DR. HOFFMANN RÓZSA
DR. HOFFMANN RÓZSA
DR. HOFFMANN RÓZSA (KDNP): Megpróbálnám. Nagyon nehéz túlkiabálni persze itt a férfiak harsogását, de azért megkísérlem a lehetetlent.
Nos, ha csak 1990-ig megyünk vissza, milyen utat mutatott az MSZP, illetve azok a kormányok, amelyek a közoktatást, köznevelést - akkor még közoktatásnak hívtuk - irányították? Elbocsátott tanárokat. Hallottunk itt számokat mintegy 16-17 ezerről. Mutatott olyan utat is, hogy megemelte minden egyes pedagógus heti kötelező óraszámát heti két órával, anélkül, hogy ehhez fizetésemelést rendelt volna. Nem követték ezt az intézkedést sztrájkok és tüntetések. Elvették a pedagógusoknak és másoknak is a 13. havi fizetését, ezzel mintegy 17 milliárd forintot vontak el a közoktatásból, amit mi visszatettünk. És sorolhatnám a problémákat, a gyengülő eredményeket, a közoktatási rendszer teljes szétzilálását. Aki figyelt Balog Zoltán miniszter úr expozéjára, ott sorban egymás mellé tette azokat a jeleket, ami miatt 2010-ben változtatnunk kellett. Ezért ez a vitanap talán ne útmutatás legyen, hanem legyen az, aminek lennie kell, eszmecsere, konzultáció arról, hogy hogyan tovább, mit kell csinálni, hogy azok a kétségtelenül meglévő problémák, amelyek miatt most itt összeültünk, javuljanak.
Szeretném a mondandóm elején még leszögezni, hogy a Kereszténydemokrata Néppárt számára és magától értetődően a szövetséges nagyobbik párt, a Fidesz számára is a köznevelésben a legfontosabb érték a gyermek. Éppen ezért neveztük a 2011-ben néha ironikusan emlegetett köznevelési törvényt köznevelésnek, mert nevelni köztudottan a gyerekeket lehet. Számonkérni bizonyos mondatok hiányát teljesen fölösleges, amikor a Fidesz-KDNP-kormány minden intézkedése a gyerekek javát szolgálja. Azt hiszem, nem kell itt bizonygatni azt a családpolitikát, amely pont azt a célt szolgálja, hogy a gyerekek ne éhezzenek, hogy jobban éljenek. És ugyanígy az iskolarendszerben is tisztában vagyunk azzal, hogy ha történetesen a pedagógusok élethelyzetén javítunk, ez is a gyerekek érdekét szolgálja, mert a jobban fizetett, jobban megbecsült tanárok a gyerekekkel eredményesebben tudják a pedagógiai munkát végezni.
A másik ilyen alapvetésünk, hogy megbecsüljük, tiszteljük a tanárembereket, fejet hajtunk előttük, és azt hiszem, hogy a 2010 óta megkezdett politikánk, a pedagógus-életpálya, az itt már számokkal többször alátámasztott és bebizonyított fizetésemelés mind-mind azt igazolja, hogy kiemelt figyelemmel van a kormányunk a pedagógusokra, és értékeljük a munkájukat. Tisztában vagyunk azzal, hogy a jó iskola legfontosabb alapfeltétele a jó pedagógus, a jól megfizetett, megbecsült pedagógus - mi más szolgálja jobban a gyerekek érdekét, mint ez?
De nézzük akkor a mai helyzetet, ami miatt ezt a vitanapot kezdeményezték. Ahhoz, hogy a helyzetet tisztán lássuk, egy kicsit érdemes visszatekinteni. Ígértem, hogy nem fogok hatvan évre, pláne nem száz évre visszamenni, csak a kilencvenes évekig. A kilencvenes évek elején alakult ki az az oktatási rendszer, amely háromféle fenntartót tett lehetővé a köznevelés, a közoktatás rendszerében, így a települési önkormányzatokat, az egyházakat és emellett magániskolák létét is lehetővé tette. Itt most az önkormányzati iskolarendszerről engedjenek meg néhány szót.
Az önkormányzatok voltak tehát a fenntartók, közel háromezer települési önkormányzat a több mint ötezer iskolánál. Nem vitatva az önkormányzati testületek, polgármesterek jó szándékát, iskola iránti elkötelezettségét, mégis azt kellett tapasztalnunk, hogy ez az önkormányzati rendszer ahelyett, hogy összetartott volna és jobban szolgálta volna a gyerekek egyenlő esélyének a mindenki által tiszteletben tartott és követendő célját, egyre jobban széjjelment, egyre jobban nőttek a különbségek az iskolák között mind anyagi tekintetben, felszereltségben és természetesen az oktatás színvonala tekintetében is.
(15.40)
Az önkormányzatok mintegy 50 milliárd forint adósságot halmoztak fel akkor, ami az elmúlt évekre 1300 milliárd forint adósságra nőtt. Ez azt jelenti, hogy az önkormányzatok néhány kivételtől eltekintve csődbe mentek. Ha egy intézmény fenntartója, jelesül az önkormányzat csődbe megy, akkor értelemszerűen csődbe megy a fenntartott intézmény is. Ennek a látható jelei természetesen különbözőek megyénként, városonként, de a tény önmagáért beszél.
Milyen látványos jelei voltak ennek a csődnek? Sorra szűntek meg a szakkörök, elsősorban a vidéki iskolákban. Nem egy, hanem több tucat, több száz olyan iskola volt, ahol egyetlenegy szakkört sem tudtak tartani, pedig jól tudjuk, hogy a szakkör az iskolai pedagógiai munka egyik ékes színfoltja. Bezártak, megszűntek az iskolai kórusok, az énekkarok, a diákszínjátszás. Nagyon leszűkült, sok helyen megszűnt minden iskolai sportolási lehetőség. Az elszegényedett önkormányzatok alig bírták fenntartani az iskolai étkeztetést, és szociológusok tanulmányai, pedagógusok tapasztalatai mind azt mutatták, hogy óriási mértékűre növekedett a gyerekszegénység, a gyerekek nem megfelelő étkeztetése. Megjegyzem, hogy ezeket a problémákat mi orvosoltuk, hiszen ma már a gyerekek óriási nagy többsége ingyen étkezik az iskolában, és nem egy olyan iskola van, ahol a választható szakkörök száma ötven és száz között mozog, ezáltal színessé, széppé téve a gyerekek délutáni elfoglaltságát. Ezek természetesen nem kötelezőek, kiki az érdeklődése alapján jár ide. Mi ez, ha nem egy gyerekközpontú iskolarendszer?
De folytatom még a hiányjeleket. Szinte megszűntek a nyári étkeztetés lehetőségei, szintén anyagi okok miatt. A nyári táborok egymás után zártak be. S bizony ezerszámra voltak olyan pedagógusok, akiket az önkormányzati pénzhiány miatt törvénytelenül úgy foglalkoztattak, hogy tíz hónapos szerződést kötöttek velük, ezáltal megspórolván kéthavi nyári fizetést. S ami megint nagyon fájdalmas, és az oktatás színvonalára nézve is nagyon negatív: ismét megszaporodtak a képesítés nélküli pedagógusok. Ennek oka egyrészt az volt, hogy így anyagilag megint csak a fizetésben sokat tudtak spórolni.
S akkor nézzük, hogy mi volt a szakmai oldalon. A fenntartónak vannak szakmai irányítási lehetőségei. Ahol az önkormányzatoknak, elsősorban a kistelepüléseken, nem volt olyan pedagógiai tudással, kompetenciával rendelkező embere, ha szabad így mondani, humán erőforrása, ott jó szándékkal ugyan, de mégiscsak a szakmai irányítás feladatát nem tudták megfelelő színvonalon ellátni. És megjelent az a tendencia is, hogy jóllehet a fenntartónak nem volt joga beleszólni az önállónak hirdetett iskolák életébe, bizony egyre többször rákényszerítettek az iskolákra olyan szakmai elgondolásokat, amelyeket az iskolák kényszerből hajtottak végre. Ezért az a sokat hangoztatott iskolai szakmai autonómia, ami óriási érték kellene hogy legyen, bizony nagyon sok esetben sérült. Ennek gazdag irodalma van, érdemes forgatni a kilencvenes és kétezres évek pedagógiai sajtóját.
E sok probléma eredményeképpen persze tovább gyengültek az eredmények, a 2000-es évek elején megjelent a PISA-sokk, amire késve reagált az akkori kormányzat, és csődbe ment nagyon sok alapítványi iskola, amely orvoslására, átvételére nem volt lehetőség. Mert, mint ahogy miniszter úr mondta az expozéjában, nem volt egyértelmű felelőse az oktatásügynek. Itt a parlament nagytermében is többször elhangzottak azok a problémák, amelyek zömmel Nyugat-Magyarországon jelentkeztek, amikor egy-egy csődbe ment önkormányzat átadta az iskoláját egy fűt-fát ígérő alapítványnak, de a fű és a fa helyett bizony az lett, hogy a pedagógusok félévekig vagy akár évekig nem kaptak bért - nem egy-két nap késéssel kapták meg, hanem egyáltalán nem kaptak -, majd az iskola bezárta kapuját, és mentek a gyerekek, ahová tudtak.
Ilyen problémák az elmúlt években nem voltak. S ezekért a pedagógusokért, ezekért a gyerekekért abban az időben bizony nem vonult senki utcára, és nem sírtak miattuk, és az akkori oktatás irányítója, Hiller miniszter úr is széttárta a kezét, mert nem volt rá jogi lehetőség, jogi eszköz, hogy ezeket a nem egyedi, hanem többszörösen, tucatszám jelentkező negatív fejleményeket javítsák vagy megoldják.
De nézzük az önkormányzati fenntartás másik oldalát is, azt, hogy egyáltalán mit tanítottak ezekben az iskolákban. Mint mondtam, nem volt igazi szakmai irányítás. Olyan korban éltünk, amikor a Nemzeti alaptanterv tananyagot nem tartalmazott, a létező kerettanterv nem volt kötelező, ezért nem volt egy olyan oktatásirányítási dokumentum, amelyből egyértelművé vált volna, hogy mit kell tanítani minden gyereknek és mit nem kell tanítani.
Nem ecsetelem ennek a negatív következményét, mindenki elgondolhatja, csak ideidézek egy néhány héttel ezelőtt látott kis videofelvételt, ahol főiskolás lányokat - hangsúlyozom, főiskolás, tehát érettségizett, értelmiségi pályára készült - lányokat kérdezett meg a riporter, két kérdést tett fel nekik. 1. Mennyi a feszültség Magyarországon a konnektorokban, az áramokban? Nem tudták. Megkérdezte, hogy hány volt, de akkor sem kapiskálták. Ez is nagy baj. Egyébként, ha jól emlékszem, gazdasági főiskolára jártak ezek a lányok. Akinek ennyi műszaki ismerete nincs a XXI. század elején, ott súlyos problémák vannak.
De van még ennél is komolyabb probléma. Minden oktatási konferencia arról is szól, hogy a fiatalokat állampolgárrá kell nevelni, amelynek alapfeltétele, hogy történelmi ismereteik legyenek, hogy tájékozódjanak a világban, a politikai életben. Nos, azt kérdezték tőlük, hogy mikor volt a második világháború. Nem vagyok jó színész, ezért nem kísérlem meg eljátszani azt az arckifejezést, amivel erre reagáltak és a vállukat vonogatták; a lényeg az, hogy nem tudták. Ez a jelenség persze lehet egyedi is, de idehozhatnánk olyan példákat, amikor egy-egy október 23-i ünnepre készülve előszeretettel kérdezik meg riporterek a gyerekeket, a fiatalokat, hogy mit ünneplünk október 23-án, és a válasz 90 százalékban ugyanaz, hogy a vállukat vonogatják. Vagy hogy miért volt lyukas az ’56-os zászló.
Mindenki sorolhatna százszámra, egyetemi oktatók tucatszámra olyan példákat, amely a fiatalok tudásának a hiányosságát mutatják. Ezek visszavezethetők arra, hogy nem volt tartalmi szabályozás, és nem volt ellenőrzés. Ez így nem maradhatott tovább, választani kellett tehát, hogy mit tegyen ezek után 2010-től az újonnan megalakult kormány. Három út közül lehetett volna választani, már ami az iskolák fenntartását illeti. Egy: legyen az önkormányzatoké, mint ahogy eddig is volt, ez kevés vizet fog háborítani. Egyértelmű, hogy nem lehetett ezt az utat választani, hiszen csak az itt felsorolt jellemző tünetek mind azt mutatták, hogy ez így nem mehet tovább. A másik lehetőség az lett volna, hogy vegyék át az egyházak az iskolákat. Az egyházak maguk sem akarták, nem volt akkora erejük, és az ország lakosságának egy része sem fogadta volna ezt jó néven. A harmadik lehetőség a magániskolák rendszere lett volna, amelyek előbb-utóbb, mint hallottuk, bizony tandíjat szednek, mert jól meg akarják fizettetni az általuk nyújtott szolgáltatást. Ez sem volt járható út.
Ezért nem volt más, mint hogy az állam a kezébe vegye az iskolák fenntartását. Nem volt ez egyébként hajánál fogva előrángatott ötlet, hiszen már 2010 előtt megjelentek ezek a gondolatok. Ezért nem is értem, mert éppen Hiller István minisztersége alatt látott napvilágot több olyan kezdeményezés és tanulmány, amely az iskolarendszer többé vagy kevésbé történő államosításáról szólt. Vajon hogy tud most ezzel szembenézni az, aki ezt kezdeményezte a 2010 előtti években, s aki most azt mondja, hogy vissza kell csinálni az iskolák államosítását, amit mi megoldottunk? Hiszen ő is ezt akarta.
(15.50)
Vagy a Jobbik képviselőitől, Dúró Dóra képviselő asszonytól, Ikotity Istvántól is hallottunk ilyeneket, vissza kell adni az iskolákat az önkormányzatoknak. Miért? - mikor egyszer az élet bizonyította, hogy nem működik. (Közbeszólások a Jobbik soraiból.) Kérdezem azt is, hogyan értelmezik az MSZP képviselői azt, vagy a DK, vagy a PM képviselői, Kiss Lászlótól hallottam ma reggel ezeket a szavakat, nagyon hangzatos szép mondat: adják vissza az iskolát a gyermekeknek és a pedagógusoknak. Kérdezem: miért, most kié? (Közbeszólások az MSZP soraiból: A KLIK-é.) Nem a gyermekek járnak oda? Nem a pedagógusok dolgoznak? Vagy talán majd gyermekigazgatók fogják igazgatni az iskolát? És gyermekek fogják fenntartani?
Meglehet ez egy mesevilágban. Ajánlom is a jó tollú kollégáknak, hogy írjanak ilyen meséket. Biztos nagyon tetszetős lesz, de nem fog működni. Ezért tehát bizony mi úgy döntöttünk, hogy az állam veszi kézbe az iskolák fenntartását. És ebben semmi meglepő nem lehetett, hiszen, aki itt volt 2010-ben, a kormány alakuló ülésén és szembesült a kormányprogrammal, vagy később olvasta, annak számára egyértelmű lehetett, hogy a második Orbán-kormány sokkal nagyobb szerepet szán az államnak, éppen azért, mert ez az az intézmény, amely a kiegyenlítést a legeredményesebben tudja megcsinálni.
Na már most, ha az állam átveszi a fenntartást, akkor szükség van egy szervezetre, amely a klasszikus fenntartói feladatokat elvégzi. Azon lehet vitatkozni, hogy ezeknek a megosztása, felsorolása a legjobban sikerült-e vagy hibásan, de hogy ilyen szervezetre szükség van, az biztos. Ezt nem teheti a minisztérium, alkalmatlan rá. Létre kellett hozni egy olyan szervezetet, amely az iskolák fenntartását ezek után elvégzi. Korábban az önkormányzatoknál mintegy 5 ezer tisztviselő, valamivel több mint 5 ezer tisztviselő foglalkozott az iskolák fenntartásával, a KLIK teljes létszáma éppen hogy meghaladta a 2 ezret. Létrejött tehát az iskolákat fenntartó szervezet, amelyet Klebelsberg Kunóról neveztünk el.
Na most, egy ilyen szervezetet létrehozni, ahhoz lehet, hogy évtizedek kellenek, hogy az tökéletesen működjön. (Nagy zaj az ellenzéki padsorokban.) Senki nem állította soha itt a parlamentben sem és máshol sem, hogy hibátlanul és tökéletesen működik ez a szervezet. Nem kell kiabálni, ugyanazt mondom én is, mint amit önök gondolnak. Természetesen nem hibátlan, nem tökéletes a működése, de mindjárt idetehetem, amit Németh Szilárd képviselő úr előttem kettővel tartott felszólalásában mondott, hogy pontosan ez az egyik olyan terület, amelyre a köznevelési kerekasztal hivatott most, hogy ezeket a hibákat kijavítsa.
És ha mindannyian közösen összefogunk, a problémákat közösen megoldjuk, akkor ezek a hibák javíthatók, személycserével, infrastruktúrával és olyan szervezési megoldásokkal, amelyek jobban megfelelnek a ma igényeinek. És itt óriási szerepe van a köznevelési kerekasztalnak, az abban részt vevő sok-sok szereplőnek, mert ők azok, akik a bőrükön érezték a működés hiányosságait. De ide kell hoznom azt, hogy különösen vidéki körzetben, magam is nagyon sok ilyet láttam, bizony azt tapasztaltam, hogy a KLIK a vidéki tankerületekben igen komoly eredményeket hozott. Először is kiegyenlítette a fizetéseket. Megszüntette a legtöbb helyen az áldatlan szerződéseket, amelyek méltatlanok voltak a pedagógusokhoz. Megszüntette a legtöbb helyen, legalábbis jelentősen csökkentette a képesítés nélküli pedagógusok alkalmazását. Megindult tehát az a kiegyenlítődés, amely nem fog egy vagy két év alatt megtörténni, de jó úton haladunk.
Engedjék meg, hogy még egy szót szóljak arról, hogy miért Klebelsbergről neveztük el annak idején ezt az intézményt. (Korózs Lajos: Mert a Horthy-rendszert kell visszahozni.) Klebelsberg Kunó, mint tudják… (Balla György: Tényleg ennyire idióta vagy, Korózs?) Nem is hallottam, hogy mit mondott. (Nagy zaj. - Az elnök csenget.) Higgyék el, meg lehet szokni az ilyen bekiabálást is, most már belelendültem.
Klebelsberg Kunó volt az, aki olyan népiskolai programot valósított meg, amely mögött az a meggondolás állt, hogy ne legyen egyetlen olyan gyerek se Magyarországon, aki legalább fél óra gyaloglással nem éri el a következő iskolát (Gőgös Zoltán: Most is ez lesz, ha nem lesz iskolabusz.), és ezáltal szűnjön meg az az írástudatlanság, ami Magyarországot nagyon mélyen tartotta. És sorolhatnám még Klebelsberg tetteit. Méltó arra a kultuszminiszter, hogy róla nevezzünk el egy olyan fenntartót (Közbeszólás az ellenzék soraiból: Eötvös Józseffel mi van?), amely az ő korszakához hasonlóan az állam felelősségét jelölte ki azért, hogy a gyerekek biztonságosan nevelődjenek, mindenki meg tudjon tanulni írni, olvasni.
Úgyhogy itt van a köznevelési kerekasztal, amely mellett, ha a Jobbik fontosnak tartja, hogy nemzeti konzultációt tartson, még nem tudom, hogy ezt milyen módon képzeli el, de végül is szakemberek nélkül nem lehet ezt a problémát megoldani, a kerekasztalban pedig az Akadémiától kezdve a gyakorló óvónőig, a szülők, a diákok, mindenki ott ül, mindenki a véleményét elmondhatja. És ha ezt türelmesen meghallgatjuk, és nem tételezzük fel, hogy itt van olyan szereplője az egész oktatási rendszernek, aki számára nem fontos a gyerek, akkor hiszem azt, hogy eredményre fog jutni ez a kerekasztal.
Nos, amíg van KLIK, addig talán jó lenne, ha megszüntetnénk azt, hogy szitokszóvá váljon az oktatásban. Hívhatjuk persze akárhogyan, egy biztos, hogy az állami iskolarendszerben fenntartó nélkül nem működhetnek az iskolák. Ennek a fenntartó szervezetnek a racionalizálása pedig folyamatban van. Nagyon bízom abban, hogy az államtitkár úr által kezdeményezett és miniszter úr által felügyelt köznevelési kerekasztal jó megoldásokat fog találni. Azt hiszem, mindannyiunk közös felelőssége, akár politikusok vagyunk, akár szakember vagy mindkettő, hogy ennek a kerekasztalnak a sikeres működését elősegítsük, és talán akkor ilyen megmozdulásokra a közeljövőben nem lesz szükség. Sok sikert kívánok, államtitkár úr. (Taps a kormánypárti padsorokban.)
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
