DR. SEPSEY TAMÁS
DR. SEPSEY TAMÁS
DR. SEPSEY TAMÁS (MDF): Tisztelt elnök asszony, köszönöm a szót. Tisztelt Képviselőtársaim! Tisztelt Államtitkár Úr! Lassan hároméves képviselőségem alatt igen sok részletes vitában felszólaltam, próbáltam meggyőzni képviselőtársaimat, hogy támogassák egy-egy módosító javaslatomat. Nem emlékszem ez alatt a három év alatt, hogy sikerült volna meggyőznöm erről képviselőtársaimat, de ez nem veszi el az erőmet attól, hogy ebben a témában, a hadigondozásról szóló törvény módosításában ne a lelkiismeretemre hallgassak, és ne próbáljam meggyőzni önöket arról, hogy ennek a törvénymódosításnak valóban van néhány olyan területe, ahol alapvető emberi kötelességünk újragondolni a '94-es jogalkotói szándékot, és esetleg többet adni, mint amit '94-ben adtak, vagy amit '97-ben a jelenlegi előterjesztés adni kíván.
Igen tisztelt Országgyűlés! Az általános vita során már lehetett látni, hogy valójában a 3. § körül bontakozik ki a legélesebb vita. Milyen kör legyen az, amelyikre ki fog terjedni az utólagos, egyösszegű térítés kedvezménye? E tekintetben szinte mindegyik képviselőcsoport nyújtott be módosító javaslatot. Ahogy képviselőtársaim is elmondták, az eddig eltelt időszak alatt nagyon sokan találkoztunk azokkal a problémákkal, amelyek életszerűvé teszik módosítási javaslatainkat. Igen sok hadiárva, hadirokkant, hadiözvegy fordult hozzám is, és ebből vontam le azt a következtetést, hogy nemcsak azoknak kell biztosítani az egyösszegű térítést, akiktől politikai okból megvonták, hanem azoknak is, akiket elutasítottak, tehát a kedvezmény megvonására már nem volt lehetőség. De azoknak is kellene adni, igen tisztelt képviselőtársaim, akik egyáltalán nem kaptak, mert még kérelmet sem nyújtottak be. E tekintetben az indokok köre igen változatos. Hadiárvák esetében a leggyakrabban az volt, hogy vagy az életben maradt szülője, vagy ha mindkettő meghalt, nagyszülője, vagy akinél elhelyezve volt, nem élt ezzel a lehetőséggel. Voltak, akik szégyellték vagy féltek? Mind a két indok utólag, a történelmi ismeretek alapján elképzelhető.
Az én javaslatom, ami az 5. pontban lett megfogalmazva, megpróbálja ezt a kérdést megoldani. Tehát ha a kérelmező - és ez egy bizonyítási kérdés, igen tisztelt képviselőtársaim - tudja bizonyítani, hogy ő bár jogosult lett volna a hadigondozásra, de nem kapott, akkor utólag ezt az egyösszegű térítést kapja meg, hisz a sérelme bekövetkezett, az állam a mai napig ezért a sérelemért őt jóvátételben nem részesítette. Azt hiszem, hogy emberileg elfogadható, ha azoknak adunk, akiktől megvonták, vagy akiknek a kérelmét, bár jogosultak lettek volna, elutasították, akkor adjunk azoknak is, akiknek ugyanilyen a sérelmük, de nem kaptak.
(19.30)
Itt a bizonyítás nagyon lényeges. De a lehetőségtől, igen tisztelt képviselőtársaim, ne fosszuk meg azt a néhány ezer embert, mert azért tudjuk jól, hogy igen csekély létszámú a jelenleg élő azon kör, akik ebbe a meghatározásba tartoznak.
Az 5. pontban a másik javaslatom a határidővel foglalkozik. Bár én el tudnám fogadni azt a határidőt, amit a kormány előterjesztése is támogat, de mégis úgy gondolom - bizonyos kitekintéssel a politikai üldözöttek kárpótlásáról szóló törvényre, amely 1939-et teszi meg kezdő határidőként -, tegyük meg mi is ebben a törvényben a kezdő határidőnek 1939-et. Tudniillik nem zárható ki, hogy a második világháború alatt is történhettek olyan, politikai okból történő elutasítások, megvonások, amelyek az akkori rezsim politikai felfogásával adekvátak voltak, de jelenleg ezek elfogadhatatlanok. Egy-két esetről tudok csak, őszintén megmondom. De azt hiszem, egy-két eset is végül is indokolja, hogy a jogalkotó a lehetőséget biztosítsa az érintetteknek, és 1997-ben érzékeltessük, mint ahogy 1992-ben és '91-ben az akkori Országgyűlés is érzékeltette, hogy valójában 1939-től kezdve tekinti a történelmi időszakot olyan időszaknak, amelyben ilyen sérelmek megtörténhettek, és amelyek miatt utólag jóvátételre lehetőség van.
A másik módosításom, igen tisztelt képviselőtársaim, azzal függ össze, hogy az 1994-ben megállapított összegek nem követték az infláció mértékét. Erre van egy másik javaslat, amit a honvédelmi bizottság támogat, a kormány viszont nem. Az a javaslat - tekintettel arra, hogy a kifizetés határidejére nem állapít meg semmiféle időtartamot - értelemszerűen csak azokra a kifizetésekre vonatkozhat majd, amelyeket a törvény hatálybalépése után fognak megejteni. Az én javaslatom viszont azt tartalmazná, hogy 25 százalékkal emeljük meg az összes egyösszegű térítés összegét akkor, ha a kifizetés '97. január 1. után történik, illetőleg történt. Ezzel összességében kompenzáljuk azt az inflációt, ami az elmúlt két és fél év alatt nagyjából bekövetkezett, és nem hozzuk méltatlan helyzetbe azokat a jogosultakat, akik a törvény hatálybalépése előtt és 1997. január 1. között kapják meg az egyösszegű járandóságot. S ezek vannak néhány ezren. Tudniillik ebbe a körbe tartozik az a jelenleg 5 ezer fős egykori hadiárva, akiknek az egyösszegű juttatásuk kifizetésére az Országgyűlés két éven keresztül nem adott lehetőséget. Megkérdeztem a honvédelmi miniszter urat, hány fő kapott idáig - miután '97. január 1-jétől van lehetőség ezt az egyösszegű térítést kifizetni -: 5 ezer fő, 250 millió forint ez. S akkor még egyszer el kell gondolkoznunk, igen tisztelt képviselőtársaim, hogy valóban olyan szegény volt ez az ország, hogy 1995-ben vagy 1996-ban nem volt 250 millió forint arra, hogy egy '94-es törvényben beígért juttatást kifizessünk nekik?
Két évig húzta az Országgyűlés a hadiárváknak való egyösszegű térítés kifizetését. Ha '97-ben azt mondjuk, illetőleg az Országgyűlés mondja azt, hogy csak 50 ezer forintot adunk, s ami '94-ben 50 ezer volt, az jelenleg jóval kevesebbet ér, akkor véleményem szerint nem jóváteszünk valami sérelmet, hanem még növeljük ezt a sérelmet. Ezért szeretném - nem is kell az én javaslatomat támogatni -, ha esetleg a honvédelmi bizottság átgondolná, és a '97. január 1. utáni kifizetések esetében alkalmazná azt az összeghatárt, amit a honvédelmi bizottság támogat, bár a kormány nem támogat. Meg vagyok győződve róla: nagyságrendben ezek nem olyan összegek, amelyek fölmérhetők lennének bizonyos erkölcsi kötelezettségeinkkel.
Csépe Béla képviselőtársam foglalkozott már a külföldön élő hadiözvegyekkel, hadirokkantakkal, kivéve a hadiárvákat. Meggyőződésem, igen tisztelt képviselőtársaim, hogy ezt a kérdést nagyon alaposan és nagyon méltányosan meg kell oldanunk és át kell gondolnunk. Ha a kárpótlási törvények nem tettek különbséget külföldön vagy belföldön élő kárpótlásra jogosult között, akkor a hadigondozásról szóló törvény sem tehet különbséget, hogy azok, akiket egykoron a magyar állam kötelezett arra - és jól tudjuk, hogy egy idő után halálbüntetés terhe mellett, hisz a katonaszökevényeket statáriális bíróság elé állították és kivégezték -, hogy vonuljanak be és harcoljanak. Akkor a magyar állam nem teheti meg, hogy a második világháború elvesztését követően a szomszédos országokhoz csatolt területeken élő egykori magyar katonák, akik megrokkantak, egykori magyar katonák özvegyei, illetőleg a hősi halottak árvái a magyar államtól semmiféle juttatást ne kapjanak. Különbséget tennénk akkor ugyanis katona és katona között utólag, és ez a magyar államnak, a magyar nemzetnek a jó hírnevét nem öregbítené. Nyilvánvalóan nem nagy a létszám. És e kérdés ismételt elutasítása, elképzelhető, hogy néhány száz millió forinttal nem csökkentené az ország kincstárának pénzforrásait, de mégis - úgy gondolom - mérhetetlen erkölcsi kárt okozna az országnak.
Ezért kérem képviselőtársaimat, hogy a 10. pont alatti javaslatomat - amely a határokon kívül élők számára is biztosítaná ezt az egyösszegű térítést, és ezzel megoldódna, nem hosszú távú járadékot adna, hanem egy általános átalány-kártérítéssel rendezné ezt kérdést - kérem, hogy támogassák.
A 11. pontban, tisztelt Országgyűlés, sokak számára lehet, hogy nem szimpatikus javaslatot tettem. Nevezetesen az igénybejelentésnek - ami az utólagos egyösszegű térítésre való jogosultság iránti igényt jelenti - jogvesztő határideje legyen. Ezt mertem megtenni azért, mert néminemű tapasztalatot szereztem a kárpótlási igények elbírálásakor, és határozott meggyőződésem, hogy a végtelenig nem lehet ezt a kérdést lebegtetni. Az államnak is tudnia kell, milyen összeggel kell neki helytállni az egykor sérelmet szenvedettekkel szemben. Nem háromhónapos, nem négyhónapos határidőről van szó, egy viszonylag hosszabb határidőről, nevezetesen ez év végéig nyújthatnák be az igénylők kérelmeiket. S aki ezt a határidőt nem teljesíti, annak számára ez jogvesztő lenne, és nem kapna semmit sem. Ez lehet, hogy kegyetlen, és lehet, hogy méltánytalanul hangzik. De a másik oldalon figyelembe kell venni az apparátusok teljesítőképességét, és figyelembe kell venni az államnak azt az előrelátását, hogy bizonyos kötelezettségeket számba tudjon venni, föl tudjon mérni.
Úgy gondolom, ez nem ront azon a szándékon, hogy utólagos jóvátételt kapjanak az egykor sérelmet szenvedettek, viszont kellőképpen méltányolja a kormányzati igényeket is.
Még egy gondolatot ha megengednek, tisztelt képviselőtársaim, a bizonyítással kapcsolatban. Magam is a hozzám megküldött panaszos levelekből, hozzám forduló egykori hadirokkantak, hadiárvák, hadiözvegyek panaszából érzékelem, és nem tudom elfogadni, hogy az államigazgatási hatóságok igen mereven, igen szigorúan értelmezik a törvényi előírásokat.
(19.40)
És elutasítanak minden olyan kérelmet, amit az illető nem tud az elejétől a végéig okirattal bizonyítani. Elképesztő esetek jutottak a tudomásomra. Amikor az illető, aki gyermek volt, igazolja, hogy az édesanyjától megvonták a hadiözvegyi ellátást, mert túllépett egy bizonyos jövedelemhatárt, illetőleg egy másik esetben 30 aranykorona, vagy mennyi aranykorona nagyságú földterületnek volt a tulajdonosa, és követelik, hogy bizonyítsa azt is, hogy tőle meg megvonták a hadiárvai ellátást. Holott köztudomású, hogy ezek az ellátások egységesen lettek megállapítva, s amennyiben a hadiözvegytől megvonták, úgy a hadiárvától is megvonásra került. Ez így volt. Hisz a jövedelemhatár mind a két személyre igaz volt, hisz a gyermek a hadiözvegynek az eltartásában él.
Nagy mértékben tudnék támogatni olyan javaslatot, amely a bizonyítási terhet megfordítaná. Elegendő lenne a jogosultnak bizonyítani, hogy ő egykor részesült ellátásban. Azt, hogy megvonták tőle, a megvonás tényét az államnak kellene bizonyítani. Nem olyan rossz egyébként az én tapasztalataim szerint az okirati bizonyításnak a lehetősége. A községekben vezették azokat a nyilvántartásokat, amelyekben nagyjából évente vagy kétévente, a hadigondozó hatóság kiszállván felülvizsgálta a jogosultságokat, és az egyes levéltárakban, illetőleg az Országos Levéltárban mai napig megvannak ezek az egykori jegyzőkönyvek, amelyekből a beírások alapján nyugodt lélekkel meg lehet állapítani a politikai okból történő megvonásnak a tényét.
(Az elnöki széket dr. Gál Zoltán, az Országgyűlés elnöke foglalja el.)
Azt is el tudom képzelni, hogy az illetőknek a nyilatkozata, amelyet büntetőjogi felelősségük tudatában tesznek, elegendő a hatósági határozat meghozatalához. Lehet, hogy nem tette jól az Országos Kárrendezési és Kárpótlási Hivatal, de ilyen nyilatkozatok alapján igen sok politikai üldözöttnek - 1945 előtt, mondjuk, a gettóba történő bezárást okirattal nehéz volt bizonyítani -, de mi elfogadtuk az ügyfeleknek a nyilatkozatát, hiszen az adott szituációban ezek a nyilatkozatok életszerűek voltak, meggyőzőek voltak, és elfogadhatók voltak.
Igen tisztelt Országgyűlés! A fentiek alapján én úgy gondolom, hogyha ennek a nagyon vitatott résznek egyes elemeit sikerül javítani, akkor eleget tudunk tenni törvényhozói feladatunknak, és valóban ezt a jogszabályt hosszú távra alkotjuk meg, és nemcsak a magunk számára, hanem az érintettek számára is. Igen köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Szórványos taps a jobb oldalon.)
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
