BALOG ZOLTÁN,
BALOG ZOLTÁN,
BALOG ZOLTÁN, az emberi erőforrások minisztere: Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Képviselőtársaim! Ha már ez a kiváló lehetőség megteremtődött, hogy beszéljünk a magyar köznevelés ügyéről, akkor talán érdemes mégiscsak a lényeggel kezdeni. Beszéljünk a lényegről! Beszéljünk arról, hogy miért volt szükséges 2011-től a köznevelési rendszer átalakítása, mik azok a célok, amelyeket magunk elé tűztünk annak idején.
Két fő törekvésben határoztuk meg a köznevelési rendszer célját. Az egyik a minőségi oktatás, minőségi versenyképes oktatás, a másik pedig a hazafias nevelés kérdése. Mind a kettőre egyformán szükség van akkor, ha azt szeretnénk, hogy a XXI. század nemcsak egyéni, hanem közösségi sikereket is jelentsen. Úgy is mondhatnánk, így szerepel a köznevelési törvény bevezetőjében: „A közösségi nevelés célja nem más, mint megtanítani a magyar gyermekeket magyarul gondolkodni és beszélni, munkát tisztelő, magabíró, korszerű tudással rendelkező, önálló magyar gondolkodásra képes embereket nevelni, akik elkötelezettek a nemzeti közösség alapvető értékei iránt, és képesek megállni a helyüket a XXI. században nemcsak Magyarországon belül, hanem nemzetközi téren is.”
Hol tartunk most? Ahhoz, hogy megértsük azt, milyen helyzetben is vagyunk, tudnunk kell azt, hogy honnan indultunk. Onnan indultunk, hogy 2010-ben az önkormányzati rendszer összeomlás előtt állott, olyan csődhelyzetben volt, amely mint az iskolarendszer fenntartóját képtelenné és alkalmatlanná tette ennek a feladatnak az ellátására. 1260 milliárd forintnyi adósságot halmozott fel az önkormányzati rendszer, és ahol a fenntartó csődben van, ott az intézmények is csődben vannak. Ehhez járult még hozzá az, hogy annak idején a szocialista kormány csak a 13. havi fizetés elvételével évi 17 milliárd forintot vett ki az önkormányzati rendszerből. Ha ezt addig számoljuk, amikor elkezdődött 2012-ben a béremelés, amikor megpróbáltuk visszaadni ezt az összeget, akkor ez összesen 78 milliárd forint.
A PISA-eredmények is lehangoló képet mutattak, hiszen mind matematikából, mind természettudományból 2012-re 2003-hoz képest súlyosan romlottak az eredmények.
(13.00)
Ha az iskolabezárásokról beszélünk, akkor 1127 iskolának szűnt meg az önállósága az önök kormányzása idején. És beszéljünk a tanárelbocsátásokról is: több mint tízezer tanárnak szűnt meg a munkahelye. Ez egy kisebb város Magyarországon.
A fő probléma - hogy, bízom benne, egy kicsit konszenzusosabb területekre is evezhessek (Tóbiás József: Nehéz ezek után.) - az volt, hogy nem volt egy felelőse, nem volt egy egyértelmű felelőse e rendszer fenntartásának, sem minőségi, sem finanszírozási szempontból. Odáig jutott a valóságos felelős hiánya, hogy 2010-ben, amikor átvettük a kormányzást, akkor semmifajta megbízható adat nem létezett a tekintetben, hogy mennyi tanár is van Magyarországon, nem beszélve arról, hogy mennyire lenne valójában szükség, és arról sem, hogy mennyibe kerül Magyarországnak - az önkormányzatokat és az állam finanszírozását is beleszámítva - az iskolarendszer. Ezért talán mondhatom azt - a jelenlévőkkel együtt -, az akkori időkre, 2010-re egy olyan konszenzus alakult ki, hogy bármi történik 2010 után, az állam fenntartó szerepét mindenképpen erősíteni kell.
Hogy mit jelentett annak idején ezeknek a megbízható adatoknak a hiánya? Ez valóban egy olyan áthúzódó történet, amelyikre 2013-ban a Klebelsberg Intézményfenntartó Központ költségvetését kellett alapítanunk, és azért valóban - sohasem titkoltuk ezt - olyan nem létező számok alapján készült el az első, mondjuk így, bázisköltségvetés, amelyik nem felelt meg a valóságos finanszírozási igényeknek.
Mi történ ezután? 2011-től az új köznevelési törvénnyel elindítottuk azt a reformot, amelynek az egyik legfontosabb eredménye az, hogy ma a magyar családok a tankönyveket 15 milliárd forinttal olcsóbban kapják, mint ahogy eddig kapták (Bangóné Borbély Ildikó: Rájuk is fér!), és az iskolába járók 60 százaléka vagy ingyen, vagy kedvezményesen kapja a tankönyveket. Azt ígértük - bízom benne, hogy ezt az időpontot előre lehet hozni -, hogy 2020-ra egyébként minden általános iskolás ingyen fog hozzájutni a tankönyvekhez.
A gyermekétkezés tekintetében el lehet mondani azt, hogy még Magyarországon állami finanszírozásban sohasem kapott ennyi gyermek térítés nélkül étkezést napi három alkalommal.
Hogyha továbbmegyünk azoknak a munkájára, akik nélkül természetesen az iskola élete, a köznevelés nem képzelhető el, akkor az az életpálya, amit bevezettünk, olyan jelentős béremelést hozott a pedagógusoknak, amire az elmúlt huszonöt évben nem volt példa. Én egyetlenegy számot ragadnék itt ki: egy öt éve tanító, egyetemi végzettségű tanárnak középiskolában 135 ezer bruttóról - 2011-es adatot mondok - 2015-re 227 ezer forintra növekedett a fizetése. Ez 67 százalék. Van, aki ennél kevesebbet kapott, van, aki többet kapott. (Közbeszólások az MSZP soraiból.) Azt javasolnám képviselőtársaimnak, hogy türelmesen várják meg, míg önök következnek. (Az elnök csenget.) Lett volna lehetőségük arra, hogy ezt a rendszert rendbe tegyék (Bangóné Borbély Ildikó: Most rendben van? - Közbeszólások az MSZP soraiból.), nem tették; szerintem ezzel a visszafogottsággal vegyünk részt a vitában.
Azt is egy fontos eredménynek tartom, hogy egyetlenegy intézményt nem zártunk be, ellenkezőleg, újakat nyitottunk, hiszen vállaltuk azt, hogy a legkisebb településen is, ahol igénylik, már nyolc gyermekkel fönn lehet tartani alsó tagozatot, ha erre a szülők és az önkormányzat igényt nyújt be.
Emlékszem még a 2012-2013-as tárgyalásokra a szakszervezetek képviselőivel, ahol folyamatos volt az a riogatás, hogy ha ez a rendszer megvalósul, akkor több tízezer pedagógust kell elbocsátani. Jelentem, egyetlenegy pedagógust sem kellett elbocsátani. Hogyha ilyen jó a prognózisuk más ügyekben is, akkor lehet, hogy érdemes másokra is hallgatni, nem csak önökre. És akkor még nem beszéltem azokról a fejlesztésekről, amelyek mind az infrastruktúra-, mind a humán fejlesztés területén megvalósultak az előző ciklusban. Valóban, már a 2010 előtti kormány elindításával 367 milliárd forintot fordítottunk az iskolák humán és infrastrukturális fejlesztésére.
A legelőremutatóbb döntésnek ebben az ügyben, ha már a tanárokról beszéltünk, a Klebelsberg-ösztöndíjrendszert tartom, aminek az eredménye az, hogy ma a hiányszakok területén jelentősen növekedett a jelentkezők száma. Ma, három évvel az ösztöndíjrendszer bevezetése után a pedagógusképzésben, a tanárképzésben 1237 fő tanul úgy, hogy havi 75 ezer, 50 ezer vagy 25 ezer forint nettó ösztöndíjat kap csak azért, hogy meglegyen a megélhetése, és ezért vállalja azt, hogy utána a képzési idejének megfelelően magyar iskolában fog tanítani. Tehát nem valamilyen hivatást kereső időszaknak minősül ma már a tanárképzés - ezeknek az embereknek az esetében biztosan nem, 1237 főről van szó -, hanem egy valóságos fölkészülés a pedagóguspályára. Ez azt is mutatja, hogy a jövő generáció - sokakkal ellentétben - hisz a magyar oktatás jövőjében.
És amiről keveset szoktunk beszélni, hiszen a kisiskolák, a vidéki iskolák hangja nem olyan erős, mint a központi helyeken lévőké vagy éppen az elitiskoláké, az, hogy a szakos ellátás csak azáltal, hogy tankerületi szinten szervezzük a szakos tanárok munkáját, 30 százalékkal nőtt. Tehát a képesítés nélkül tanítók száma jelentősen csökkent.
Mégis szót kell ejtenünk azokról a problémákról is, amelyek ennek a vitanapnak az értelmét is adják. Valóban úgy van az, hogy ha egy rendszer szétesett, akkor a központosításban, elképzelhető, hogy tovább megy az ember, mint ahogy az szükséges. Mi sohasem titkoltuk azt, hogy az első központosítási lépés után valamifajta lazításra, valamifajta könnyítés-re szükség van, de hogy a rendszer fölálljon, ehhez valóban nagyon szigorú, egyközpontú, egy fenntartói rendszer jött létre. El kell ismerni, hogy valóban, ezzel a munkáltatói jogköröknek a beszorítása történt, és ezért a vezetői felelősség ma már nem olyan egyértelmű, mint az korábban volt, szükség van ennek a részbeni helyreállítására.
Az egy fenntartós rendszer az, hogy egy központból irányítunk több mint százezer tanárt és több ezer iskolát, ennek is megvannak a hátrányai. Az első továbblépés ebben az ügyben, hogy ha a szakképzési rendszerre néznek, akkor azt látjuk, hogy a magyar köznevelést ma kétharmadában egy fenntartó irányítja, a szakképzésben pedig az egyharmadot 40 fenntartó irányítja. Ennek a rendszernek a tapasztalatai után, úgy gondolom, hogy lehetséges és szükséges, hogy a Klebelsberg Intézményfenntartó rendszerben is több lábra álljunk, több fenntartóval decentralizáljuk ezt a rendszert.
Jelentős problémát jelent a tanároknak az új minősítési rendszer, amelyben, bízom egyébként, hogy senki sem kételkedik, vagy senki sem vonja kétségbe azt, hogy ma már egy modern munkahelyen, egy versenyképes világban elképzelhetetlen az, hogy valakinek kívülről ne mérjék a teljesítményét. Korábban is volt ilyen tanfelügyeleti rendszer Magyarországon, ennek az összekötése a minősítési rendszerrel egy fontos előrelépés. Másrészről viszont el kell mondani azt, hogy valóban, itt a szakértői kiváló javaslatok következtében is, és hogy ezeket részben átalakítás nélkül átvettük, egy olyan túlbürokratizált minősítési rendszer alakult ki, amire csak ilyen ijesztgető szavakat szoktak mondani, hogy portfólió, és jellemző, hogy erre már kialakult egyfajta portfólióbiznisz is, ahol különböző ellenszolgáltatások esetén hajlandók kívülről elkészíteni egy tanár portfólióját. Szerintem ezen lényegesen változtatni kell, én erről már az elmúlt hetekben beszéltem, és most is vannak olyan intézkedések, amelyekkel könnyíteni fogjuk ezt a minősítési rendszert, anélkül, hogy föladnánk ennek a lényegét, hogy legyen egy olyan külső értékelés, önértékeléssel, intézményi értékeléssel összekötve, amelyik segíti a pedagógust abban, hogy ne érezze egyedül magát a pályán, és ne gondolja azt, hogy azzal, hogy bezárul az osztályterem ajtaja, tulajdonképpen senki mást nem érdekel rajta kívül meg remélhetőleg, a szülőkön kívül, hogy mi is történik abban az osztályban. Hogy egy rémisztő példát mondjak a minősítési rendszer túlburjánzására: az, hogy 77 indikátor alapján értékelünk, 77 indikátoradatot kérünk az értékelési szempontokhoz, szerintem erre így nincs szükség, miközben természetesen a minősítési rendszerre szükség van.
A következő probléma az előbb említett önkormányzati rendszerből való átvételnél a bázis meghatározása kapcsán az a fajta, mondjuk így, részleges, időleges alulfinanszírozottság, ami azt jelentette és azt jelenti még ma is, hogy utólag kellett beletennünk azokat az összegeket, azt a finanszírozást a köznevelési rendszerbe, amire szükség van. Azt, úgy gondolom, senki nem tudja vitatni, hogy ezek az összegek mindig megérkeztek, csak éppen nem időben, részben az elosztási rendszernek a túlzott bürokratizáltsága miatt, részben pedig azért, mert egy központból irányítottuk ezt, részben pedig azért, mert nem lehetett, 2013-ban sem lehetett még reális számok alapján megtervezni ezt a rendszert.
(13.10)
De ha szabad ebben az ügyben mégiscsak egyfajta felelősségmegosztásról beszélni, hadd mondjam azt, hogy ennél rosszabb helyzet volt, amikor a fenntartás az állami finanszírozás mellett mégiscsak az önkormányzatok feladata volt. Szerintem ma jobb az a vegyes finanszírozási rendszer, amiben benne vagyunk, az a vegyes fenntartású rendszer, amely azt mondja, hogy a működés, az üzemeltetés alapesetben az önkormányzatok dolga, hacsak erről le nem mondanak az önkormányzat teljesítőképessége miatt, a fenntartás pedig az állam dolga. Ha lemondott erről az önkormányzat, akkor az állam köteles működtetni is, üzemeltetni is ezeket az iskolákat.
Mégis, hogy lássuk a számokat. Ma olyan iskola Magyarországon az egész köznevelési rendszert tekintve, ahol kizárólagos az állam fenntartása és működtetése, az összesen 17 százalék. Tehát amikor arról beszélünk, hogy a működtetésben problémák vannak, ez-az vagy bármi az iskola infrastruktúrájához hiányzik, akkor 17 százalékban beszélünk az állam felelősségéről, a megmaradó rész önkormányzati működtetésben van, vagy egyházi, vagy éppen magán-, illetve alapítványi működtetésben van. Szerintem ezen érdemes elgondolkodni, és bízom benne, hogy a valószínűleg elkerülhetetlen politikai csatározáson túl ebben a néhány órában lesz lehetőségünk arra is, hogy a valóban hozzáértőkkel beszéljünk arról (Gőgös Zoltán: Akkor menj haza!), hogy ennek a vegyes fenntartású rendszernek a hátrányait hogyan tudjuk kiküszöbölni.
Amikor elkezdtünk egy olyan munkát, ez tavaly szeptemberben történt, hogy hogyan is tudjuk azokat a problémákat önkorrekcióval, belső korrekcióval orvosolni, amelyeket ez az új rendszer fölvet, akkor szerveztünk egy konzultációsorozatot, ahol valójában minden állami fenntartású, tehát önkormányzati működtetésű is - itt kétezer iskoláról beszélünk -, minden állami fenntartású iskola igazgatójának, tanárainak és a szülőknek lehetőségük volt elmondani a problémáikat. Ötezer problémát gyűjtöttünk össze, amelynek a csúcsán, el kell mondani, és szerintem ez okozza majd a legtöbb fejtörést, hiszen az egyéb ügyeket sokkal egyszerűbben meg lehet oldani, a tananyag kérdése, vagy mondjuk így, a diákok és a tanárok túlterheltségének a kérdése volt.
A Nemzeti alaptantervről van szó, arról, hogy sok vagy kevés, hogy tényleg sok-e a tananyag, vagy csak rosszul van elosztva. Mégiscsak figyelmébe ajánlanék a képviselőtársaimnak egy olyan számot, amely az egyébként gyakran hivatkozott OECD-felméréseken alapul. Magyarországon egy tanuló egy évben átlagosan 5553 órát tölt az iskolában, az OECD-átlag 7571, ennyit tölt egy évfolyamon átlagosan egy tanuló az iskolában. Tehát a túlterheltség, a sok tananyag kérdését szerintem akkor érdemes és úgy érdemes feltenni, erről majd mondok még néhány szót, ha ennek az elosztásáról beszélünk, és nemcsak arról beszélünk, hogy mit tanítunk, hanem arról is, hogy hogyan tanítjuk meg mindezt. Arról is beszélnünk kell, hogy mennyi a törzsanyag, a kötelezően megtanítandó, és mennyi az az arány - ma 90 százalék a 10 százalékhoz, és elképzelhető, hogy ezen változtatni tudunk -, amit a helyi tanerők döntenek el, és mi az, ami központi előírás.
Ha a jövőről beszélünk, mégiscsak azt kell mondanom képviselőtársaimnak, hogy nélkülünk nem fog menni a változtatás. Tehát azt kérem önöktől, hogy azoknak az adott esetben érdekvédelmi, szakmai vagy álszakmai szervezeteknek, amelyekre megpróbálnak befolyást gyakorolni, mondják ezt el. Akkor van értelme az oktatásról beszélni, ha nem külön beszélünk, hanem együtt. Ezért hoztuk létre a köznevelési kerekasztalt. Kicsit komikusnak tartom, hogy a Magyar Tudományos Akadémia Neveléstudományi Intézetét egyesek itt félhangosan havernak minősítik (Gúr Nándor: Máshol is! - Dr. Harangozó Tamás: A honvédelmi miniszter is!), vagy éppen a nagycsaládosok szervezetét, ahol három gyerek alatt nem nagyon lehet tagnak lenni. Ez azt jelenti, hogy ha valaki, egyébként jelenleg az elnök egy pedagógus, három gyereket járat iskolába, akkor átlagosan is húsz évet töltenek el a gyerekei az iskolában. Van egy kis tapasztalata erre nézve. (Bangóné Borbély Ildikó: Nekünk is!) Az összes iskolaigazgató, gimnáziumigazgató kikérhetné magának, hogy önök havernak és baleknak minősítik azokat, akik ebben részt vesznek.
Nem tudom, hogy képzelik azok, akik külön akarják megoldani a köznevelés problémáit. Valószínűleg nem azt akarják megoldani, hanem a politikai pecsenyéjüket próbálják sütögetni (Balla György: Úgy van!), erre is van lehetőség ebben az országban, hiszen demokrácia van (Taps a kormánypárti padsorokból. - Gőgös Zoltán: Minek örülsz?), de szerintem ezt válasszuk külön (Zaj az MSZP padsoraiban. - Az elnök megkocogtatja a csengőt.) attól a komoly szakmai munkától, amit, úgy gondolom, el lehet végezni. Nélkülünk nem fog menni, képviselő úr! Önökkel nem ment, nélkülünk meg nem fog menni!
Beszéljünk néhány szót a központosítás problematikájáról! Már említettem, hogy a Nemzetgazdasági Minisztérium által átvett szakképző intézmények 40 oktatási centrumon keresztül szervezik a köznevelés egyharmadának munkáját. Szerintem ez egy követendő modell. A közeli jövőben államtitkár úr fog majd beszélni a jövőről; bízom benne, hogy nagyobb népszerűséggel az ellenzék soraiban, mint ahogy erről most én beszélek. Én néhány irányt szeretnék csak meghatározni arról, hogy hogyan is lehet úgy átszervezni az intézményfenntartást, hogy 2016 szeptemberétől már ebben a rendszerben tudjanak elindulni az iskolák, és abban ez a decentralizálás érvényesüljön. A bürokrácia, annak mérséklése kapcsán szerintem olyan jelentős lépéseket tettünk már, amit nem is szeretnénk semmiképpen visszacsinálni.
Az önértékelésben, mindabban a papírmunkában, ami megnehezítette ennek az ügynek a valóságos értelmét megragadni, vissza kell lépnünk. Az egyik olyan intézkedés, amit én a tegnapi menetrenddel, útmutatóval aláírtam, az az, hogy… (Zaj az ellenzéki padsorokból.) Ha nem figyelnek, akkor nem fogják tudni továbbmondani a választóiknak! (Nagy zaj. - Gyöngyösi Márton: Értelmezzük éppen!) Akik hét évvel nyugdíj előtt vannak, azoknak nem kell minősíttetni magukat, hanem automatikusan a pedagógus II. kategóriába kerülnek. (Gőgös Zoltán: És ezt miért most találjátok ki?) Azoknak mondom, akik idefigyelnek. Akiket pedig ideiglenesen minősítettünk a pedagógus II.-ben, hiszen olyan szakmai kvalitásaik voltak, hogy szükség volt a munkájukra, azok minősítés nélkül is benne maradhatnak a pedagógus II.-ben természetesen. Ez szerintem egy jelentős előrelépés.
A legfontosabb, amit tervezünk - ehhez törvénymódosításra van szükség, és itt még meg kell vívnunk néhány csatát -, az az, hogy a minősítés kötelező voltát 2018-ig eltöröljük. Ez egy lehetőség lesz. Aki úgy gondolja, hogy minősítené magát, és bele szeretne kerülni a következő kategóriába, a pedagógus II.-be, az majd eldönti, hogy ő kívánja-e ezt vagy nem, aki nem kívánja, azt nem fogjuk minősíteni ebben az ügyben.
Önök már hallották azt a hírt, hogy azokkal a milliárdokkal szemben, amit önök kivettek ebből a rendszerből, a szocialisták kivettek ebből évente 17 milliárd forintot, most éppen a legutóbbi kormányülésen az a döntés született, hogy 38 milliárd forint plusszal rendelkezünk ebben a félévben a finanszírozáshoz. (Dr. Varga László: És kivettetek százat!) A tanév végére pedig szeretnénk azt az új finanszírozási rendszert a kormány elé terjeszteni, amely, bízunk benne, hatékonyan tudja működtetni az iskolákat. Újra felvetném azoknak, akiknek netán mégis van szakmai érdeklődésük, hogy a vegyes fenntartást együtt kell átgondolnunk.
A végére hagyhattam azt, ami a legfontosabb ma a szülőknek és a diákoknak: ez nyilván az a mondat, amikor diákok arról beszélnek, hogy sokat kell tanulni. Szerintem ezt a megfelelő súlyán és helyén kell kezelnünk. De azt a tananyagot, ami a Nemzeti alaptantervben van, akkor van értelme újra górcső alá venni - mi természetesen folyamatosan felülvizsgáljuk és tanulmányozzuk, hogy e tanterv bevezetése milyen pluszterheket jelent diákokra és tanárokra -, ha azon gondolkodunk, hogy hogyan akarjuk mindezt megtanítani az iskolákban. Amikor beszéltünk a kilencosztályos általános iskoláról javaslatként, tervként, és döntést is hoztunk arról, hogy ebben a ciklusban ezt nem kívánjuk bevezetni, akkor egy olyan vitát akartunk elindítani, amely arról is szól, hogy milyen rendszerben tanítsuk meg ebben a kilenc évben mindazt, ami a Nemzeti alaptantervben van. A javaslatunk az, hogy érdemes azon gondolkodni, hogy az első három év valóban az írásra, olvasásra koncentráljon, a beszédkészséget erősítsük, és a közismereti tárgyaktól kíméljük meg a gyermekeinket. A második három évnek lehet ez a feladata, és a hatodik osztály után érdemes azon gondolkodni, hogy talán valamifajta pályaorientáció már lehetséges legyen.
Azon is érdemes gondolkodni, hogy ha meghallgatom az „égig érő” gimnáziumok képviselőit, akik ma Magyarországon az elitgimnáziumokat képviselik, ők azt mondják, hogy számukra a Nemzeti alaptanterv megtanítása semmifajta problémát nem jelent, miközben egy hátrányosabb helyzetű térségben ez nyilvánvalóan másként van.
(13.20)
Tehát érdemes azon is gondolkodni, hogy hogyan osszuk el a tananyagnak a terhelését, ha nem is iskolákra, de mindenképpen a hátrányosan induló csoportokra nézve érdemes azon gondolkodni, hogy hogyan használjuk fel a nyári szünidőt arra, hogy bizonyos dolgokat, amik a köznevelés rendszerében az iskolaévben elmaradnak, azokban pluszlehetőséget adjunk azoknak, akiknek erre szükségük van. Ez a tanévnek a felosztásáról is szólhat.
Az a jó hír mindenképpen idekívánkozik a végére, hogy a következő európai uniós fejlesztési időszakban, ami már elindult, és részben a kiírások is megtörténtek, 230 milliárd forintot kívánunk fordítani az iskolák infrastruktúrájának és humán kapacitásának a fejlesztésére. Ehhez a 230 milliárd forinthoz még szeretném jó hírként hozzátenni, hogy ebből nagyon keveset szeretnénk azoknak a szakértőknek adni, akik a korábbi rendszert felállították, illetve javasolták, hogy azt állítsuk föl. Köszönöm a figyelmüket. (Taps a kormánypártok soraiból.)
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
