DR. KIS GYULA JÓZSEF
DR. KIS GYULA JÓZSEF
DR. KIS GYULA JÓZSEF (MDF): Köszönöm szépen, elnök asszony. Kedves Képviselőtársaim! Tisztelt Államtitkár Urak! Egy ilyen elég száraz vitában általában élni szoktam azzal a szónoki fogással, amivel az ember a figyelmet megpróbálja megragadni: valami mosolyra fakasztót mondok. Akárhogy törtem a fejem, a mostani költségvetési vitához illő, mosolyra fakasztó tényt nem sikerült találnom; még a nyulat a sapkájával is elvette tőlem Kertész képviselőtársam. (Gaál Gyula: De Sándorffy Ottó mosolyra fakasztott bennünket!) De nem én voltam Sándorffy Ottó - ha mondhatom...
Nos, nyilván nem ér senkit váratlanul, ha én az állami, a központi költségvetés és a társadalombiztosítási alapok költségvetése közti kapcsolatokról beszélnék, hiszen évente visszatérő gond az, hogy előbb fogadjuk el az állami költségvetést, és utána a már ezáltal determinált társadalombiztosítási költségvetést. Tehát az egész államháztartás rendszerének ez a két oldala nagyon szorosan egymáshoz kapcsolódik, és hiába sikerül szépre csinálni az egyiket, ha a másik, például a társadalombiztosítási költségvetések évről évre jelentős deficiteket mutatnak; akkor az államháztartási egyensúlyra az állami költségvetésből levonható adatok semmiképpen nem megalapozottak. Ezzel együtt idén is pótköltségvetése van a tb-alapnak; ez volt, lesz várhatóan jövőre is. És én nem tudom, erre miért van szükség, hiszen most már a Világbank sem nagyon veszi komolyan, hogy a tb-költségvetések megalapozottak - együtt látja az egész államháztartást, és együtt is kéri számon.
Akkor tehát, amikor a Pénzügyminisztérium magához vonta a társadalombiztosítási alapok költségvetésének megalkotását - hiszen az ő előterjesztésében fogjuk tárgyalni -, akkor ezzel egy nagy felelősséget is magára vállalt. Kiadta a kezéből azt az érvelési lehetőséget, hogy a társadalombiztosítási alapokra és önkormányzatokra mutasson. Tehát kénytelen az ember most már egy személyen számon kérni - akár van rajta sapka, akár nincs rajta sapka. Mindenesetre, ha sapkája nincs is, de két felelőssége van az egy helyett.
A társadalombiztosítási alap és a központi költségvetés egymáshoz való viszonyát nagyon jól tükrözi, hogy a társadalombiztosítási önkormányzatok által benyújtott tb-költségvetés és az elénk került tb-költségvetés között mik a különbségek, melyek a vitatott pontok.
Az első ilyen vitatható pont az, hogy a nyugdíjreform következtében a magánnyugdíjpénztárakba kerülő pénzek becslése - amit 20,1 milliárddal a központi költségvetés megtérít a Nyugdíjbiztosítási Alapnak - véleményem szerint alultervezett, hiszen ez pontosan nem számolható ki. A következő évre, '99-re ez már 60 milliárd - nyilván a közben átlépők miatt háromszorosára nő egy év alatt. De ki tudja megmondani, hogy januárban a fiatal új belépők, első munkát vállalók és kötelezően belépők mellett hányan fognak átjelentkezni? Hány fővel, tehát hány forinttal csökken a társadalombiztosítás nyugdíjalapjának bevétele?
Nos, tehát ez egy olyan bizonytalansági tényező, ami talán egy kicsit bővebbre szabott zakót vagy valamivel nagyobb tartalékot tenne célszerűvé, azért, hogy ne kelljen megint társadalombiztosítási pótköltségvetést készíteni. Különösen akkor, ha a nyugdíjak emelése a törvényesen előírt mértékben, a tavalyi magas nettó átlagkereset növekedésének mértékében történik meg, mert ebből még egy dolog következik: a nyugdíjszerű, de nem a társadalombiztosítási alapból fizetett járadékok - amelyeket mindig a nyugdíjemelés után, általában két kormányrendelettel hozzáigazítanak a saját jogon öregségi nyugdíjra jogosultak nyugdíjemeléséhez - a népjóléti miniszter szerint is közel 4 milliárd vagy 4 milliárd körüli összegbe kerülnek, és ennek bizony nincs nyoma az állami költségvetésben.
A másik, a még nagyobb gond az Egészségbiztosítási Alap költségvetésénél van, ahol nem egy ilyen 20-30 vagy 4-5 milliárd forint vitatott, hanem 50 milliárd 644 millió forint. Mi ez a tétel? Kérem szépen, a társadalombiztosítás alanyi jogon ellát biztosítási díjat nem fizetőket is, akiknek két nagyon nagy csoportját a nyugdíjasok, illetve a fiatalkorúak, gyerekek adják.
(20.20)
Erre fizetni kell az egészségügyi ellátásért a társadalombiztosításnak, és megszűnt az a lehetőség, hogy ezt a nyugdíjalap a nyugdíjasok nevében átutalja az Egészségbiztosítási Alapnak. Ebből logikusan következik, hogy ezt a kieső 50 milliárdot a költségvetésnek kellene állnia, hiszen a nyugdíjreform vitájában azt mondták, hogy minden ezzel kapcsolatban felmerülő költséget állni fognak. Ezt bizony nagyon keményen lehet vitatni és vitatják is az önkormányzatok.
A másik szokásos gond a társadalombiztosítás Egészségbiztosítási Alapjának a költségvetésével, hogy a bevételeket meglehetősen nagyvonalúan szoktuk tervezni - azért mondom a "szoktuk"-at, mert ez már évek óta így zajlik. Itt az Egészségbiztosítási Önkormányzat 13,34 milliárdot vitat, amellyel szerinte túltervezte a Pénzügyminisztérium a költségvetését.
Ehhez egy kis adalék, de nagyon jellemző, hogy akkor, amikor az egészségbiztosítási járulékot bevezették... - itt már a többes számot kell használnom, illetve ebből már igyekszem kimaradni, mert annak idején eleget küzdöttem ellene, mondván, hogy ez nem fog akkora bevételt hozni, hiszen ezt igyekeznek megkerülni az állampolgárok. Nos, nem is hozott akkorát. S most mégis úgy tesznek azzal, hogy 1800-ról 2100 forintra emelik az összegét, hogy habozás nélkül betervezik az 5,5 milliárdnál nagyobb bevételnövekedést. Ez tehát egy olyan tétel, amely valószínűleg túltervezett, tehát a végén az egyensúlyt fel fogja borítani.
De vannak egészen furcsa dolgok is: például ezek a regionális egészségügyi programpályázatok, amelyek olyan 8 milliárd forintnyi összeget jelentenének. Lehet rá mondani, hogy világbanki kölcsönből megvalósíthatók, de a működési költségét annak a csodálatos egészségügyi intézménynek, amelyet a kiválasztott régióban fognak megvalósítani, azt a társadalombiztosításnak kell állnia, és sajnálatos módon be kell fogadni. Tehát csak azt lehet beruházásként megvalósítani, amire a társadalombiztosítás finanszírozási vállalást tesz. No, ennek sincs nyoma!
Ezért én elég aggályosnak tartom a társadalombiztosítási alapokat, éppen azért, mert a költségvetés bizony sok esetben nem áll helyt azokért a várható kiadásokért, illetve a Pénzügyminisztérium túltervezi a bevételeket, és alultervezi a kiadásokat.
Ennek a következménye az az általam mindig is kárhoztatott gyakorlat, amely a vagyonfelélést, a vagyoneladást kötelezően előírja az önkormányzatoknak. Kérem szépen, ezt a vagyont, amelyet - most ne vitassuk, hogy mekkora összegben, de - a társadalombiztosítás megkapott vissztehermentesen, kvázi kárpótlásként kapta az egykor államosított, tavalyelőtti értéken 500 milliárdnyi biztosítóintézeti vagyon fejében, illetve annak fejében, hogy évtizedek alatt nem halmozták fel, nem tőkésítették a befizetéseit a biztosítottaknak... Tehát ez az elődeink pénze, ez az örökségünk, éppen ezért ezt a vagyont azzal a feltételezéssel adtuk oda - ez már megint többes szám - a társadalombiztosításnak, hogy ennek csak a hozamát, a nyereségét lehet folyó kiadásokra fordítani, mert az apáink pénzét nem ehetjük el a gyerekeink elől.
Tehát én ezt tisztességtelennek tartom, mert még egyszer egy ilyen vagyonjuttatásra nyilván nem kerül sor. Ehhez nem kell különös jósnak lenni, egyszerűen már csak azért sem, mert nem lesz mit adni. Tehát ha egyszer ezt a felhalmozott, elődeink által felhalmozott pénzt mi most elköltetjük a társadalombiztosítással, azzal bizony becsapjuk saját magunkat, mert egyszer lehet csak elkölteni, és ami nagyobb baj: becsapjuk a gyerekeinket, utódainkat. Márpedig ezt a világot nem a szüleinktől örököltük, hanem a gyerekeinktől kaptuk kölcsön, és annak megfelelően kellene bánni vele.
Ezek az összefüggések tehát véleményem szerint a központi költségvetést előbb-utóbb olyan garanciavállalásokra - vagy teljesítésére, mert vállalás nincs - kötelezi, amely az alkotmányból fakad, és ami egyszerűen - pláne választási évben - elkerülhetetlen lesz, hiszen a nyugdíjasok nagyon sokan vannak, és rendszerint elmennek szavazni. Tehát akkor viszont miért nem jelenítjük meg a költségvetésben jó előre? - hiszen várhatóan szükség lesz rá, hogy felhasználjuk.
Ezek a kérdések, amelyekről beszéltem, a Népjóléti Minisztérium fejezetében jelennek meg jórészt, tehát kicsit akkor a Népjóléti Minisztérium fejezetéről is szólni kell. Hiszen az egészségügy működése, az egészségügyi rendszer, beruházási, fejlesztési költségei, illetve a szociális ellátórendszer, a nyugdíjrendszer egy többszörösen vegyes finanszírozású és elég bonyolult finanszírozású, óriási rendszer.
A Népjóléti Minisztérium költségvetésében jelennek meg a beruházási, fejlesztési költségek elvileg, a társadalombiztosítás költségei között jelennek meg a működési költségek, és az önkormányzatok költségvetésében - amely tehát megint a központi költségvetés leosztott része - jelennek meg mind a két fajta kiadások.
Nagyon örültünk annak, amikor sorra-rendre hallottuk a különböző pénzügyminisztériumi szakemberektől, politikusoktól, közgazdászoktól, hogy végre a gazdaság eljutott arra az állapotra, hogy most már további restrikciókra nem lesz szükség. Örömmel hallottuk, mert arra gondoltunk, hogy akkor a prioritások között az egyik legjobban sújtott terület - az egészségügy és szociálpolitika, a családpolitika, a gyerektámogatási rendszer - mindenképpen első helyen jön szóba, nagyon sok ok miatt.
Talán a legfontosabb ok, hogy Magyarország egészségügyi mutatói, a gyerekszám alakulása, ha katasztrofálisnak nem is mondható, de mindenesetre igen aggályos, a világ rangsorában a halandóságban a 92. helyen állunk - ha végiggondolják a fejlődő országokat, azoknak is a végén. Tehát valahol Afrika közepén vagyunk, és ez a folyamat '65 óta így folyik. Tehát akkor, amikor egy kis fellélegzést reméltünk a gazdasági kényszer szorítása alól, biztosak voltunk abban, hogy prioritása lesz az egészségügynek, a szociál- és családpolitikának.
Azon kívül, hogy ilyen az egészségi helyzet, még egy tárcát, még egy szakterületet nem tudok, ahol olyan óriási változások zajlottak volna le, mint ezen a területen 1994 óta. A szabad orvosválasztás, az egész kórházi, illetve egészségügyi finanszírozási rendszer átalakítása, a kórház-struktúraváltás, a minimumkövetelmények előírása, most legújabban a napokban tárgyalt egészségügyi törvényből fakadó hihetetlen nagy többletkiadások azt jelentik, hogy egyszerűen a szinten tartáshoz a reálértéket követő növekedés sem lett volna elég, éppen azért, mert évek óta fokozatos kivonás történik, pénzügyi zsugorodás történik ezeken a területeken.
'94-ben 7 százalék körül volt a nemzeti össztermékből való részesedése az egészségügynek. Ez napjainkra körülbelül 5,5 százalék, és 2000 utánra remélik az adatsorok, hogy visszajutunk a 7 százalékhoz. Tehát egyszer egy nagyon rossz helyzetben, nagyon rossz egészségügyi helyzetben lévő ország, másrészt egy óriási, dinamikus átalakításon átmenő egészségügy, harmadszor az a tudományos-technikai forradalom, amely hatalmas árrobbanással jár, mindez azt a - most már tudom - hiú reményt keltette bennünk, hogy akkor az évek során felhalmozott lemaradást elkezdjük valami módon behozni.
(20.30)
Tehát nemcsak az, ahogy az előterjesztés, a fejezeti indokolás fogalmaz, hogy sikerül megállítani a reálérték csökkenését, ami azt jelenti, hogy a bérekben 14,5 százalék növekedés, a dologi kiadásokban - évek óta először - a csökkenéshez képest 10 százalékos növekedés jelenik meg; ez azt jelentené, hogy sikerült megállítani a reálérték-csökkenést. Most az a kérdés, hogy mihez képest? Én vettem a fáradságot, és a tárca néhány fontosabb számadatát összevetettem: az utolsó, a tervezett '98. évi költségvetési számokat összevetettem az 1996-os, tehát az utolsó befejezett költségvetési év számaival.
Ha megengedik, akármilyen száraz is, néhány gyors adatot fel kellene ez ügyben olvasnom: a Népjóléti Minisztérium igazgatási összes kiadása '96-ban 2 milliárd 811 millió volt; '98-ban 1 milliárd 405 millió - ez a fele, miközben 32 százalékos az átlaginfláció. Ez semmiképpen nem tekinthető reálértéken tartásnak. A dologi kiadások, amik állítólag 10 százalékkal nőnek, '96-ban 431 milliót jelentettek magánál a tárcánál; '98-ban 371 milliót - ez bizony nem 10 százalék növekedés, hanem 20 százalék csökkenés.
A hármas címben, szak- és továbbképző intézmények, könyvtárak: '96-ban 1 milliárd 328 millió az összes kiadás; '98-ban 1 milliárd 297 millió tervezett. A gyógyító-megelőző országos intézeteknél valóban van növekedés, 16 százalékos: 20 milliárd 853 millióról 24 milliárd 097-re - ez 16 százalékos növekedés. Mondom: az átlaginfláció a két év alatt, '97-ben és várhatóan '98-ban 32 százalék lesz.
Ami a családpolitikai vitában elhangzott, hogy egy komplex gyermek- és ifjúságvédelmi, családvédelmi rendszert alakítunk ki: itt sajnos mindössze 15 százalékos növekedés van a gyermek- és ifjúságvédelmi intézményeknél; a családvédelmi hálózatnál '96-ban még volt 40 millió, '98-ban már nem lesz semmi. A családsegítő központoknál nem volt '96-ban ilyen kiadás, de '97-ben 350 millió volt; jövőre 300 milliót terveznek. A gyermekvédelmi intézetek fejlesztésére '97-ben 420 volt, jövőre 300-at terveznek. Tehát ezek semmiképpen nem azt mutatják, hogy nominálértékben egy olyan növekedés lett volna, ami a reálérték megtartását jelenti - ez bizony további elvonást, restrikciót jelent.
Különösen szomorú, hogy apró, pici tételeket, például az Autizmus Alapítvány 5 millióját, a Peter Cerny Alapítvány 5 millióját, a szabadidőre és diáksportra fordított 56 milliót is nullára redukálták. A családi pótlék 18 százalékkal nőtt '96-hoz képest. Ugye a 18 százalékos növekedés nem tekinthető 32 százalék infláció mellett reálértéken tartottnak!? De bizony ha a hajléktalanok ellátását, a drogambulanciákat vagy bármely részét nézem a fejezet részletes indoklásában, ezt az elégtétellel vagy elégedetten történő megállapítást, hogy évek óta talán sikerül megállítani a hanyatlást, ezek ezt nem látszanak teljes mértékben igazolni. És ez azért szomorú, mert például az új egészségügyi törvényből fakadó számtalan többletfeladatot, gondot, munkát megint csak az egészségügyi dolgozók nyakába zúdítják, ahelyett, hogy ehhez megfelelő anyagi feltételeket biztosítanának.
Ez nekem különösen fájó emlék, mert emlékszem, amikor 1961-ben, kéthetes diplomával kikerültem falusi körzeti orvosnak - mert akkora orvoshiány volt az '56-os disszidálások miatt -, akkor bizony a tsz-mozgalom hirtelen, robbanásszerű felfutásakor a tsz-be kényszerített parasztok számára az állam egyáltalán nem tudott mást adni, mint az ingyenes orvosi ellátást; addig a parasztságnak, mezőgazdaságiaknak nem volt ingyenes orvosi ellátásuk. Ez azt jelentette, hogy kéthetes diplomával 30 ezer embert kellett ellátnom: szörnyű felelősség volt, szörnyű teher és szörnyű kockázat annak a 30 ezer embernek.
Tehát most ugyanezt a szituációt még egyszer megélni, hogy nagyon nagy mértékben megnövekednek az egészségügyi dolgozók terhei, éppen az egyébként nagyon szükséges egészségügyi törvény miatt, de ehhez nem rendeljük hozzá úgymond a forrásokat, akkor valószínű: a most kezdő orvosoknak ugyanolyan rossz emlékeik lesznek a pályájuk elejéről, mint nekem. Nekem már ráadásul a végéről is nagyon rossz emlékeim vannak, úgyhogy csak reménykedni tudok - mert a remény hal meg utoljára -, hogy annyi ígéret után végre az emberi erőforrásokba történő beruházást komolyan vesszük, és talán egyszer nem a maradékelv alapján részesül az egészségügy, a szociálpolitika, a gyermek- és ifjúságpolitika a költségvetés elosztásakor, hanem az ország állapotának meg az önbecslésünknek megfelelő mértékben.
Adjon ehhez Isten erőt és türelmet, hogy megérjem! Köszönöm szépen, viszontlátásra! (Taps az ellenzéki pártok padsoraiból.)
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
