DR. RÉTVÁRI BENCE,
DR. RÉTVÁRI BENCE,
DR. RÉTVÁRI BENCE, az Emberi Erőforrások Minisztériumának államtitkára: Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselő Úr! Tisztelt Ház! Hogy mennyire súlyos tragédia ez a magyarság életében, ha egymás mögé állítanánk azokat a vonatszerelvényeket, marhavagonokat, amelyeken a Szovjetunióba vitték ki honfitársainkat a második világháború végén, akkor ennek a képzeletbeli vonatszerelvénynek az első kocsija Debrecenben lenne, az utolsó pedig Székesfehérváron. És közte végig vagonok, és vagononként 60 magyar honfitársunk, akiket elhurcoltak a gulágra. 800 ezer embert vittek el Magyarországról, minden tizenkettedik magyar embert elhurcolták, és kényszermunkára vitték a Szovjetunióba.
Kárpátalján még szörnyűbb ez az arány, ott minden ötödik embert elhurcoltak, minden ötödik ember megfordult ebben a szolyvai gyűjtőtáborban, és onnan vitték őket tovább valahova Szibériába, a sok száz vagy sok ezer kényszermunkatábor valamelyikébe.
Ez azt jelenti, hogy Kárpátalján minden egyes magyar család rendelkezik egy-egy mártírral sajnálatos módon, akit elhurcoltak és kényszermunkára vittek. Szépen kényszermunkának hívjuk ezt, de teljes mértékben hívhatnánk rabszolgamunkának is, hiszen semmiben nem különbözik attól, ami az ókorban történt, vagy semmiben nem különbözik attól, ami akár Amerikában is a rabszolga-fel-sza-ba-dítás előtt történt. Hiszen ezeket az embereket is erőszakkal elhurcolták, semmifajta bűnt nem követtek el, semmifajta büntetést nem érdemeltek ki, egész egyszerűen csak egy véletlen folytán az utcán vagy valahol összefogdosták őket, mert egy kvótát teljesíteni kellett, hogy arról a településről el kellett vinni száz vagy százötven embert, összefogdosták őket, elvitték őket, és tíz évig a családjuk azt se tudta, hogy hol voltak. Ezért utána nyilván semmifajta bért, fizetséget nem kaptak, ott semmifajta emberi ellátásban nem részesültek, ahogy mondták, csak a számukkal kellett elszámolni, hogy konkrétan ki az a személy, az teljes mértékben másodlagos volt.
Éppen ezért kötelezettségünk rájuk emlékezni, már csak azért is, hiszen negyven éven keresztül róluk egy szót nem lehetett ejteni. Sőt, akik visszatértek, azokkal is aláíratták, hogy nem beszélnek erről, azokat is megfenyegették, hogy ha egy szót szólnak, visszakerülhetnek oda meg még sok más helyre, akár Kistarcsára, Recskre, Hortobágyra vagy még lehetne sorolni, hogy hova vitték országon belül is azokat az embereket, akik nemkívánatosak voltak abban a rendszerben.
Mivel negyven évig erről nem lehetett beszélni, most különösen feladatunk és kötelességünk kétszeresen és háromszorosan is beszélni az ő szenvedésükről és áldozatvállalásukról, hiszen embertelen körülmények között végezték el ezt a rabszolgamunkát. Ezért volt fontos az a gulág-emlékév is, amit a kormány meghirdetett. Ennek egyik legutóbbi eseménye volt pont Szolyván, hiszen másfél héttel ezelőtt ott egy nemzeti zarándoklat indult magyar iskolás fiatalokból és gulág-túlélőkből, és ott jelképesen találkoztak a ma fiataljai és a gulág túlélőinek képviselői, és egymással egy napot együtt töltve talán ízelítőt tudtak adni abból, hogy milyen volt az az időszak, amikor a szovjetek uralkodtak Magyarországon és az ő kommunista szövetségeseik, és bárkit el lehetett vinni, bárkiből bármilyen vallomást ki lehetett csikarni, és bármifajta bűncselekmény elkövetése nélkül is rabszolgamunkára lehetett ítélni akár egy évtizeden keresztül is. Ez is fontos volt, legalább annyira a fiataloknak, mint az egykori túlélőknek, hiszen mutatta, hogy az ő emlékük nem fog elfelejtődni, az ő áldozatvállalásuk, a ő szenvedésük a nemzet történelmének fontos és nem elhallgatott részét képezi.
De ezen túlmenően célunk volt az is, hogy minden magyar településen, ahonnan elhurcoltak valakit a gulágra, legalább egy emlékmű örökítse meg ezeknek az embereknek az emlékét. Így már 250 településen jönnek létre emléktáblák, emlékkonferenciák, kiadványok, helyi rendezvények, amelyek segítenek visszaemlékezni ezekre az emberekre. Zarándok- és tanulmányutakból több tucatnyi, kiállításokból több mint félszáz, konferenciákból szintén több mint félszáz; több más országban is természetesen zajlanak ezek, hiszen tucatnyi külföldi országban is gulág-emlékrendezvényeket tartunk, rendhagyó történelemórák és előadások szintén félszázas mennyiségben, kiadványok és könyvek kétszáznál is több példányban, emléktáblák, ahogy mondtam, pedig 200-250 helyszínen valósulnak meg.
Barakk-kiállítás járja az országot, amely bemutatja az egykori barakk életkörülményeit, lágerjárat indul, amely bemutatja azokat a marhavagonokat, amelyekben ezeket az embereket külföldre szállították, és közben sokan nyilván az életüket is vesztették. Fontos, hogy a több mint százéves túlélők egy részéről emlékfilmek is készülnek, így például Koós Ottóról, de fontos Kovács Béla pécsi szülőházának a felújítása, a szovjet terror kárpátaljai emlékmúzeumának létrehozása Ungváron, történelmi zarándokutak a málenkij robot helyszínére történészekkel, túlélőkkel, az Erdélyben a Magyar Nemzeti Tanácsnak, Vajdaságban is a magyar közösségeknek az emlékkiállításai, emléktáblái, a szolyvai emlékpark egy részének felújítása, a gulágra hurcolt papok emlékművének felállítása.
Még sokáig tudnám mondani azokat a különböző kezdeményezéseket, amelyekkel próbálunk visszaemlékezni a gulágra hurcolt 800 ezer honfitársunkra. Köszönöm képviselő úrnak, hogy itt a parlamentben is emlékezett rájuk. (Taps a kormánypártok soraiban.)
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
