MOLNÁR GYULA
MOLNÁR GYULA
MOLNÁR GYULA (MSZP): Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársaim! Nagyon szépen köszönöm a magam, Csapody Miklós és Lányi Zsolt nevében a kitüntető péntek délutáni türelmüket. A hosszú, egész heti adóvita után örülök, hogy úgy döntöttek, még ezt a néhány ember számára rendkívül fontos kérdést is végig kívánják hallgatni és a vitában részt kívánnak venni.
Könnyű helyzetben vagyok, hiszen Csapody Miklós hármunk nevében pontosan és nagyon szabatosan ismertette a törvénymódosítás tartalmi hátterét. Látszólag egy technikai módosításról van szó, de ahogy az előttem szóló szavaiból és a kormány viszonylag szikár álláspontjából is érzékelni lehetett, azért emögött nagyon komoly érdekek és nagyon érdekes történetek húzódnak meg.
(13.30)
Engedjék meg, hogy a törvénytől függetlenül egy rövid megjegyzést tegyek. Egy lejárt határidőről van szó, hiszen '98. december 31-e a határidő. Mi márciusban nyújtottuk be képviselőtársaimmal a javaslatot, azonnal mellékeltük a sürgősséghez szükséges aláírásokat, most pedig szeptember van. Ez a háromhetes ülésezési rend és nyilván az egyéb politikai természetű ügyek nem tették lehetővé azt, hogy még esetlegesen a határidőhöz közelebbi időpontban tudjuk tárgyalni a törvénymódosítást.
Nagyon röviden arról szeretnék szólni, hogy 1980 végén, amikor felgyorsult a tanácsi, állami lakások megvásárlása, akkor az emberek jelentős része két komoly hangulati elem miatt döntött úgy néha, hogy erején felül megvegye, megvásárolja azt a lakást, amiben élt.
Az egyik ilyen hangulat akkor azt volt, hogy amennyiben a tanácsi rendszer átalakul, amennyiben bármilyen módon változnak a jogszabályok, el lehet adni a feje fölül azt a lakást, amiben addig élt, a szülei éltek vagy szándékai szerint ő is és a gyermekei élnének.
A másik ilyen vélelem volt, ami akkor nagyon erősen tartotta magát, különösen a fővárosban, az pedig az, hogy annak, aki nem veszi meg a lakását, kétszeres, háromszoros, ötszörös lakbéremelés várható, reménytelen helyzetbe fognak kerülni azok, akik nem veszik meg a lakásukat, gyakorlatilag nem fogják tudni finanszírozni a lakhatásukat.
Ez a két szempont volt, ami azt gondolom, arra vezetett, hogy emberek, néha nem végiggondolva döntésük következményeit, akkor még a törvényi háttér hiányában is beleugrottak egy olyan kalandba, amit úgy hívtak, hogy lakásprivatizáció. Ennek egy látszólag pici szelete az - akkoriban minden egyes háznak volt egy házfelügyelője -, hogy a házfelügyelők sorsát hogyan és miképpen próbálta meg rendezni akár később az önkormányzat, akár pedig a lakóközösség.
Egy nagyon fontos momentumot szeretnék itt önöknek megemlíteni, ez pedig az, hogy a házfelügyelők sorsa mögött azért húzódik még egy előzmény, ez pedig az, hogy jelentős részük vagy leadott egy tanácsi lakást azért, hogy házfelügyelői lakásba kerülhessen, vagy pedig valamilyen módon maga is jogosultként jutott hozzá ehhez a tanácsi lakáshoz, annyi plusszal, hogy esetleg bizonyos komfortfokozattal magasabb volt a lakása, pusztán azért, hogy ő vállalt a ház számára bizonyos járandóságért egyéb munkákat.
Tehát olyan emberekről van szó, akik ha nem házfelügyelők lettek volna a saját lakásukban, akkor ma minden gond nélkül boldog tulajdonostársként ülhetnének a helyükön, és zsürizhetnék és minősíthetnék azokat, akik szerencsétlenségükre vagy véletlenszerűen szorultak abba a helyzetbe, hogy házfelügyelőkké váltak. Ezért gondolom én azt, hogy igenis, van kötelessége a tulajdonostársaknak, de ha nincs eszközük, nincs lehetőségük, akkor van kötelessége az államnak vagy az állam helyi képviselőjének, a helyi önkormányzatnak ebben az ügyben.
Néhány szót a helyi önkormányzatokról. Azért őket sem kell nagyon felmenteni ebben az ügyben, hiszen pontosan tudjuk, tisztában vagyunk vele, sokszor beszéltünk ebben a Házban arról, hogy a helyi önkormányzatok a lakásprivatizációból befolyt bevételeiket - gyakran törvényellenesen - nem a lakásszektorban használták fel, más célokra használták fel a lakásbevételeiket. Tudjuk, hogy mekkora viták voltak ebből, különösen a főváros, a főváros kerületeiben.
Ha akkor a kerületek lakásbevételeiket arra használták volna fel, hogy rendezték volna vitás ügyeiket, rendezték volna a kényszerbérletek sorsát, rendezték volna a házfelügyelői lakásokat, akkor azt kell mondjam, hogy ma könnyű helyzetben lennénk, hiszen nem létezne az a probléma, amiről ma itt kénytelenek vagyunk szót váltani. Nem ez történt. Az önkormányzatok a pénzük jelentős részét felélték, másra fordították, és csak valamilyen nagyon erős külső nyomásra voltak hajlandók rendezni azokat a kötelezettségeiket, amiket a törvény rótt rájuk.
Ezért tartom nagyon fontosnak azt a módosítást, ami '95-ben történt, ami elvileg kötelezte az önkormányzatokat, és ezt a '98. december 31-i határidőt megszabta számukra. A mi információink szerint a fővárosi kerületek - most a fővárosról beszélek elsősorban, ez a probléma valószínűleg itt a legjelentősebb - jelentős részében nem sikerült ezt a konfliktust rendezni az 1998. december 31-i határidőig.
Lehet, hogy ha számokat mondunk, itt egy néhány százas nagyságrendről van szó, és azt mondhatnánk, hogy miért tartozik a parlamentre ez a kérdés. Csak azért meg kell gondolni azt, hogy itt valóban néhány száz ember sorsáról van szó, a másik oldalról pedig a néhány száz ember, aki azokban a házakban lakik, azok fölött, mellett, alatt ott vannak a tulajdonostársak - akár több ezer vagy több tízezer ember is lehet -, akinek ez a rendezetlen probléma valamilyen módon növeli a közös költségét, mert egyébként nem jut hozzá ahhoz a tulajdonrészhez, ami adott esetben őt megilletné. Tehát azt gondolom, hogy lehet, hogy ez konkrétan néhány száz ember problémája, a valóságban, áttételesen azonban több ezer, több tízezer embert érintő ügyről van szó.
Ezelőtt két évvel, akkor még kormánypárti képviselőként arra a heroikus küzdelemre vállalkoztunk, akkor is két másik képviselőtársammal, akkor mind a hárman kormánypártiként, hogy egy hasonló aljasságra szánjuk el magunkat: módosítjuk a lakástörvényt. Tudtuk és tisztában voltunk azzal, hogy olyan minisztériummal kell szembeszállnunk, amelyik a legnagyobb tekintélyű volt, ráadásul talán emlékeznek, a koalíciós partnerünk vezette minisztérium volt. Egy olyan kiváló és felkészült főosztályvezető volt az élén annak a területnek, aki nagyon határozott állásponttal képviselte a kormány és a minisztérium érdekét ebben a kérdésben.
Akkor halálmegvető bátorsággal hárman, majdnem egyéves hihetetlen harc után, azt a csodát tudtuk elérni, hogy a parlament a kormány nemtámogatása ellenére megszavazta a törvényjavaslatot; ha jól emlékszem, Világosi Gábor államtitkár úr volt akkor az, aki kimondta a végső nemet a parlamentben. De ennek ellenére akkor ellenzéki támogatással, ellenzéki segítséggel megszavaztuk a törvényjavaslatot. Ez a kényszerbérletre vonatkozott. Ott is ugyanez történt, egy határidőt módosítottunk, azért, mert azt gondoltuk, hogy igenis, az emberek számára fontos az, hogy tudják, még van idejük, még lehet rendezni a kérdést.
Mert képzeljük el azt a szituációt, hogy egy nem kellőképpen kulturált illető egy százlakásos társasházban nyolcvannyolcadszor megkérdezi az exházfelügyelőjét, hogy mikor megy már maga innen el, hiszen már rég lejárt a határidő! Ezek emberi sorsok! Tudom, hogy kell hozzá egy pici empátia, tudom, hogy a jogszabályok szikár dolgok. De mégis, itt arról van szó, hogy emberek nap mint nap találkoznak egy házban, nem a saját hibájukból kerültek bele egy helyzetbe, és mi megtehetjük azt, hogy ezt a dilemmát, ezt a problémát valamilyen módon úgy oldjuk meg a számukra, hogy legalább az emberi viszonyaikban nem okozunk bizonyosfajta konfliktust.
Azt szeretném mondani, tisztelt képviselőtársaim, tisztelt minisztérium, hogy nem dőlt össze a világ '97-ben, amikor elfogadtuk ezt a törvényjavaslatot. Akkor azt jósolta a főosztályvezető asszony, hogy perek sorozata, önkormányzati csődök sorozata lesz ebből a dologból. Jelentem tisztelettel: mindenki megnyugvására a dolog rendeződik, rendeződött. Itt sem fog összedőlni a világ, néhány ember esetleg bátrabban fog lakótársai szemébe nézni a következő hetekben, mert úgy érzi, hogy nem egy kiutálandó személy a házból, hanem ő is jogszerűen lakója annak a háznak, és tudja azt, hogy a sorsa rövidesen rendeződni fog.
Én nagyon nagy tisztelettel kérem - függetlenül attól, hogy péntek délután van, nem vagyunk olyan sokan a teremben, és tudom, hogy mindenkinek, aki itt van és figyeli ezt a vitát, van egyfajta jogi álláspontja a kérdésről -, a saját frakciójukban képviseljék azt, hogy bizonyos emberi beleérzéssel és egy - még egyszer mondom - nagyon pici empátiával elérhető az, hogy ez az egyszerű kis technikai módosítás átmenjen a parlamenten. Nem fog ebből különösebb probléma történni. Még egyszer mondom, néhány száz vagy néhány ezer ember számára a következő egy-másfél évet kellemesebbé tesszük. Kérem önöket, hogy járuljanak hozzá ehhez a törvénymódosításhoz.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps.)
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
