DR. FENYVESSY ZOLTÁN
DR. FENYVESSY ZOLTÁN
DR. FENYVESSY ZOLTÁN (MIÉP): Köszönöm a szót. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Az 1999. évi költségvetési törvényjavaslat legfőbb vonása, hogy nincs semmilyen új vonása. Szerkezeti felépítésében tökéletesen illeszkedik a Magyar Köztársaság 1991-98. évi költségvetéseinek sorába.
Ez a költségvetés defenzív, önfeladó, kívülről, a monetáris folyamatok, világfolyamatok által irányított és arra visszahatni nem akaró, ennek kritikáját, illetve a modifikációt előkészíteni nem akaró, még hídfőállásokat kijelölni sem képes program. A benne megfogalmazott növekedési optimizmus az 1997. évi 4 százalékos és az 1998. év várható 4-5 százalékos növekedésére alapozott - valamint az azt követő két-három gazdasági év 5 százalékos előrejelzésére. Ezzel a kincstári optimizmussal a következő bajok vannak.
Először: a statisztikai rendszer nem elég megbízható ahhoz, hogy e számokat minden kétséget kizáróan elfogadhassuk.
Másodszor: a hazai tőzsdeválság, a külföldi válságok begyűrűző hatásai és a fejlett országok, tehát fő felvevőpiacaink lelassuló növekedése már az idei 4-5 százalék teljesülését is kérdésessé teszik, nem is beszélve a következő évekéről.
A harmadik, de elvileg legfontosabb probléma az, hogy a növekedés diszharmonikus, csak a nemzetgazdaság egyes ágazataira, és szinte kizárólag a külföldi multinacionális tulajdonú vállalatok kibocsátására vonatkozik, a többi stagnálása, illetve újabb visszaesése mellett.
A növekedés szűk spektrumú, feltétlenül kiterjesztendő voltát maga a kormány is elismeri a költségvetés indoklásában, sőt, kiemelt problémaként kezeli. Egy triviális példával illusztrálva: tavaly neked 900 forint jövedelmed volt, nekem pedig 100, tehát összesen 1000 forint jövedelmünk volt; idén neked van 980 forintom, nekem csak 70, ketten együtt átlagosan tehát 5 százalékos növekedést produkáltunk. Hamis ez az átlagolás!
A külföldi tulajdonú szektor valóban dinamikus, 15-25 százalékos növekedése nemcsak hogy nem húzza magával a többi ágazatot, hanem visszafejleszti azokat, leszakítja, csődbe viszi, további csökkentésre kényszeríti a belföldi termelőt, kereskedőt és szolgáltatót, a mezőgazdaságot, a feldolgozóipart, a ruhaipart, a kiskereskedelmet és sok mást, aminek felsorolása hosszú lenne, és pontosabb vizsgálatok hiányában esetleg megtévesztő is.
Egészében véve azonban megállapítható, hogy a külföldi tőke térnyerése és diadalmas növekedése nem a magyar nemzetgazdaság növekedése, hanem az azt lerontó, azon élősködő növekedés; legalábbis a jelenlegi formájában csupán az. Ezen a szerkezeti gyengeségen, a rossz szerkezetben való növekedésen nem segít az a jámbor, kenetteljes óhaj, miszerint jó lenne, ha a növekedő szektor bővülése beszállítói, háttéripari és egyéb kapcsolatokon keresztül húzná magával a többit is. Ehhez konkrét elemzéseken alapuló konkrét gazdaságpolitikai intézkedések kellenének!
Az adósságszolgálat az 1998. évi költségvetésben - és így az 1999-esben is, amely nem különbözik tőle - már nem csupán a központi költségvetés, hanem az egész nemzetgazdaság első számú problémájaként jelentkezik. A költségvetési hiányt már évek óta egyedül a kamattörlesztési kiadás okozza, enélkül a költségvetés elsődleges egyenlege többletet mutatna.
Ez azt jelenti, hogy nemcsak meglévő hiteleink törlesztésére, de ezen hitelek kamatainak törlesztésére kell újabb hiteleket felvenni, azaz az államadósság folyamatos növelése nem jelent forrásbővítést, hanem forrásszűkítést jelent, vagyis a bevont újabb és újabb források nem termelő és az azokat kiszolgáló infrastrukturális beruházásokra fordítódnak, amelyek aktiválódása később segíthetne ezen hitelek törlesztésében, hanem passzív kamattörlesztésekre. A rossz körforgás tehát: hitelt veszünk fel a kamatok törlesztésére, ettől még több adósságunk lesz, aminek még több a kamata, aminek törlesztésére még több hitelt kell felvenni - és így tovább a végtelenségig.
A jelenlegi pénzügyi kormányzat a problémát továbbra is csak azzal az álságos, öncsaló eszközzel kívánja kezelni, mint elődei: a gazdasági növekedéssel, melynek segítségével a nemzetgazdaság, illetőleg a költségvetés majd úgymond kinövi a problémát. A gazdasági növekedés azonban a legritkább esetben növi ki a költségvetési hiányt, különösen nem az ilyen mértékűt. Ehhez egészen fantasztikus, 10 százalék körüli növekedés kellene, ráadásul tartósan, három-négy éven keresztül, ami azért valószínűtlen, mert éppen a tartóssághoz a kiadási oldal beruházási, tehát nem törlesztési része is dinamikusan kellene hogy bővüljön. Nem lehetséges tartósan, nagymértékűen úgy növekedni, hogy a növekedés tárgyi forrásait önmagából szülje meg, s ezenközben forrásbővülési eredménye mind a törlesztésre fordítódjon.
(15.40)
A költségvetési hiány csökkenése csak az adósság egy részének annullálásával, illetve a kamatok mértékének csökkentésével képzelhető el, amelyhez hozzájárulhat a gazdasági növekedés is. Egészen pontosan: e három tényezőből legalább kettőnek az együttes megléte, még pontosabban, ezek művészien egyensúlyozó kormányzati végrehajtói kezelése eredményes lehet. Ha a jelenlegi gazdaságtudományi fő sodor, a monetarizmus elméletileg, a nemzetközi pénzügy-irányítási rendszer pedig gyakorlatilag nem teszi lehetővé a kormányzat számára az első elem, az adósságannullálás használatát - legalábbis a jelen pillanatban -, akkor a második elemre, a kamatcsökkentésre kellene helyezni a hangsúlyt. A kormányzat számol ugyan bizonyos kamatcsökkentéssel az évek folyamán, így lesz az 1999-es, 2000-es, 2001-es évek 6457, 7211, 7646 milliárd bruttó adósságához rendelve 752, 753, 754 milliárd kamat; vagyis az emelkedő összadósság stagnáló kamatterhelés feltétele mellett van extrapolálva, s ez így - a szintén extrapolált gazdasági növekedésből eredő növekvő forrásmennyiség és költségvetési főösszeg mellett - valóban csökkenő terhelést jelentene a nemzetgazdaság számára a központi költségvetésen keresztül. Ez a csökkenés azonban - minden kedvező feltétel valóságos bekövetkezése mellett is - nagyon kevés, nem jelentős forrásfelszabadító. Ez mindenképpen a bruttó eladósodás abszolút növekedése mellett következik be, ami az aktuális kamatmozgások spekulációs ingadozások által is generált kiszolgáltatottságát jelenti. Az egyetlen valóságos megoldás a bruttó államadósság volumenének csökkentése, amely ma a fejlett és fejlődő nemzetgazdaságok számára is kötelező követelmény. Nagymértékben eladósodott, szegény, csökkent jövedelemtermelő képességű országok számára nincs más megoldás, mint a kamatcsökkentés.
Az a javaslatunk, hogy a kormány haladéktalanul kezdjen tárgyalásokat a Magyar Nemzeti Bankkal, a kamatok, azaz az alapkamatszint, s a repókamatok csökkentéséről, lévén ez nem kormányzati, hanem MNB-hatáskör. Javasoljuk továbbá a forintleértékelésnél már bevált csúszó kamatleértékelés-csökkentés formáját, amely a kamatjövedelmek csökkentését hosszabb távon elosztja, kiszámíthatóvá teszi, és deklarálja, hogy itt nem egyszerű pánikintézkedésről és nem ellenséges lépésről van szó, hanem arról, hogy közös áldozatot kell most már hozni - még monetáris eszközökkel -, a sokkal rosszabb válsághelyzet elkerülése érdekében.
Az államháztartás súlya, elvonási, újraelosztási mértéke nem csökken elég szignifikáns mértékben, minden gazdasági szereplő által azonnal és elsődlegesen érezhető mértékben.
A takarékosság, a racionalizálás még mindig nem jelenik meg erőteljesen sem a központi költségvetési, sem a helyi önkormányzati intézményeknél. A takarékos állam, az optimalizált államháztartás felé még mindig nincs határozott lépés, még mindig csak bizonytalan, tétova mozdulatok vannak - igaz, szép óhajokkal megtűzdelve. Az állam még mindig nem tesz határozott költségvetési intézkedéseket az infláció csökkentésére egy olyan nemzetgazdaságban, amelyben az infláció fő oka és gerjesztője ma már csak és kizárólag a központi, a monopol áremelések gyakorlata. Az infláció kezelésének rendkívül hatékony eszköze lenne a központi áremelések - és itt az adótartam-emelésekre gondolunk elsősorban -, elhalasztása, a monopóliumok, a termelő és szolgáltató kartellek árainak letörése. Ezáltal a kiadási oldal nyomása csökkenthető lenne, s a takarékosabb államháztartás önmagától megvalósulna.
Megjegyezzük, hogy az adózásnál a jövedelem típusú adókat kellene előnyben részesíteni a többi, jelesül a fogyasztáshoz kapcsolt adókkal szemben, és a jövedelem típusú adók közül is a jelentős volumenű jövedelmekhez járulókat. Az szja jövedelem típusú adó, mégis nevetségesen alacsony, létfenntartáshoz is alig elégséges jövedelmeket is megadóztat. Az ebből származó költségvetési bevételi terv az 1999. évi költségvetési évben 532-560 milliárd forint, az önkormányzatokkal együtti konszolidált szja-bevétel pedig 731,4 milliárd. Ezzel szemben a társasági adó 1999. évre tervezett bevétele összesen 306 milliárd forint, akkor, amikor a gazdálkodó szervezetek nyeresége, adóalapja 1999-ben 1925 milliárd forint, vagyis 50 százalékkal magasabb, mint 1998-ban. Ez a legdinamikusabban fejlődő jövedelempozíciójú szektor: még a felét sem adózza annak, mint a lakosság.
Az adóztatási szerkezetrendszer tehát egyáltalán nem számol a jövedelempozíciókkal, a jövedelemszerzési lehetőségekkel, mindent a végfogyasztásra, végső soron a lakosságra terhel. Javaslatunk: az szja mintájára a lineáris helyett a progresszív társasági adó bevezetése, háromsávosan, csak példaként: 18, 37, 36 százalékos adómértékkel, 50 és 500 millió kedvezményhatárokkal. Mivel technikailag ez már aligha lehetséges 1999. január 1-jével, javasoljuk ennek 1999. július 1-jén történő bevezetését.
Az általános elveket a következőkben lehet összefoglalni, s a költségvetés tervezésének preferenciáit ebben a sorrendben megadni. Elsőként: a költségvetés bevételi és kiadási oldalának hitelfelvétel nélkül is egyensúlyban kell lennie az államadósság növekedésének megakadályozása céljából. Másodszor: az infláció központi költségvetési eszközökkel történő leszorításával el kell érni, hogy a költségvetés főösszege évente ne növekedjen többel, mint az előző évi gazdasági növekedés mértéke, így szűnjön meg a folyamatos túladóztatási nyomás, az infláció adóztatása. Harmadszor: az elvonási adóztatási szerkezet a jövedelem típusú adók felé mozduljon el a fogyasztáshoz kapcsolt adóktól, valamint a jövedelemadóztatás a jövedelempozíciók változásának arányában történjen.
Remélem, hogy még nem késő a tisztelt pénzügyi kormányzat figyelmét ezekre felhívni, s remélem, hogy figyelembe is veszik azt, ami még január 1-jéig megvalósítható, vagy azt, ami esetleg július 1-jével valósítható meg.
Köszönöm figyelmüket. (Taps a MIÉP padsoraiban.)
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
