KŐSZEG FERENC
KŐSZEG FERENC
KŐSZEG FERENC (SZDSZ): Elnök Asszony! Tisztelt Országgyűlési Biztosok! Tisztelt Ház! A demokratikus jogállamnak Magyarországon azok a legsikeresebb, a demokratikus jogállam normáihoz leginkább méltó, a normákra leginkább ügyelő intézményei, amelyek a demokratikus jogállammal együtt a jogállamot létrehozó alkotmányos forradalom folyamatában születtek meg. Ilyen intézménynek tekintem a számvevőszéket, részben az önkormányzati rendszert, az Alkotmánybíróságot és különösképpen az ombudsmani intézményt.
A közhatalmi intézmények nagy része természetesen már a pártállam idején is létezett, és bár új, az Országgyűlés nagy többségével elfogadott törvények születtek róluk, centralizáltságukban, merev, hierarchikus rendszerükben és legfőképpen az átláthatóságtól való idegenkedésükben magukon viselik múltjuk örökségét. E körbe sorolnám például a katonai jogállású rendvédelmi szerveket és az ügyészi szervezetet is.
Az ombudsmani intézménnyel kapcsolatosan az elmúlt 9 év valamennyi periódusának megvannak a maga érdemei és a maga mulasztásai. A szabad választásokat megelőző politikai tárgyalások, az 1989-es alkotmánymódosítás teremtették meg az ombudsmani intézmény jogi alapjait. Abban az időben nem lépett fel politikai erő, amely kételkedett volna abban, hogy a választások után rögtön sor kerül a nép ügyvédjének megválasztására is. Az ehhez szükséges törvény tervezete már 1990-ben készen volt.
Az 1990-ben hivatalba lépő kormány - bár nagy késéssel - végül beterjesztette, a parlament pedig elfogadta az országgyűlési biztosokról szóló törvényt, és megalkotott egy korszerű adatvédelmi törvényt és egy kisebbségi törvényt is, amely az adatvédelmi biztos, illetve a kisebbségi biztos jogállását, hivatalát, illetve intézményét alapította meg, hozta létre.
(12.40)
Az 1993-ban elfogadott ombudsman-törvény azonban nem lehetett teljes értékű. A rendőrség vezetésének - nyilvánvalóan az akkori Belügyminisztérium egyetértésével és támogatásával - sikerült elérnie, hogy a rendőrségre vonatkozó vizsgálat esetén az országgyűlési biztos iratbetekintési jogát az országos rendőrfőkapitány a belátása szerint korlátozhassa. Értik, kedves képviselőtársaim? A végrehajtó hatalom egyik tisztviselője, az ellenőrzött határozhatta meg, hogy az ellenőrző - az Országgyűlés kétharmados többségével megválasztott megbízottja - milyen mértékben ellenőrizheti őt, az ellenőrzöttet. A gyakorlatban sosem derült ki, hogyan működött volna a csonka törvény. Az országgyűlési biztosok megválasztására tett kísérlet az előző ciklusban sikertelen maradt.
Az új kormány 1994-ben már a kormányprogramban jelezte: módosítani kívánja az ombudsman-törvényt, törölni fogja a korlátozást. 1995 nyarán sor került az ombudsmanok megválasztására, és képviselői indítvány nyomán a törvény módosítása is megtörtént. Jelenleg - mint a biztosok jelentéséből kiviláglik - nem a törvény szövege, hanem az értelmezése állja az útját a törvény teljes körű alkalmazásának és az ombudsmani tényfeltárásnak. Ezúttal az ügyészség óvja a szuverenitását a parlament meghatalmazottjával szemben. Az országgyűlési biztosok az Alkotmánybíróságtól kérték a törvény értelmezését; de persze mi, képviselők is megtehetnénk, hogy az 1993. évi LIX. törvény egyetlen sornyi módosításával egyértelművé tegyük a szöveget - amely megítélésem szerint egyébként jelenleg is egyértelmű. A felszólalásom végén hadd térjek vissza erre a kérdésre!
Három beszámoló fekszik előttünk, voltaképpen három könyv. Már a méretük is jelzi, az országgyűlési biztosok komolyan veszik a feladatot, hogy beszámoljanak az alapjogok állapotáról a megbízójuknak, az Országgyűlésnek, és általunk a közvéleménynek, amely hatalom nélküli hatalmuk legfőbb erőforrása. A három beszámoló nem egy hivatal személytelen terméke, hanem személyek műve: olyanoké, akik nincsenek egymással semmiféle fölé- és alárendeltségi viszonyban, csak elveik és céljaik közösek.
Az állampolgári jogok biztosa és általános helyettese jelentése talán a leginkább jogászias munka, amely másfél év tapasztalatai, sok ezer panasz, 2000-nél több vizsgálat tapasztalatai alapján arra az elméleti, de egyúttal nagyon is gyakorlati kérdésre keresi a választ: mi is az alkotmányos visszásság? Melyek azok az alkotmányos alapjogok, amelyekért a siker reményében lehet fellépni? Mit vállalhat magára a nép ügyvédje? Milyen panaszokat kell elhárítania, hogy elkerülje az ombudsmani tevékenység két veszedelmét: ne legyen belőle se szélmalomharcos, se sóhivatalnok?
Az adatvédelmi biztos beszámolója szenvedélyes esszé, amelyben ilyen mondatokat olvashatni: "A magyar demokráciát az a hazugság fenyegeti, amely szerint a szabadság hozta el nekünk a mostani káoszt, amelyben annyira kényelmetlenül érezzük magunkat, a káoszból pedig ki kell szabadítani az országot. Rendet kell csinálni, akár a szabadság korlátozása árán is." Mintha nemcsak a minap szabadultunk volna ki a szabadságelvonás rendszeréből, amely - és ezek megint a beszámoló szavai - "a szemünk előtt roskadt össze, saját súlyától nyomasztva", mintha nemegyszer - ezt már én teszem hozzá - nem azok kiáltanának mindenáron rendért, akik törvény felettinek érezvén magukat, a leginkább kikezdik a bizalmat mind a rend, mind a szabadság iránt.
A harmadik szerző, a kisebbségi jogok biztosa mintha átvenné ügyfeleinek érzéseit és stílusát: mesél. Mesél indulatosan és elkeseredetten azokról a hazudozásokról, amelyekben az ellenfél érvei képlékennyé válnak, mint a köd, és amelyeknek az az eredménye, hogy a panaszoknak nem lehet a végére járni. Mesél az önáltató álszentségről, amely önmagának is bebizonyítja, hogy nincs diszkrimináció, hogy "az a rohadt cigány" itt a rendőrségen, a polgármesteri hivatalban éppen olyan bánásmódot élvez, mint bárki más: csak azért van összeverve, mert nekiment a rendőrnek; csak azért nem kapott szociális segélyt, mert folyton "idedugja a pofáját" azzal a hat gyerekével - pedig itt az etnikumnak már több joga van, mint a magyarnak.
A beszámolóból kiderül, hogy az állampolgári jogok biztosaihoz érkező panaszok nagy része, talán többsége szociális vonatkozású. Természetesen a biztosok tisztában vannak azzal, hogy a szociális jogok - a munkához való jog, a legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez való jog -, hiába örökölte meg őket a hajdani deklaratív alkotmányból a jogállami alkotmány, valójában nem kikényszeríthető jogok; a legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez való jogot pedig még értelmezni sem lehet. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a szociális sérelmek jogilag egyáltalán nem kezelhetők.
A biztosok akkor tudtak hatékonyan fellépni egyes szociális jogok védelmében, ha a jogsértés egyéb jogokat is sértett, például a diszkrimináció tilalmát, munkajogi szabályokat, vagy a monopolhelyzettel való visszaélés tilalmát. Ilyen alapon léphettek fel, amikor egy munkahelyen a leépítés a női munkavállalót sújtotta, miközben a férfiak megtarthatták a munkahelyüket, vagy amikor egyetemi oktatók elbocsátására a költségvetési megszorításokra hivatkozva, de a közalkalmazottakra vonatkozó törvény előírásainak a figyelembevétele nélkül került sor.
A piaci viszonyokba való beavatkozással egy, a piac szabadságára épülő jogállamban természetesen nagyon csínján kell bánni. De igenis van lehetőség a jogi fellépésre akkor, ha a szolgáltató - mint a távfűtőművek esetében történt -, e viszonyok korlátozottságával visszaélve, mindenre rákényszeríthetőnek véli a fogyasztót.
Kétségtelen, hogy a jogszabályok a lakhatás jogát nem biztosítják alapjogként, és az is kétségtelen, hogy a jogszerű, jogerős kilakoltatási határozat végrehajtható. De itt az ombudsman a maga lágy eszközeivel mégis felléphet, ha nem is az alkotmány és nem is tételes jogszabályok, de az emberség nevében. Ezek a panaszok és a velük kapcsolatos ajánlások ugyanúgy a virtuális alkotmányt próbálják körültapogatni, és ennek révén megfoghatóvá, jogszabállyá tenni, mint ahogy ezt az Alkotmánybíróság határozatai teszik - csak ők nem a jogszabály vizsgálatából indulnak ki, hanem a társadalom által megtapasztalt gyakorlatból.
Az állampolgári jogok biztosainak ajánlásaiból kettőt emelnék ki: az egyik a pszichiátriai betegekkel kapcsolatos vizsgálat és ajánlások, a másik az idegenrendészettel kapcsolatos. Az előbbi visszaköszönő téma: az idősebbek talán még emlékeznek Hajnóczy Péter szociográfiájára, amellyel ez a fiatalon elhunyt kiváló tehetség berobbant a magyar irodalomba valamikor a '60-as években, amely pontosan erről szólt, amit az ombudsman is vizsgált: az elmeszociális otthonokról, az ott élő emberek kiszolgáltatottságáról, fogvatartottságáról. Ez azt mutatja, hogy 20 év, meg egy rendszerváltás múltán sem változnak meg ezek a problémák, s persze csak remény lehet arra, hogy a vizsgálat nyomán a változás mégis elkezdődik.
Ennek a találkozásnak vagy viszontlátásnak a furcsa érdeklődésével vagy örömével fedeztem fel a jelentésben a gyöngyösvisontai pszichiátriai intézményt. Hadd emlékezzek vissza, s hadd mondjam el itt azt az élményemet, hogy valamikor a '80-as évek második felében ide zártak be egy fiatalembert, aki elmebetegségét, pszichiátriai zavarodottságát azzal bizonyította, hogy március 15-én kitette az ablakába a 12 pontot, október 23-án pedig a nemzeti zászlót Hatvan városában.
(12.50)
Akkoriban Haraszti Miklós társaságában felkerestük ezt az intézményt, és megpróbáltuk az illetőt kiszabadítani - eredménytelenül - sőt, a beavatkozásunknak az a sajnálatos következménye lett, hogy átszállították ennek a sivár, szinte sivatagi környezetben lévő kihelyezett intézménynek a központi egységébe, a gyöngyösi kórház zárt elmeosztályára, ahol aztán már megközelíteni sem lehetett. Azt gondolom, hogy most, a jogállam viszonyai között valóban megérett a helyzet ennek az intézménynek a felszámolására, és örömmel olvastam a jelentésben, hogy ígéret van arra, hogy ez az intézmény '97 nyarán - tehát hamarosan - megszűnik.
Az idegenrendészettel kapcsolatban hadd jegyezzem meg, hogy rendkívül jelentősnek gondolom, hogy az ombudsman kimondta: az idegenrendészeti őrizet, mint meghatározatlan időtartamú szabadságvesztés, ellentétes az alkotmánnyal, ellentétes a jogállam alapelveivel.
Az adatvédelmi biztos, azt lehet mondani, szent teheneknek ment neki a vizsgálatai során. Nekiment például annak a gyakorlatnak, hogy a rendőrség a nagyobb eseményeket - legyen az politikai esemény vagy sportesemény - videózza, és ezeket a felvételeket rendszeresen elraktározza, tehát célhozkötöttség nélkül kezel adatokat. Úgy érzem, hogy az, hogy erre a vizsgálatra éppen egy MIÉP-tüntetés alkalmából került sor, nem csökkenti, hanem inkább növeli ennek az értékét; növeli ennek az értékét azért, mert az, hogy az állampolgári jogok, a politikai szabadságjogok hogy vannak biztosítva, nem függhet attól, hogy szimpatizálunk-e azzal a szervezettel, azokkal a személyekkel, akik szabadságjogait, személyiségi jogait indokolatlanul korlátozták.
Ugyancsak foglalkozott, és nekiment az adatvédelmi biztos a nemzetbiztonsági szolgálatoknak; több vizsgálatot is végeztek - részben az adatvédelmi biztos, részben a kisebbségi jogok biztosa - a nemzetbiztonsági szolgálatok tevékenységével kapcsolatban. Kétféleképpen is értékelhetjük ezt a dolgot: mondhatjuk azt, hogy bizony, a nemzetbiztonsági szolgálatok újra meg újra túllépik jogosítványaikat; de értékelhetjük a jogállamiság győzelmeként is azt, hogy ma már lehetőség van - részben az ombudsmantörvény, részben a nemzetbiztonsági törvény elfogadása révén - ezen zárt intézmények vizsgálatára, és egy-egy tevékenységi körük átvilágítására.
Persze, ha azt mondjuk, és azt olvassuk a jelentésekben, hogy a vizsgálatok nyomán az illetékes miniszterek hány alkalommal értettek egyet a vizsgálat eredményeivel, akkor azt kell gondolnunk, mondanunk, hogy nagyon is hatékony volt a biztosok beavatkozása. Sajnos, a valóság nem ennyire rózsás, mert azt is hozzá kell tenni, hogy például a nemzetbiztonsági szolgálatokat felügyelő tárca nélküli miniszter teljes egészében elfogadta az ombudsmannak azt a jelentését, amely azokkal a bizonyos környezettanulmányokkal, illetve személyekről szóló tanulmányokkal foglalkozott, amelyeket jogellenesen végzett a nemzetbiztonsági szolgálat '90-'95 között; de ha belegondolunk - ahogy az adatvédelmi biztos említette is a beszámolójában -, hogy ez a felülvizsgálati folyamat milyen rettenetes lassúsággal halad előre, akkor nem lehetünk annyira elégedettek.
Úgy ítélem meg, hogy a belügyminiszter igen nagy fokú rugalmasságot tanúsított ezen ajánlások elfogadásában; szembefordulva például a rendőrség vezetésével, a belügyminiszter határozottsága révén volt elérhető az, hogy ezeket a bizonyos videofelvételeket megsemmisítették. Ugyancsak a belügyminiszter közbelépése kellett ahhoz, hogy megszűnjön az a szokás, hogy az ombudsmani kérdésre csak az országos rendőrfőkapitány adhat választ, az alsóbb rendőri szerveknek erre nincs jogosultságuk.
Mégis - hogy ne csak a pozitívumokat mondjam - hadd tegyem hozzá, hogy az idegenrendészeti törvény módosítására tett ajánlás ugyan elvben elfogadtatott, de most, amikor hamarosan a parlament elé kerül a menedékjogi törvény, és kiváló alkalom volna arra, hogy a menedékjogi törvényből következő szükségletek meg is kívánnák az idegenrendészeti törvény mélyreható módosítását, bár folynak erre előkészületek a Belügyminisztériumban a menedékjogi törvénnyel együtt, sajnos, előreláthatólag nem kerül a parlament elé az idegenrendészeti törvény módosítása, és ezért ez az említett alkotmányellenes állapot még sokáig fennmaradhat.
Ahogy az előbb említettem - hogy lassanként befejezzem a felszólalásomat, ezért még egypár percet engedjenek meg, hogy ezzel az igen fontos kérdéssel foglalkozzam -, a törvény működésének jelenlegi legnagyobb intézményi akadálya az, hogy az ügyészség elutasítja, hogy az ügyészség szervezetével kapcsolatban az ombudsmanok bármiféle vizsgálatot végezzenek.
Természetesen nem akarok belemenni abba a problémába, hogy milyen is az ügyészség alkotmányos helyzete, hogy igazán alkotmányos-e, összeillik-e a jogállamisággal az, hogy az ügyészség nem tartozik a kormány alá - elvben a parlament alá tartozik, de a beszámolási kötelezettsége nem olyan, hogy valóban lehetővé vagy szükségessé tenné az ügyészi szervezet működésének mélyreható, teljes körű ellenőrzését, hiszen még arra sem kerül sor, a legfőbb ügyész évi jelentését általában az alkotmányügyi bizottság vitatja meg; ezek a jelentések sajnálatos módon nem is kerültek a parlament plénuma elé, de ellentétben a kormánnyal, amely a működéséért politikai felelősséget visel, és négyévenként a választáson erről számot kell adnia, az ügyészség szervezetének nem kell komolyan számot adnia a tevékenységéről.
Persze azt lehet mondani, hogy ez a helyzet a bírósággal is. Csakhogy a bírósággal egészen más helyzet. A bíróság ugyanis kevés kivétellel a nyilvánosság előtt tartja tárgyalásait, az ítéleteit a nyilvánosság előtt hozza, tehát állandóan alatta van a szakma és társadalmi nyilvánosság kontrolljának. Az ügyészség azonban a döntéseket - melyek sok esetben nem kisebb jelentőségűek, mint a bírósági döntések - zárt, hierarchikus rendszerben és a nyilvánosság teljes kizárásával hozza meg.
Ami a konkrét kérdést illeti: vajon mi indokolhatja azt, hogy az ügyészségi nyomozóhivatalokat az ombudsmanok nem vizsgálhatják? Hiszen az ügyészségi nyomozóhivatalok - akkor is, ha az ügyészség szervezeti rendszerébe tartoznak - éppen olyan nyomozóhatóságok, mint a rendőrség vagy a pénzügyőrség nyomozó egységei. Mi különbözteti meg őket ezektől? És melyik az a külső szerv, amely olyan fajta törvényességi ellenőrzést gyakorol az ügyészségi nyomozások felett, mint amilyet a rendőri nyomozások felett az ügyészség gyakorol? Pedig a rendőrök által elkövetett bűncselekmények tényleges vizsgálata - és erre vonatkozóan nagyon meggyőző statisztikákat közöl a kisebbségi biztos jelentése, és ezek a számok egyébként megegyeznek azokkal a számokkal, amelyek nemrégiben a Belügyi Szemlében is napvilágot láttak -, tehát a rendőrség által az állampolgárok rovására elkövetett jellegzetes rendőr-bűncselekmények vizsgálata, feltárása nem is képzelhető el az ügyészségi nyomozóhivatalok vizsgálata nélkül.
(13.00)
(A jegyzői széket dr. Trombitás Zoltán foglalja el.)
De hasonlóképpen visszás az ügyészségnek ez a törvényfelettisége a vádelejtések ügyében; ez már nem a nyomozóhivataloknak, hanem maguknak az ügyészségeknek a dolga, hogy akkor, ha valaki a bíróság elé kerül, akkor az ügyét nyílt és fair tárgyaláson fogják megítélni. Ezzel szemben, ha az ügyészség elejti a vádat, akkor a sértettnek semmiféle jogosultsága - legyen az a sértett egy személy vagy legyen a sértett a köz -, semmiféle lehetősége és jogosultsága nincs arra, hogy ennek a vádelejtésnek a mélyebb okait, belső okait, mechanizmusát tanulmányozza.
Végül még annyit hadd tegyek hozzá, hogy maga a rendőrség törekszik arra, hogy valamiféle civil kontroll valósuljon meg a tevékenységével kapcsolatban, a tevékenysége felett. Nem ellenőrzés ez a civil kontroll, hanem megfigyelés és ugyancsak a közvélemény segítségül hívása. Volt társadalmi szervezet, amely megpróbálkozott ezzel, élvezve a Belügyminisztérium támogatását és az Országos Rendőr-főkapitányság támogatását is, volt olyan megyei főkapitányság, amely maga kezdeményezte ezt a civil kontrollt. Mégiscsak visszás az, hogy az ügyészség véleményem szerint mondvacsinált törvényességi akadályokra hivatkozva a rendőrséggel szemben teszi lehetetlenné ennek a civil megfigyelésnek a megvalósulását. Az állampolgári jogok országgyűlési biztosa ajánlást tett, amely rámutat arra, hogy ez a civil kontroll mégiscsak megvalósítható törvényesen és meg is valósítandó, mert a jogállam kiépítésének az is feltétele, hogy ilyenfajta társadalmi kontroll, ilyenfajta társadalmi megfigyelés létezzen.
Ha már elmulasztottuk vagy elmulasztotta az előterjesztő azt, hogy most, az ombudsmanok jogállásával foglalkozó törvény kapcsán ezzel a törvénnyel kapcsolatban pontot tegyen ennek az áldatlan vitának a végére, azt gondolom, hogy önálló képviselői indítvány formájában ezt be lehetne hozni a Ház elé, és akkor nem kellene megvárni az Alkotmánybíróságnak az erre vonatkozó döntését. Köszönöm szépen. (Taps.)
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
