SCHMUCK ERZSÉBET,
SCHMUCK ERZSÉBET,
SCHMUCK ERZSÉBET, az LMP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Köztársasági Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Sajnos nem először fordul elő, és tartok attól, hogy nem is utoljára, hogy egy nemzetközi környezetvédelmi egyezmény, megállapodás létrejöttekor az LMP mint zöldpárt nem ujjong, és gondolkodik azon, hogy megszavazza-e. Ilyen nemzetközi megállapodás a párizsi klímamegállapodás is, amelyet nagyon kevésnek tartunk ahhoz, hogy érdemi változások induljanak el a világban a globális felmelegedés megakadályozására. Az egyes országoknak külön-külön, de együtt is sokkal többet kellene vállalnia. Jóval borúlátóbb vagyok, mint köztársasági elnök úr. A párizsi megállapodás előszavát olvasva az embernek olyan érzése támad, hogy hasonlóan az éghajlatváltozási keretegyezmény megszületése óta eltelt 24 évhez, nem történhet jelentős előrelépés az éghajlatváltozás kezelésében Párizs után sem. A bevezető szakaszból ugyanis kiderül, hogy a nemzetközi közösség semmit sem változtatott azon a szemléleten, amely a probléma kialakulásához vezetett. Köztársasági elnök úr is szólt a beszédében arról, hogy ugyanabban a szemléletben, ahogyan a problémák keletkeztek, azokat megoldani nem lehet. A véleményemet alátámasztó bekezdés így hangzik: „…valamint felismerve, hogy a fenntartható életmódok, illetve a fenntartható fogyasztási és termelési minták, amelyekben a részes fejlett országok az élen járnak, fontos szerepet játszanak az éghajlatváltozás kezelésében.”
Ez a felismerés döbbenetes és álságos. Először is mindenki számára nyilvánvaló, hogy az éghajlati probléma - hasonlóan minden más környezeti problémához - az itt fejlettnek nevezett, állítólag fenntartható életmódot folytató, továbbá fenntarthatónak nevezett fogyasztási és termelési mintával rendelkező gazdag országokhoz köthető, éppen gazdasági fejlettségük okán. A gazdasági fejlettség azonban nem azonos a valódi fejlettséggel, és valljuk be, eléggé visszás fejlettnek nevezni egy olyan kultúrát, amikor az tönkreteszi környezetét és feléli jövőjét; ráadásul nemcsak a sajátját, de az egész nemzetközi közösségét is.
Másodszor: célszerű tisztázni, hogy a fenntartható termelési és fogyasztási minta, valamint a fenntartható életmód azt jelenti, hogy egy adott nemzet úgy gazdálkodik saját környezetével, hogy annak fennmarad az a képessége, hogy az aktuálisan elfogyasztott természeti erőforrásokat képes legyen újjátermelni. Viszont ha egy ország többszörösét használja az ökológiai kapacitásainak, akkor az bizonyára nem rendelkezik a fenntartható életmóddal, termeléssel és fogyasztással. Az amerikai életmód esetén a Föld lakóinak majdnem öt Föld bolygóra lenne szüksége ahhoz, hogy fedezze életmódjának erőforrás-szükségleteit, de az európai életszínvonalhoz is majdnem három bolygó kellene, sőt még a magyarhoz is majdnem kettő. Nos, a jelenleg 1,6 bolygót használó emberiség gazdagjai és szegényei különböző módon terhelik környezetünket, a fejlettnek nevezett gazdagok ökológiai adósságát a szegények szerényebb fogyasztásai mérséklik, de amint látjuk, együttesen már ez túl sok.
Harmadszor: a felismerés álságos, hiszen a fejlett világ gazdagsága a világ egészéből, annak erőforrásaiból, ökológiai kapacitásaiból táplálkozik. Bármilyen gazdasági eredmény vagy társadalmi jólét, de még a környezetvédelemre költött források is a világ más társadalmainak, természeti környezetének megterhelésén keresztül jönnek létre.
Összefoglalva: az éghajlatváltozás megfékezésében tehát nem segíthet, ha fejlett országok életmódját, termelési és fogyasztási kultúráját exportáljuk az egész világra, hiszen a problémát eddig is ez okozta. Az ellentmondások természetesen nemcsak a preambulumban, de a megállapodás egyes cikkeiben is megtalálhatók. A 2. cikk b) pontja úgy szeretné javítani az éghajlatváltozás kedvezőtlen hatásaihoz való alkalmazkodás képességét és az üvegházhatású gázok alacsony szintű kibocsátását, hogy az élelmiszer-termelést ne veszélyeztessék. Mi, környezetvédők jól ismerjük már az ehhez hasonló megfogalmazásokat.
Közelebbről nézve a tényeket: a világ agrárgazdasága közvetlenül és közvetve még inkább jelentős mértékben járul hozzá az éghajlatváltozás kedvezőtlen tendenciáihoz. Az 1,6 milliárd hektár szántóföld talajából több mint 1 milliárd tonna szén szabadul fel évente, arról nem beszélve, hogy ez a hatalmas terület semmilyen támogató vagy szabályozó ökoszisztéma-szolgáltatást nem nyújt, vagyis nem segít, hanem árt az éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodásban. Miután azonban egy növekvő igényű növekvő népességet kellene még több élelmiszerrel ellátni az évszázad közepéig, nagyjából még 800 millió hektár szántóföldet kellene bevonni a mezőgazdasági termelésbe.
Nos, ennyi termékeny terület bevonása csak a magas ökoszisztéma-szolgáltatást nyújtó élőhelyek megsemmisítésével lehetséges, amely értelemszerűen tovább növeli a szén-dioxid-kibocsátást, csökkenti az alkalmazkodóképességet és rontja bolygónk önszabályozó képességét.
(12.10)
Az igazsághoz tartozik az is, hogy az eddigi „megoldások” - és itt erősen idézőjelben értendő - csak rontottak a helyzeten, ahelyett, hogy javítottak volna. Az Unió például célul tűzte ki, hogy a 2010-2012. évekre 5,75 térfogatszázaléknyi agro-üzemanyagot kever a benzin és dízel hajtóanyagokhoz, majd ezt a javaslatát úgy módosította, hogy 2020-ig a hajtóanyagok 10 százalékának megújuló forrásból kell származnia.
A célkitűzés eredményére nem is kellett sokáig várakozni: az európai agroüzemanyag-piac ellátásában üzleti lehetőséget látó nagyvállalatok Délkelet-Ázsiában, Dél-Amerikában, Afrikában láttak hozzá a földszerzéshez annak érdekében, hogy olajpálmát, jatrophát és más olaj- és cukortartalmú növényi kultúrákat létesítsenek. Az intézkedés nyomán természetes ökoszisztémák, őserdők, láperdők estek áldozatul, többnyire felégették őket, aminek nyomán csökkent a biológiai sokféleség, és az erdők talajaiban tárolt szén is felszabadításra került. Indonézia - Kína és Amerika után - így lett a harmadik legnagyobb szén-dioxid-kibocsátó a Földön.
A súlyos ökológiai következmények mellett megindult a hagyományosan gazdálkodók termelési kultúrájának felszámolása, az önellátó paraszti gazdaságok lecserélése ültetvényekre, és a földtulajdonok erőszakos megszerzése, a földrablás, aminek során tradicionális kultúrák tűnnek el, és milliók válnak földönfutókká.
De az emissziókereskedelem vagy a tiszta technológiák átadása sem vezetett az elvárt eredményhez. Egy olyan nemzetközi közösségben, ahol a szabályok nem vonatkoznak mindenkire, a rendszer a legjobb szándék ellenére is kibújókat talál, és megtalálja azon kevesek érdekét, akik a bajból is tudnak jó üzletet létrehozni.
Az agroüzemanyagokkal kapcsolatos fokozódó elvárások, továbbá a növekvő élelmiszerigény kétségessé teszi az 5. cikkely célkitűzéseit, amely szerint a részes feleknek fel kell lépniük az üvegházhatású gázok nyelői és tározói, ideértve az erdőket is, megóvása érdekében. Az eddigi anomáliákat ugyanis csak erősíteni fogja az a tény, hogy a közös, de megkülönböztetett felelősség alapján a fejlődő országok fejlődésük, valójában csak a gazdasági növekedésük érdekében haladékot kapnak a csökkentési feladatok végrehajtásában, tovább növelik majd kibocsátásaikat. A gazdasági növekedés azonban szükség szerint együtt jár az erőforrások további fogyasztásával, az pedig a környezet további terhelésével, így pontosan azok az országok esnek laza megítélés alá, akiknek még vannak ökológiai tartalékaik, többek között szén-dioxid-elnyelő kapacitásaik.
Senkinek ne legyenek illúziói, ahogyan eddig sem, és ahogyan a ma fejlettnek nevezett országok is tették, lassan felszámolják nyelőiket, hiszen ők miért ne tehetnék, ha mások is ezt tették. Mindezek persze apróságnak tűnnek a mellett a téves megközelítés mellett, amely abból származik, hogy a párizsi megállapodás elődeihez hasonlóan nem a kibocsátások okát, hanem magát a jelenséget kívánja kezelni. Az üvegházgázok kibocsátása és minden más környezetterhelés is az emberiség által felhasznált teljes anyagfelhasználáshoz köthető. Amíg nő a teljes anyagfelhasználás, addig a környezeti problémák is súlyosbodni fognak, függetlenül attól, hogy milyen mértékben nő a hatékonyság.
Sajnos, a párizsi megállapodás sem hozott abban változást, hogy az üvegházgázok kibocsátását az inputokhoz, vagyis a teljes primer anyagfelhasználáshoz kötnék. Ma még elméleti forgatókönyv sincs arra nézve, hogyan csökkenthetnénk a világ egészének primer erőforrás-felhasználását, vagy hogyan tudnánk megállítani, sőt szükség szerint visszájára fordítani a természetes ökoszisztémák területének fogyását, pedig a ma egy főre jutó 10,6 tonna primer anyagfelhasználást legalább fejenként 4 tonnára kellene mérsékelni.
Tisztelt Országgyűlés! Tudjuk, hogy problémáink közös gyökere az anyagi jólét mindenáron való növelése, ami együtt jár a fogyasztás állandó bővítésének igényével. Mivel azonban a gazdasági növekedés és a környezeti terhek növekedése együtt jár, abszolút értelemben vett szétválás nem létezik, ezért a jelenlegi makrogazdasági modell mellett semmi esélyünk nincs környezeti céljaink teljesítésére, így az éghajlatvédelmiekre sem.
Végül le kell számolni a hamis illúziókkal. Az emberiségnek együtt, a társadalmaknak és embereknek külön-külön is fel kell ismernie a helyes mértéket, azt, hogy a helyes mérték megvalósítása nem lehetséges azok áldozatvállalása nélkül, akik eddig mértéktelenül vették ki a részüket a jólét habzsolásából.
Mivel a környezet további károsítása nélkül nem lehetséges a megtermelt javak fokozása, a maradékon csak igazságosan osztozni lehet, ehhez azonban a szemléletünk radikális megváltoztatására van szükség. Ha magunktól nem tesszük meg, a probléma fogja kikényszeríteni - de azt ne várjuk meg! Köszönöm a figyelmet. (Taps az ellenzéki sorokban.)
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
