GELENCSÉR ATTILA
GELENCSÉR ATTILA
GELENCSÉR ATTILA (Fidesz), a napirendi pont előadója: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Az egyes egészség- és önsegélyező szolgáltatások védelméről szóló törvényjavaslat átfogó célja, hogy a szabályozás eszközével erősítse az öngondoskodási megoldások iránti lakossági bizalmat. Közvetlen célja, hogy az önkéntes önsegélyező pénztári szolgáltatások fejlesztését szolgálja.
Bevezetésként néhány szót szólnék a történeti előzményekről. Hazánkban a szociális biztonság megteremtését és az egészség megőrzését mint kiemelt értékeket hagyományosan az elsődleges állami funkciók között tartjuk számon. Ezzel együtt napjainkban Magyarországon is az egyik legfontosabb össztársadalmi cél, hogy az emberek mind szélesebb tömege megértse, hogy az egyén boldogulása, az egyén életminősége az egyén felelőssége is.
Bátran állíthatjuk, hogy az öngondoskodásra való hajlandóság kormányzati eszközökkel való ösztönzése olyan célkitűzés, amely ideológiai irányultságtól függetlenül megtalálható valamennyi parlamenti párt céljai között. Meggyőződésem, hogy ez az egyik olyan szabályozási terület, ahol a közös érdek mentén széles körű egyetértés alakulhat ki.
Mint ahogyan az képviselőtársaim előtt is ismert, az öngondoskodás, az önsegélyezés első formái az iparosodással, a munkások szerveződéseivel, a szakszervezetekkel párhuzamosan, ezekkel összefonódva a különböző jogi és szervezeti formákban jöttek létre. Az öngondoskodás intézményei tehát történelmileg megelőzték az állami gondoskodást, de a kommunista és szocialista szférában az állami szerepvállalás túlsúlya mellett ezek a szerveződések inkább csak vegetáltak, elsorvadtak. Az önsegélyező szervezetek jellemzően a munkavállalókat tömegesen foglalkoztató iparágak, vállalatok érdekkörében maradhattak meg, ott is csak marginális funkcióval.
A rendszerváltás után az önsegélyezés újjáéledése szintén a nagy munkáltatóknak köszönhetően elkezdődött ugyan, de az öngondoskodás mint egyéni felelősség, ahogy azt mondani szokás, nem ment át a köztudatba. Egységes szabályozás hiányában számtalan kisebb-nagyobb szervezet tűzte célul a tagok vagy egyéb módon körülírt jogosulati kör támogatását, kritikus helyzetekben való megsegítését. Ezek a szervezetek tipikusan a helyi vagy munkáltatói érdekek mentén zárt körben, egyedi sajátosságok alapján maguk alakították a működési modelljüket és szolgáltatási palettájukat.
(17.10)
Azonban az öngondoskodás terén ezek a szervezetek nem kínáltak, ma sem kínálnak általános megoldást. A nyilvánvaló társadalmi nyomás hatására 1993-ban az önkéntes kölcsönös biztosító pénztárakról szóló törvény, röviden Öpt. elfogadásával került sor egy részleteiben szabályozott és a jogosultak és a rászorulók érdekét védő új működési forma, az önkéntes kölcsönös pénztárak intézményének a létrehozására. Az Öpt. bevezetője szerint: „A szociális biztonság erősítése sürgető társadalmi érdek. A szociális biztonságot szolgáló rendszerek újjáépítése, a szolidaritás, a rendszerszerűség, a kiszámíthatóság és az önkéntesség elve alapján a szociális piacgazdaság kiépítéséhez nélkülözhetetlen. Az ezt szolgáló önkéntes kölcsönös biztosító pénztárak új, intézményes formát adnak az öngondoskodásnak, s a tartósan befektethető források bővítésével elősegítik a hazai tőkepiac fejlődését.”
Az Öpt. hatálybalépése azonban nem jelentette azt, hogy az addig létrejött egyesületek, egyéb önsegélyező szervezetek egységes szabályozás alá kerültek volna. A törvény célja kifejezetten az volt, hogy új, a szigorú pénzpiaci követelményeknek is megfelelő lehetőséget nyisson megtakarításra, és terepet biztosítson arra, hogy a mindenkori kormányzat adó- és járulékszabályokkal is ösztönözhesse a munkáltatókat és a munkavállalókat az öngondoskodásra.
A törvény hatálybalépését követően az önkéntes pénztári szektor viszonylag gyors ütemben fejlődött ki, és mára a pénzügyi szolgáltatói piac érdemi szereplőjévé vált. Az egészségpénztári és önkéntes nyugdíjpénztári juttatás a munkáltatók által általánosan alkalmazott cafetéria-rendszer egyik alapeleme lett. Ezzel az önkéntes pénztári szektor fejlődése igazi sikertörténetté vált. Igazolja ezt a Magyar Nemzeti Bank 2016. évi legutóbbi adatközlése is, amely szerint az önkéntes nyugdíjpénztárak taglétszáma 1 146 758 fő, a vagyon pedig 1190 milliárd forintot tett ki, közel 60 százaléka magyar állampapírban van. Az önsegélyező és egészségpénztárak taglétszáma is jelentős, 1 101 414 fő, a vagyon pedig 59 milliárd. Tehát ez is jelentős vagyon.
Az egészségpénztárak gyakorlatilag az ország teljes patikahálózatára kiépítették az egészségkártya-elfogadó rendszert, ami lényegesen kényelmesebbé teszi a megtakarítások felhasználását, a pénztártagság pedig elfogadta és megtanulta a kártyahasználatot. Emellett az egészségpénztáraknak fontos szerepük van a magánorvosi szolgáltatások szervezésében, de közvetve a szolgáltatói piac fehérítéséhez is jelentősen hozzájárulnak, például az online időpontfoglalás fejlesztésével vagy a pénztári elszámolási igény népszerűsítésével.
Bátran kimondhatjuk, hogy az egészségpénztáraknak köszönhetjük azt, hogy mára már természetes, magától értetődő dolog számlát kérni az orvosnál. Meggyőződésem, hogy az egészségpénztári szolgáltatások fejlesztésével összefüggésben további közvetett társadalmi hasznot remélhetünk, például az anonim egészségügyi adatok kutatási célú feldolgozása kapcsán vagy a magánegészségügyi szolgáltatók értékelésére alkalmas rendszerek fejlesztése vonatkozásában, gondolok itt például a betegelégedettség visszajelzésére alkalmas online megoldásokra, applikációkra vagy a várólisták csökkentésére.
Mindemellett elgondolkodtató, hogy az Öpt. által meghatározott pénztártípusok közül éppen az önsegélyező pénztári forma nem ért el áttörést. Tény, hogy az önkéntes önsegélyező pénztárak nem voltak képesek jelentős tagi állományt toborozni annak ellenére sem, hogy a szolgáltatások iránti társadalmi igény az elmúlt évtizedekben is nyilvánvalóan jelen volt. Ennek egyik magyarázata lehet, hogy ezek azok a szociális szolgáltatások, juttatások, mint például a szülési, betegségi, temetési segélyek, amelyek a régről fennmaradt egyesületi formában, illetve karitatív szervezeteken keresztül krízisellátásként vagy adományként kerülnek a rászorulókhoz.
A másik lehetséges magyarázat, hogy az igények egy részét a kockázati biztosítások, mint például a viszonylag alacsony díjú, az élet- és balesetbiztosítások vagy például a temetési biztosítás lefedik. Látványos változást hozott, így más aspektusból mutatja a kérdést az Öpt. 2015. évi módosítása, amely lehetővé tette az egészségpénztárak számára, hogy önsegélyező és egészségpénztárként is működjenek tovább. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a pénztártagok egyéni számlájuk terhére a mindkét pénztártípusra meghatározott szolgáltatásokat igénybe vehetik. Úgy látszik, ezzel a technikailag egyszerűnek tűnő módosítással végre sikerült kimozdítani a rendszert a holtpontról. Ugyanis a nagy pénztárak és a legtöbb kis pénztár is szinte azonnal élt a törvény adta lehetőséggel, és kiszélesítette a szolgáltatási körét.
Nézzük, miért lehetett ilyen hatékony egy egyszerű törvénymódosítás. Egyrészt logikus, hogy az önsegélyező szolgáltatásokat a fogyasztóvédelmi szempontból szigorúan szabályozott és ellenőrzött pénztári szektor felé célszerű terelni. Másrészt nyilvánvaló, hogy az öngondoskodásra képes és hajlandó tagságtól nem lehet elvárni, hogy dupla költséget viseljen, vagyis két pénztárban legyen tag. Továbbá az is lényeges, hogy a legkülönbözőbb okból bekövetkező anyagi nehézségekre, krízishelyzetekre nehezebb egyesével „külön zsebekben” takarékoskodni. Az egyén számára kezelhetőbb, egyszerűbb, ha a nem várt bajok, nehézségek esetére egy egységes megoldást választhat.
Az önsegélyező szolgáltatásokkal bővült egészségpénztár pénzügyi megtakarításokat gyűjt tagjainak, akik számos szociális jellegű családi kiadást is fedezhetnek ebből a pénzből. A tagi befizetéseket az állam adókedvezményekben részesíti, miközben részletesen szabályozza a felhasználás szabályait. A fel nem használt pénz pedig kamatadómentes hozamot termel, ráadásul az egyéni számlán megtakarított összeg adómentesen örökölhető. Akárcsak a többi önkéntes pénztárnál, az önsegélyező szolgáltatásokra is érvényes a kedvezményes közterhet viselő munkáltatói hozzájárulásra vonatkozó szabályozás. A megtakarított pénz felhasználási lehetősége ezzel igazán sokrétűvé vált: szülésszolgáltatás, örökbefogadási szolgáltatás, gyed-, gyeskiegészítés, iskoláztatási támogatás, nagycsaládosok jólétnövelő szolgáltatása, álláskeresési segély kiegészítése, tűz- és elemi károk, megváltozott munkaképességűek, csecsemő- és babaápolási termékek, optikai termékek, gyógyszerek, gyógyászati segédeszközök, táppénz-kie-gé-szí-tés, vak személyek támogatása, életvitelt megkönnyítő eszközök, életmódjavító szolgáltatások vagy akár lakáshitel-törlesztés.
Jól látható tehát, hogy az önsegélyező és egészségpénztári konstrukció a lakosság körében okkal népszerű, pénzügyi oldalról előnyös és a Nemzeti Bank szigorú felügyelése alá tartozó, fejlődő ön-gondoskodási forma.
Az előzmények és a működési környezet és a jövőkép rövid bemutatása után itt térek át a jelen törvényjavaslat lényegére. Látnunk kell, hogy az önsegélyező szolgáltatást nyújtó szervezetek működési formái igencsak változatosak. A sikeres és szigorúan ellenőrzött működésű önkéntes pénztárak mellett számtalan kis egyesület és alapítvány, egyéb civil szerveződés nyújt pénzbeni vagy természetbeni szociális segélyt. Fennmaradtak és a saját tradícióik szerint működnek az egy-egy nagy munkáltatóhoz vagy iparághoz, szakmához kötődő önsegélyező egyesületek is, ahol a tagságnak a szervezethez kötődése személyes, bizalmi, szinte családias.
(17.20)
Önsegélyező üzletágat, profilt működtethetnek az önsegélyező és biztosítóegyesületek is. Ez egy olyan sajátos intézményi forma, amely a szervezeti keretein belül ötvözi a pénzintézeti és a klasszikus egyesületi működési modellt. Akár azt is mondhatnánk, hogy a biztosító fenntart egy kvázi biztosítót is, hiszen a biztosításnak nem minősülő önsegélyező szolgáltatásokat is a klasszikus biztosítási elven, szolidáris alapon nyújtja. Annak ellenére is létezik ez a modell, hogy a benne foglalt szolgáltatások akár egy az egyben megfeleltethetők a 2015-ben módosított Öpt.-ben nevesített és szabályozott önsegélyező szolgáltatásoknak.
Ha a működési konstrukciót nézzük, azt látjuk, hogy a szervezeti felépítés és a döntéshozatali mechanizmus alapjai azonosak. Van nyilvántartott egyéni tagság, nagy létszámú tagság esetén van tagi képviselet, van választott vezető testület, van alapszabály, ami a szolgáltatásokat és a jogosultságokat is rendezi, van gazdálkodás. Lényeges különbség a két működési forma között, hogy egyesületi formában a munkavállaló a befizetései után nem jogosult adó-visszatérítésre. A másik különbség: nincs szabályozott munkáltatói támogatási forma, cafetéria. De az érdemi különbség az egyéni számlavezetésben és a működés ellenőrzésében van, és ebben van a probléma lényege és a kockázat is.
Az önsegélyező egyesületek a befizetett tagdíjat nyilvántartják, de a befizetések nem kerülnek egyéni számlára, hanem a befizetésekből jellemzően a közös kockázatviselés elvén - szolidáris alapon - nyújtják a szolgáltatásaikat. Lényeges különbség tehát, hogy ezek a szervezetek úgy kínálnak pénzbeli szolgáltatásokat is, hogy nincsenek kötelezve a pénzügyi kockázat kezelésére, tartalék képzésére, és nincs szabályozva a működésre fordítható költséghányad sem.
Félreértés ne essék, nem azt állítom, hogy a tagság jogai az önsegélyező egyesületekben feltétlenül vagy általában sérülnek, hiszen erre vonatkozó célzott felmérés, elemzés nem készült, tételes összehasonlító adatokkal nem rendelkezünk, legalábbis ilyet nem sikerült fellelnünk. Mindössze arra kívánom felhívni a figyelmet, hogy az önsegélyező szervezetek vonatkozásában párhuzamosan léteznek szigorúan szabályozott és kevésbé szabályozott formák.
Egyetértek azzal is, hogy az öngondoskodást segítő, ösztönző szervezetek létezése, így az erre irányuló önszerveződés is hasznos és támogatandó. Magam is elfogadom, hogy addig, amíg kis szervezetről, viszonylag zárt közösségről beszélünk, elegendő garancia lehet a megfelelő működésre maga a tagság. Itt tulajdonképpen a demokratikus működési szabályok érvényesítésére vonatkozó képességre és a tagság számára a polgári törvénykönyvben és az egyesületekről szóló törvényben rögzített jogokra gondolok. De a nagyobb szervezetek esetén, különösen azokban a speciális esetekben, amikor önsegélyező szolgáltatást is nyújtó biztosítóegyesület tevékenységi engedélyét az MNB felügyeleti hatósága visszavonja, már számolnunk kell kockázattal. A tagság jogainak védelmében a jogalkotónak tehát felelőssége van. Addig, amíg az önsegélyező egyesület biztosítóként is működik, folyamatos felügyeleti kontroll alatt áll és professzionális munkaszervezettel rendelkezik, vonatkoznak rá a biztosítókra általánosan érvényes szigorú feltételek. Ilyenek például a Nemzeti Bank külön engedélyével betölthető úgynevezett kötelező munkakörök, mint a vezető aktuárius, a vezető jogtanácsos, vezető kockázatkezelő és a megfelelőségi vezető, illetve ilyen például az adatvédelmi és informatikai biztonsági feltételek vagy ügyfélszolgálatra vonatkozó feltételek, vagy panaszkezelésre vonatkozó előírások, vagy a rendszeres jelentési kötelezettség.
A tevékenységi engedély visszavonásával ezek a kötelezettségek megszűnnek. Ezzel a tagság kockázati kitettsége szükségszerűen jóval nagyobb, mint ha a szervezet önsegélyező pénztári formában működne. Ennek ismeretében belátható, hogy célszerű, sőt kifejezetten indokolt jogalkotási eszközzel rendezni az önsegélyező és biztosítóegyesületek további sorsát a biztosítási tevékenységek megszűnése esetén. A törvénytervezet 1. §-a erre kínál észszerű és a tagi érdek védelmét maximálisan biztosító megoldást.
A törvénytervezet az Öpt. szabályait egészíti ki azzal, hogy az önsegélyező egyesület egészség- és önsegélyező állományát felügyeleti biztos kirendelése mellett átruházhatóvá teszi egészség- és önsegélyező önkéntes pénztárba. Ezzel a tagság számára a megszokott szolgáltatások változatlan tartalommal hozzáférhetők, de az MNB felügyeleti hatálya alatt a kiválasztott önkéntes pénztár keretein belül vehetők igénybe.
Fogyasztóvédelmi szempontból is előnyös, hogy az önkéntes pénztárba átkerülő tagi állomány természetesen korlátozás nélkül jogosult az átvevő pénztár szolgáltatási szabályzata szerint igénybe venni a pénztár többi szolgáltatását is, és a törvényben garantált tagi jogosultságok is megilletik, a pénztár szervezetének és irányításának alakításában is részt vehet.
A tervezet rendezi az állományátruházás lebonyolítására vonatkozó szabályokat, így például az ajánlattételre jogosult pénztárak körét, az ajánlati felhívás tartalmát és az eljárási határidőket is. Az állományátruházás lebonyolítására az érintett tagság folyamatos és zökkenőmentes kiszolgálása érdekében, a fogyasztóvédelmi szempontokra tekintettel, ideértve az önsegélyező szolgáltatásnak azt a sajátos természetét, hogy a teljesítés nem tűr halasztást, a javaslat 30 plusz 15 napos határidőt állapít meg.
A jelen törvényjavaslatnak az eddig bemutatott fogyasztóvédelmi célja mellett célkitűzése az is, hogy további lehetőséget teremtsen, perspektívát kínáljon a pénztáraknak az előrehaladásra.
A törvénytervezet 3. §-ában foglalt rendeletalkotásra vonatkozó felhatalmazás újabb mérföldkő, amely logikájában összefügg ugyan az önsegélyező egyesületi állománynak a pénztári működésbe való átterelésével, de kiemelkedő jelentősége abban van, hogy az önkéntes pénztárak önsegélyező szolgáltatásai vonatkozásában a szolgáltatási paletta további bővítésének, finomhangolásának szabályozására szolgál. A cél az, hogy az önkéntes pénztárak eszköztára kormányrendeletben rögzített feltételekkel akár saját fenntartású szociális intézményekkel is bővülhessen.
Tisztelt Képviselőtársaim! Javaslom a törvény elfogadását. Köszönöm szépen a figyelmet. (Szórványos taps a kormánypárti sorokból.)
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
