MÉCS IMRE
MÉCS IMRE
MÉCS IMRE (SZDSZ): Köszönöm, elnök úr. 1947 februárjában a Rákosi-féle szalámitaktika eljutott a legfelsőbb szintig, a választásokon a legtöbb szavazatot kapott párt főtitkárát, a tiszta lelkű Kovács Bélát kezdték ki. Ekkor már az elvtelen kompromisszumokra hajló Nemzetgyűlés is megálljt mondott, nem függesztették fel a mondvacsinált vádakkal illetett Kovács Béla mentelmi jogát.
A karakán ember, hogy bizonyítsa nyilvánvaló ártatlanságát, önként bement az ávóra, majd onnan eltávozva a szovjet katonai hatóságok letartóztatták, és a vorkutai gulágra hurcolták. Csak 1955-ben térhetett haza, betegen, nemsokára, egy-két év múlva meg is halt.
Ezt a napot jelölte ki a Magyar Országgyűlés, hogy megemlékezzünk a kommunista diktatúrák áldozatairól - joggal és helyesen. Ekkorra, alig két évvel a világháború befejezése után vált brutálisan nyilvánvalóvá, hogy a meginduló demokratikus fejlődés, milliók vágya, amelyet legszebben Bibó István fogalmazott meg, illúzió volt.
Az agresszív sztálini szovjet hatalom nem tűrt semmiféle engedményt, a bolsevik diktatúra teljes egészében rátelepedett a magyar népre; de nemcsak reánk, nemcsak a környező szatellit-, meghódított országokra, hanem mindenekelőtt saját népeit nyomorította el évtizedek óta.
Ez a hatalom a világtörténelem legtotálisabb diktatúrája volt, amely a társadalom egészére kiterjedt, amely nem tűrt el semmiféle önszerveződést, csak a totális állam felülről szervezett új hűbéri struktúráját. Budán még folytak a harcok, amikor Pesten már 1945 februárjában megalakult a Moszkvából jött kommunisták vezetésével a PRO, a politikai rendészeti osztály, a hírhedt ávó, majd ÁVH elődje, amely nyomban megkezdte perek konstruálását, s vált a diktatúra legszélsőségesebb erőszakszervévé.
Első dolguk Demény Pál letartóztatása volt. 1947 után szovjet erőszakkal létrehozták az ország történelmében példátlan méretű és mélységű diktatúrát, amely először az államot olvasztotta magába, majd kiterjesztve az államosítást a lakásokra, a kistulajdonra, a paraszti kisgazdaságokra is, teljesen maga alá gyűrte a társadalmat; átvette a társadalom és a gazdaság teljes, totális, diktatórikus irányítását.
Az így kierőszakolt centrális rendszerrel mindenki közvetlen kiszolgáltatott függésbe került, az emberek élete, szabadsága, lakhatása, betevő falatja is a diktatúrát gyakorló párttól függött. Senki sem érezhette magát biztonságban, minden esetleges, kiszámíthatatlan és bizonytalan volt. Mindenkinek, munkásnak, parasztnak, értelmiséginek, egyébnek valahová tartoznia kellett, ahol a diktatúrát vele szemben közvetlenül gyakorolták.
Drákói büntetőrendelkezéseket hoztak. Főben járó bűnnek számított bármilyen közösségalkotás vagy csoportosulás, amelyet nem a párt megfelelő vezetője hozott létre. Az össznépinek deklarált, valójában állami tulajdon imagináriussá vált, és a korábbi tulajdonviszonyok helyét elfoglalták a neofeudális, centrális hatalmi rendszerhez fűződő kötelmi kapcsolatok. A tulajdon, a tulajdonosi tudat elsorvadt, az anyagi javak kezelése gondatlanná vált.
A félelem uralkodott, a bizalmatlanság, a gyanakvás. Senki sem bízhatott senkiben, ember embernek besúgójává vált. A hagyományos, évezredes erkölcsi normákat, a vallásosságot erőszakkal visszaszorították. A rendszer példátlanul nagy besúgóhálózatot épített, amely a rendszer alapkövévé vált.
Kutatók, szakemberek számba vették a világkommunizmus halottainak számát. Iszonyatosak az alább becsült adatok: Szovjetunió 20 millió áldozat, Kína 65 millió, Vietnam 1 millió, Észak-Korea 2 millió, Kambodzsa, Kis-Kambodzsa 2 millió, Kelet-európa 1 millió, Latin-amerika 150 ezer, Afrika 1,7 millió, Afganisztán 1,5 millió. Iszonyú! Egy erőszakos halál is sok, megengedhetetlen. Hát még ennyi! Emberiség elleni bűntettek milliószámra, s elítéletlenül, megtorlatlanul. Ezen is el kell gondolkodni ezen a napon.
De a kommunista diktatúrák legnagyobb bűne az, hogy egy nemes közösségi eszmét tettek tönkre hosszú időre, talán évszázadokra. Az ember társas lény - hirdették a filozófusok az ókortól kezdve. Míg a fasiszta ideológiák ordasok, mások elnyomását, alacsonyabbrendűségét hirdették, az erőszak tulajdonképpen szörnyű eszméikkel összefér, addig a kommunizmus fedőideológiát jelentett a legszörnyűbb zsarnokság számára. Ez az igazán hatalmas kár, az ókeresztény közösségek, Fourier idealista kommunizmusa, a jezsuiták paraguayi redakciói, a kibucok és minden más nemes kezdeményezés és kísérlet tönkretétele.
1958-ban, a siralomházban erről beszélgettünk Angyal Istvánnal, átlényegült és halálra készülő állapotban. Ő, aki megjárta Auschwitzot, nővérét a szeme láttára akasztották fel (Az elnök csengetéssel jelzi az idő lejártát.), édesanyja és sok rokona ott vált füstté a többi millióval együtt, a Kisfogházban azt mondta, neki ez a szörnyűbb; eszméivel éltek vissza, azokat piszkolták meg, ez fáj jobban.
Gondoljunk ma a sok millió áldozatra, idézzük fel barátaink alakját, hajtsunk fejet emlékük előtt, s legyünk eltökéltek, szilárdak, hogy soha többé ne legyen diktatúra, ne legyen fasizmus, ne legyen bolsevizmus. Óvjuk törékeny demokráciánkat, hiszen mi tudjuk igazán, hogy milyen nagy kincs!
Elnök úr, tisztelettel kérem, a mai napon álljunk fel egy percre, és némán emlékezzünk a sok-sok millió áldozatra és barátainkra.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
