kisebbségek létszámának külön-külön történő megállapítása.
Hazánk is azon országok közé tartozik, amelyekben hovatartozásuk miatt lettek százezrek koncentrációs táborok áldozatai, ahonnét ugyanezen okból űztek ki százezreket, és ahol a kényszer eszközeit is bevetették annak érdekében, hogy etnikumi alapú lakosságcsere alanyaivá tegyenek embereket.
Ezért a kisebbségekben érthetően vált ki izgalmat és gyanakvást létszámuk kérdésének puszta szóbahozatala is. A probléma ennek ellenére megoldásra vár, mert a megoldás a kisebbségnek és többségnek egyaránt érdeke. Miért?
A kisebbségek esetében igényeik összességének felmérése és ezen igények kielégítésének, illetőleg a kielégítés mértékének és ütemezésének megtervezése indokolja ezt. A kisebbségi jogok érvényesíthetősége végett, a kisebbségeknek nyújtott anyagi támogatás nagyságát és mértékét nem kizárólagosan határozza meg az adott kisebbség lélekszáma. De ez utóbbitól nem lehet és nem is szabad azt függetleníteni.
Alaptámogatás minden kisebbségnek jár. A többlettámogatásnak azonban, figyelembe véve az egyes kisebbségek fejlettségi szintjét is, többé-kevésbé létszámukhoz kell igazodnia. Ennek mellőzése torz arányokhoz vezethet. Egyeseknek módot adhat a zavarosban halászásra, másokban pedig joggal kelthet ellenérzéseket.
Vannak, akik a létszámkérdésről azzal az indokkal nem óhajtanak tudomást venni, hogy az igény a fontos, az összlétszám viszont érdektelen. Vagyis, ha egyazon kisebbségen belül meghatározott vagy meghatározandó számmal alátámasztott igény jelentkezik, akkor ez a kisebbség összlétszámától függetlenül is kielégítendő.
Én ezzel az érveléssel nem tudok mit kezdeni. Ezen az alapon ugyanis, ha a társadalom meghatározott számú csoportjaiban igény merül fel valamire, akkor az állam szerveinek kutya kötelessége ennek teljesítése? Az ilyen okoskodás abszurditása pedig nem szorul bizonyításra.
De saját érdekéből kifolyóan nem nélkülözheti a többség sem a kisebbség létszámának ismeretét. Ennek hiányában nem vethető senki szemére, ha a valósággal ellentétben köztársaságunk tízmillió magyarjáról beszél. Az egyes etnikumok létszámának pontos rögzítése elejét veszi annak, hogy határon túli ellenfeleink azzal a hazugsággal ámíthassák a világot, amely szerint ennyi meg ennyi idő alatt a kisebbségek újabb tíz- vagy éppenséggel százezreit nyelte le a magyar nacionalizmus.
Tisztelt Ház! A nemzeti, etnikai hovatartozás kötelezően nyilvános megvallatása és az egyes kisebbségek létszámának megállapítása két különböző dolog. A kettőnek korántsem kell együtt járnia. Készíthető olyan felmérés, amelyben a hovatartozás megjelölése az érintett személyek egyéb személyes adataival nincs semmiféle kapcsolatban, azaz nem ad módot a személy konkrét azonosítására, amelyet egyébként tilt a személyes adatok védelméről, általunk hozott törvény is.
(12.00)
Vannak országok, ahol ennek már kialakult technikája és gyakorlata van. Hazai adaptálásuk tehát nem jelentene gondot. Nem biztos, hogy ennek módját és mikéntjét ebben a törvényben kell szabályozni. Az viszont biztos, hogy e kérdésről jelen törvény sem hallgathat. Szükségesnek látszik tehát egy olyan paragrafussal történő kiegészítése, amely kimondja, hogy a kisebbség létszáma megállapításának módját külön jogszabály szabályozza, illetőleg e megállapításra más jogszabály rendelkezései alapján kerül sor.
Tisztelt Országgyűlés! A kisebbségek egyéni jogai általános emberi jogok, amelyek a születéssel együtt teremtődnek meg. Közösségi jogok birtokosává a kisebbségi egyén akkor válik, amikor tudatosan vállalja a valamely etnikumhoz való tartozást. Ugyanakkor közösségi jog ott és akkor alakul ki, ahol és amikor megvannak, kifejlődnek azok az ismérvek, amelyek az emberek egy csoportját egyidejűleg fűzik közösséggé össze, és határolják el ezen, csak e csoportra vonatkozó ismérvek folytán a társadalom nagy csoportjaitól. A hangsúly a közösségi jogok keletkezésén van. Miért emelem ezt külön ki? Azért, mert nem teljes az összhang a törvény 3. §-ának és preambulumának szóhasználata között, a következetlenség viszont elvi tartalomnak is felfogható.
A 3. § a nemzeti önazonossághoz való jogot minden kétértelműség kizárásával, közösségeket is megillető - ismétlem: megillető -, alapvető emberi jognak ismeri, nagyon helyesen el.
Ugyanakkor a preambulum egyik pontján az olvasható, hogy az Országgyűlés azért, mert a nemzeti és etnikai kisebbségek államalkotó tényezők, szükségesnek és indokoltnak tartja, hogy számukra külön törvényben jogokat biztosítson. Mi itt a probléma? Az, hogyha egyszer az önazonossághoz való jog egyént és közösséget egyaránt megillető emberi jog, ha tehát önmagukban léteznek egyéni és közösségi jogok, akkor az Országgyűlésnek magukat e jogokat nem kell külön biztosítani, mert ilyen formula fenntartása azt a látszatot keltheti, mintha a Parlament maga adná nagy kegyesen azokat, holott más helyen elismeri a jogoknak az Országgyűlés intézkedésétől is független létezését.
A törvénytervezet egésze, annak szelleme egyébként a létező jogok részletezése és összefoglalása, illetőleg érvényesíthetőségük módjának szabályozása. Következésképpen a preambulum vitatott helyének is azt kellene kifejeznie, hogy az Országgyűlés a kisebbségi jogokat és érvényesítésük módjait külön törvényben összegezi és részletezi. És nem csupán azért, mert a nemzeti és etnikai kisebbségek is államalkotó tényezők.
Tisztelt Országgyűlés! Az egyéni emberi jogok érvényesítésének is vannak ésszerű korlátai. Már ebből is következik, hogy parttalanná a közösségi jogok sem tágíthatók, parttalanoknak nem értelmezhetők. Ezért e jogok érvényesítése ugyancsak feltételhez kötött. E feltétel abban foglalható össze, hogy a jog érvényesítése nem ütközhet más közösségek érdekeibe. Ebből a szempontból tekintetbe kell venni, hogy a közösségi jog nem lépheti át azt a határt, amelyen túl már megbontaná az igazgatás egységét és veszélyeztetné a különféle hatalmi ágak, illetőleg tényezők normális működését.
A másik szempont az, hogy a jogok gyakorlati alkalmazása nem terjedhet oly messzire, ahol már akkora anyagi ráfordítást igényel az országtól, amekkorát az nem vagy csak a többség jogos érdekeinek jogtalan sérelme árán viselhetne el. A küszöbnek, az "eddig igen, tovább azonban nem"-nek a megtalálása nem könnyű feladat. Aligha véletlen, hogy e téma egyike azoknak a kérdéseknek, amelyeknek megoldását illetően nézetkülönbségek tapasztalhatók nemcsak pártok, de az egyes nemzeti kisebbségek között is. Csak remélhető, hogy a véleményeltéréseket bölcs kompromisszummal sikerül annak a hatpárti munkacsoportnak megszüntetnie, amely a törvényjavaslat vitát okozó egyéb részeit illetően is keresi a megállapodást, és kidolgozandó javaslatait egyetértésben tárja majd a törvényhozás elé.
Tisztelt képviselőtársaim! Ábrándokba ringatnánk magunkat, ha feltételeznénk, hogy a jelen tárgyban alkotható olyan törvény, amely minden részletében kielégíti a többség és a kisebbség minden egyedét. Olyant azonban hitem szerint tud hozni ez a Ház, amely mindenki számára elfogadható. Ehhez azonban a többség részéről önkorlátozó belátásra, a kisebbség oldaláról mérsékletre van szükség. Szeretném remélni, hogy az érintett felek nem lesznek ezek híján. És azt is, hogy nem akadnak honfitársaink között, akik vagy túlzott engedékenységben marasztalják majd el az Országgyűlést vagy a kisebbségellenesség bélyegét sütik e Házra vagy a Kormányra csak azért, mert egyik vagy másik részletet a törvény nem - vagy nem mindenben - az ő eredeti elképzeléseikkel egybehangzóan szabályoz.
Ha sikerül olyan törvényben megegyeznünk, amely bár mindenkit nem is tökéletesen elégít ki, de mindenki számára elfogadható, akkor már nagyot tettünk. Én bízom benne, hogy ennek a kívülről és belülről újra meg újra nacionalistának mocskolt népnek az Országgyűlése kész ilyen törvény megalkotására. Mintát senkinek sem adhatunk, nem is akarunk adni. Példát viszont szolgáltathatunk mások számára is, olyan példát, amely egyszersmind méltó válasz Marosvásárhelyre, Kórógyra és Pozsonyra, és ezzel megszerezhetjük - akárcsak 1849-ben - a világ demokratikus erőinek elismerését. És kell-e több ennél? Köszönöm szíves figyelmüket és türelmüket. (Taps.)
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
