ANDER BALÁZS
ANDER BALÁZS
ANDER BALÁZS (Jobbik): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Cseresnyés államtitkár úr csaknem 40 perces felvezetője után majdnem volt egy olyan érzésem, hogy olyan szép és szebb jövő vár a magyar munkavállalókra, hogy tulajdonképpen itt se kellene maradnom, mindent hallottunk, minden nagyon szép, minden nagyon jó. Aztán utána eszembe ötlött Churchill mondása, aki azt mondta, hogy csak annak a statisztikának hisz, amit saját maga hamisít, úgyhogy maradtam.
Keynes óta, csaknem száz esztendeje ismert, hogy a népesedés és a gazdaság között milyen egyértelmű kölcsönhatás van. Egy elöregedő, fogyó népességű országban, ahol ráadásul a kivándorlás is hatalmas mértékeket öltött, plusz az etnikai átstrukturálódás abban a formában, hogy nincs normális integráció, mert azt is meggátolják olyan formában, hogy nem hajlandók elengedni bizonyos személyeknek az enyves kezét, mintha egyébként azt kérném, hogy teszem azt a Margit hídról lelógatva engedjék őket el, nos, egy ilyen országban egyértelmű, hogy gazdasági fejlődésről, innovációról hosszú távon beszélni eléggé optimista vagy túlzóan optimista dolog, hiszen a legdinamikusabb néprétegek fognak innét elmenekülni, ha a dolgok így folynak a továbbiakban is.
Míg a hatvanas-hetvenes években a népességfogyás miatt felszólaló Fekete Gyulát támadták a kommunisták, aztán később a liberálnácik is, most a kivándorlás kapcsán hallunk olyan hangokat, például a miniszterelnök úrtól is, hogy aki erről beszél, az tulajdonképpen csak jajong. Kósa Lajos pedig azt mondta, képtelenség, hogy a rettenetes magyar élet- és munkahelyi, valamint bérviszonyok, illetve azok kilátástalansága miatt menekülnek el sokan az országból. Hát nem tudom, lehet, hogy ő egészen más perspektívából szemléli a dolgokat. A legtöbb magyar munkavállalónak azért nincs lehetősége Új-Zélandra elruccanni egy Rolling Stones-koncertre.
A Magyar Hírlap pedig, a kormányszócsővé silányult Magyar Hírlap pedig nemrég egy olyan cikket közölt, hogy hazafelé, magyarok, pá, én léptem, hiszen trendi külföldre menni, szól most a fáma, írja a szerző. Majd azt írja, hogy aki elmegy, a valóságból menekül, és kivonja magát a közös teherviselésből is, a kivándorlók megroggyantják az államot, a gazdaságot. Van képe ilyesmit fogalmazni! Nem tudom, hogy ezt például mikor kérdezte meg egy Mészáros Lőrinctől, egy Andy Vajnától vagy éppen Rogán cimboráitól, akik százmilliárd forintnyi hasznot vágtak zsebre a letelepedési kötvényekből. Különösen úgy egyébként, hogy ha a számokat is megnézzük, hogy a kitelepült, kint dolgozó magyarok 2014-ben több mint 900 milliárd forintot utaltak haza, tehát ennyire roggyantják ők meg a magyar gazdaságot.
Hogy valahogyan alá is támasszam, hogy nem kalandvágyból mentek el ezek a fiatalok - egyébként kíváncsi leszek, melyik lesz majd az a kormánypárti képviselő vagy fiatal államtitkár, aki a legcinikusabban vigyorog a dolgokon; annak odaadom a teljes paksamétát -, ezek levelek, amelyeket választópolgárok, magyar emberek, fiatalok juttattak el hozzám azzal kapcsolatosan, hogy miért is hagyták itt az országot. Nagyon tanulságos lenne egyébként ezeket meghallgatni, és nem csupán egy elefántcsonttoronyból vagy egy üvegbúra alól szemlélni a magyar rögvalóságot, ami sokszor sokkal szomorúbb, mint ahogy azt itt kormánypárti képviselőtársaimtól hallottuk.
Volt egy elképzelésem, írja Eszter, hogy milyen életet is szeretnék élni. Nem, nem a luxus volt a cél, hanem az, hogy ne kelljen rettegnem attól, hogy vajon be tudom-e időben fizetni a számláimat, el tudok-e valaha költözni a szüleimtől. Önálló, aggodalommentes életet terveztem. Az elsőben szinte második hétvégén hazautaztam, az összes szabadságomat otthon töltöttem a szüleimnél, ekkor tudtam meg, milyen érzés a honvágy, hogy milyen nagy kincs az édesanyám főztje, hogy hazavárnak, hogy a barátaim nélkül a pénz semmit sem ér. Otthontalannak éreztem magam. Aztán folytatja tovább: itt alapítok családot, februárban érkezik a kisbabánk, aki osztrák állampolgár lesz, mivel az apukája osztrák. Ezt sem így terveztem, magyar férjet szántam magamnak magyar földön, de a sors nem így hozta. Nem is bánom, hiszen egy olyan életet élhetek, amire mindig is vágytam, amit otthon nagy valószínűséggel nem érhettem volna el. Ma már nem is gondolok arra, hogy hazamennék, ami nem jelenti azt, hogy nem szeretem a hazámat. Sokszor eszembe jut a Hungarica Ide születtem című száma: szívet cserél, aki hazát cserél. Én itt mindig külföldi, bevándorló, menekült leszek, hiányzik az anyanyelvem, a szüleim, Barcs.
Aztán egy fiatal pedagógus hölgy. Én pedagógus vagyok, otthon kerestem 125 ezer forintot, amiből ha mindent kifizettem és vettem még élelmiszert is, az mind elfogyott. A párom míg otthon dolgozott, nem láttam, csak négy-öt hetente 2-4 napra. Így mielőtt teljesen eladósodtunk volna, vállalt a párom itt kint munkát. Nekem nem hosszabbítottak volna, mert nem voltam hajlandó portfóliót készíteni, és kábé egy évre rá kiköltöztünk hozzá. Akkor még egy gyerkőcünk született, majd még egy gyerkőc, így már minden kerek, és nem utolsósorban a párom dolgozik, én nem, egy fizetésből meg tudunk élni, nem olyan nagylábon, mint az otthoniak szerint, de a hónap közepén nem kell azon gondolkodnom, hogy kenyeret, pelenkát vagy csokit vegyek a gyerekeknek. Ez elég megnyugtató.
Aztán Szultána. Elegem lett abból, hogy küszködöm és - bocsánat - fekáliából akarok várat építeni. Lehet, hogy lehet, csak nagyon bűzlik. Családot szeretnék és gyereket, és bár minden tisztelet a szüleimé, mert becsülettel felneveltek minket, de én nem mondok le az ételről, hogy a gyerekem is jóllakjon, ha nem muszáj. El kellett hagynom az otthonom, a hazám, a családom és mindenkit. Nem élet, amit élek idegen földön, hogy másik ország kutyája vagyok, és más népség törli belém a talpát, de az a rohadt pénz, az az úr. Itthon havi 72 ezer forintot kerestem, heti hat napot dolgoztam papíron hat és fél órában, a valóságban nyolc vagy annál több órában. A jelenlegi munkahelyemen heti öt napot dolgozom kilenc órában. És folytatja, hogy milyen viszonyokkal szembesült ott kint a hazájától 1200 kilométerre. Egy biztos, hogy hatalmas ára van ennek a pénznek. A többit nem idézem, hogy micsodáját mindenkinek, aki azt mondja, hogy ez így kalandvágy.
Renáta írja: az anyagi helyzet miatt jöttem Németországba, nemcsak dolgozni, hanem élni is. A számításaimat teljes mértékig megtaláltam. Egy időben terveztem a hazaköltözést, de már jó ideje nem. Ennek nemcsak anyagi oka van. Teljesen máshogy állnak az emberhez a munkavállalók. Amikor tavaly kiderült, hogy babát várok, nem rúgtak ki, hanem eltiltott a főnököm a munkától, hazaküldött, és a szülésig minden hónapban megkaptam a fizetésem.
(22.00)
Azóta újra dolgozok már. Ahhoz, hogy újra hazaköltözzek, nemcsak a fizetéseknek kellene jelentősen emelkedni, megfelelően kellene támogatni a gyerekes családokat is. Könnyebben megveszem itt 190 eurós családi pótlékból a 7 eurós pelenkát, mint otthon 12 ezer forintból az 5 ezreset. Ha beteg a gyermekem, receptre a gyógyszerei ingyen vannak, de recept nélkül is 1 euróért vettem neki lázcsillapítót. Az egészségügyi különbségeket össze sem tudnám hasonlítani.
Kormánypárti Képviselőtársaim! Ez az, amiről folyamatosan beszélünk. Például a gyermekvállaláshoz szükséges cikkek áfájának csökkentése, ami elengedhetetlenül fontos lenne. És lehetne tényleg nagyon-nagyon sokáig sorolni. Amint észrevettük, írja Gábor, a forint vásárlóértéke a béka segge alatt van, otthon majdnem minden olyan drága, mint itt kint, csak én hétszer annyit, a feleségem meg négyszer annyit keres, mint Magyarországon előtte.
Zsolt írja: Gyakorlatilag ebből a fizetésből elvergődni lehet csak. Dolgoztam eddig négy országban, mindenhol félre tudtam tenni a fizetésemből, egyedül itthon nem, hiába szeretnék családot, lakást, s a többi. Egyszerűen nem kivitelezhető. Győrben egy 50 négyzetméteres lakás 15 millió forint, ami azért… Mindig hazajöttem, mert itt a szerelmem, a családom, de most már ott tartok, hogy ha kimegyek valahová, legközelebb maximum csak látogatóba jövök haza. Eladósítani nem is tudom magam. - Ugyanis mindig minimálbérre jelentették be.
Úgyhogy sajnos azt kell mondanom, itthon csak megdögölni lehet, meg azt a nyomorgást, amiben vagyunk, nehéz szinten tartani, de van, hogy az sem megy. Szomorú, de erősen gondolkodom, hogy végleg itt hagyom kicsiny hazámat családostul, hogy legyen valamink.
Julianna felnőtt lányának kálváriájáról beszél, illetve arról, hogy mégiscsak megtalálta Angliában a számítását. Alexandra: Annyit még leírok - válaszolja -, hogy az elején takarítottam egy szállodában. Amúgy szerettem és volt több magyar munkatársam, volt olyan is, akinek 3, igen, három diplomája volt. Tanárnő volt Magyarországon, de bizony kijött ide inkább pucolni a vécét, mert nemcsak enni meg inni akart, hanem vágyott többre, például házra. Ja, meg még egy pluszra vágyott, nyaralni egy évben egyszer. Ugye, ezt otthon nem tudta megtenni.
Valóban hatalmas nagy luxusdolgok, amire a magyar munkavállaló nagy általánosságban vágyna.
De, tisztelt képviselőtársaim, amiről igazándiból beszélni akarok, az a vidéki Magyarország helyzete. Ugyanis a vidéki Magyarország kicsiben az, ami ma… - egynéhány évtized múlva, mert bizony nem tudjuk kivárni azt a 10-20 vagy 30 évet, amiről Czomba képviselőtársam itt beszélt, hogy addigra talán majd olyan lesz a helyzet, hogy haza lehet ezeket a fiatalokat csábítani, mert addig minden tönkre fog menni.
Gondoljunk csak az ezer fő alatti kistelepülések világára, arra az 1800 községre, ami egyébként 27 ezer négyzetkilométeren elterülve az ország lakosságának mintegy 7,5 százalékát foglalja magába. Tehát ami itt, ezeken a településeken lejátszódott, az vár nagyban az országra is.
És mi is volt ez? Önök az országos fejlesztés 2030 című programban tényleg egy csodás jövőképet vázoltak föl ezeknek a kistelepüléseknek, csak az a helyzet, hogy ebből sem lett semmi. Hiszen ezek a települések, leszámítva, mondjuk, az üdülőkörzetekben fekvő, egynémely szerencsés helyzetű települést, vagy olyan, nagyobb város mellett lévő kistelepülést, ahol van munkakínálat, illetve rendes közlekedés, bizony nyomorognak. Úgy érzik magukat, mint akiket a történelem, a sors teljesen kivetett magából, mentőkötél nélkül fuldokolnak ezek a települések, és nyugodtan lehet azt mondani, hogy az aprófalu-szindróma teljes mértékben eluralkodott rajtuk. A világból kiesettség érzése szinte már irreverzibilissé vált.
Az állam kivonult innét. Nyugodtan beszélhetünk egyébként falurombolásról is, gondoljunk csak például a kisiskolák bezárására. Bizony, történt ilyen az én választókerületemben is, még ha tudom, nem is vagyok egyéni képviselő. Az egyéni képviselőnek kellett volna kampányolnia a vízvári kisiskola mellett. No, de hát történt ilyen és bizony történik most is, nem csak a szocialisták idején, kár mutogatni. Úgyhogy az a csonkolt társadalomszerkezet, ami ezekre a kistelepülésekre jellemző, és nyilván még a rendszerváltás előttről, az még inkább tovább pusztul, tovább szegényedik, az egymást összekötő kapcsok még inkább meggyengülnek, és ilyen formában ennek a 27 ezer négyzetkilométernek, ennek az 1800 településnek a jövője, tisztelt kormánypárti képviselőtársaim, bizony megpecsételődik.
Beruházás nincs, az állami intézményrendszer kivonult innét, spontán szegregációnak lehetünk sok esetben tanúi, mert ahogy már az elején mondtam, az integráció bizony nagyon-nagyon döcög. És azt is meg lehet nézni, hogy kinek a hibájából mentek el erre súlyos tíz-, illetve százmilliárdok. Nyilván többirányú a felelősség, az önöké is. Az önöké, tisztelt kormánypárti képviselőtársaim, akik partnerként viszonyulnak, mondjuk, ahhoz, ami az Országos Roma Önkormányzatban is folyt, folyhatott vagy akár még folyik most is.
Úgyhogy az a roncs társadalmi lét, amivel ezeken a kistelepüléseken találkozhatunk, az állandósul, és olyan problémákat fog, illetve nemcsak fog, hanem már most olyan problémákat generál, amivel nagyon-nagyon nehéz lesz megküzdeni. Mondhatjuk, hogy állandósult itt a nyomor általi röghöz kötés. Azt mondták itt, hogy nem mobilak az emberek. Persze, hogy nem mobilak az emberek. Sok esetben azért nem mobilak, mert ezt sem anyagilag nem tehetik meg, sem pedig mentálisan nem tudnak már mobillá válni, olyan szintre zuhant itt a társadalom.
Ráadásul a demográfiai potenciál teljesen meggyengült, összedőlt ez a korfa, ami a magyar vidékre volt jellemző, úgyhogy itt fejlődési lehetőség, perspektíva ezeken a településeken nem nagyon lesz; különösen annak fényében, ha a vidék, illetve a népességmegtartó agrárpolitika hiányára utalunk, amiről majd kiváló képviselőtársam, Magyar Zoltán bizonyára beszélni fog. Ugyanis a vidék Magyarországa számára az a valóság, hogy a nagypolitika számára az ő létük, ezeknek a kistelepüléseknek a léte nem több, mint egyszerű matematika.
Kilogikázták, és nemcsak most kezdődött, nem 2010-ben kezdődött ez a folyamat, hogy a társadalom csupán 7,5 százaléka él itt, azok egy jelentős része amúgy is öreg, képzetlen, cigány, és lehetne még sorolni, minek velük foglalkozni. Írjuk őket le. Viszont ezzel, tisztelt képviselőtársaim, leírják Magyarország 30 százalékát is. Mi vár így akkor a többi részre? Ez a ragály, ez a lepusztulás csak terjedni fog, és higgyék el, nem a vakvilágba beszélek. El kell jönni akkor, mondjuk, egy olyan nyomorrégióba, mint amilyen, teszem azt, Dél-Somogy. Körbe kell nézni az ottani kistelepüléseken, hogy van-e fellendülés, van-e munka, egyáltalán mit alkotott ez a kormány hat esztendő alatt.
Nyilvánvalóan volt ennek jó alapja, lehetett mire építkezni, az a nyolc év. Ezt én biztos, hogy nem fogom elvitatni, önöknek ebben teljes mértékben igazuk van. De eltelt hat esztendő, tisztelt kormánypárti képviselőtársaim. A magyar vidéket pedig meg kellene menteni, mert sokkal többre hivatott. Ha környezetvédők könnyet hullathatnak, mondjuk, egy veszélyeztetett állatfaj vagy éppen növényfaj miatt, mint amikor a Mecsekben a lokátorállomás miatt veszélybe került a bánáti bazsarózsa, amit nagyon sajnálok egyébként én is, akkor könnyet lehetne hullatni ezekért a magyar kistelepülésekért is, az Árpád-kori vagy éppen még ősibb magyar településekért, amelyekért bizony nem nagyon szól a harang. Nagyon szépen köszönöm a figyelmüket. (Szórványos taps a Jobbik soraiban.)
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
