VÁGÓ SEBESTYÉN
VÁGÓ SEBESTYÉN
VÁGÓ SEBESTYÉN (Jobbik): Köszönöm a szót, elnök úr. Az első és legfontosabb dologgal kezdeném, ami a költségvetési törvényben nem úgy szerepel, ahogy akár az ellenzéki képviselők, akár én, akár az érintettek szerették volna, ez pedig a szociális dolgozók bérrendezése. Itt jegyezném meg, hogy amit már előttem szóló ellenzéki képviselőtársaim is mondtak, hogy ma délután, pont emiatt, hogy a tárgyalások sem jutottak eredményre, és a szférában dolgozók nem látják azt, hogy a kilátástalan helyzetükre megoldást kívánna keresni komolyan és eltökélten a kormány, ezért demonstrációt tartanak, aminek a gyülekezője fél 5-kor lesz a Kodály köröndön, és 5-kor indul a vonulásos demonstráció, ami a Bajcsy-Zsilinszky úton keresztül egészen ide, a Parlament közeléig eljön. Buzdítok minden, a szférában dolgozót, hogy vegyen részt ezen, vagy aki esetleg a szférában dolgozóknak a nehézségeit látja, és akár a saját sorsán is fordítani akar azzal, hogy egy biztonságos szociális hálót működtető rendszer legyen ebben az országban, kérem, hogy akkor támogatását azzal fejezze ki, hogy ő is részt vesz ezen, mivel minél több ember van egy ilyen demonstráción, annál nagyobb lehet a hatása, akár annál nagyobb lehet a nyomásgyakorlás a kormányra is.
Igaz, hogy most van egy július 1-jei dátum, amire ígértek egy részleges bérkompenzációt, ami a szférában régóta dolgozókra, illetve a magasabb végzettségűekre vonatkozna, de ígéret már rengeteg volt, konkrét ígéret is volt. Úgy gondolom, hogyha azt figyelembe vesszük, hogy hány végre nem hajtott ígéret vagy mennyi kecsegtetés volt az elmúlt időszakban, azt gondolom, hogy ez a július 1-je is még elég messze van ahhoz. Azt mondom, hogy nyugtával dicsérjük a napot, de mint mondtam, hogyha meg is valósul ez a kompenzáció, az sem elég, ennél sokkal nagyobb mértékű emelésre lenne szükség.
Hogyha a költségvetés számait megnézzük, abból is látjuk, hogy csak látszatintézkedésre elég az, amit a kormány betervezett a következő évre. Úgy gondolom, hogy ezen illő lenne változtatni, módosító indítványaink is vannak, amelyek erre vonatkoznak. Kérem, hogy ezt fontolják meg, ugyanis egy olyan szakmáról beszélünk, ami, hogyha ebbe az irányba megyünk tovább - amit már itt, a Parlament falai között nagyon sokszor elmondtam -, akkor elnéptelenedik, senki nem fog maradni. Éhbérért senki nem fogja végezni ezt a munkát, ami teljes embert igényel, és ahhoz képest, amilyen most a bérhelyzet, annak a munkának a töredékét nem fizetik ki azért, amit egy-egy ember, aki ezen a területen dolgozik, elvégez.
Tehát el fog néptelenedni ez a szakma, persze, hogy elnéptelenedik. Az előttem szóló jobbikos képviselőtársam már beszélt az elvándorlásról, a fiatalok elvándorlásáról, én itt megemlíteném a szociális szférában dolgozók elvándorlását. A 12-13 év alatt, amit én a szakmában töltöttem, nagyon sokszor tapasztaltam azt, hogy elég gyakran kellett kollégáktól búcsúznunk, és olyan kollégáktól, akikről akkor azt gondoltuk, hogy nélkülözhetetlen tagjai a kollektívának. Diplomával rendelkező szociális szakemberekről beszélek, akik már évek óta a területen dolgoznak. A szívük, az eszük, a készségeik, az adottságaik is a helyén voltak, a szorgalmuk is a helyén volt, csak amikor azt kellett mérlegelniük, hogy jelenleg a diplomájukban diplomás besorolással azt a nagyon alacsony összeget keresik, amit minden hónapban megkapnak, ezt kellett mérlegre tenniük azzal szemben, hogy akár Németországba, akár Angliába, akár Svájcba - mert oda is nagyon sokan mennek - kimennek egy fogyatékossággal élő, beteg gyerek vagy egy idős ember mellé gondozói feladatokat, napi ápolói gondozói feladatokat végezni, akkor a többszörösét keresik meg annak, amit itt Magyarországon az elvileg elismert diplomájukkal keresnek.
Egyértelmű, hogyha arról kell gondolkodnia és gondoskodnia egy fiatalnak, hogy el tudja kezdeni az életét, hogy előbb-utóbb lakást, lakhatást biztosítson saját maga számára, hogy előbb-utóbb azon gondolkodhasson, hogy a családalapításba belefoghat, mert annyira biztosítottak az egzisztenciális körülményei, ha ebbe belegondolunk, akkor érthető, hogy nem abból a 80-100 ezer forintból szeretné ezt megoldani, hanem hogyha lehetősége van, akkor kimegy és néhány éven keresztül, még hogyha nem is a végzettségének megfelelő munkát végzi, de a megfelelő anyagi alapot meg tudja teremteni a saját maga számára. Voltak már a nyugdíjas korhoz közelítő kollégáim, kolléganőim is, akik viszont azért mentek ki, mert egyszerűen ez volt az egyetlen lehetőségük arra, hogy a gyermekeiket segítsék, hogy akár az unokájukat segítsék, és nekik nyújtsanak megfelelő alapokat a normális és biztos életkezdéshez.
Tehát ez tarthatatlan és vállalhatatlan, és úgy gondolom, hogy méltatlan is a szférában dolgozókkal szemben, hogy egyrészről szórakoznak velük másfél-két éve, és mindig csak ígérgetik a bérrendezést, a szociális életpályamodellt, a másik pedig az, hogy ha valamit adnak, akkor vagy pótlék formájában, de ha nem is pótlék formájában, akkor annyit adnak, amivel inkább megsértik a szférában dolgozókat, és nem segítenek az ő bérrendezési kérdéseikben.
Ha tovább nézzük a költségvetést, akkor elég furcsa dolgokat tapasztalunk. Tapasztalunk olyan tendenciákat, amelyek, úgy gondolom, hogy nem jók, hogy bizonyos területekre egyre kevesebb költségkeret jut. Csak példaként említek egyet: ha a fogyatékossággal élő személyek felzárkóztatását segítő összegre gondolok, vagy akár arra az összegre gondolok, amit a fogyatékossággal élő személy megváltozott élethelyzete során igénybe vehet a lakókörnyezetének az átalakítására, azt tapasztaljuk az elmúlt években, hogy ez folyamatosan csökken; szemben azzal, amit a kormány folyamatosan kommunikál, hogy ő egyre több pénzt költ erre a területre, és egyre jobban szívén viseli a fogyatékossággal élő emberek esélyegyenlőségét és társadalmi boldogulását. Ezzel szemben ezekben az összegekben csökkenést látunk, és ami még szintén évek óta csökkenő tendenciát mutat, az a fogyatékossággal élő személyek foglalkoztatását segítő programok, illetve kedvezmények támogatása. Ez is ellentétben van azzal, amit folyamatosan a kormánytól akár ígéretek, akár jelszavak tekintetében hallunk.
Ami egy nagyon fontos és súlyos kérdés, és már évek óta hangoztatjuk, sőt néhány évvel ezelőtt a kormány programjában is szerepelt, ez az iskolai szociális munka kérdése. Nagyon jól tudjuk, hogy a közoktatás az a terület, ahol akár a szakemberek, akár az oktatási intézményen keresztül az állam ráláthat akár egy gyermeknek a mindennapjaira is.
Ez az a terület, ahol találkozva a gyermekkel, bizonyos félresiklásra készülő életpályákat akár meg lehet fordítani, a gyerekek bizonyos sérüléseit fel lehet fedezni, bizonyos gyermekbántalmazásokat, akár fizikai, akár lelki gyermekbántalmazásokat fel lehet fedezni, a gyermekek krízishelyzetét még a krízishelyzet legelején tetten lehet érni, azt meg lehet állítani és a folyamatot a visszájára lehet fordítani, de ehhez szakember kell. Ehhez igenis kell az iskolai szociális munka. Azt tapasztaljuk, hogy törvényben, szépen egy törvénymódosítással kiküszöbölték ezt a kötelezettséget úgy, hogy rálőcsölték a gyermekjóléti szolgálatokra és a családsegítő szolgálatokra, közben azt tapasztaljuk, hogy ezeknek a finanszírozása nemhogy nőne, hanem csökken.
És ha már a gyermekjóléti szolgálatoknál és családsegítő szolgálatoknál tartok, szó volt a differenciálásról, szó volt arról, hogy nehezebb térségekben, mint akár a jobbikos polgármesterrel rendelkező Ózd városát ha példaként nézzük, ahol a gyermekjóléti szolgálat dolgozójának sokkal nehezebb és akár ügyszámban is sokkal több feladata van, mint egy kőszegi vagy akár egy soproni kollégájának, ezt a problémát már felvetettük. Államtitkár úrtól azt hallottuk, hogy erre megoldást találnak, és erre akár költségvetési tekintetben vagy akár állami tekintetben is nagyobb támogatás jut, és ennek a kidolgozása már elkezdődik, ahhoz képest a 2016-os költségvetésben ezekre a feladatokra sokkal kisebb összeg jut, mint az előző években.
(13.00)
Néhány példát kiragadnék még, amivel tetten lehet érni a kormány szavai és tettei közötti különbséget. Az egyik ilyen a támogató szolgálatok finanszírozása a 2016. évben. Azt tapasztaljuk, hogy csökken. Ehhez képest Czibere Károly államtitkár úrtól azt hallottuk, hogy az eddigi rossz folyamatokkal ellentétben átalakítják a támogató szolgálatokat, nagyobb támogatásokat fognak kapni, és így kiépítettebb lehet a rendszer az országban. Ehhez képest a költségvetésben a támogató szolgálatokra kisebb költségvetési tétel jut, legyen szó akár a civilek által fenntartott szociális intézményekről is.
Bár évekkel ezelőtt történt egy kompenzáció, amivel az ő támogatásukat megemelték, de azt tapasztaljuk, hogy ez még mindig nem elegendő. Ha megnézzük azt, hogy mit tesznek akár az autizmussal élők gondozásában, akár a fogyatékossággal élők otthonainak fenntartásában, akár szakmai programok működtetésében, folytatásában, úgy gondoljuk, méltatlan az, hogy nekik, ezeknek a civil szervezeteknek - idézőjelben vett - mindennapi megélhetési problémáik vannak, és egyszerűen fenntarthatatlanná válnak az általuk üzemeltetett, nélkülözhetetlen ellátások.
És még két fontos témáról szeretnék beszélni. Az egyik az, amivel kapcsolatban mi országos aláírásgyűjtésbe kezdtünk néhány hónappal ezelőtt - lassan a vége felé közeledik -, és elmondhatom, hogy több százezer aláírás összegyűlt már, ez pedig nem más, mint a férfiak 40 év munkaviszony utáni nyugdíjba vonulási lehetősége. Hogy miért fontos ez? Egyrészről azért fontos - ugyanúgy, mint a hölgyek esetében -, mert méltányolandó az, ha valaki 40 évet ledolgozott. Kettő: folytatódott az a tendencia, amit a szocialista kormányok elkezdtek akár a nyugdíjkorhatár emelésével, akár bizonyos kedvezmények megszüntetésével, és ezt a Fidesz-kormány folytatta akár a rokkantnyugdíj megszüntetésével, akár még az indokolt korkedvezményes nyugdíjak megszüntetésével is. Ha ezt a tendenciát figyelembe vesszük, akkor úgy gondolom, hogy a férfiaknál is szükséges a 40 év szolgálati idő utáni nyugdíjba vonulás lehetősége.
Fel szokott merülni problémaként az, hogy ezt miből kívánnánk megoldani. Módosító indítványunk választ ad erre. Abban konkrétan felsoroltuk, hogy ezt a 150 milliárd forintot, ami körülbelül szükséges lenne ennek a végrehajtásához, milyen más forrásból, illetve milyen más költségek csökkentéséből lehetne elérni.
Amit nem tudtunk beletenni a módosító indítványunkba és fontosnak tartom megjegyezni, az, hogy azon kívül, hogy ez az összeg előteremthető a mai költségvetési számokkal is, ezenkívül pozitív hozadéka is lehet, ugyanis nagyon sok nyugdíjba vonuló, 40 év szolgálati viszonnyal rendelkező férfi helyén akár álláskereső, pályakezdő munkanélküli foglalhatja el azt az álláshelyet vagy akár már nála fiatalabb, középkorú, évek óta munkát kereső férfiember megtalálhatja a számítását, megtalálhatja azt a helyet, ahol a hátralévő, munkában töltött éveit el tudja tölteni. Ez egyrészről csökkenti a kiadásokat akár az aktív korúak ellátásával kapcsolatban, ha ezt figyelembe vesszük, hogy a munkanélküliek különböző támogatási formáiból történő megtakarításról beszélek. Másik részről pedig, ha valaki egy ilyen státusba átkerül, tehát keresőtevékenységet kezd el folytatni, akkor valószínűsíthetően a fogyasztása is magasabb lesz, és így ami visszajut az államkasszába, ami újra felhasználható, az egy jelentősebb és magasabb összeg, amivel lehet számolni.
Gondoljunk bele abba, hogy kiket érintene ez a kérdés. Ez a kérdés olyan embereket érintene, akik akár 14-16-18 éves koruktól kezdődően folyamatosan és általában kemény fizikai munkát végeztek. Úgy gondolom, hogy az ilyen körülmények között elvégzett 40 év munka után jár a nyugodt öregkor, jár az az idő, amit akár az unokáival együtt tölthet, főleg, ha figyelembe vesszük azt, hogy a legutóbbi statisztikai eredmények alapján megállapítható, hogy a férfiak várható élettartama 62 év. Ha ezt figyelembe vesszük, akkor azt számoljuk, hogy a mai viszonyok között - ha statisztikai adatokat veszünk csak figyelembe - egy középkorú férfi arra készülhet, hogy nem fogja megérni a nyugdíjkort. Éppen ezért - és mivel számokkal is alá tudtuk támasztani, hogy ez megvalósítható - indokolt lenne a férfiak 40 év munkaviszony utáni nyugdíjazásának lehetősége.
Még egy kérdéskör lenne, amiről beszélni szeretnék, ez az áfa kérdése. Ez pedig felháborító, hogy ha Magyarországon megnézzük akár az alapvető élelmiszereket, akár a gyermekneveléshez szükséges eszközöket, Európában több példát is tudnék mondani, magasan vezetünk áfa tekintetében. Példaként említenék egyet, ez pedig nem más, nem is alapvető élelmiszerről van szó, hanem az élet nélkülözhetetlen részéről, az ivóvízről van szó. Ha az ivóvizet nézzük, az ivóvíz áfája Magyarországon 27 százalék, mint minden más terméknek, ezzel szemben Máltán és az Egyesült Királyságban nulla százalék. Gondolom, érezhető a különbség. És akkor még nem beszéltem a tejről, a cukorról, a húsról vagy akár a pelenkáról, vagy akár a bébiruházatról, vagy más egyéb, a gyermekneveléshez nélkülözhetetlen eszközökről. Úgy gondolom, hogy ezen változtatni kell.
Ha Magyarország és a Magyarországon élő emberek anyagi helyzetén javítani akarunk, akkor ne 1 százalékkal csökkentsük az adót, ami körülbelül egy átlagháztartásnál, vagy lehet hogy lesznek olyan háztartások, ahol még az 1-2 ezer forintot sem fogja elérni ez az összeg, hanem ezen gondolkozzunk el, hogy az alapvető élelmiszerek és a gyermekneveléshez szükséges eszközök, termékek árát csökkentsük a lehető legminimálisabb szintre, mi azt mondjuk, hogy 2 százalékra.
Köszönöm szépen, hogy meghallgattak. (Taps a Jobbik padsoraiban.)
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
