DR. LUKÁCS LÁSZLÓ GYÖRGY
DR. LUKÁCS LÁSZLÓ GYÖRGY
DR. LUKÁCS LÁSZLÓ GYÖRGY (Jobbik): Köszönöm szépen a szót. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Tisztelt Államtitkár Úr és jelen lévő Érdeklődők! Úgy gondolom, mindenfajta önfényezés és saját dicséret nélkül fontos egy olyan bejelentést tennem, miszerint az elhangzottakkal ellentétben én voltam az, aki kezdeményezte ezt az egészségügyi vitanapot, és a Jobbik kezdeményezte, és a mi padsorainkból pattant ki az ötlet. Pontosan azért, mert nagyon sokat gondolkodtam és gondolkodtunk azon, hogy melyek azok a témák, amelyeket mindenképpen itt az Országgyűlésben valamennyi pártnak, ezért különösen örülök, hogy itt vannak adott esetben a szakszervezetek részéről, kamarák részéről, tehát nemcsak a pártoknak, hanem maguknak a civil szervezeteknek is meg kell vitatniuk.
Meg kell vitatniuk az egészségügynek - ahogy a címében benne van - a múltját, a jelenét meg a jövőjét is, hiszen enélkül az egész problémát nem tudjuk megérteni; enélkül az egész egészségügynek… - amit már nagyon régóta mindenki szeretne és mindenki vár, egy olyan 20 évet tudjunk biztosítani, amelyben van valamilyen - akár politikai, de akár szakmai - összefogás is abban, hogy egy minimális szintet, egy minimális összefogást összehozzunk benne, ami biztos alapot biztosít az ellátórendszernek, a benne dolgozóknak, a benne gyógyulni vágyóknak, és mindenki számára érthető és tiszta viszonyokat tart fenn. Éppen ezért úgy gondoltam, hogy mindhárom aspektusát, a múltját, a jelenét, a jövőjét egyaránt meg kell vizsgálni, hiszen enélkül nem lehet megérteni, hogy miben is áll az egészségügy problémája. De ha a problémákból is válogatunk, temérdek olyan, sokan azt mondták, krízissel - sokan válságnak mondták - akár egyet is érthetünk, de akár az ellenkező, opponensi véleményt is megfogalmazhatjuk, de mégsem így mondanám, hanem problémáknak nevezném őket. Ezek közül a problémák közül bizony ki kell választani három olyat, amelyet a valódi nemzeti konzultáció során is a szakmai szervezetek, de az emberek is úgy jelöltek meg, hogy három nagyon fontos területe az egészségügynek, amiben mindenképpen újításra, amiben mindenképpen javításra van szükség.
Az első ilyen terület a betegbiztonság kérdése, a betegek komfortja vagy éppen diszkomfortja, azaz hogy érzik magukat a rendszerben, hogy tudnak reakcióba lépni a körülöttük lévő körülményekkel, intézményekkel. A második ilyen problémapont a dolgozói munkakörülmények. Itt nem szabad egyszerűen leegyszerűsítve bérekről beszélni, hanem mindenről, ami a dolgozók vállát nyomja, minden teherről beszélni szükséges.
A harmadik pedig maga az intézményi struktúra és az intézményi problémarendszer akár azt a vitát is megnyitva, hogy van-e Magyarországon kellő kórház, sok-e az a kórház, mit hívunk egyáltalán kórháznak, de azt is, hogy elegendő-e vagy miként lehet biztosítani az alapellátók megfelelő számát, vagy miként lehet úgy átalakítani, hogy megfelelő, mindenki számára elérhető, de mégis biztonságosan igénybe vehető szolgáltatásokat nyújtson.
Az első területre koncentrálva, ami a betegbiztonságot érinti, az első kérdés, amit fel kell tenni, biztonságban vannak-e a betegek. És ha ezt a kérdést feltesszük, erre nincs sem igen, sem nem válasz, hanem azt lehet mondani - és ebben meg kell vizsgálni a múltat -, hogy talán kevésbé vannak biztonságban, és ezt arra értem, hogy bár a magyar rendszerben mindent megtesznek a benne dolgozók, hogy a betegek biztonságos körülmények között legyenek, mégis a technikai fejlődés, mégis a kor annyira előrehaladt, és annyira elmaradt ettől a magyar finanszírozás, hogy a nemzetközi összehasonlításban nyugodtan mondhatjuk és sajnos nem nyugodtan érezhetik úgy a betegek, hogy nincsenek biztonságban.
Sajnos, azt látjuk az elmúlt időszakban, hogy valamilyen szinten a mindennapi politikai balhékeresés az egészségügyben elérte a betegeket is. Csökkenő biztonsági, illetve bizalmi indexszel számolunk, arról nem is beszélve, hogy egy nem is olyan régi felmérésben alátámasztották, hogy amíg a betegek körülbelül 70 százaléka úgy érezte, hogy biztonságban volt a legutolsó ellátása során, ugyanezzel szemben az orvosok, akik őket gyógyították, már csak 20 százaléka tudta azt mondani, hogy biztonságban érezte a beteget abban az ellátásban, amelyet ő nyújtott.
De ha betegbiztonságról beszélünk, akkor feltehetjük azt a kérdést is, hogy egységes-e a hozzáférés mindenkinek a magyar egészségügyben, vagy hogy kiér-e a mentő ténylegesen szintidőn belül. Vagy például a kórházi fertőzéseknek az intézményi szintű bontását miért nem ismerhetjük meg? Vagy például miért nem ismerhetjük meg a Nyugaton teljesen átláthatóan és jól működő műtéti eredmények listáját, hogy milyen az egyes kórházak eredménye?
A múlt nagyon egyszerű, és a múltat meg tudjuk érteni, a múltban töretlen technikai fejlődés volt, ami a betegbiztonságot jelentette. Elegendő Semmelweisről beszélni, elegendő a műtéti technikákról beszélni, azokról az egyébként kevesebbet érintett magyar tudósokról, magyar fejlesztőkről, akik mind-mind a globális technika fejlődéséhez hozzájárultak, de ha a múltat nézzük, azt is látnunk kell, hogy köszönhetően egyébként a baloldali kormányzásnak, sok esetben az egymás között ki nem beszélt vagy le nem döntött tabuknak, a magyar finanszírozás folyamatos gátját okozta, illetve adta a betegbiztonságnak. Ha úgy tetszik és igaz ez a tétel - és ezt államtitkár úr is elmondta - az egészségüggyel bent ragadtunk a szocializmusban, és nem tudunk kitörni a szocializmus berkei közül.
A jövő kérdéseit nézve tehát teljesen tisztán kell látni, hogy a betegbiztonság területén szükség van például kórházi fertőzések megismerhető és könnyen megismerhető rendszerére, adatbázisára. Szükség van a kórházaknál az egységes minőségbiztosításra, szükség van arra, hogy bárhova mennek az orvosok, bárhova mennek a betegek gyógyulni, mindenképpen ugyanazzal az egységes feltétellel, ha úgy tetszik, minimumrendelettel találkozzanak, ami teljesíthető is. Ebben is szintén csak a politika tud lépni, és nem is a törvényhozás tud lépni, hanem a minisztérium tud lépni, hiszen a rendeletet ők alkotják. Ha felmerült az az igény, hogy ezt le kell csökkenteni egy olyan szintre, ami a magyar rendszertől elvárható, akkor azt haladéktalanul meg kell lépni és meg kell tenni. A lényeg a betegbiztonság területén, hogy betegkomfortot is kell adni, azaz az oda gyógyulni menő emberek - legyen szó az alapellátásról, szakrendelőkről vagy fekvőbeteg-szakintézmények-ről - bízzanak az ottani ellátásban.
A Jobbik Magyarországért Mozgalom már régóta mondja, hogy együttérző egészségügyre van szükség, ami lehet, hogy egyébként jól hangzik szavakban, de a tartalma még jobb és még nagyobb és még nagyobb töltetű, hiszen ez olyan egészségügyet feltételez, amelyben a betegek pont már biztonságban érzik magukat, a dolgozók pont már tudják, hogy biztonságban van a beteg, és biztonságban el tudják biztonsággal látni a munkájukat, de az intézmények is együtt tudnak érezni a másikkal, hiszen ők is érzik, hogy biztonságosan látják el feladatukat. Tehát egy olyan rendszert, egy olyan háromszöget kell létrehozni, ahol sehol nincsenek hiányok, semelyik oldalon nem billen el, hanem egy nagyon stabil állékonyságot biztosít a rendszernek.
A második fő problémát nézve ez az egészségügyi dolgozók helyzete. Teljesen evidencia, hogy nemcsak a bérekben, hanem a megbecsülésben és a munkakörülményekben van a jelenlegi probléma. Ha tehát a jelent vizsgáljuk, akkor mindenképpen ezzel kell szembenéznünk. A béreknél elmondhatjuk nyugodtan, hogy a 18 nemzetgazdasági ágazatból 16. helyen állnak az egészségügyi dolgozók, amelyben azért is kell előrelépnünk, mert európai szinten általában az 5-8. helyen vannak hasonló viszonylatban, tehát bőséges előrelépnivaló van. Nem akarom felhozni azt a cseh példát, amit a tegnapi nap során Matolcsy jegybankelnök úrral kapcsolatban elmondtam, aki úgy érvelt - és akkor már fel is hozom (Közbeszólásra:) így van, Matolcsy elnök úr és ezért is fontos kiemelni, úgy érvelt -, hogy ő ér annyit, mint a cseh jegybank elnöke, hiszen dolgozik annyit, és neki jár akkor az 5 milliós fizetés.
És jogosan teszi fel az 1001 Orvos Hálapénz Nélkül Facebook-csoport - akiktől idéztük egyébként ezt a levelet -, vajon érnek-e a magyar egészségügyi dolgozók annyit, mint a cseh dolgozók, mert ha igen, akkor az ő bérüket is erre a szintre kell fejleszteni. Azt is látjuk, hogy ellentétben egyébként sok baloldali törekvéssel, az egészségügyben a bérezés rendszerét a kormány megpróbálta valahol megragadni, azonban úgy is látszik, hogy 2010 óta ez gyerekcipőben toporog. 2010-ben nemcsak a béreket érintően, hanem a munkakörülményeket érintően volt előrelépés abban, hogy megígérték az életpályamodellt, de nem lett belőle semmi, a fizetések terén pedig csak parcionális, letöredezett, széttöredezett emelések voltak.
Így hát ki kell mondani, igen, ki kell mondani, hogy a széthajtott egészségügyi dolgozók bérét prioritás az egészségügyben rendezni, ha úgy tetszik, a betegbiztonságot megelőzően is szükséges rendezni. Így hát a kormánytól is azt várjuk ezen a téren, hogy hatékonyan, annál a 100 milliárd forintnál, ami csak arra fordítható, és nem is biztos, hogy a jövő évi költségvetésben arra fordítják, bár lehet, hogy egy órán belül látni fogjuk a költségvetés tervezetét, ha ezt az egészet odafordítanák, sem lenne elég, hiszen jól látni, hogy 150 milliárd forint vagy talán 200 milliárd forint kellene, csakúgy, minit az oktatásban dolgozóknak, egy életpályamodell elindításához.
(14.00)
Ami pedig az intézményi kihívásokat jelenti: amikor megfogalmaztam a vitanap kezdeményezését, élt bennem az a felvetés és élt bennem az a hiú ábránd, hogy tiszta lappal tudunk tárgyalni arról, hogy Magyarországon sok kórház vagy kevés kórház van, mit nevezünk kórháznak és mit nem. Sok-e a 102 intézmény, esetleg 60 intézményről vagy csak 46 kórházról beszélünk? Ezt a kérdést szeretném nyitva hagyni, és nagyon remélem, hogy ebbe be lehet csatlakozni. Viszont egy dolog biztos, bármennyi intézményünk is van, az intézményeket nem lehet olyan helyzetben hagyni, hogy hónapról hónapra görgessék maguk előtt a tartozásokat. Ahogy Vona Gábor elnök úr is mondta, az intézményeknél látszik talán a legjobban, hogy az egész rendszer három fő problémája az alulfinanszírozottság, az alulfinanszírozottság és az alulfinanszírozottság.
Nagyon örülök neki, hogy a Nemzetgazdasági Minisztérium részéről is vannak itt a teremben, talán a legújabb számokat el is tudják mondani, hogy miként kívánja a kormány ezeket az egyébként húsbavágóan és bérszinten álló kérdéseket megtámadni, és miként akarja ezt a problémahalmazt felszámolni. Én mindenképpen úgy gondolom, hogy a mostani vitanapnak egyaránt szólnia kell a múltról, a jelenről és a jövőről, és nagyon örülök neki, ha le tudunk folytatni olyan, akár tabudöntögető megbeszéléseket vagy vitákat is, amelyeket a pártoknak egymás között később majd ki kell érlelniük és meg kell vitatniuk. Talán le tudnak ülni és közösen végig tudják gondolni, hogy milyen társadalombiztosítást szeretnének, talán le tudnak ülni és közösen végig tudják gondolni, hogy hány intézményt szeretnének, és talán azt is végig tudják gondolni, hogy az egészségügyet miként lehetne végre kirángatni abból az élő szocializmusból, amelyben jelenleg vergődik.
Úgy gondolom, az lehetne a vitanap egyik érdemi eredménye, ha legalább ezekben meg tudnánk határozni a minimumfeltételeket és minimum indulópontokat, hogy honnan kezdjük el ezt. Úgy gondolom, hogy képviselőtársaim kellő muníciót fognak szolgáltatni a felszólalásukkal, és lesz miről vitázni. Köszönöm szépen. (Taps a Jobbik soraiban.)
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
