SALLAI R. BENEDEK
SALLAI R. BENEDEK
SALLAI R. BENEDEK (LMP): Köszönöm a szót, elnök úr. A délelőtt folyamán hallgattam az emelkedett hangú vezérszónoki felszólalásokat, érdeklődéssel hallgattam Áder köztársasági elnök úr felszólalását is, és meglepetéssel hallgattam Seszták miniszter úr környezetvédő gondolatait is, és az igazat megvallva, nagyon sok rossz érzésem akadt ezekkel kapcsolatban, hiszen nagyon-nagyon nehéz elfogadnom ezeket a nemes szavakat, nemes célkitűzéseket és gondolatokat egy olyan kormány képviselőitől, akik minden cselekedetükkel jóformán ellentétes tevékenységeket érnek el.
Áder köztársasági elnök úr csakúgy, mint Seszták miniszter úr, egy idézettel kezdte a felszólalását, kérem, engedjék meg nekem, hogy én is ezt tegyem, sőt, nemcsak idézettel hadd kezdjem, hanem ugyanattól a szerzőtől, Szent-Györgyi Alberttől hadd idézzek, mint elnök úr. „A politikai vezetők többsége csak saját újraválasztásával, hatalmának megőrzésével törődik, olyan érvekkel eteti a népet, amelyek a legegyszerűbb logikával is megcáfolhatóak, és lerombolja a magasztos eszméket, melyekre országunk épült.
Mindezekkel szemben ifjúságunk csak egyet tehet: teljesen elutasítja a régi értékrendet. De milyen csalódás lehet az, mikor látja, hogy javító szándékait rövid úton elutasítja a mai tudathasadásos egyensúllyal elégedett felnőtt népség, a politikai elit, hiszen a mai negyven év felettiek aligha lesznek ott akkor, amikor az általuk előkészített végítélet a mai fiatalok fejére zúdul.”
Ezek a gondolatok, ez az idézet jutott eszembe, miközben Áder elnök úr beszélt, hiszen úgy beszéltünk erről a Párizsról egész délelőtt, és úgy szóltak a felszólalások, mintha a világ egy menekülő kiskaput kapna, és megkapná az esélyt ezzel a megállapodással, hogy előrelépjünk. De hadd idézzek fel néhány dolgot önöknek, hiszen ilyen jellegű megállapodásokból már láttunk egypárat!
1971-ben Iránban, a Kaszpi-tó déli részén, Ramsar városában írták alá a nemzetközi vizes élőhelyekről szóló egyezményt, amihez Magyarország nagyon korán csatlakozott, és vállalta azt, hogy Magyarország vizes élőhelyeit megőrzi, és megtesz mindent a vizes élőhelyekhez kötődő fajok védelméért. Ehhez képest, szöges ellentétben ezzel a mai kormány is például Balatonfenyvesen és a Balaton több pontján engedi ezt a ramsari vizes élőhelyet tönkretenni, engedi, hogy befektetők százmillióival próbálják meg privatizációs céllal hasznosítani ezt a közvagyont és ezt az élőhelyet. Sorolhatnám a Tisza-parti fejlesztéseket, a Dráva mentén előkerülő ötleteket, amelyek mind egytől egyig nagyon sokszor veszélyeztetik pont azt az életközösséget, amelyet nemzetközi kötelezettségben vállaltunk. Erről ma nem esett szó, hogy ugyanilyen hangzatos szavakkal fogadtunk már el ilyet, de nem történt semmi.
1972-ben Párizsban egyezmény köttetett a kulturális és természeti örökségünk védelméről. Ehhez képest még a kulturális örökség védelmében is itt a budai Vár tekintetében lehetne aktuálpolitikai kérdéseket hozni, jó néhányszor felmerül, hogy alapvetően azokat az értékeket tesszük tönkre, amiket vállaltunk. Ez történt, amikor egy vagy két évvel ezelőtt arról beszéltünk, hogy a Hortobágyról - ami szintén a világörökség része -, hogyan vesszük el azt a tájat fenntartó, legelő állatállományt, amely évszázadokon keresztül létrehozta azt az értéket. Erről sem esett szó, pedig emelkedett hangulatban ez is nemzetközi kötelezettségünk.
1972, Washington: nemzetközi egyezmény a védett és veszélyeztetett fajokkal szemben. Évek óta egy fillér forrást nem fordít rá a kormány. Én, amióta itt vagyok, az elmúlt két évben próbáltam folyamatosan költségvetési módosítókkal tenni ennek érdekében, semmi nem történt. De ne tűnjön úgy, hogy bántani akarom a mostani kormányt, az azt megelőző tíz évben sem történt semmi, hogy leállítsuk azt az illegális kereskedelmet, ami a veszélyeztetett fajokat érinti.
1972-ben „A növekedés határai” címmel megjelent a Római Klub első jelentése, akkor nagyjából ugyanezek a gondolatok fogalmazódtak meg, mint amit most képviselőtársam, Turi-Kovács Béla miniszter úr elmondott. Tudjuk ezt már, kérem szépen, 40 éve, hogy nagy a baj. Ennek ellenére a politikusok eljárnak ezekre az elegáns fogadásokra, nagy nemzetközi egyezményekre repülnek szerte a világban, és kaviáros fogadások mellett mondják azt, hogy tenni kéne valamit, miközben érdemben döntéshozóként semmit nem tesznek a saját hazájukban, hogy érdemi változás legyen.
1972, Stockholm: ENSZ-konferencia, ahol gyakorlatilag a világ környezetvédelmi programja létrejött. A mai napig kötelezettségek sokaságát vállalja a kormány, amiben nem történik előrelépés.
1979, Genf: nemzetközi keretegyezmény a határokon túlterjedő légszennyezés csökkentéséről, gyakorlatilag az átívelő, olyan szennyeződések feltárására és megszüntetésére, amelyekkel hazánk jócskán kellene hogy foglalkozzon. Mint arról a szakbizottságban kormánypárti képviselőtársaimmal egyetértve meghallgattuk és támogattuk a kormány törekvéseit, a PM10-es szennyeződések csökkentésével kapcsolatos célkitűzéseket, hiszen gyakorlatilag importáljuk a szennyet Magyarországra, a Kárpát-medence földrajzi adottságaiból adódóan befogadja ezt, és utána csodálkozunk, hogy a világstatisztikákban a légszennyezettségi halálozási okban Kína után a másodikak vagyunk jelen pillanatban Magyarországon. De nincs érdemi forrás még arra sem, hogy a kötelezettségszegési eljárásból kibújjunk, ami Magyarországgal szemben emiatt folyik.
De mehetünk Bonnba, ahol egyezmény köttetett 1979-ben a vándorló és vadon élő állatfajok védelméről. Jelen pillanatban azokat a bonni célkitűzéseket, amelyekkel meg akartuk védeni azoknak a fajoknak az állományait, amelyek nemzetközi útvonalon sok országot érintenek, nem történik lépés, évek óta egyetlen fillér nem került ezeknek a céloknak a teljesítésére.
1984-ben Környezet és Fejlődés Világbizottság jött létre annak érdekében, hogy nagyjából értékelni tudják azokat a folyamatokat, amik a világban zajlanak. A Turi-Kovács Béla miniszter úr, képviselőtársam által elmondott gondolatoknak, a ’84-től ’87-ig tartó folyamatának a megfogalmazása történt, amikor megjelent 1987-ben a „Közös jövőnk” jelentése.
(14.30)
Büszkék lehetünk rá, hogy egy magyar akadémikus, Láng István aktívan részt vett ebben a munkában, és ’87-ben megjósolta azt, hogy a világ állapota tarthatatlan, és senki nem foglalkozott vele, egyetlen döntéshozó nem tett ilyen lépéseket sem a rendszerváltás előtt, sem azután.
’85, Montreal: nemzetközi megállapodás köttetett a Nap ibolyántúli sugárzásától való védelem miatt az ózon védelme érdekében. Az első intézkedések megtörténtek, a világméretű összefogás elmaradt, mert gyakorlatilag a nagykibocsátók nem akartak ehhez csatlakozni.
’86, Bern: európai vadonélő fajok, állat- és növényfajok, valamint természetes élőhelyeik védelméről köttetett nemzetközi megállapodás. Jelen pillanatban is Magyarország ilyen védett területeket veszélyeztet. Itt, Budapest mellett közvetlenül egy CBA-építés ugyanilyen élőhelyet kíván most tönkretenni, engedéllyel, amit a jelenlegi kormányzat adott ki, azt gondolván, hogy ott nem lesznek érdemi károk.
1991, espooi egyezmény a határokon átívelő környezeti károkról. A mai napig nem teszünk semmit ennek érdekében, annak ellenére, hogy Ukrajna olyan atomreaktoroknak a beüzemelését tervezi, amelyek egy az egyben Magyarország termőtalajainak a termőképességét veszélyeztetik. Ugyanígy nem teszünk semmit azért, hogy például Horvátországban újra és újra felmerül, hogy például a Novo Virjénél korábban tervezett vízi erőmű kapcsán újabb erőművek kerüljenek az egyik legszebb folyónkra. És nyilván hogyha ezen kötelezettségeket nem teljesítjük, hogyan várhatjuk el, hogy bármi más történik?
De ott volt ’92-ben Rio de Janeiróban az a konferencia, amely az ENSZ II. Környezetvédelmi Konferenciájaként már konkrétan a következő századra meghatározta azokat a feladatokat, amelyek kitűzték volna a kormányoknak, hogy mit kell tenniük annak érdekében, hogy a népesség, tehát a globális értelemben vett világ népessége meg tudjon maradni, hogy amiről képviselőtársam beszélt, amit Turi-Kovács Béla bemutatott, az, hogy hogyan lehet az erőforrások elosztásával úgy gazdálkodni, hogy a következő generációk számára is maradjon ebből valami. Érdemi lépések nem történtek.
’92, Helsinki: ipari balesetek országhatáron túli hatásainak mérséklésével kapcsolatos egyezmény. Ez 8 évvel a cianidkatasztrófa előtt megköttetett, és ennek ellenére nem tettünk abban a 8 évben sem semmit, hogy megelőzzük az ilyeneket.
’97, Kiotó: ENSZ-egyezmény annak érdekében, hogy gyakorlatilag a globális felmelegedéssel kapcsolatos első lépéseket megtegyük a szén-dioxid-kibocsátás csökkentésére. Hol vannak az eredmények? A legfontosabb kibocsátók: Amerika, Kína távol maradt, és az ilyen kis országokra hiába történtek vállalások, nem történt érdemi előrelépés.
A ’98-ban megszületett aarhusi egyezmény már konkrétan a társadalom bevonására, a szélesebb társadalmi részvételre teremtett lehetőséget. Magyarországon jelen pillanatban ennek esélye nincs, hogy a civil szervezetek részt vegyenek a természeti erőforrások fenntartható használatával kapcsolatos döntésekben, konkrétan van eset például az erdők esetében, ahol konkrétan tiltja a törvény, és titkosítja azokat az erőforrás-használatokat, amelyeknek itt egyébként a nyilvánosságáról kellene beszélni.
2000, Cartagena: gyakorlatilag a megelőző klímavédelmi törekvések; 2002, Johannesburg, és így megyünk egészen 2009, Koppenhága, majd 2012, Rio de Janeiro esetében.
Kérem szépen, áttekintve nagyon röviden azokat a nemzetközi egyezményeket, amelyek a világ megvédésével kapcsolatban az emberiség óvását kívánták megvalósítani, kérdezem én, hogy a mai napon, amikor felemelkedett hangulatban beszéltünk Párizs eredményeiről, miért nem merül fel senkiben az, hogy ilyenből már több tucatot láttunk, és nincs érdemi eredménye.
Mert nincs eredménye annak, ha csak beszélünk valamiről, és tetteinkben mindenben mást próbálunk megvalósítani. És nyilvánvalóan ez az attitűd, amit láthatunk a döntéshozóknál, hogy amikor beszélni kell, és szép gondolatokat kell megfogalmazni a környezetvédelemről, a természetvédelemről, a világ megvédéséről, akkor bizony a szép szavak mennek, de amikor a költségvetésben arra van szükség, majd két hét múlva vagy három hét múlva vagy júniusban, amikor a költségvetést tárgyaljuk, hogy hogyan lehet költségeket átcsoportosítani ezen célokra, amikor arról kell majd szavazni, hogy a Bencsik János képviselőtársunk által elmondott nemzeti alkalmazkodási stratégiában hogyan tegyük meg a nemzeti lépéseket, hogy meglegyenek a források arra, hogy növekedjen az ország alkalmazkodási képessége, akkor viszont a döntéseikkel ellentétesen szavaznak; mint ahogy ellentétesen fognak szavazni azzal kapcsolatban is, hogy a környezet- és természetvédelem magyarországi intézményrendszere hogyan alakuljon, és milyen forrásokkal tudjon működni.
Mindezért, bocsássanak meg nekem ezért, nagyon-nagyon sok támogató kormánypárti hozzászólás vagy szavazat sem jelenti azt, hogy ez hiteles lehet. Ugyanis beszélni könnyű valamiről, azt mondani, hogy stratégiákat alkotunk és egyezményeket fogadunk el, azt könnyű megtenni, ugyanakkor hogyha ez nem párosul azzal, hogy tegyünk is érte, akkor ez semmit nem ér.
A Lehet Más a Politika alapvetően, politikai küldetésében azt gondolja, hogy a köztársasági elnök a nemzet egységét kell hogy képviselje, ezért semmilyen formában nem szeretnék kritikus lenni az államfővel, ugyanakkor amikor hosszan beszélt a jövő nemzedékek felelősségéről, majd hosszan beszélt arról, hogy a kínai megújuló energiaforrásos törekvések a szélenergiára, a napenergiára hogyan párosulnak, akkor nem tudom, hogy eszébe jutott-e neki az, amikor aláírta a paksi paktumoknak a titkosításával, támogatásával kapcsolatos törekvéseket, amely éppúgy a következő generációk szemete lesz, amit most felelőtlenül támogatnak.
Azok a döntések, amelyek időről időre szinte átmennek az államfői hivatalon, azok nagyon sok esetben konkrétan azon célkitűzésekkel ellentétesek, amelyekről ma az államfő nagyon lebilincselően és hosszan beszélt. Könnyű azonosulni szavakban ezekkel, de amikor a jogszabályalkotás szintjén, a költségvetés szintjén és a források szintjén a kormány teljesen ellentétes irányba megy, akkor nagyon sokat nem lehet elfogadni, és nem lehet várni, hogy ebben érdemi lépések történjenek. Ugyanígy napi szinten felmerül az, hogy ha arról beszélünk, hogy majd például a kvótakereskedelemmel kapcsolatban mit érünk el, mit érünk, hogyha a globális kibocsátás mértékét fenntartjuk azzal, hogy a saját lehetőségeinket a saját iparunk kárára esetleg értékesítjük, globálisan ugyanúgy nem járulunk hozzá ezekhez a javakhoz.
Még egyetlenegy mondatban hadd utaljak vissza az államfő gondolataira, hiszen felszólította a magyar parlamentet, a Magyar Országgyűlést arra, hogy mindenképpen támogassuk az ezzel kapcsolatos ratifikációs kötelezettségeket, támogassuk magyarországi jogszabályba való beültetését, és tegyünk meg mindent annak érdekében, hogy a környezet- és természetvédelem érdekei érvényesüljenek. Mindezt, úgy érzem, teljesen fölöslegesen mondta itt el, mert vannak, akik ezt önszántukból, saját belátásukból megteszik, és minden bizonnyal meg fogja tenni ezt hamarosan a magyar parlament is, ugyanakkor mindaddig, ameddig a kormányfő szájából azt a szót, hogy környezetvédelem, természetvédelem nem halljuk egyszer sem, nem halljuk azt, hogy a fenntartható fejlődésről vagy a globális klímavédelemről bármikor is megszólalna, addig hiába szólítja fel a pártjához tartozó országgyűlési képviselőket, hogyha a kormányzati irány alapvetően más lesz.
Azt kérem kormánypárti képviselőtársaimtól, hogy amennyiben támogatják ennek a jogszabálynak a magyarországi megvalósítását, és igenlő szavazatukkal az előterjesztést támogatni fogják, akkor azt tegyék akkor is, amikor a költségvetési módosítókról szavazunk, tegyék akkor is, amikor arról kell dönteni, hogy milyen legyen a kormányzati struktúra, és van-e szükség Magyarországon önálló környezetvédelemre. Tegyék ezt akkor, amikor összevonják kormányhivatalokba azt az intézményrendszert, amelynek a feladata lenne, hogy végrehajtassa a magyar iparral azoknak a kibocsátási határértékeknek a biztosítását, amelyek most, jelen pillanatban nem minden esetben tudnak megvalósulni. Nyilvánvaló, hogy ha ezekkel párosul az önök döntése, akkor beszélhetünk arról, hogy önök bármilyen szinten megértették azt, hogy Párizs miről szólt.
Addig pedig, ha már azzal kezdtem, hogy egy Szent-Györgyi Albert-idézetet mondtam, akkor szintén neves tudósunk Az őrült majom című könyvéből még egy gondolatot hadd osszak meg önökkel. „Az egyik legalapvetőbb tudományág, a termodinamika tanítása szerint kétféle minőséget ismerünk: vannak összeadható - additív - minőségek, és vannak olyanok, amelyek nem összegezhetők, nem additívak. Az olvasó és én együtt nagyjából kétszer akkora súlyt emelünk fel, mint külön-külön. Karunk ereje additív minőség, testhőmérsékletünk viszont nem az. Az ön 36 Celsius-fokja és az én 36 Celsius-fokom sohasem eredményez 72 Celsius-fokos hőmérsékletet, bármennyire összebújunk is, kettőnk hőmérséklete 36 Celsius-fok marad.
Sajnos az ostobaság additív, az értelem nem az. Az ostobaság kedveli a tömeget, az értelem egyedül tör utat magának. Az erőszak és a durvaság nemcsak additív, hanem hajlamos rá, hogy egyesüljön és szorosan összefonódjék; így olyan ereje van, ami messze nincs arányban valódi súlyával. Ha a kormányzat vezetése alatt áll, félelmetessé válhat. A jó szándékú emberek számára az önvédelem egyetlen útja az összefogás.”
Abban bízom, hogy ezek a törekvések, amelyek Párizsban megfogalmazódtak, széles körű társadalmi összefogással fognak megvalósulni, és nem pusztán egy szokásos politikai lózung lesz, mint az előtte lévő több tucatnyi hasonló egyezmény, amely megvalósult Magyarországon. Köszönöm szépen, elnök úr.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
