LÁZÁR JÁNOS,
LÁZÁR JÁNOS,
LÁZÁR JÁNOS, a Miniszterelnökséget vezető miniszter, a napirendi pont előadója: Köszönöm szépen. Igen tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Képviselőtársaim! Ha megengedik, először is szeretném megköszönni az Országgyűlésnek a lehetőséget, hogy miniszterelnök úr kezdeményezésére a mai politikai vitanapot kitűzte. Ritkán fordul elő, hogy a kormány maga politikai vitanapot kezdeményez egy fontos kérdés parlamenti áttekintésére, a végrehajtó hatalom által javasolt kérdés törvényhozásbeli megvitatására. Tettük ezt azért, mert 2015 végén, például decemberben éles vita bontakozott ki arról, hogy a 2007-2013 közötti fejlesztéspolitikai ciklust hogyan és miként kell értékelni.
Ennek több szempontból is jelentősége van. A vita metódusa vagy a formai és célbeli kérdések is említést érdemelnek, de az első és legfontosabb az, hogy Magyarország nem vonhatja ki magát az alól, és nem kerülheti el, hogy az első fejlesztéspolitikai ciklus és időszak társadalompolitikai tanulságait megvonja. Tartok tőle, hogy a mai nap részben kevés, részben meg sok arra, hogy erről a kérdésről beszéljünk. Kevés azért, mert a kormány politikai szövetségesei, támogatói itt a parlamentben és a kormány politikai ellenfelei velünk szemben ülve nyilván arra készülnek, hogy egyik oldalról megdicsérjék a kormány teljesítményét, másik oldalról pedig górcső alá vegyék a kormány teljesítményét és megkritizálják.
Azt gondolom, a parlamenti törvényhozói felelősség több annál, mint hogy a végrehajtó hatalom képességét, fölkészültségét vagy lépéseit önmagában kritika alá vegye. Az igazi feladat az lenne, és azt kéri a törvényhozástól a kormány - hogy meghatározzam a politikai vitanapnak a javaslattevő részéről megfogalmazott célját -, hogy értékelje a törvényhozás, a megválasztott parlamenti képviselők közössége, hogy vajon a rendelkezésre álló felhasznált 8600 milliárd forintos keret, ami 9223 milliárd forint kifizetett összegre módosult - 8600 milliárd volt az eredetileg leszerződött összeg, ami az árfolyamnyereség hatására 9223 milliárd forintra módosult -, tehát ez az összeg hogyan használta az ország boldogulását, vajon hazánk javát szolgálta-e.
Azt gondolom, ennek a kérdésnek a tisztázása azért fontos, mert részben tanulságul szolgál a 2014 és ’20 közötti időszakra, másrészről egy nagyon fontos, nem csak szemantikai vitára vezet: kinek a pénzéről beszélünk? Vajon az európai adófizetők pénzéről beszélünk, vagy a magyar adófizetők pénzéről beszélünk? Ugyanis, ha a magyar adófizetők pénzéről beszélünk, akkor rendszeressé kell tenni azt, hogy a törvényhozás keretei között számot adunk arról, hogy ezt a pénzt hogyan költjük el. Ha az európai választók, az európai adófizetők pénzéről beszélünk, akkor nyilván más keretek között kell megejtenünk az elszámolás rendjét. De a demokrácia rendelt küldetése mégiscsak az, hogy a választópolgároknak számot adjunk az elköltött forrásokról. A kormány meggyőződése az, és ezért kezdeményezte ebben a Házban ennek a vitának a lefolytatását, hogy ez a 8600 milliárdnak indult forráskeret, ami 9223 milliárd forintban valósult meg, egyébként összességében 9560 milliárd forintnyi szerződéstömeget jelent, ez alapvetően a magyar választópolgárok pénze. Tehát szeretném először is arra felhasználni a politikai vitanapot, és ebben az irányban a közvélemény tájékoztatását megragadni és az önök gondolkodását biztatni, hogy ez a pénz nem az Európai Unió pénze, nem ajándék Magyarország számára, hanem a magyar választópolgárok pénze.
Miért is? Először is, Magyarország nettó befizetője ebben az időszakban az Európai Uniónak, több mint 3000 milliárd forinttal járultunk hozzá az Európai Unió működéséhez és boldogulásához. Másrészről nem szabad elfelejtenünk, érdemes lenne ennek a politikai vitanapnak a végén abban konszenzust kötnünk, a gazdasági minisztériumnak igenis kellene egy olyan nyilvántartást vezetnie, hogy a 2004-es Európai Unióba való belépéssel milyen gazdasági előnyökről mondott le Magyarország, amiért cserébe ezeket a forrásokat kapta. Gondolok itt azokra a vámokra, gondolok itt azokra az adókra, amelyek összevezetése elengedhetetlenül szükséges.
Örülök, hogy Balczó képviselő urat a teremben köszönhetjük, és köszönöm, hogy megtisztel figyelmével, és türelmét is kérem ezzel együtt. (Balczó Zoltán és dr. Staudt Gábor közbeszól.) Türelmét is kérem a képviselő úrnak. (Az elnök csenget.) Tehát azt gondolom, ha ezeket a számokat egymás mellé tesszük, akkor világos, hogy ez nem az európai adófizetők pénze, hanem Magyarország megpróbálja visszaszedni azt a pénzt, amit befizetett, és megpróbálja visszaszedni azokat a gazdasági előnyöket, amelyeket az Európai Unió számára nyújtott. Természetesen van olyan forrásrész, amit Magyarország kapott, úgy gondolom, ez jóval kevesebb, mint azt választópolgártársaink egy része vagy az európai közvélemény gondolja, hiszen az Európai Unió gazdasági közösségének is alapvető érdeke volt ezeknek a régióknak a fölzárkóztatása, a gazdasági-piaci előnyök kiaknázása.
Azt gondolom, 2004-ben az utóbbi tíz év jogalkotása, mármint európaijog-alkotása külön értékelendő. 2004-ben igenis megvolt az Európai Közösség, a korábbi Közös Piac érdeke abban, hogy a kelet-középeurópai régió, amely egy hatalmas piac, csatlakozzon a nyugati zónához, a nyugati maghoz, és ennek a kölcsönös gazdasági előnyei meglegyenek. Tehát értékelnünk kell azt, hogy gazdaságilag előnyösebb helyzetbe vagy hátrányosabb helyzetbe kerültünk. Ágazatonként is érdemes volna értékelnünk, hogy melyik ágazat nyert ezzel a csatlakozással, akár a fejlesztéspolitikai támogatásokat is igénybe véve, és melyik veszített.
Csak megjegyzem, hogy mindaz, amin Magyarország ebben a hét évben átment, kormányoktól függetlenül egyébként, azt a megközelítést is legitimmé teheti, hogy az európai uniós források hozzáférése nem véletlenül ilyen nehéz; Magyarország számára a pályázati rendszer bonyolultsága okán, a bürokrácia okán pedig a potenciális célközönség számára.
(14.40)
Ha arra gondolok, hogy a kifizetett 9223 milliárd jelent 150 ezer pályázatot, jelent 70 600 nyertest, és a 70 600 nyertesből akár alig 44 ezer a vállalkozás, és ha megnézem, hogy hány magyar vállalkozás egyáltalán nem is pályázott európai uniós forrásra, tehát eleve lehetetlen volt őt támogatásban részesíteni, akkor jól látszik az, hogy az Európai Unióban - meggyőződésem szerint nem véletlenül, sőt az Európai Unió gazdasági érdekeinek, sőt a régi tagországok gazdasági érdekeinek, sőt a nettó befizetők gazdasági érdekeinek megfelelő formában - egy forrásvédelem zajlik. Az Európai Bizottság szándékosan és tudatosan bürokratikus akadályokat állít az elé, hogy a kohéziós alapban megcímzett és kedvezményezett országok minél könnyebben jussanak a forrásokhoz hozzá.
Tehát mérlegelni kell azt is, hogy az európai bürokrácia lebontása területén milyen tennivalója van azoknak az európai parlamenti képviselőknek, akiket mi küldtünk, magyar választók az Európai Parlamentbe érdekeink képviselete céljából, mert meggyőződésem szerint van bőségesen.
Az, hogy Közép-Európa országai, különösképpen Lengyelország, Magyarország, Csehország és Szlovákia, tehát a V4 kedvezményezett országok nagyjából-egészében - Magyarország kiváló eredményt elérve Lengyelországgal együtt - le tudták hívni a pénzt, egy óriási eredmény, tekintettel arra, hogy 2013-ban mindannyian, törvényhozók és a végrehajtó hatalom részesei jó néhány olyan megbeszélésnek voltunk részesei, és jó néhány olyan riport, jelentés, agenda jelent meg az Európai Bizottság közleményeiben, amely világosan leírta, hogy Magyarország 2-3 milliárd eurót fog veszíteni a rendelkezésre álló keretből, nem kis kárörömmel nyugtázva ezt a tényt. Ehhez képest fordítani, átlépni ezeken a bürokratikus akadályokon, a saját pénzünket visszaszerezni és gazdaságot fejleszteni, meggyőződésem szerint ezt a teljesítményt értékelni kell.
Most lehetne nyitni egy olyan vitát is, ha a tartalmi kérdéseknél tartunk először, hogy vajon a 2004-es megállapodás, majd a partnerségi megállapodás, amely alapján a fejlesztési ciklus elindult, helyes volt-e vagy sem. Itt átevezünk egy ideológiai vitába, hiszen felmerül először is az a kérdés, hogy az akkori kormányok milyen megállapodást kötöttek, hogyan címkézték meg ezeket forrásokat. Én nem vonom kétségbe, hogy lelkiismeretük szerint mindent megtettek, amit szerintük megtehettek - én más politikustársaimmal ellentétben az eleve gonoszság vagy az elrendelt gonoszság intézményében nem hiszek feltétlenül -, tehát azt gondolom, meggyőződésük, hitük szerint osztották fel ezeket a pénzeket vagy próbálták megcímkézni. Az egy nagyon fontos és alapos vizsgálat tárgya kell hogy legyen, hogy vajon jól mérték-e fel az ország nehézségeit vagy problémáit, jól küzdöttek-e Brüsszelben, hogy a forrásokat allokálni tudják.
Azért hozom ezt szóba, mert az első fejlesztési ciklus forrásainak 90 százaléka közkedvezményezett volt, ami azt jelenti, hogy a forrás döntő hányada a magyar állam és a magyar önkormányzatok intézményrendszerébe került. Az első kérdés az, hogy ez helyes lépés volt-e, különös tekintettel arra, hogy most a rendelkezésre álló forrás célja szerint 60 százalékában a kis-, mikro- vagy középvállalati szektort kell hogy erősítse. Ha arra gondolok, hogy a rendelkezésre álló keret 80-90 százalékát költöttük a magyar állami kezelésben lévő infrastruktúrára, legyen szó reál-infrastruktúráról, legyen szó humán-infra-struktúráról, meggyőződésem szerint megkerülhetetlen az a mérce, hogy vajon ezzel az ország mennyit fejlődött, és társadalmi, gazdasági céljainknak vagy az ország érdekének megfelelő módon fejlődött-e.
Még egyszer mondom: nem vonom kétségbe, és nem akarok parázs vitát indukálni - ezt majd a fideszes és KDNP-s képviselőtársaim megteszik -, hogy az akkori baloldali kormányoknak a szándékuk szerinti meggyőződés vezette a kezüket, de meggyőződésem szerint súlyos hibákat kötettek el az ország helyzetének felmérését illetően. A társadalmi mérnökösködés céljából osztották fel ezeket a forrásokat, úgy gondolták, felülről elsősorban, a nagy európai értékeknek megfeleltethető lesz a magyar közösség, a magyar nemzeti érdek, és meggyőződésem szerint olyan, Magyarország nemzeti érdekeivel ellentétes európai integrált érdekeket és értékeket próbáltak megjeleníteni, amelyek eleve kizárták a források gyors és ütemes felhasználását. Véleményem szerint a pénzek azért nem kerültek elköltésre a szocialisták szándékának megfelelő módon, mert a magyar társadalom ezt nem tudta implementálni, mert meggyőződésével ellentétesnek tartotta. Nagyon jó példákat tudnánk sorolni gazdaságfejlesztésből, társadalmi felzárkózásból, oktatásból, társadalmi integrációból, ahol egyszerűen a pedagógusközösség, az akkori iskolafenntartó önkormányzat vagy a kis- és középvállalkozás nem értette, hogy mit akar a pályázat kiírója, mert az köszönőviszonyban nem volt a szabolcsi, a Baranya megyei vagy a Győr megyei társadalmi valósággal és viszonyokkal.
Ez azért intő jel, mert most, amikor egy fejlesztési ciklus elején vagyunk, nagyon fontos dolognak tartom azt, hogy a magyar társadalmi igényeknek és a nemzeti érdeknek megfelelő formában kerüljenek a pályázatok kiírásra. Úgy gondolta a szocialista kormány, az akkori rezsim, hogy nem baj, ha elsőre majd nem fog a pénz elfogyni, majd szépen hozzászoknak a magyar választópolgárok és a magyar pályázatok címzettjei, hogy erre lehet pályázni, és majd alkalmazkodnak a pályázati kiírásokhoz, megváltoztatják az életformát, megváltoztatják a gondolkodásmódjukat, megváltoztatják az értékeiket. Oldalszám, talán könyvtárnyi irodalma volna annak a töméntelen mennyiségű hülyeségnek, amit le kellett dokumentálnia egy-egy pályázati nyertesnek az Európai Uniónak és a kormányzati apparátusnak való megfelelőség céljából. Ha lehet, és amennyire lehet, mindent el kell követnünk, ezt a metódust szerintem érdemes elfelejtenünk.
A képviselőtársaim és a választópolgárok nem fogják elmulasztani, hogy számonkérjék a baloldali kormányokon a létrehozott, az ehhez rendelt intézményi infrastruktúrát. Az mégiscsak egy elgondolkodtató kérdés - még egyszer: nem vitatva az akkori kormányok döntéshozóinak jó szándékát és hitbéli meggyőződését vagy ateista hitbéli meggyőződését, tehát nem vitatva ezt a céljukat -, az mégiscsak egy megdöbbentő dolog, hogy miközben 90 százaléka közkedvezményezett a forrásjogosultaknak, létrehoznak egy, az államból félig kiszervezett ügynökséget a források leközvetítésére. Nem bízzák az önkormányzatokra, nem bízzák a minisztériumokra, nem bízzák az állami cégekre, nem bízzák az állami intézményekre, hanem valamiféle rosszul értelmezett modernizmus jegyében létrehoznak egy fejlesztési ügynökséget, mondván, hogy az majd megoldja a problémákat.
Erről annyit szeretnék csak egy számmal illusztrálni, hogy 2011-re a rendelkezésre álló 8600 milliárd forintból 973 milliárdot fizettek ki. Elkezdik a ciklust, a fejlesztési időszakot tervezni már a társulási megállapodás idején, majd a partnerségi megállapodással 2004-2005-2006-ban, elindul a fejlesztési ciklus papíron 2007-ben, van egy 8600 milliárdos keret - még akkor nem lehet látni, hogy mennyi lesz az árfolyamnyereség -, a 8600 milliárdból kifizetnek 973 milliárdot, és erre létrehoznak egy hatalmas bürokráciát, egy átláthatatlan bürokratikus jogszabálytömeget és egy külön ügynökséget. Ebben az értelemben egészen biztos vagyok abban, hogy a bürokrácia a korrupció melegágya. Ebben az összehasonlításban biztos vagyok abban, hogy ez a korrupció a bürokráciából fakad, ami tapasztalható volt.
Szeretnék egy számot a figyelmükbe ajánlani, ami nagyon beszédes és nagyon sok tanulsággal szolgál, még akkor is, ha az európai jogalkotás és az Európai Bizottság ezzel nem mindenben ért egyet: 2007 és 2013 között egy megnyert pályázat 45,7 százalékát lehetett a pályázat lebonyolítására fordítani. Tehát nyer valaki 100 euró támogatást, és a 100 euró támogatás lehívására a 100 eurón belül el lehetett költeni 45 eurót, tehát a 45 eurót arra használom, hogy megszervezzem a maradék 55 euró lehívását. Mi ez, ha nem korrupció? Mi ez, ha nem bűnözés? Ma ez 12 százalék, tehát a mostani rendszerben 100 euró lehívása után 12 eurót tudok elkönyvelni a 100 euróra fordított lehívási költségként, többet nem. Ez 45,7 százalék volt szélsőséges esetben.
Ezt azért mondom el, és hozzáteszem, mert vannak olyan számításaink, hogy az első fejlesztési ciklusban - úgy, hogy 90 százalék közkedvezményezett volt, úgy, hogy egy önálló Nemzeti Fejlesztési Ügynökséget létrehoztak - 1000-1200 milliárdot minimum, de vannak olyan belső számítások, hogy akár 1500 milliárd forintot is lekönyveltek a pályázatok bonyolítására, miközben az állam magának adta a források nagy részét, miközben saját ügynökséget hozott létre, és miközben egyébként a pénz egy jó része a program bonyolítására elkönyvelhető volt.
Ezeket meggyőződésem szerint mind mérlegelni kell, de ezenfelül a legfontosabb cél az lenne, és ezt kérem önöktől, hogy a társadalompolitikai valóságot mérjék fel, hova jutott az ország hét esztendő alatt. Tudtuk-e a társadalmi különbségeket csökkenteni, ami ezeknek a forrásoknak a célja? Tudtuk-e a társadalmi infrastruktúrát vagy a közlekedés-infra-struk-tú-rát, a reál-infrastruktúrát javítani, és az országot tudtuk-e versenyképesebbé tenni? Hogyan fordulhat az elő, milyen tervezési hiba eshetett meg vagy milyen lebonyolítási hiba eshetett meg, hogy ha elköltöttünk 9223 milliárd forintot, ezt kifizettük, ez ki van fizetve, és ehhez képest Magyarország versenyképessége egy tapodtat nem nőtt?
(14.50)
Elköltünk 9223 milliárdot erre az országra, és az ország versenyképessége nem nő semmivel sem. Románia versenyképessége az adott időszakban jobban nőtt, mint a magyar versenyképesség. A V4-en belül pedig a mi versenyképességünk, gazdasági versenyképességünk, társadalmi versenyképességünk növekedett a legjobban. Ezek nem figyelmen kívül hagyható szempontok és nem mérlegelésen kívül hagyható számok.
Engedjenek meg még néhány adatot - ha már versenyképesség. Elköltöttünk közlekedésfejlesztésre 3364 milliárd forintot. Soha ennyit meggyőződésem szerint hét év alatt Magyarország nem költött közlekedési infrastruktúrára. Elköltöttünk környezetfejlesztésre 1570 milliárd forintot. Elköltöttünk oktatásra 765 milliárd forintot. Elköltöttünk foglalkoztatásra 605 milliárd forintot. Elköltöttünk vállalkozásfejlesztésre 593 milliárd forintot. És elköltöttünk 458 milliárd forintot egészségügyi kiadásra.
A vasúti pályák hosszát összesen - új és felújított vasútvonalak tekintetében - 236 kilométerrel növeltük. Tehát 236 kilométernyi vasútvonalnak újítottuk fel a pályaszakaszát, vagy építettünk újat. Megépült 1066 kilométer kerékpárút. 537 kilométer új út épült az országban, és megújult 2849 kilométer, ami felújításra került. Hat jelentős villamosfejlesztési projekt is megvalósult, illetve a közlekedésfejlesztés keretében járműpark, buszok és villamosok beszerzése is megtörtént.
Megújult 521 iskola, és volt 20 egyetemi nagy kiemelt fejlesztés az 521 iskolai fejlesztésen túl. 163 egészségügyi ellátó intézményben - ennek döntő része kórház - felújítás, bővítés, fejlesztés 330 milliárd forint értékben. 1,3 millió ember képzéséhez járult hozzá ez a forrás. Értem ez alatt azt, hogy a munkaerőpiacra való visszajutás vagy másod-, harmadképzési minősítés megszerzését támogatta az Európai Uniótól visszaszerzett forrás.
3 millió embernek elvileg meg van oldva az árvíz- és a belvízvédelme, legalábbis a dokumentáció és az elszámolások szerint. És 7,9 millió olyan honfitársunk van, akit megfelelő ivóvízzel tudtunk ellátni. 28 ezer kis - és középvállalkozás kapott támogatást. Minimum százezer új munkahely jött létre.
Az innovációt támogató beruházások 366 milliárdot tettek ki. Ha azt nézem, hogy ebben az időszakban a kutatás-fejlesztésre fordított összegek a GDP kevesebb mint 1 százalékára estek vissza, most 1,5 százalék.
A turisztikai fejlesztések 314 milliárdot, a csak településfejlesztésre fordított források 259 milliárdot tettek ki. A közigazgatás korszerűsítésére - bár ez időnként nem látszik - 197 milliárdot költöttünk el. A vállalkozásoknak összesen 1651 milliárd forint jutott. A kis- közepes, mikro- és nagyvállalkozások összesen 43-44 ezer támogatási szerződést kaptak. Több mint 5000 milliárd forint került a központi költségvetési szervekhez, illetve a költségvetési szervek intézményeihez, állami cégek kedvezményezettjeihez. Az a kérésem a tisztelt Országgyűléshez, hogy ezt mindenféleképpen tegye mérlegre.
Az előbb idéztem, hogy hogyan értékelhetjük a 2007-es döntéseket. Meggyőződésem szerint, vagy a kormány tagjaként és parlamenti képviselőként az a meggyőződésem, hogy ezek nem voltak jó döntések, nem voltak jó társadalompolitikai elképzelések, mert nem álltak összhangban az ország érdekeivel, és nem nyilvánult meg bennük a magyar valóság. De azt is szeretném elmondani, hogy nagy szerencséje volt Magyarországnak, hogy ezeket az elképzeléseket nem tudták megvalósítani. Említettem, hogy 2011-re 975 milliárd forintnyi forrás kifizetésére került sor, és lényegében 7500 milliárdnyi forrás ott állt benn, ami nem került kifizetésre.
Most felmerül a kérdés, hogy 2011-ben a kapott választói bizalommal és felhatalmazással mit tudott tenni a kormányzat. Óriási dilemma volt - frakcióvezetőként jól ismerem ezeket a belső dilemmákat, és van itt több, akkor is kormányzati szolgálatot végző képviselőtársam -, hogy vajon a kormány megkísérelje, újabb leállást kockáztatva, akár még másfél-kétéves vitákat megnyitva a partnerségi megállapodás megváltoztatását és az operatív programok célját, társadalompolitikai célokat megváltoztatni, vagy hagyja így az intézményrendszert, és bizonyos esetekben korrekciókkal próbáljon segíteni a vállalkozásoknak, önkormányzatoknak, közkedvezményezetteknek, tehát próbálja a föltételrendszert módosítani, a nagy célokat azonban hagyja így.
A kormány - és hogy helyes döntést hozott-e Magyarország és a magyar kormány, azt majd az idő fogja eldönteni, ezzel kapcsolatban azért vannak belső viták, ezt megosztom önökkel - úgy döntött, hogy az óvatosabb és kevesebb kockázattal járó utat választja. Azaz nem változtatott az alapvető társadalompolitikai célokon, nem írta újra a partnerségi megállapodást, még a meghatározott keretek között sem, új intézményrendszer is csak 2013-ban lett, és bizonyos társadalompolitikai korrekciókat valósított meg, ami azt jelenti, hogy kis lépésekkel próbálta hozzáférhetőbbé tenni a forrásokat, a pénzeket. Ennek jegyében szüntette meg az NFÜ-t, ennek jegyében indította az Új Széchenyi-tervet programszinten, és ennek jegyében próbálta meggyorsítani a kifizetéseket és a célokat jobban fókuszálttá tenni.
Az első számok a kormányt igazolják. Tekintettel arra, hogy mi a rendelkezésre álló keret 108 százalékára vállaltunk kötelezettséget, az előbb mondtam önöknek, 9600 milliárdnyi megkötött szerződése van ma Magyarországnak, ez azt jelenti, hogy a viták rendezésére van egy 400-500 milliárd forintos szabad keret adott esetben.
De hogy volt-e bennünk elég bátorság, ez egy örök vita marad, mert nyilvánvaló, hogy a kifizetéshez sokkal nagyobb érdek fűződött, mint ahhoz, hogy a célokat megváltoztassuk. És ez a kifizetési nyomás ma valakiket triumfálásra ösztökél, mondván, hogy Magyarország teljesítménye fantasztikus, tekintettel arra, hogy nem veszítettünk egy eurócentet sem, minden pénzt visszaszereztünk, mindent kiosztottunk, minden pénz ki van fizetve, teljesen rendben vagyunk. Én ennél nem pesszimistább, csak jobban tájékozott optimista vagyok ebben a kérdésben, ahogy Isépy Tamás mondta, mert azt gondolom, hogy nem választhatjuk el a kifizetés sikerét a társadalmi programok célszerűségétől. És itt rengeteg olyan projekt valósult meg, amelynek nem világos a célszerűsége, korántsem világos a fönntarthatósága, egyelőre nem látjuk, hogy a nagyberuházások, amelyeket az egészségügy, oktatás, közintézmények fenntartása területén folytattunk, milyen fönntartási költségeket indukálnak, holott arról volt szó, hogy a fönntartási költségek majd csökkenni fognak, folyamatosan fognak a következő költségvetésben jelentkezni azok az igények, hogy az új intézmények fönntartására pénzt szeretnének a fönntartók.
Persze hozzátartozik az igazsághoz, hogy ha megnézem a 2004-es, ’05-ös ’06-os kormányzati dokumentumokat, akkor az intézményi reform mellett, az intézményi felújítások mellett óriási leépítéseket ígértek a szocialisták, kórházbezárásokat, iskolabezárásokat, a szociális intézmények leépítését. Magyarul, az volt a deal, hogy az európai uniós forrásokat az állami eszközök felújítására kell használni, cserébe az állami eszközök méretét le kell csökkenteni, fönntarthatósági, hatékonysági szempontok mérlegelése mellett. Ez a választópolgárok akarata miatt nem így történt, mert a választópolgárok teljesen másként döntöttek 2010-ben és ’14-ben, ellenálltak a reformkísérleteknek, nem akarták önmagukat megreformálni, és 2010-ben és ’14-ben más politikai következményekkel járó döntést hoztak. Magyarul, itt van egy jelentős mértékben felújított intézményrendszer, többlet működési költségekkel, és semmiféle olyan döntés nem született, amely adott esetben megteremtette volna a politikai feltételét a hatékonyság és az üzemeltethetőség vizsgálatának. Az Állami Számvevőszék számos jelzése mutat ebbe az irányba, hogy ez egy dolog, hogy az ország fejlesztett, mibe fognak a fejlesztések a fönntartás oldalán majd nekünk kerülni, amihez természetesen már nincsen európai uniós támogatás.
Szeretném azt is a figyelmükbe ajánlani, hogy 2012-13-ban - mégsem elhanyagolható bravúrt végrehajtva -, a fejlesztési ciklus zárása előtt másfél évvel vágott bele a kormány az intézményrendszer átalakításába. Nem titkolom, hogy ezt a miniszterelnöki ambíciót kevesen támogatták Brüsszelben vagy itt Magyarországon, kevesen gondolták, hogy ez sikeres lehet. Elsősorban azoknak a munkatársaknak köszönhető a siker, akik egyébként, valljuk be őszintén, végrehajtói munkatársi szinten ott maradtak 2010 után is, és 2010 előtt is működtették a rendszert. Tehát van a magyar államnak egy több ezer főből álló olyan, európai uniós források kifizetését bonyolító csapata, amely képes volt ennek a funkciónak, ennek a feladatnak a megvalósítására. Ez egy nagyon nagy siker, mert jelentős forrásvesztés fenyegette az országot.
Néhány tanulság levonását figyelmükbe ajánlom, ami érdemes lehet. Először is, a 2014 és ’20 közötti időszakban rendkívül jelentős forrásaink vannak. Most küzd azért az Európai Unió politikai közössége, hogy a 2020-as és ’22-es fejlesztési megállapodások tartalmazzanak majd kohéziós felzárkóztatási pénzeket. De nekünk lenni kell egy olyan koncepciónknak, hogy ha nem lesznek ilyen források, akár az Európai Unió gazdasági helyzete, akár a nettó befizetők szándékai alapján, akkor mit fogunk tenni.
(15.00)
Ugyanis az a vélelmünk kellene hogy megvalósuljon, hogy két fejlesztési ciklus után 2020-ra a magyar gazdaságnak önjárónak kellene lenni. Feltehetnénk azt a kérdést, hogy mit ér a magyar gazdaság ezek nélkül a források nélkül.
Azt gondolom, a következő 5-10 évnek nagy kérdése az ország versenyképessége szempontjából, hogy ha ezeket az EU-s forrásokat kivonom a magyar gazdaság teljesítőképességéből, a gazdasági növekedésből, kivonom a GDP-ből, akkor Magyarország az EU-s fejlesztési források nélkül mire képes. Ajánlom figyelmükbe a 2017-es költségvetést, amely hosszú évek óta az első olyan költségvetés, ahol a saját forrásból, tehát a magyar adófizetők pénzéből biztosított fejlesztések 1000 milliárd forintot meghaladó nagyságrendben vannak jelen. Erre nem volt lehetőség a 2008-as gazdasági válság után; nem volt lehetőség 2010-2014 között, amikor egy gazdasági konszolidációt kellett végrehajtani, de az éves 1000 milliárdos keret vagy lehetőség, ha ezek a gazdasági számok maradnak, milyen arányban és milyen viszonyban van azzal a 9000, 10 000, 11 000, 12 000 milliárddal, amely most rendelkezésre áll a következő időszakra. Mi marad a magyar gazdaságból, vagy akár a magyar mezőgazdaságból európai uniós támogatások nélkül, és mennyi fejlesztés van a költségvetésben, ha kivonjuk az európai uniós fejlesztéseket, ez milyen következményekkel jár?
Ezért szerintem az a döntés, amelyet úgy érzékeltem, hogy a politikai pártok itt a parlamentben lényegében elfogadtak, hogy a rendelkezésre álló források 60 százaléka gazdaságfejlesztésre menjen, magyar kis- és középvállalkozások kapják meg a források 60 százalékát, ez egy stratégiai döntés, és komoly tárgyalási eredmény, hogy ezt az Európai Bizottsággal el tudtuk fogadtatni. Ennek persze van következménye, mert a másik oldalon a magyar nagyvállalatok, amelyek közül mégiscsak van száz, amelyik a magyar GDP-hez nagyon nagy mértékben járul hozzá, és van száz olyan magyar vállalat, amely lényegében az adókat nagyrészt befizeti - most nem a külföldi vállalatok magyar leányvállalataira, hanem a magyar cégekre gondolok, amelyeknek magyar tulajdonosi háttere van -, ezek a cégek ebből a kasszából ebben a fejlesztési időszakban nem kaphatnak támogatásokat. Ezt pontosan kell lássák, hogy a korábbi időszakkal ellentétben a magyar nagyvállalati szektor nem támogatható. A magyar kkv támogatható. Ez a legfontosabb kérdés. Ez a legnagyobb eredmény és a legnagyobb siker.
Hogy az infrastruktúra-fejlesztéssel mi a helyzet: teljesen világos, hogy szűkíti a mozgásteret az Európai Bizottság. Ebben a hétéves fejlesztési ciklusban közútfejlesztésre lényegében minimális forrás áll rendelkezésre a korábbiakhoz képest, kötöttpályás közlekedésfejlesztésre van. Ennek súlyos közlekedésszervezési következményei kellene hogy legyenek, illetve előbb-utóbb remélem, hogy lesznek is, az egész ország közlekedési struktúráját illetően. Most több mint 1000 milliárd forint van vasútfejlesztésre, de akkor ez milyen következményekkel jár a nem vasúti típusú tömegközlekedésre vagy annak a fenntartására - ezen már kell gondolkoznunk, mert ez 2020 után az ország kormányozhatóságát, működőképességét és versenyképességét érdemben befolyásoló kérdés lesz.
Az egészségügyre nem lesz ennyi pénz ebben a hétéves költségvetésben, mint az oktatásra sem lesz ennyi pénz, mert a kis- és középvállalkozói szektor kapja meg a források döntő hányadát. Kérdés az, hogy az eddig beruházott hazai és európai uniós források megteremtik-e egy javuló oktatási minőség és egy javuló egészségügyi ellátás infrastrukturális föltételeit, vagy milyen összegben kell ezeket a fejlesztéseket kiegészítenünk.
Kérdés, hogy az intézményi átalakítás és az intézményi tanulságok mennyiben fontosak. Az a probléma, hogy a nagy célok mikromegvalósulása Magyarországon minden egyes esetben a kormányzás kulcskérdése. Én azt gondolom, hogy részben a politikát figyelve, részben 2002 óta parlamenti képviselőként, nagyon sok miniszter eskütételén vettem már részt, nagyon sok kormány eskütételen, jó néhány miniszterjelölt bizottsági meghallgatásán, és nyugodtan mondhatom, hogy intellektuálisan, minőségi ambícióban nincs hiány; az intellektuálisan minőségi politikai és szakpolitikai ambíciók megvalósításában azonban bőségesen. Tehát John Lukacs azt mondta, hogy a magyar egy kijelentő nemzet, ami azt jelenti az ő értelmezésében, hogy mond valamit, és azt hiszi, hogy úgy lesz. Elmarad mögüle az a fajta aprómunka és aprótevékenység, ami a dolgok megváltozásához és megváltoztatásához alapvetően szükséges.
Az európai uniós források is céljaikban, úgy gondolom, akár az előbb itt az azonnali kérdések órájában megvitatott birtokpolitikai célok tekintetében - társadalmi felzárkózás, lehetőségteremtés, az alsó középosztály megerősítése, a hátrányos helyzetűek számára lehetőségteremtés, a legelmaradottabb régiók felzárkóztatása, a kis- és középvállalkozás megtámogatása, a magyar patrióta gazdaságpolitikai érdek -, nem hiszem, hogy forró vitákhoz vezetne ebben a Házban. Azonban hogy ez hogyan valósul meg, milyen intézményrendszer párosul ehhez, az meggyőződésem szerint rendkívül fontos.
Először is, lényeges kérdésnek tekintem, hogy 2017. június 30-ig az összes pályázat legyen kiírva. Ez nem olyan egyszerű, tekintettel arra, hogy nagy szakpolitikai viták vannak abban, hogy melyik pályázattal melyik célközönség legyen megcélozva. Másrészről fontos dolognak tekintem, hogy 2017-2018-ban a támogatási szerződések már megvalósuljanak, és a források lekötése és kifizetése érdemben beinduljon.
Ma új rendszer van az Európai Bizottságnál és az Európai Uniónál, ami az elszámolást illeti. Hogy a végén majd felhalmozódik 4000-5000 milliárd forint, amit egy év alatt kell kifizetni, ez lehetetlen, hiszen az éves hiányokat, a fejlesztési hiátusokat ránk fogják könyvelni, azaz a források időközben el fognak majd fogyni. Olyan nem lesz, hogy a végén felhalmozunk egy nagy összeget, amit majd valamilyen trükkel kifizetünk egy év alatt, hanem a valóság az, hogy minden évben teljesítenünk kell a számunkra megszabott és általunk vállalt kifizetési limiteket. Ha ezt nem hozzuk, elveszítjük a forrásokat. Tehát nem a kormány politikai célú ambíciója, hogy 2017-18-19-ben minden ki legyen fizetve, hanem van egy éves kifizetési ütem, amit hogyha nem tartanak a tagállamok, ahol kohéziós alap van, el fogják veszíteni a kohéziós alapokat.
Jelen pillanatban az Európai Unió területén élénk diszkusszió van arról, hogy a kohéziós alapokat hogyan kell akár bevándorlási költségekre átcsoportosítani. És mi a legfontosabb érv a nettó befizetők és a nagy tagállamok számára? Az, hogyha egy tagország vagy egy címzett ország, egy kedvezményezett ország nem hívja le a forrásokat. Az egész pénz körül van egy politikai játszma is, nyilvánvalóan nem elválasztható attól, hogy mondjuk, Romániában a rendelkezésre álló keretnek hetvenvalahány százalékát tudták csak lehívni egyáltalán, 25-30 százalékhoz hozzá se szagoltak. Joggal teheti fel egy adófizető polgár egy nettó befizető országban: hát minek adunk ezeknek ennyi pénzt, hogyha nem tudják lehívni? Erre persze a vesztesek azzal védekeznek, hogy szándékosan olyan bürokratikus akadályok vannak, amelyek megnehezítik a lehívást annak érdekében, hogy maradjon a brüsszeli központi költségvetésben pénzügyi lehetőség. Tehát ez nem gyerekjáték, ami előtt ebből a szempontból állunk.
A másik nagyon fontos kérdés, hogy hogyan lehet a bürokráciát csökkenteni úgy, hogy közben a transzparencia és az elszámoltathatóság megmaradjon. Tartok tőle, és remélem is, hiszen a parlament mégis egy ellenzéki műfaj, a kormányzás meg tényműfaj, hogy az ellenzéki képviselőtársaim számon fogják rajtunk kérni azokat a hiátusokat vagy vélelmezett hibákat, amelyek a transzparencia, az átláthatóság és az elszámoltathatóság tekintetében vannak.
Ajánlom önöknek az objektivitás kedvéért, bár az ellenzéket általában az objektivitás nem szokta zavarni, bármelyik párt legyen is ellenzéki pozícióban, hogy a 2015-ös, ’14-es, ’13-as európai bizottsági jelentések semmiféle, az átlagosnál nagyobb transzparencia-, átláthatósági vagy korrupciós kockázatot Magyarország esetében nem állapítanak meg. Magyarország nincs a veszélyeztetett országok között, ami a korrupciót illeti.
Természetesen az Európai Bizottság mindenhol folyamatosan követi és monitorozza, hogy mennyi a korrupció, mi a hibaarány, de ha azt nézzük, hogy Magyarországon az általunk lebonyolított projektekben, az egész projektcsomagban, 70 ezer projektben a hibák aránya, amit az Európai Unió gondol és tud, 1-2 százalék között van, tehát 2 százalék alatt van a hibaarány, az az európai sztenderdeknek teljes egészében megfelelő.
Amiről mi most vitatkozunk 9223 milliárd forint kifizetése után, amiről nekünk az Európai Unióval vitánk van, és ami az ellenzéki képviselőtársaim számára színvonalas vagy színvonaltalan muníciót szolgál rendszeresen, lásd szekszárdi önkormányzati képviselőtársunk ilyen irányú aktivitása, ezeknek az ügyeknek az összértéke a 9223 milliárdnyi kifizetett magyar forinthoz képest 150 milliárd forint. 150 milliárd forintnyi elszámolási vita van az Európai Bizottsággal a kasszazárásnál. Ez még egy évig el fog tartani, hiszen meggyőződésem az, hogy Magyarországnak minden forint elszámoltathatóságáért és elszámolásáért küzdeni kell. De az egész kasszához képest ez a hibaarány vagy ez a hibanagyság meggyőződésem szerint nem hiba.
Jelentős korrekciókat hajtottunk végre, pontosan az átláthatóság, az elszámoltathatóság, a közpénzek célszerű elköltése érdekében. Persze, ez mindjárt felveti a kérdést: ha egy vállalkozó számára előírja azt a támogatást biztosító magyar rendszer, hogy ha 25 millió forintnál több támogatást kap, akkor kvázi egy közbeszerzési eljárást kell vállalkozóként lefolytatnia, nem önkormányzatként és nem államként, márpedig most ezt írtuk elő, minden ipari és kereskedelmi kamara azon dolgozik, hogy ezt a szabályt kiiktassa, mondván, hogy az bürokratikus. Igen, bürokratikus, hiszen hogyha egy autófényező nyer géppályázaton 50 millió forint támogatást, és ahhoz 50 milliót hozzátéve egy gépet vásárol, a gép megszerzésére pályázatot, tendert kell kiírnia. Ez természetesen bürokráciát jelent. Ha nem akarunk bürokráciát, az kérdés, hogy milyen összefüggésben lehet az elszámoltathatósággal vagy az átláthatósággal, hiszen meggyőződésem szerint a vállalkozók számára kifejezetten fontosak ezek a támogatások, az önök számára pedig, akik a választópolgárokat képviselik, nyilvánvalóan az elszámoltathatóság és az átláthatóság nagyon fontos.
(15.10)
Az egy nagy elvi kérdés, van-e bürokráciacsökkentés úgy, hogy közben a transzparencia és az átláthatóság szabályait is tartani kell.
Mondok egy másik példát, és most nem köz-kedvezményezetti szektorról beszélünk, mert nem az lesz a döntő, hanem a vállalati szektor lesz a döntő. Ma Magyarországon, ha egy vállalkozó az NGM-hez pályázik a GINOP, a gazdasági és innovációs operatív program keretében, nyer 50 vagy 100 millió forint vissza nem térítendő támogatást, kap 50 vagy 100 millió forintot ehhez visszatérítendő támogatásként, a támogatási összeg 50 százalékát lehívhatja előlegként úgy, hogy a saját erejét csak a program végén kell hozzátenni. Ez a legnagyobb bürokratikusakadály-csökkentés, ugyanakkor gondoljuk végig: lényegében megkapja a program 100 százalékát, hiszen kombinált támogatási rendszereket preferálunk, megkapja a visszatérítendő támogatást, és megkapja, megkaphatja a vissza nem térítendő támogatást is, majd ennek a támogatásnak megkapja 50 százalékban az előlegét, és csak a végén kell hozzátennie a saját erőt.
Önök szerint mi fog történni ebben az esetben egy olyan kis- és középvállalati szektorban, amely minden vizsgálatunk szerint nem hitel-, hanem tőkehiányban szenved? Hány olyan vállalkozás lehetett a 44 ezer nyertes vállalkozásból 2007 és 2013 között, amelynek a pályázat megírásakor nem állt rendelkezésére az önerő? Tudott bankszámlakivonatot meg bankgaranciát bemutatni, de az önerő csak részben vagy csak félig állt rendelkezésre. Vajon hány ilyen lehetett a 2007 és 2013 között nyertes 44 ezerből?
De a legfontosabb kérdés a magyar vállalati szektorban most pont a tőke hiánya, ezért a kis- és középvállalati szektornak azzal segítünk, ha visszatérítendő tőkeprogramokon keresztül juttatjuk őket támogatáshoz, s önmagában a vissza nem térítendő támogatás nem lesz elég. Ez mind-mind vita az Európai Bizottsággal, mert vita az 50 százalék előleg, vita adott esetben a vissza nem térítendő támogatás, vita az, hogy mekkora vállalkozásokat és milyen arányban kell támogatni, hiszen Brüsszel nemzetközi megoldásokban gondolkodik, és nem gondolja azt, hogy 2016-ban nemzeti gazdaságpolitikának vagy nemzeti patrióta gazdaságpolitikának helye és szerepe lehetne.
Én azt szeretném kérni önöktől, tisztelt képviselőtársaimtól - államtitkár kollégáim minden minisztériumból itt vannak és a vitában készek részt venni -, hogy a társadalompolitikai összefüggéseket tekintsék át, mérlegeljék, legyenek kezdeményezéseik a kormány felé. Mi készen állunk a mai parlamenti vitanap folytatására akár bizottsági munkában, de nem titok, hogy nemzetközi összehasonlításokat is végző tanácsadók munkáját is igénybe vesszük annak érdekében, hogy pontosan lássuk azt, hogy a magyar társadalomra a statisztikai adatok alapján és más összefüggések alapján milyen hatása volt az elköltött forrásoknak és a most elköltendő forrásoknak.
Tehát én azt szeretném javasolni, hogy ez a politikai vitanap az első felvonása legyen annak, hogy azokról a pénzekről érdemi vitát folytatunk, amely meggyőződésünk szerint a magyar adófizetők pénze, megdolgoztak érte, megdolgoztak a pénzért, joguk van a pénz megszerzéséhez, Magyarországnak pedig szüksége van ezekre a fejlesztésekre. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps a kormánypártok soraiban.)
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
