DR. SZABAD GYÖRGY
DR. SZABAD GYÖRGY
DR. SZABAD GYÖRGY (MDNP): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Államtitkárnő! Tisztelt Országgyűlés! Fontos kérdésről, nagy kérdésről szeretnék beszélni az általános vita keretében, de törekszem arra, hogy ne elvontságokról szóljak az általános vitában. Így rövid bevezetésen túl igyekszem konkrétumokhoz kötni mondanivalómat.
Többen említették már - és jogosan -, hogy indokolt volt az új törvényjavaslat előterjesztése, sokan késésről beszéltek. Én inkább arról, hogy valóban 116 évvel a megelőző, átfogó műemlékvédelmi törvény után megérett az idő arra, hogy a korhoz illő műemlékvédelmi törvény szülessék.
Hadd mondjam azt, hogy többen, amennyire a vitát át tudtam tekinteni, hiszen a házbizottság különös - ez gúnyosnak szánt forma - "gondoskodása" folytán ennek a jelentős vitának a nagy része is késő esti időpontban, a szélesebb nyilvánosság mellőzésével, s a késői időpont által teremtett körülmények között, tehát jelentős részben üres padok előtt folyik. Reméljük azonban, hogy az érdekeltek tudomást szereznek róla. Ebben a sajtó kevéssé tud segíteni, hiszen az is távollétével húzza alá (Taps.) a kérdéssel kapcsolatos érdeklődését, de reméljük azért a Napló egyszer mégis olvashatóvá teszi, hogy a vitán mi hangzott el.
Mindenekelőtt azzal szeretném kezdeni, ami a megkezdett mondatom szerint célom volt, hogy egy kis ideig elidőzzek annál a kérdésnél, hogy a törvényjavaslat előterjesztője a környezetvédelmi miniszter.
Tudom és elismerem, hogy környezetvédelem és műemlékvédelem között sok az összefüggő, figyelmet érdemlő mozzanat, hogy kölcsönhatások működnek, hogy egymásra a két területnek és elméleti, illetve gyakorlati szakembereinek és az egész kapcsolódó kérdéskörrel foglalkozó hivatalbélieknek tekintettel kell lenni, de én is osztom azt a véleményt, hogy szokatlan az eljárás - ettől lehetne helyes -, és éppen negyven év ilyen gyakorlat után meggondolandó, hogy vajon helyes-e. Helyes-e akkor, amikor a lefolyt évtizedekre visszatekintve az ember kívülállóként is, de mégsem távolállóként ponderálni akarja, vajon ez a szimbiózis nem jelentette-e azt, hogy a műemlékvédelem meghatározó problémái bizonyos értelemben a rendkívül fontos önálló kérdéskört dajkáló környezetvédelmi hatóság látókörének inkább a szélére esett; vajon ha áttekintjük némileg analitikus szemmel azt ami történt és történik, nincs-e igazuk azoknak, akik úgy látják, hogy a súlyozásban a környezetvédelem akarva-akaratlan a műemlékvédelem problémáit egy kissé háttérbe szorította? Nehéz itt igazságot tenni, és nehéz azt mondani, hogy változtassunk rajta azonnal.
Én mégis az általános vitában két dologra szeretném felhívni a figyelmet. Az egyik az okra rákérdező, bátortalan, de nem alaptalan kérdése: Miért is változtattak a nemzetközi és hazai szokásokon 1957-ben? Azt hiszem, nem tekintik a Demokrata Néppárt felszólalója elfogultságának, hanem inkább az idős ember tapasztalatának, ha azt mondja, hogy nem volt 1957-ben ez az összekapcsolás nagyon véletlen. 1957-ben sokan akadtak az állampárt körében, akik a helytelenül, negatívan megítélt 1956-os forradalmat és szabadságküzdelmet nem kevésbé annak tudták be - reális magyarázatot nem találva -, hogy a történészek sajátos eszmevilága meghatározó szerepet játszott a fejleményekben, hogy nem annyira a realitás, mint a történelemből állítólag áradó romantika befolyásolta a fejleményeket, az ifjúságot, a humán értelmiséget és így tovább.
Határozott törekvés volt arra, hogy ahol lehet, azt a vélt vagy valóságos túlsúlyát a történelemnek visszaszorítsák, áthelyezzék, ahol lehet, ott máshova kerüljön a súly. S így adódott a további kérdés: az elgondolás, hogy környezetvédelem és műemlékvédelem egybekapcsolható, de oly módon, hogy kerüljön ebben a vonatkozásban ez a történeti ág a reáliák világához feltételezetten közelebb álló környezetvédőknek a kezébe, a kettőnek az együttállásában tehát a súlypont eleve billenjen a szokatlanabb oldalra.
Megvolt ennek is a pozitívuma egyfelől, mert a két ág a korábbi erősebb elkülönülés után ténylegesen közelebb került egymáshoz, és megvolt a lendítő ereje arra, hogy a természetvédelem problematikája ezzel az egybekapcsolással kapott bizonyos előnyöket. Én mégis úgy gondolom, hogy tisztán kell foglalkoznunk ezzel a kérdéssel is. Nem most hirtelenjében egy változást rögtönözve, hiszen ez teljesen nyilvánvaló, hogy az adott kormányzati struktúrában ennek a közvetlen sürgetése nem reális; de erre az előzményre visszatekintve kritikusan indokolt felülvizsgálni a négy évtizedet: vajon jól volt-e ez így, ahogy volt, vajon nem lenne-e szakszerűbb a különállásuk a kapcsolatok fenntartásával?
Még egy előrebocsátandó gondolat. Sokszor szerepelt a vitában és az előterjesztésben is - előre jelezve, hogy vitatható a felszólalók részéről -, hogy sok-e vagy kevés a nyilvántartott műemlék Magyarországon. Nem akarok végigmenni ennek a kérdéskörnek minden mozzanatán. Osztom azoknak a véleményét, akik azt mondják, hogy ez mindig viszonylagos. Viszonylagos az országon belül, viszonylagos a történelmi időben szemlélve, viszonylagos más országokhoz, netán kontinensekhez viszonyítva.
(18.50)
Engedjék meg, hogy csak két dologra utaljak! 160 évvel ezelőtt az ország egyik legműveltebb ifja, elhagyva Magyarországot, noha nem lett költő, egy búcsúverset írt, s a búcsúversnek két sorát talán ide lehet kapcsolni. "Hellásznak kincse egy elomló rom, tiéd hazám, egy szentelt fájdalom." A költő Eötvös József, és a kor - ismétlem - százhatvan évvel ezelőtti. Ez a párosítás nem véletlenül merült így fel. Ha az ember a külföldet utazók naplóit olvassa - Széchenyivel kezdve és Batthyányval végezve, de lehet még korábban kezdeni, mondjuk Berzeviczyvel és későbben fejezni be, az ötvenes évek emigránsaival -, szembetűnő, hogy kivétel nélkül mind azt hangsúlyozzák, hogy a civilizatorikus és modern fejlemények mellett vagy néha a fölött is számukra az a szembetűnő, hogy mennyi műemléket védtek meg ott, és mennyi pusztult el nálunk. Mind a kettőben mindenkinek tulajdonképpen igaza van. Csak az a kérdés, hogy a viszonylagosságokat hogyan kezeli.
Ha történetileg visszatekintünk, nyilvánvaló, hogy Magyarországon az ismert háborús pusztítások, az elmúlt korokat érintően is az új barázdát szántó ekék nyomán rengeteg műemlék pusztult el. Ennek inkább az emléke, mint a maradványai voltak szembetűnőek. Külföldön pedig éppen az, hogy nemcsak elomló romokkal, hanem minél nyugatabbra tekintettek, megóvott műemlékekkel találkoztak.
Ha most egy nagy ugrást teszünk a történelemben, és megfordítjuk ezt a képet, az Európába utazó észak-amerikaiak Magyarországon is meghökkennek azon, hogy mennyi a feltárt műemlék, mennyi a régi épület, mennyi a megőrzött történelmi emlék. Mert a pusztulás és a megőrzés viszonylagosságában az ő számukra az a feltűnő, hogy mennyi itt a régi, mert náluk másként van. Szívesen anekdotáznánk nyilván valamennyien példákkal, hogy mit jelent számukra, mennyire megdöbbentő mindez, és mennyire nem véletlen, hogy a skót kastélyok megvásárlásától - filmre is vitt téma - a dupla fenekű bőröndökben kicsempészett muzeális értékekig mennyi tárgyi bizonyítéka van ennek a viszonylagosságnak és a vele folytatott küzdelemnek. Természetesen mégsem itt akarok a továbbiakban időzni, csak ezekkel a távlati jelzésekkel akartam bizonyítani, hogy milyen nehéz területen dolgoznak a műemlékesek, akár környezetvédő az indíttatásuk, akár valamilyen történeti szakmából jönnek.
Nem véletlen tehát, hogy ez a hosszan előkészített, ez a nehéz szülésen átment törvényjavaslat - amelyet üdvözölni szeretnék s amelynek értékeit hangsúlyozni kívánom - bizony elég sok problémát is hordoz. Nem akarok elidőzni annál - ami feltétlenül javítandó és majd esetleg a részletes vitában részletesebben is lehet szólni arról -, hogy eléggé gyomlálatlan a fogalomhasználati zavarok sora. Talán most csak ennyit erről. Hogy vitatható az egésznek a felépítése, hogy szép számmal és jó konkrétan nyakon csíphetők a belső ellentmondások. Néhány problémára szeretnék utalni.
Nem mulaszthatom el - noha úgy tudom, nemcsak én, hanem más is benyújtott ugyanarra a pontra vonatkozó módosító javaslatot -, hogy annak azért nem lett volna szabad megtörténni, hogy a 11. §-ban - amely puritán szövegű olyan értelemben, hogy egyetlen mondatból, egy összetett mondatból áll - azt olvashatjuk: "műemlék egésze nem bontható le, erre engedély nem adható." Amiatt idézem ezt, mert nemcsak a tartalma ad absurdumig megy el, hanem mert ellentmondásban is van szinte a törvény egészével. Mert a törvény egésze azt mondja, hogy hogyan kell óvni a műemléket, nemcsak hajdani felfogások szerint, nemcsak a homlokzatát, hanem minden részét, belsejét, tartozékát és így tovább. És utána jön egy megdöbbentő kijelentő mondat, hogy "műemlék egésze nem bontható le." Miért? A fele lebontható? A háromnegyede lebontható? A kilencven százaléka lebontható? Ez, mondjuk, példája annak, hogy a gondos előkészítés szándéka nem mindig bizonyult sikeresnek.
Inkább másról szeretnék most beszélni. Részben arról, ami összefügg, de nem ezt célozza, hanem azt célozza, hogy a törvény a jelenlegi miniszteriális struktúrát tudomásul véve is bizonyítja azt, amit a bevezetőben mondottam, hogy azért a szentnek az egyik irányba hajlik a keze.
Hadd idézzem azt, hogy az anyagi, a finanszírozási kérdésnél kulcsszerepe van a Központi Környezetvédelmi Alapnak. Én - a dolgot félreérthetetlenné téve, amit aztán kifejtek - mindjárt az első előforduláskor javaslok egy olyan módosítást, miszerint nevezzük el központi környezetvédelmi és műemlékvédelmi alapnak vagy központi környezet- és műemlékvédelmi alapnak. Ez mindjárt ad egy irányultságot nemcsak a törvénynek, hanem a törvény végrehajtóinak is. Hiszen - ha szabad azt mondanom, evvel a kegyetlen szóval - sulykolni kell ezek szerint, hogy a műemlékvédelem nem a környezetvédelemnek valami oldalága, hanem a kettő együttélése, legalábbis a formalitásokban is az egyenjogúság szintjét és képét öltse fel. De ennél, a puszta elnevezésnél fontosabbnak tartom persze azt, és erről egy hosszú módosításban, amivel most nem akarom önöket terhelni, én két paragrafus összevonása és átírása révén - itt a 25. és 26. §-ra utalok -, arról van szó, hogy bizonyos arányosságok állapíttassanak meg a finanszírozást szolgáló összeg felosztása tekintetében, mégpedig ott, ahol ennek a felosztásnak a helye van. Nem egy minisztérium, mondjuk, két főosztálya között, hanem ott, ahol ennek helye van, tehát amit a 26. §-ban általánosságban hangsúlyoz is a törvényjavaslat: tudniillik, az Országgyűlés állapítsa meg a kereten belül évről évre a költségvetés keretében az arányokat. Tehát, hogy a megindokolt ráfordításoknak ilyen-olyan része fordítódjék a műemlékre, ilyen és olyan része a természetvédelemre.
(19.00)
S akkor majd a minisztériumon belül jól átgondolt javaslattal kell az Országgyűlés elé állni, egyiknek sem kedvezve, hanem kedvezve a védelemnek, az országnak, annak környezeti védelmét és műemléki védelmét egyaránt szívén viselő országnak az érdekét figyelembe véve.
Mert különben mi történik? Nem akarok a példaanyagba belemenni. Teszem azt, a természetvédelemnek van egy koncepcionális terve, amely lehet, hogy évről évre elszívja a közös alapnak igen nagy hányadát, és a másik félnek a maradék jut. Vagy, hogy ne legyek ilyen egyoldalú, teszem azt egy elhatározás történik, hogy az ilyen-olyan fejlemények nyomán tönkrement Grassalkovich-kastélyt Gödöllőn rendbe kell hozni, lehet, hogy szenved a környezetvédelem - ezt nem tudom -; de lehet, hogy mondjuk, a műemlékvédelemnek minden pénze erre az egyre megy, és száz meg ezer tétel háttérbe szorul, noha az a száz meg ezer épület további sorsára végzetes lehet. Magyarán mondva: kell hogy évről évre reprodukálódjék, mit hogyan sorol az, aki az előterjesztést teszi, figyelembe véve mindkét nagy területet, és a területeken belül nehéz tojástáncát vívja meg, amikor az előterjesztést teszi, hogy most melyiket előbb, melyiket később, hol nagyobb a veszedelem és így tovább.
Kérem szépen, tessék megnézni, látom, hogy egyesek elképzelhetetlennek tartják ennek a végrehajtását, egyáltalán nem elképzelhetetlen. Mert nem akarok most gyűjtő..., lehet csoportokat is alkotni, tehát nem arról van szó, hogy minden oszlopot külön megemlítsenek, lehet csoportokat is alkotni, de lehet megakadályozni azt, hogy látszólag nagyon sokat költünk erre vagy arra, és közben nagyon sok megvédendőre nem jut pénz. Pedig elképzelhető, hogy egyik évben a tetőjavításokat, a gondozott épületek tetőjavítását előbbre hozzuk, ha rendelkezésre áll megfelelő munkaerő, míg máshol a belső mozaikok fényesítését. Ha több időm lenne, nyilván meggyőzőbb lenne az, amit mondok.
Végül egyetlenegy dolog, az óra nagyon int. Sok szakvéleményt tisztelettel meghallgatva, sokkal egyet nem értve, sokkal egyetértve a magam és a Néppárt számos jelese által támogatott véleményt terjesztem elő arról, hogy mindent összevéve - még ennek a törvénynek a születési körülményeit és a nehéz szülés eredményét is - én azt merem javasolni, hogy még ebben az esztendőben állítson fel a kormányzat egy országos műemlékvédelmi tanácsot. Ennek a jelenlegi miniszteriális struktúrában is javaslom, hogy - bizonyos súlypontáttolás érdekében is - elnöke a mindenkori művelődési és közoktatásügyi miniszter legyen, társelnöke a környezetvédelmi miniszter és másik társelnöke a Magyar Tudományos Akadémia illetékes osztálya által választott akadémikus, tagjai pedig az Országos Műemlékvédelmi Hivatal elnöke és tudományos főosztályvezetője, továbbá a műemlékvédelemben érdekelt szakmák, szakágak tudományos minősítéssel rendelkező tagjainak két választott képviselője.
Mindjárt meg szeretném indokolni - nevek nincsenek, funkciók vannak -, hogy miért így javaslom. A művelődési minisztert azért hoznám ebben az esetben előtérbe, mert ha az egész ágazatnak a környezetvédelmi miniszter az irányítója és a másik miniszter a társult, akkor a műemlékvédelmi tanácsban legyen fordítva, hiszen evidens, hogy amahhoz a miniszterhez áll közelebb. Egyébként pedig én úgy gondolom, minden hivatali szint érdekeinek és érveinek lehetőséget ad ez a struktúra, hiszen a műemlékvédelemmel foglalkozó hivatal súlyos képviseletet nyerne ebben a tanácsban, de ugyanakkor kellő arányban és súllyal jelen lennének a műemlékvédelemben érdekelt tudományos szakágak választott képviselői.
Nem árulok el titkot, hogy sokunknak, akiknek módjuk van az Akadémián megnyilatkozni, az az elgondolása, hogy egyre inkább a kormányzatot és az ország fejlődését szolgáló szervezetekben és tanácsokban minél erősebb legyen a szakág tudományos reprezentációja, mégpedig nem mindig egy-egy baráti körnek ugyanazok a személyiségei elhalmozva rengeteg feladattal és végső soron személyükben nem mindig a közvetlen szakmát tudván, hanem az elvont tudománypolitikát képviselve, ehelyett az élő, a kérdéshez legközelebb álló szakmáknak az akadémiai közmegítélés szerint legjobb képviselői jussanak szóhoz, munkához, feladathoz, bizonyítási lehetőséghez. Akkor, azt hiszem, megszabadulunk attól, hogy a tudomány bevonása bizonyos intézmények - legyen az az Akadémia -, bizonyos személyek - ezeket már nem nevezem meg - előtti oltári füstáldozat legyen, és a törvényhozás és a végrehajtó hatalom megkapja a tudománynak azt az eleven segítségét, amit természetesen egy modern igazgatás nem nélkülözhet, de amely nem pártok, klikkek, bürokratikus csoportosulások ajánlását reprezentálják.
Én még azt is a módosító javaslatomba foglaltam - mert ezt mind javaslom írásba foglaltan -, hogy ennek a testületnek természetesen a tanácsadás, vélemény-nyilvánítás, a jogszabály-tervezetek bírálata stb., stb. legyen a feladata, majd ezt a végrehajtási utasítás kellőképpen részletezheti, de legyen meg az a lehetősége, hogy nemcsak az illetékes minisztereket informálja véleményéről, hanem minden esetben informálhatja véleményéről az Országgyűlést, tehát a törvényhozó testületet és a Tudományos Akadémiát.
Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt jelen lévő képviselők, jelen lévő, a kérdésben érdekelt jelképes szobrok! Úgyis kevesen vagyunk, hadd szaporítsam meg egy fél tucattal azoknak a számát, akikhez szólhatok, már megtettem máskor is ilyen esti órán. Azt tudom mondani, hogy egy olyan fontos kezdeményezést vitatunk, amely hézagpótló lehet, és hogy ezt a hézagot jól pótolja, az mindannyiunk közreműködésén, felelősségén és talán hozzáállásán is múlik. Köszönöm a figyelmüket. (Taps az ellenzék padsoraiból.)
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
