GUSZTOS PÉTER
GUSZTOS PÉTER
GUSZTOS PÉTER, az SZDSZ képviselőcsoportja részéről: Elnök Úr! Államtitkár Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Mint minden előttem szóló hozzászólásában, az enyémben is keveredni fognak olyan elemek, amelyekben valamennyien egyetértünk, olyan elemek, amelyek komoly vita alapját képezik köztünk, és olyanok, amelyekben úgy tűnik, alapvetően egyetértünk, mégis folyik róluk valamifajta vita.
Hadd kezdjem a túlterheltséggel. A törvény beterjesztőinek és támogatóinak egyik fontos érve az, hogy a gyermekek a mai magyar közoktatási rendszerben sok évfolyamon túlterheltek. Az előttem szóló Pokorni Zoltán vitatta ezt az állítást, és azt mondta, hogy nem ez a meghatározó probléma. Számokat is mondott: 5-8 százalék között lehet a valóban túlterhelt gyermekek aránya. Az Oktatási Minisztérium honlapján megtalálható egy viszonylag friss és országos reprezentatív mintán készült kutatás. Engedjék meg, hogy ebből két számot idézzek. A hétköznap 2,5 óránál kevesebb szabadidővel rendelkezők aránya a szabadidőérzet alapján című adatsorban a 2,5 óránál kevesebb szabadidővel rendelkező, 2,5 óránál kevesebb szabadidőt érzékelő diákok aránya az alsó négy évfolyamon több mint 50 százalék.
A kutatás megkérdezte a hetente legalább 45 órát dolgozó gyermekek szüleit egy állításról. Az állítás úgy szólt: nem baj, ha erősen van terhelve a gyerek, mert ebben a korban tulajdonképpen ez a dolga. Tehát a hetente több mint 45 órát dolgozó gyermekek szüleitől megkérdezték, hogy egyetértenek-e ezzel az állítással. Ismétlem az állítást: nem baj, ha erősen van terhelve a gyerek, mert ebben a korban tulajdonképpen ez a dolga. Ezzel az állítással a hetente legalább 45 órát dolgozó gyermekek szüleinek 4 százaléka értett egyet nagyon és 24 százaléka értett vele egyet, vagyis 28 százalék értett vele egyet többé-kevésbé vagy nagyon. Vagyis 72 százalékuk nem értett egyet ezzel az állítással.
Azt mondani, hogy ez nem fontos probléma, és hogy a gyermekeket, illetve a szüleiket nem foglalkoztatja ez a probléma, azt gondolom, tévedés. Lehet, hogy az oktatási rendszernek mint rendszernek nem ez a legnagyobb problémája, csakhogy az oktatási rendszer számos szereplője közül az egyik a gyerek, a másik például az ő családja, ezen a szinten viszont ez nagyon komoly probléma nagyon sok helyütt.
Mondtam, hogy keveredni fognak elemek, amelyekben vitatkozunk, és amelyekben egyetértünk. A PISA-felmérésre hivatkoznak az előterjesztők és a törvényjavaslat támogatói. Ez a felmérés azt mondja, hogy nemzetközi viszonylatban nem igazán megfelelő a magyar diákok olvasás-szövegértési képessége, és matematikai és egyéb természettudományos ismereteiket sem tudják igazán jól alkalmazni a gyakorlatban. Azt gondolom, nincs igaza Pokorni Zoltánnak akkor, amikor azt állítja, hogy a kormánypárti politikusok ezt a felmérést az elmúlt időszakban vizes kötélként - szándékosan nem mondtam, hogy kenderkötélként - vagy furkósbotként használják, és riogatják vele a társadalmat. Abban biztosan nincs igaza Pokorni Zoltánnak, hogy a kormányoldalról bárki azt állította volna, hogy a 2000-es PISA-felmérés eredményei az 1998-2002 közötti kormányzat oktatáspolitikájának a kudarcát bizonyítják. Ilyet biztosan nem állított sehol senki, sem a minisztérium részéről, sem pedig a kormánypárti frakciók soraiból. Lehet azon vitatkozni, hogy az egymással összehasonlítható, azonos metódussal készített kutatások mit mondanak, a különféle eredmények mire vezethetők vissza, de ez az állítás akkor sem felel meg a valóságnak.
Nézzünk még néhány állítást, ami nem felel meg a valóságnak. Az oktatási bizottsági ülésen, illetve korábban a sajtóban is rendszeresen elhangzott érvként az a közoktatási törvény módosításával kapcsolatban, miszerint a minisztérium nem hagyott megfelelő időt arra, hogy az ellenzék, a szakmai szervezetek, a szakszervezetek, a magyar nyilvánosság megtárgyalja, megvitassa ezt a törvényjavaslatot, egyébként pedig a minisztérium nem volt kellően kompromisszumkész, és erőből, kapkodva át akarja nyomni ezt a törvényjavaslatot. Emlékezetem szerint a magyar sajtóban decemberben olvashattuk először országos napilapokban azt, hogy a minisztériumnak mik az alapvető elképzelései ezzel a törvényjavaslattal kapcsolatban, hogy mik a koncepció alapgondolatai, és természetesen, ahogy ez ilyenkor lenni szokott, és ahogy ennek ilyenkor lennie kell, azon nyomban meg is indult erről a vita. S ez a vita bizony jó hosszú volt, és ez az öt hónapos vagy jó négy hónapos vita sok mindenre elég volt. Hogy csak egy példát mondjak: amikor a vita elindult, akkor azt az állítást, hogy a PISA-felmérés által mutatott számok cselekvésre késztetik az oktatási kormányzatot, és hogy ezekkel a számokkal bizony tenni kell valamit, még nem vitatták az ellenzéki képviselők. Az eltelt négy hónap elég volt arra, hogy közben találjunk egy másik, hasonló metódussal készült kutatást más eredményekkel, és elkezdjük vitatni a PISA-kutatásból korábban levont következtetéseket, amelyekben négy hónappal ezelőtt még egyetértettünk.
Ami pedig azt illeti - nem az én tisztem, de hadd mondjam el -, hogy a minisztérium kapkodva, erőből, kompromisszumra nem hajlandó módon terjesztette be ezt a javaslatot: erre nagyon jó példa az, ami a nyilvánosság előtt a legnagyobb érdeklődést kiváltó kérdésekkel történt, egészen pontosan a buktatással és a házi feladattal. Ha képviselőtársaim és az érdeklődők visszaemlékeznek arra, hogy amikor a tavalyi év végén, az idei év elején elkezdődött ennek a törvényjavaslatnak a vitája, az alapkoncepcióról szóló vita, akkor az került a nyilvánosság elé információként, hogy a minisztérium szándékai szerint az első négy évfolyamon tilos lesz a buktatás, és az alsó tagozaton hétvégére tilos lesz házi feladatot feladni. Ehhez képest a parlament elé bekerülő szövegben a következő szerepel: egyrészt - ahogy az itt korábban elhangzott - az első három évfolyamon szülői beleegyezéssel, szülői egyetértéssel lehet valakit évismétlésre utasítani; másrészt pedig azt is tudjuk, hogy a házi feladat tiltása nem került be a szövegbe, hanem a szabályozást az teszi lehetővé, hogy adott esetben nem központilag, hanem helyi szinten, a helyi közösség szintjén korlátozzák a szünetekre feladható házi feladatok mennyiségét. Ez két olyan kérdés, amelyekben komoly vita volt a nyilvánosság előtt - nemcsak ebben a kettőben, de ezekben igen -, és a személyes véleményem az, hogy ez a buktatás esetében akár nem is lett volna feltétlenül szükséges, de mégiscsak el kell mondanunk, hogy ezekben az ügyekben a tárca, az oktatási kormányzat kompromisszumkész magatartást mutatott, meghallgatta és adott esetben elfogadta a kritikus észrevételeket.
(15.50)
Van néhány olyan kérdés, amelyekben nincs köztünk vita. Nem vitatjuk azt, hogy a módosításnak azok a rendelkezései, amelyek bizonyos esetekben nagyobb beleszólást adnak a szülőknek az iskolai döntésekbe, jó és hasznos javaslatok.
Az, hogy azokban a döntésekben, amelyek a szülőket, a családot elsősorban anyagilag, pénzügyi oldalról érintik, a szülőknek beleszólási, beleegyezési véleménynyilvánítási joga van, és a diákönkormányzatnak is, ez egy fontos rendelkezés.
Pokorni Zoltán elmondta, és ennek nagyon örültem, hogy a hátrányos megkülönböztetés tilalmának bekerülése a törvénybe egy olyan dolog, amelyet azzal együtt, hogy az ellenzék a törvényjavaslatot úgy, ahogy van, általános vitára sem tartotta alkalmasnak, mégiscsak elfogad, és ezt a részletet támogatja. El is hangzott, ha jól emlékszem, az oktatási bizottság ülésén olyan hozzászólás ellenzéki részről, hogy ha ez és még talán két dolog maradna, ha három pontból állna ez a módosítás, akkor az ellenzék ezt maximálisan támogatná.
Ami a hátrányos megkülönböztetés tilalmát illeti, a Szabad Demokraták Szövetsége nagyon fontosnak tartja, hogy ez a tervezet meghatározza ezt az eljárást, amelynek igénybevételével intézkedni lehet azokkal szemben, akik olyan intézkedést hoznak, amelynek következtében sérül az egyenlő bánásmód elve ezen a területen. Függetlenül attól, hogy azokban a vitákban, amelyek az elmúlt években a nyilvánosság előtt kialakultak, a most ellenzékben lévő és a kormányban ülő politikusok mit gondolnak, mikor kinek van igaza ezekben a helyi ügyekben, azt gondolom, nem tudjuk vitatni, hogy nem volt olyan tanév az elmúlt években Magyarországon, ahol ez a kérdés ne vált volna valamikor egy helyi iskola, egy helyi közösség életében nagyon komoly konfliktusforrássá.
Nagyon fontos, hogy a hátrányos megkülönböztetés tilalma, amelynek problémája évről évre visszatér a magyar oktatási rendszerben, és legalább annyira, ha nem sokkal, de sokkal inkább a helyi közösség szociológiai és politikai problémája, mint pusztán egy oktatási probléma, törvényben rögzül - tehát ez a tilalom és az eljárás. Ez mindenképpen egy olyan helyzet, amely előrelépést jelenthet ezen a területen. Hiszen a törvény új rendelkezései alapján semmissé lehet nyilvánítani minden olyan döntést, intézkedést, amely a gyermekek, tanulók csoportját, vagy akár csak egyetlen gyermeket, tanulót neme, kora, származása, családi helyzete vagy bármely más oknál fogva hátrányosan különböztet meg. A döntés ellen természetesen lehet - ahogy ennek lennie kell - fellebbezni a bíróságon, de ez a lehetőség mégiscsak nagyon fontos. Azt gondolom, ez egy olyan kérdés, amelyben egy liberális alapelv jelenik meg a törvény szabályozásában, azonban egy olyan liberális alapelv, amelyet más liberális alapelvekkel ellentétben minden bizonnyal önök sem vitatnak.
Szóba került a felvételi vizsga, a kétszintű érettségi már a délelőtti órákban is, a felsőoktatási törvény módosításával kapcsolatban. Akkor is elmondtam, csak röviden szeretném megismételni: nagyon fontosnak tartjuk ezt a változást, hiszen az az árnyék oktatási rendszer, amely a felsőoktatási felvételire való felkészítés környékén létrejött Magyarországon, bizony növeli az esélyegyenlőtlenséget a felsőoktatásba való bejutás során. Nagyon egyszerű: vannak, akik ezt ki tudják fizetni, és vannak, akik nem tudják kifizetni. Viszont a különbség, ami a felvételin számon kért tananyag és a felvételin található számonkérési metódus, és a középiskolai tananyag és a középiskolai számonkérési metódus között van, azt eredményezi, hogy igazából sokszoros az esélye azoknak a diákoknak, akiknek van lehetőségük ilyen felvételi előkészítő tanfolyamra járni. Az, hogy ez a helyzet megszűnik, azt gondolom - és talán ezt nehéz vitatni -, növeli az esélyegyenlőséget.
A tanulói értékelés szabályozásának változása szintén egy olyan dolog, amelyben valamifajta szabadelvű megközelítése érhető tetten ennek a dolognak, azonban azt is nehezen vitathatjuk, hogy egy cizelláltabb, árnyaltabb, kevésbé skatulyázó értékelési rendszert tesz lehetővé, ami mind a gyermek, mind pedig a szülő és végső soron a pedagógus számára is egy hasznos változás lehet.
Szóba került a buktatás kérdése. Erről még egyszer fontosnak tartom elmondani, hogy azt gondolom, a szabad demokrata frakció minden bizonnyal örömmel megszavazta volna - nem csak én vagyok ezzel így talán - az eredeti változatot is, amelyben az első négy évfolyamon tilos lett volna a buktatás. Ezt másokkal ellentétben, ha nem is alapvető fontosságú, de mégiscsak egy jelentős kérdésnek tartom, ugyanis ez egy szemléletbeli kérdés. A mi szemléletünk azt mondja, hogy ezeket a gyerekeket ebben a korban, ebben a szellemi, lelki, mentális fejlettségi állapotban, amelyben vannak, azokkal a különbségekkel, amelyek ezekben a tényezőkben köztük megmutatkoznak, nem jó beskatulyázni. Nem találkoztam saját életemben, saját történeteimben olyan diákkal, saját tanulmányaim során az általános iskolában és egyébként később sem találkoztam olyan történettel, ahol egy hatéves, egy nyolcéves, egy kilencéves gyermek számára az, hogy évet kell ismételnie, ne egy nagyon komoly lelki törés lett volna. Nem találkoztam olyan történettel, ahol ebben a korban ezekre a gyerekekre egy évismétlés ösztönzőleg és lelket, szellemet építő módon hatott volna.
Az esélyegyenlőtlenségek csökkentésének irányába hat, ahogy ez itt korábban elhangzott, a 9. évfolyam lehetősége, illetve annak a lehetősége, hogy az emelt szintű nyelvi érettségi megszerzésével gyakorlatilag ingyenesen a középiskolában lehetőleg minél többeknek legyen meg az az esélye, hogy megszerezzék az első nyelvvizsgájukat. Ezt szintén nagyon fontosnak tartjuk.
Ha megengedik, akkor zárásképpen arról hadd mondjak néhány szót, hogy furcsa ez a vita számomra. Hiszen hallgatva az előttem szólókat, nálam sokkal nagyobb tapasztalattal rendelkező oktatáspolitikusok vitáját hallgattam; sokat tanultam belőle. Többek között azt is, hogy sajátosan működik a politika akkor, amikor egy bizonyos szakterülethez értő, egy bizonyos szakterületet meglehetősen alaposan ismerő emberek ugyanazokból a tényekből más-más következtetésre jutnak. Volt egy olyan érzésem, amikor ezt a vitát hallgattam, hogy ezek a más-más következtetések nem pusztán abból a természetes helyzetből fakadnak, hogy ezek az adott területen komoly szaktudással rendelkező emberek más-más világnézet képviselői, más-más politikai ideológiát vallanak magukénak, s más-más politikai párthoz tartoznak. Volt egy olyan halvány vagy nem is olyan halvány érzésem, ami azt súgta, hogy ezeken a tényezőkön túl az aktuális parlamenti szereposztás is meghatározza az adott álláspontot.
Végezetül pedig egy olyan kérdésre hadd térjek ki, amely talán az egyik legkomolyabb vitát fogja a későbbiekben is kiváltani, és minden bizonnyal a módosító javaslatok egy része is ennek a körülírására és pontosítására fog irányulni. Ez pedig a titoktartási kötelezettség.
Elhangzott a bizottságban olyan vélemény, hogy a kormánytöbbség megalázza a pedagógusokat akkor, amikor ezt bevezeti, hiszen lenézi őket azzal, hogy ezt előírja a törvényben. Ennek némiképp ellentmond az, hogy azok a szakmák, amelyekben titoktartási kötelezettség van, meglehetősen komoly társadalmi presztízzsel bíró szakmák, ahol senki nem gondolja azt, hogy ezen szakmák képviselőinek a titoktartási kötelezettsége az ő lenézésük és az ő megalázásuk lenne.
Ami azt illeti, én óva intenék attól, hogy ezt a kérdést pusztán oda egyszerűsítsük le, hogy megint kiabálunk egymással egy jót - képletesen szólva - arról, hogy mit gondolunk a kábítószerről, a kábítószerről az iskolában, és a többi, és a többi.
(16.00)
Ez a javaslat nem elsősorban erről szól. A kábítószer tekintetében pedig egyébként nem a szülőtől védi a diákot, hanem a pedagógust is és a diákot is védi attól a szerencsétlen helyzettől, amire számos példa volt az elmúlt években, amikor is a pedagógus jóhiszeműen a rendőrt értesíti először, amikor az egyik diákja bajba kerül, és azt gondolja, hogy ez a diák majd biztosan tanú lesz egy eljárásban, csak aztán ez a diák nem tanú lesz ebben az eljárásban, hanem gyanúsított.
A kábítószerkérdést ez így érinti, egyébként pedig a szülő és a pedagógus közti bizalmi viszonyt úgy érinti, hogy védi azokat a diákokat ez a titoktartási kötelezettség, akik olyan családban élnek, akik sajnos olyan szülő mellett élnek, hogy őket ettől a családtól és ettől a szülőtől védeni kell. Önök nagyon jól tudják, hogy vannak ilyen gyermekek, ez a titoktartási kötelezettség az ő érdeküket szolgálja, semmi mást.
Köszönöm szépen, hogy meghallgattak. (Taps az MSZP soraiban.)
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
