FRANJO TUDJMAN
FRANJO TUDJMAN
FRANJO TUDJMAN, a Horvát Köztársaság elnökének felszólalása a Magyar Országgyűlésben:* Az Országos Fordító és Fordításhitelesítő Iroda Rt. által hitelesített horvát nyelvű szöveg hiteles magyar nyelvű fordítása.*
Tisztelt Elnök Úr, Tisztelt Házelnök Úr,
Hölgyeim és Uraim,
Az a különös megtiszteltetés ért, hogy a szuverén, független, önálló és demokratikus Horvátország első államfőjeként szólalhatok fel Önök előtt, országukban tett látogatásom során. Népeink évszázadokon át éltek közös államalakulatokban, melyek ugyan történelmileg egymáshoz kötöttek bennünket, de azokból Önök is, és mi is egyaránt igyekeztünk kiválni, teljesen önállóvá és szuverénné válni.
Sajátságaink és viszályaink ellenére is, közös történelmünk nyolc évszázadának hagyatéka tartósan befolyásolta azt a tényt, miszerint kultúránk, civilizációnk és gazdaságunk a közép-európai népek köréhez kapcsolódik, azon keresztény civilizációhoz és demokratikus eszmevilághoz melyek döntően meghatározták nemzeteink életét és jellegét.
Történelmi tapasztalatainkat jó részét együtt gyűjtöttük, a különbözőket pedig az első és a második világháborút követő időkben. Ezekért magas árat fizettünk, de ennek köszönhetően ma már éretten, teljes emberi és nemzeti felelősséggel beszélhetünk a történelemről, és a levont tanulságok alapján elkerülhetjük a múltban elkövetett hibák megismétlését.
Európa és a világ általában kevés megértést tanúsít a kis nemzetek érdekei és sorsai iránt. A kis nemzetek évszázadokon át a hódító nagyhatalmak által létrehozott államalakulatokban közösen éltek. Ennek következtében a meghatározó szerepet betöltött hatalmakban nem alakult ki az a felismerés, hogy a kis nemzetek is rendelkeznek a saját nemzeti, vallási, kulturális és civilizációs önazonossággal, mely a nagy nemzetek igyekezete ellenére biztos záloga volt a kis nemzetek fennmaradásának.
A horvát nép nemzettudatát sohasem sikerült megtörni, mert a horvát nép mindig is a független és szuverén haza megteremtéséért küzdött. Ezt az öntudatot sem pánszlavizmus, sem az ausztroszláv vagy a délszláv ideálok nem tudták megmásítani, de a liberális, pacifista, szocialista vagy kommunista eszmék sem, melyek mind egy bizonyos nemzetfelettiséget hirdettek. Ezt a nemzettudatot a szomszédaink imperialista és soviniszta törekvései sem tudták visszaszorítani, még akkor sem, amikor hatalmuk kiterjesztésekor hazánk egy részét elfoglalták. A hódító háborúk legkegyetlenebb eszköze, a népirtás, vagy mai kifejezéssel élve, " az etnikai tisztogatás" sem érte el kívánt célját. Ez a módszer egyébként sem új keletű, a világ és Európa történelmében egyaránt felfedezhető.
Az ilyen szerencsétlen sors, a múlt tapasztalatai folytán érzékenyen reagálunk a szabadságunkat és függetlenségünket veszélyeztető körülményekre, a nemzeti önazonosságunkat ért támadásokra. A múlt eseményei arra figyelmeztetnek, hogy nem szabad elfelednünk mi és miért történt meg, mert ennek alapján elkerülhetjük a már egyszer átélt bajok megismétlődését.
Az ilyen szerencsétlen és a múltban megtapasztalt sors különösen érzékennyé tesz bennünket a szabadságunk és függetlenségünk elleni minden veszéllyel és a nemzeti önazonosságunk veszélyeztetésével szemben.
Erre a védelmi mechanizmusra nemcsak a nemzet tudatában, hanem a politikai vezetőinek eszköztárában is szükség van: nem a kapcsolatok és együttműködés minden formájának elutasítása miatt, hanem olyan óvatos és bölcs politika megvalósítása végett, amely a gazdasági és politikai integrációk felé vezet, és amelyet földrészünk egyetlen alternatívájaként szoktak manapság emlegetni.
Tudatában kell lenni annak is, hogy az egyesült Európa megvalósítása nem új keletű jelenség. Napjaink integrációs folyamatait megelőzően is léteztek csaknem egész Európát egyesítő császárságok, például a római, a Német-római Birodalom, a Habsburg-monarchia, de nem szabad megfeledkeznünk Napóleon és Hitler Európájáról sem, sőt Sztálin szovjet európai gondolatáról sem. Az új Európa sorsa alakulását döntő módon fogja befolyásolni a történelmi tapasztalatokból levont tanulságok felismerése, megteremtve ezzel a korábbi kudarcok elkerülésének lehetőségét.
Még mielőtt megválaszolnánk azt a kérdést, hogy Horvátország hogyan látja az európai integráció kérdését, szem előtt kell tartani azt a tényt, hogy a horvát függetlenség és önálló államiság megvalósítására egy átmeneti történelmi időszakban került sor, a szocialista rendszer összeomlásakor és a többnemzetiségű európai országok - ideértve a Szovjetunió ázsiai részét is - széthullása korában.
A legfontosabb nemzetközi tényezők ezeket a történelmi változásokat kétféleképpen élték meg: egyrészt megszűnőben volt az antidemokratikus rendszerek nyugatra való terjeszkedésének a veszélye, másrészt viszont az addigi világrend, a hatalmon és a befolyáson nyugvó, az erőegyensúlyra épülő politikai szerkezet egyensúlyának megbomlása miatti aggodalom volt a jellemző.
A vezető európai és nemzetközi hatalmak, sőt az egész nemzetközi közvélemény is általában ellenezte az új európai államok létrejöttének még a gondolatát is. Az ilyen országok létrejötte megbontotta a két világháború eredményein alapuló európai erőegyensúlyt. Az új államok létrejötte, a fennálló erőviszonyok megtartását szorgalmazók szerint ezek vonzó példák voltak az egyenlőtlenség történelmi béklyóitól szabadulni vágyó erőknek, valamennyi többnemzetiségű országban vagy természetellenes államalakulatokban a hegemón törekvések elől menekülő népeknek.
Gyakran hangzott el a szemrehányás: amíg Európa egyesül, addig ti fel akartok bomlani, vagy pedig az, miszerint a kis európai népeknek saját kis országaikban semmi esélyük sincs a fennmaradásra. Érdemes megjegyezni, hogy az utóbbi megjegyzés egy olyan ország képviselőjének szájából hangzott el, mely ország területe jóval kisebb Horvátországétól, és lakosainak száma is jóval kevesebb.
Csaknem mindenki, a vezető európai és világpolitikai tényezők - és a már akkor is az egyetlen világnagyhatalom, az Amerikai Egyesült Államok is - Jugoszlávia mindáron való megőrzéséért szállt síkra. Ilyen szempontok alapján, Horvátországot tették felelőssé nemcsak a világban már elfogadott "első" és "második" Jugoszlávia szétveréséért, hanem a többi többnemzetiségű ország - Csehszlovákia és a Szovjetunió - nemzeti mozgalmai törekvéseinek felerősítéséért is. Nem szabad megfeledkezni az egyes nyugati országokban tapasztalható nemzetiségi problémákról sem.
Csaknem valamennyi vezető európai és világpolitikai tényező - azonos vagy különböző érdekektől vezérelve - Jugoszlávia fenntartásában volt érdekelt, a saját érdekeinek megőrzése és mások érdekei érvényesítésének megakadályozása szempontjából, Közép- és Délkelet-Európa ezen stratégiailag fontos részén.
Habár józanul gondolkodva, egy önálló, demokratikus és gazdaságilag stabil Horvátországot - mely képes volt ellenállni a jugoszláv kommunista hadsereg és a nagyszerb imperializmus törekvéseinek - az európai nemzetek családjába való visszatérésekor tárt karokkal kellett volna fogadni, nem ez történt. Horvátországot az "európai kapu" előtt volt kénytelen várakozni. Folyamatosan olyan hibákat róttak fel neki, melyeket az európai integrációs folyamatok korábbi szakaszaiban más országokkal szemben fel sem vetettek. A legképtelenebb mégis az volt, hogy Horvátországot akkor érte a leghevesebb bírálat, amikor szuverén államként, mint az ENSZ tagja az ENSZ alapokmánya és a nemzetközi jog szabályai szerint eljárva katonai erejét is felhasználta a megszállt területeinek visszaszerzése iránt, mégpedig azokkal szemben, akik háborúba kényszerítették, elfoglalván területének egy részét. Az akkori körülmények között, a nemzetközi közösség langyos fellépése a megszállók javát szolgálta, és lényegében az újonnan alakult ország területének feldarabolásához vezetett. Teljes joggal fel lehet tenni ezzel kapcsolatban azt a kérdést, hogy vajon a Horvátországot bíráló országok közül melyik cselekedett volna másképpen, ha nemcsak szuverenitása, hanem fennmaradása is kérdésessé vált volna.
Az ilyenfajta politikai magatartás vezetett el oda, hogy Horvátország nyugat-európai integrációjával kapcsolatban újabb fenntartásokat fogalmaznak meg, sőt új balkáni és délkelet-európai integrációkra próbálják meg rávenni.
Azzal a regionális közösséggel, melyből hiányzik Szlovénia, de hozzá csatolták Albániát, Horvátország még a volt Jugoszlávián belüli helyzeténél is rosszabbul járna. A szándék lényege jól érzékelhető az Európai Unió úgynevezett regionális programjából is, mely a volt Jugoszlávia utódállamaival kötendő együttműködés kereteit kívánja meghatározni. Horvátország így egy kalap alá került a Jugoszláv Szövetségi Köztársasággal, Bosznia-Hercegovinával, míg Albánia és Macedónia már jelenleg is kedvezőbb helyzetben vannak, miután velük szemben már bizonyos szerződéses garanciákat vállaltak.
Az Európai Unió megbízott képviselője szótárából kölcsönvett kifejezéssel élve, a " Szlovéniától délre és Görögországtól északra" fekvő országokkal szembeni viszony lényege az, hogy az Unió a hozzá fűzendő egyenkénti kapcsolat előfeltételeként megköveteli a térség országaitól az Unión belüli együttműködési formák megvalósítását. A mindennemű együttműködés mellett, a követelmények sorát az egységes energetikai, telekommunikációs, a teljes vertikumú közlekedési, mezőgazdasági és környezetvédelmi rendszer létrehozatala, valamint az áruk és a munkaerő szabad áramlása egészíti ki. Egyszóval, minden eddiginél szorosabb kapcsolatrendszer kiépítése.
Az ilyenfajta viszonyulás elleni tiltakozásainkra adott válaszok, vonatkozó dokumentumokra való hivatkozásokkal is arról kísérelnek meg meggyőzni bennünket, hogy a volt Jugoszlávia területén nem áll szándékukban egy új politikai alakulatot létrehozni. Azonban bizonyos tényezők nem veszik figyelembe a meghatározott területre visszaszorított gazdasági együttműködés szűk korlátait. Úgy tűnik, hogy megfeledkeztek az Európai Unió kezdeteiről, a Szén és Acél Szövetségről és a későbbi folyamatokról. Ha Horvátországot előre, feltételként a balkáni "jugoszláv fazékba" kényszerítenék, ez idővel kétségkívül a politikai integráció újbóli kísérletéhez vezetne.
Hogy mit jelentene Horvátországnak egy ilyen jellegű egyesülés - nevezhetjük azt akár eurojugoszlávnak, balkáninak vagy akár délkelet-európainak - bölcs ember könnyen kitalálhatja. Geopolitikailag, Horvátország a tizennégy évszázados történelme, civilizációja és kultúrája révén Közép-Európa és a Mediterránum része. Történelmünk csak egy rövid szakasza, az 1918-tól 1994-ig terjedő időszak kötött bennünket politikai értelemben a Balkánhoz, és most szilárd eltökéltségünk, hogy ennek megismétlődését egyértelműen elutasítjuk.
A déli szomszédainkkal javasolt regionális integráció, mint az Európai Unióval építendő viszony alapfeltétele gazdasági visszaeséshez, idővel pedig politikai függőséghez vezetne, ami Horvátország nehéz küzdelmek árán kivívott önállóságának, függetlenségének és demokratikus társadalmi berendezésének megtagadását jelentené.
De vajon milyen Európához szándékozik és bír Horvátország csatlakozni?
Mindenekelőtt ki kell jelenteni, hogy Horvátország Európa része, mindig is az volt. Reméljük, ma már Európa nem az egymással ütköző hatalmak és a homlokegyenest ellentétes, egymást legyőzni vágyó érdekek színtere!
Olyan egyesült, demokratikus Európa részévé kívánunk válni, amelyben a tagországok közötti viszonyokat népeik javára alakítják majd. Az Európai Unió országai által közösen megalkotott értékeket készen állunk elfogadni, a már hatályos európai előírásokat, a Római Egyezménytől a Maastrichti Szerződésig valamennyit. Ragaszkodunk az európai integráció alapjait képező demokratikus elvekhez. Azonban továbbra is elvárjuk, hogy az Európához való csatlakozási folyamatokban Horvátországot a demokrácia és a gazdasági fejlődésben elért saját eredményei alapján és ne a balkáni régió más országai fejlettségének függvényében értékeljék.
Különben is, mennyire lehet az egyesült Európa érdeke egy olyan új, természetellenes közösség létrejötte ebben a térségben, amely a meg nem értés, a békétlenség és a viszályok újabb csíráit hordozza magában? Vajon nem célszerűbb-e támogatni az egyes országok demokratikus fejlődését, mintsem, egész Európát lángra lobbantani képes újabb "lőporos hordókat" gyártani? Az elmúlt két évszázad során ez már többször is megtörtént.
A horvát politika éretlenségének ideje végérvényesen elmúlott, ahogyan az idegen jótevőkre való támaszkodás megkeresésének időszaka is. Horvátország kis, illetve közepes ország, de civilizációja és kultúrája figyelemre méltó, gazdasági teljesítménye felfelő íven halad, és fejlettségében maga mögött tudja a szocialista társadalmi berendezésből az átalakulás útjára lépett országok többségét.
Önállósága és szuverenitása elnyerésével, Horvátország külpolitikáját a nemzeti és állami érdekeivel összhangban alakíthatja ki immáron, természetesen a nemzetközi tényezők figyelembevételével. Őrködik az ország jó megítélésén, más országokkal kialakított kapcsolataiban egyenrangú partneri viszonyok megteremtéséért száll síkra, azonban sohasem engedve a Horvátország iránt tartózkodók szeszélyeinek és érdekeinek.
Visszautasítva a regionális balkáni együttműködés társulási formájú együttműködési kereteit, Horvátország teljes egészében kész együttműködni valamennyi európai országgal - tehát a balkáni és a délkelet-európai országokkal is - az európai integrációs folyamatok előmozdítása érdekében. Különös hangsúlyt fektetve a közös érdekeket szolgáló projektumok megvalósítására, az úthálózat és az energetikai infrastruktúra valamint hasonló célok elérésére.
Napjainkban az Európai Unió fejlődése fontos választóvonalhoz érkezett. A tagországok kormányközi értekezletén a legfontosabb téma a gazdasági, pénzügyi és politikai integrációs folyamatok még szorosabbá tétele. Az államfők és miniszterelnökök soron következő értekezletén az Unió szempontjából sorsdöntő határozatok várhatók. Horvátország kiemelten fogja követni ezt a fejlődési folyamatot, mindenekelőtt az ún. rugalmassági kérdést, amely elfogadása esetén a különböző szintű együttműködés lehetséges változattá lép elő, nem zavarva ezzel az egységes Európa építésében eddig elért eredményeket.
Ami a többi európai társulási mozgalmat illeti, Horvátország folyamatosan részt fog venni a Közép-Európai Kezdeményezésben, az Alpok-Adria Munkaközösségben és fokozott figyelmet szentel a Közép-Európai Szabadkereskedelmi Társulás (CEFTA) országaival folytatandó jobb és szorosabb együttműködésnek. A társult országokkal kötendő szerződések kidolgozása és magához a CEFTA-hoz való csatlakozás a horvát külpolitika elsődleges fontosságú rövidtávú céljai közé tartoznak.
Végezetül ki szeretnék térni az európai biztonság és stabilitás kérdéskörére is. Ahogyan az Európai Uniót, úgy az Észak-Atlanti Szövetséget, a NATO-t is lekötik Európa országainak biztonságával és stabilitásával összefüggő kérdések. Az európai biztonság kérdése napjainkban korántsem azonos az 1989-es évi viszonyokkal, de ez nem jelenti azt, hogy a problémák megszűntek volna. Ehelyett inkább a jellegük változott meg. Az Európai Unió és a NATO is új tagok felvételére készül, de ezzel kötelezettséget vállalnak a biztonság és az együttműködés kérdésében azokkal is, akik az említett szervezetekbe az első körben nem kerülnek be teljes jogú tagként. Fennáll annak veszélye, a valós és lélektani egyaránt, hogy az első körből kimaradt országok, a tagságba való felvétel esedékességének hiányában majd elszigetelve érzik magukat, ami esetleg másfajta megoldások keresésének irányába sodorja őket.
Ez az folyamat jelentősen fenyegetné az európai békét és stabilitást, sőt nagymértékben befolyásolhatná a tágabb értelemben vett nemzetközi rendet is.
A bizonytalanság légköre utat nyithat a romboló erőknek, és nem lehet eleve kizárni egy civilizációk közötti összetűzés változatát sem. A háborús századokat követően, annyi viszály és háború után, az európai népeknek és politikai vezetőiknek vállalniuk kellene a felelősséget földrészünk teljes egészének sorsa iránt, és ezen belül az itt élő nemzetek és országaik jövőjéért is.
A jelenkori európai viszonyokat figyelembe véve, országaink kapcsolata a barátság és a jószomszédság példájának tekinthető. A magyar és a horvát nép közötti barátságot és megértést az azonos érdekek valamint az egyazon kultúrához és civilizációhoz való tartozás alapozza meg. A horvát nép sohasem fogja elfelejteni a függetlenségéért és önállóságáért vívott harcához nyújtott magyar segítséget. Magam is vallom a horvát nép meggyőződését, hogy országaink kapcsolata a jövőben is a barátság és az együttműködés jegyében fejlődik majd, és a nem olyan távoli jövőben az európai népek nagy családjához fogunk tartozni, ahhoz a családhoz, amelyben az egyenlőség, együttműködés és a barátság honol majd.
Köszönöm, hogy meghallgattak, a magyar és a horvát népnek pedig sok boldogságot kívánok a jövőben!
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
