ANDER BALÁZS
ANDER BALÁZS
ANDER BALÁZS (Jobbik): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Azért azt szögezzük le, hogy aki Magyarországon vagy bárhol másutt a világban alacsony bérszínvonallal és a munkavállalói jogoknak a megnyirbálásával kíván versenyezni, és úgy próbál ide úgymond működő tőkét becsábítani, az nem mást tesz ezzel, mint alapjaiban veszélyezteti a magyar humántőke-képződést. Alapjaiban veszélyezteti azokat a társadalmi újratermelődési folyamatokat, amelyek nélkül ez a nép, ez a nemzet szakadékba fog hullani.
Mire is gondolunk itt egészen pontosan? Itt lehet a válasz, mondjuk, akkor a munkavállalók részéről egy ilyen helyzetre, egy ilyen szituációban az, hogy fogja magát, és lábbal szavaz. Ezt látjuk itt az elmúlt évek során, és lehet azt mondani, hogy hát ez a kivándorlási hullám Magyarországról még mindig nem érte el a romániai szintet. Hát, nagyon szépen köszönjük, de a román szomszéd tehenének megdöglése nem boldogít minket. Innét akkor is elment több mint 600 ezer ember, zömmel egyébként jól képzett és agilis fiatalok.
Aztán milyen választ adhat még a magyar munkavállaló erre a helyzetre? Például azt, hogy nem mer családot alapítani. Ilyen körülmények között, amikor gyakorlatilag bérrabszolgaként van tartva, gyakorlatilag biorobotként van foglalkoztatva a magyar munkavállaló, mint egy modern kori „puszták népe”, ugye Illyés Gyula cselédvilágából kilépve és mostani élethelyzetekhez alkalmazva, akkor nem biztos, hogy ő mer családot alapítani, gyermeket vállalni, mert ilyen körülmények között ezeknek a gyermekeknek a normális felnevelése alapvetően nincsen biztosítva.
Aztán adhatnak egyébként még olyan választ is, mint amilyenek érkeztek itt menet közben a telefonomra, hogy ha mondjuk, kicsit felpaprikázottabb hangulatában találják meg ezt a munkavállalót, akit egyébként, biztos vagyok benne, hogy nem kérdeztek meg az előtt, mielőtt ezt a törvényjavaslatot benyújtották, no, szóval ez a magyar munkavállaló azt is mondhatná, hogy ne máséval verjék a csalánt - már bocsánat! És tessék magukat beleképzelni egy átlagos magyar munkavállaló helyzetébe, tessék elképzelni azt, hogy milyen életkörülmények között kell neki élnie, és akkor fogalmazzák meg ezeket az egyébként nagyon szépen hangzó lózungokat, hogy tulajdonképpen ez a törvényjavaslat nem tesz mást, mint hogy még őket védené.
Itt a törvényjavaslatból még hadd olvassak fel másfél sort, a 4. § (5) bekezdése azt mondja, hogy a munkáltató a közölt munkaidő-beosztást a munkavállaló kérésére vagy hozzájárulásával is módosíthatja.
Tisztelt Államtitkár Úr! El tud képzelni ön egy olyan helyzetet a mai Magyarországon, ahol egzisztenciálisan vannak fenyegetve munkavállalók, ott van, mondjuk, a család fölött Damoklész kardjaként lebeg a hitel, a devizahitel, amiből bizony nem mentették őket meg, fizetni kell a rezsit, taníttatni kell a gyermeket, és azt mondja akkor a munkáltatónak, te, ide figyelj, köszönöm szépen, de ezt így nem fogadom el, én nem járulok hozzá, hogy módosítsuk akkor ezt az időbeosztást. Hát, ha itt nem valamiféle más bolygóról érkezve vagy valamiféle üvegbúra alól vagy valami elefántcsonttoronyból szemléljük a mai magyar valóságot, akkor azt kell mondani, hogy ilyen helyzetet nem lehet elképzelni, mert igenis, hogy a munkáltató rá fogja kényszeríteni ezeket a keményen dolgozó, korán kelő és rettenetes módon alulfizetett magyar munkavállalókat arra, hogy rábólintsanak erre. Például ez is egyik problémánk ezzel a törvényjavaslattal kapcsolatosan.
Nagy általánosságban úgy is fogalmazhatnánk, hogy itt az úgynevezett foglyul ejtett államnak az ideáltipikus megvalósulásával találkozunk, amikor a külföldi multinacionális tőke, illetve adott esetben akár a hazai oligarchák is - gondoljunk csak akkor a véletlenül sem stróman „Pénztáros” Lőrincre, erre a reneszánsz személyiségjegyekkel rendelkező, polihisztori magasságokban szárnyaló valakire, aki képes arra, hogy a saját családi vállalkozásából több milliárd forintot vegyen ki egy évben osztalék formájában, és akkor tegyük azt hozzá, vizsgáljuk meg, hogy ez az ember a munkavállalóit hogyan tartja, milyen körülmények között foglalkoztatja, és mondjuk, mekkora az ő cégeinél alkalmazott embereknek a havi átlagos keresete.
(20.00)
Ilyenkor nyílik egyébként ki a bicska az ember zsebében, és ezt a jelenséget hívják úgy, hogy a foglyul ejtett államnak a jelensége, amikor ezek az emberek vagy éppen ezek a külföldi gyarmatosítók diktálnak, ők mondják tollba ezeket a törvényjavaslatokat, és mondják azt egyébként döbbenetesen pofátlan és elfogadhatatlan módon, hogy ez a magyar munkaerőpiac még mindig nem kellően rugalmas. Hát nem, a fenét nem! Ennél rugalmasabb egyébként ilyen formában már nem lehet, mert akkor tényleg visszatér a cselédvilág, vagy akkor hozzák vissza a rabszolgaságot.
(Az elnöki széket dr. Hiller István,
az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)
az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)
Ezt a munkaerőpiacot olyan formában kellene rugalmasabbá tenni, hogy mondjuk, a részmunkaidőnek az arányát, ami szégyenletes módon nagyon alacsony Magyarországon, valahogyan ezt próbálják meg növelni. És például akkor gyermeket nevelő nők számára is lehetővé téve azt, hogy a családi életet és a munkát, az önkiteljesítést valahogyan könnyebben tudják összeegyeztetni, mert ebben bizony hatalmas nagy hiátus van, hatalmas nagy hiányosságokat látunk itt, Magyarországon.
Mi lenne a megoldás? A Jobbik véleménye szerint bizonyára nem az, bizonyosan nem az, hogy az állami alrendszereket a továbbiakban is olyan mértékben finanszírozzák alul, mint ahogy egyébként azt tapasztaljuk, mint ahogy azt látjuk. Az oktatásügy, az egészségügy és az ezekhez ezer szállal kapcsolódó szociális rendszer, illetve szociálpolitika alulfinanszírozottsága Magyarországon determinálja azt a társadalmi katasztrófahelyzetet, azt a roncstársadalmi létet, amivel most felelős képviselőként mindenkinek találkoznia kell, hogyha kidugja az orrát abból az elefántcsonttoronyból, amibe egyébként most nyilvánvaló módon nagyon könnyen beleszokik az ember.
De mi azt mondjuk innét, ellenzékből, igen, hogy ezt valahogy próbálják meg elkerülni és levetkezni önnönmagukról, és sokkal nagyobb teret kellene biztosítani annak a párbeszédnek is, aminek a hiányáról itt már annyian papoltunk. Ugyanis, hogy itt a szakszervezetekkel, a munkavállalói oldallal nem történt meg a kellő mértékű egyeztetés, az egészen bizonyos.
A megoldás egyébként még az is lehetne akkor vállalati szinten is - és a magyar állam utat tudna mutatni, mondjuk, az ide betelepedett és súlyos százmilliárdokkal adott esetben agyontámogatott multinacionális cégeknek -, hogy a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő fennhatósága alá tartozó cégeknél milyen mértékben növeli, mondjuk, a béreket, vagy meg kell vizsgálni például a Volán-dolgozók esetét, ahol nagyon sokan még mindig nem érik el a bérminimumot, és fogják magukat, mennek. Tudom, igen, 30 százalékkal emelik, de azért azt is tegyük hozzá, hogy itt hét év alatt ezek a munkavállalók elég rendesen ki lettek éheztetve, és ez egy kvázi választási béremelésként is felfogható béremelés volt, ami nagyon szép, nagyon helyes, így kellett volna egyébként már tenni korábban is.
De hogy visszakanyarodjak oda, hogy mi lenne még a megoldás akkor vállalati szinten, például az, hogy normális béreket biztosítanak ezeknek a magyar munkavállalóknak, mert ahogy itt az előző felszólalásaim során elmondtam, míg GDP-arányosan, mondjuk, egy magyar munkavállaló előállítja a németországi szintnek a felét, és akkor tegyük még egyszer azt hozzá, hogy ő 1900 órát dolgozik egy esztendőben, nem pedig 1400-at, de még így is, hogyha lebontjuk munkaórára vetítve, akkor a németországi vagy éppen a holland GDP-szintnek a felét eléri, ennek ellenére a bérek ott vannak a béka hátsója alatt. Ha mondjuk, egy osztrák szinttel vetjük össze, ahol mondjuk, az átlagbér 2300 euró körül mozog, akkor a magyarországi 600 eurós szint szégyenteljes, felháborító, és teljes mértékben elfogadhatatlan.
Éppen ezért nem értjük azt, hogy önök csupán politikai megfontolások alapján miért nem tudják támogatni a Jobbiknak a béruniós kezdeményezését, mert bizony-bizony, nagyon idekapcsolódik ehhez a napirendi ponthoz, ehhez a törvényjavaslathoz ennek az egésznek a felvetése. Akkor nem ilyen törvényjavaslatokkal kellene itt ezeket a hibákat és valóban meglévő munkaerőpiaci feszültségeket kezelni, hanem sokkal inkább olyan módon kellene ezeket megoldani, amelyek a magyar munkavállalók számára normális életet biztosítanának, lehetővé tennék azt, hogy a családjukat biztonságban tudják, gyermekeiket pedig fel tudják nevelni.
És akkor néhány konkrét kérdés, államtitkár úr. Az ön szavait itt a jegyzőkönyvek őrizni fogják, úgyhogy szeretném, hogyha egészen konkrétan válaszolna arra, hogy itt az óriási béringadozás esetén, amit a munkaidőkeret lehetővé tesz, mikor kapja meg a rendkívüli munkavégzésért járó juttatást a munkavállaló. Milyen formában fogja megkapni, meddig kell egyébként erre neki várni? A munkaidőkeret lejártakor - szól a válasz -, akkor viszont itt van ennek egy alfejezete is: mi van, hogyha ő a kompenzációt szabadidőben kapja meg? Munkajogászok szerint, tessék figyelni, mondjuk, akkor a HR Portalon megjelenő írásokat, szakszervezeti írásokat is, szóval, ezek szerint a szakcikkek szerint könnyen előfordulhat, hogy hét év múlva kapja meg a magyar munkavállaló ezt a kompenzációt.
Jó, én nagyon örülök neki, hogyha államtitkár úr ingatja a fejét, majd válaszoljon is, arra kérem, és akkor az ön szava tulajdonképpen mint valami döntőbírósági szó, az adott esetben itt a munkajogi viták során egyfajta iránytűként szolgálhat a bizony magukat most bajban érző vagy éppen fenyegetve érző magyar munkavállalók számára, mert itt a kérdés az, hogy ha - akkor még egyszer mondom - a kompenzációt szabadidőben kapja meg, akkor könnyen lehet, hogy a következő munkaidőkeret utáni év végén kapja meg. Vannak ilyen félelmek. Hogyha önök ezeket az egyeztetéseket rendesen lefolytatták volna a munkavállalói érdekképviseletekkel, akkor könnyen lehet, hogy ezek a kérdések nem merülnének fel, és még egy olyan szakportálon sem kerülnének napvilágra, mint amilyen a HR Portal.
Ahhoz azonban, hogy ez így megtörténjen, önöknek sokkal komolyabban kellene venni a magyar szakszervezeteket, az egész szakszervezeti mozgalmat, mert hogyha megnézzük azt, hogy a magyar állam mekkora pénzt szán a több százezer magyar munkavállaló, mondjuk úgy, sorsáért felelősséget viselő szakszervezetekre, akkor egy szégyenteljes 4 milliárdos összeget találunk, ami egyébként 1 vagy 2 kilométernyi autópálya, illetve túlárazott kilométernyi vasútvonalnak az ára. Nem azt mondom egyébként, és a szakszervezeti vezetők sem azt kérik, hogy a zsebükbe rakják ezt a pénzt és kvázi állami hivatalnokokká válva őket így fizessék, nem erről van szó. Az intézményrendszert kellene finanszírozni, ezt az egész egyeztetési folyamatot megtámogatni, ami egyébként nemcsak törvények kérdése, hanem szimpla kultúra kérdése.
Nagyon egyszerű a kérdés: mennyire becsülik, mennyire tartják tiszteletben a magyar munkavállalókat, illetve az ő érdekeiket képviselő szakszervezeteket Magyarországon? Erre kellene válaszolni, illetve államtitkár úr, még egyetlenegy kérdés, mert itt elsikkadt, én is beszéltem róla, Szilágyi György képviselőtársam is: hogyan lehet akkor Magyarországon olyan nagy egyenlőtlenség, hogy az ország északkeleti csücskében, akkor Szabolcsban 18 százalék legyen a közmunkások aránya, Győr-Moson-Sopron megyében viszont 0,6 százalék?
Tehát akkor ezt a rejtvényt valahogyan fejtsük meg, mert ezek szerint akkor Magyarországon munkavállaló még mindig lenne, nyilván ezeket képezni kellene, tehát hogyha van munkahely, mint ahogy egyébként akkor feltételezzük, van Győr környékén, hogyha munkahelyek lennének, és önök azt támogatnák, hogy az ország keleti részében vagy a leszakadt válságrégiókban, így például a Dél-Dunántúlon is, Somogy megyében, annak különösen déli részén megtelepedhessenek a valóban értéket teremtő és nem csak a munkásokat kizsigerelő vállalkozások, ha önök jobban odafigyelnének arra a hazai kkv.-szektorra, amelyik egyébként, mondjuk, exportra is képes lenne, akkor könnyen lehet, hogy ezeket a kérdéseket nagyon egyszerűen meg lehetne válaszolni. Akkor nem lenne az országon belül ilyen iszonyatos, hatalmas nagy szakadék mind a foglalkoztatottság, mind pedig adott esetben az egyes megyékben tapasztalható átlagbérek kapcsán, ahol száztizenegynéhány ezer forint, mondjuk, Szabolcs környékén, ezzel szemben meg lehet nézni éppen a budapesti vagy a nyugat-magyarországi átlagbéreket, és én is hozzáteszem: nem az a sok, hanem az a szégyenteljesen kevés, amit akkor Szabolcsban keresnek a magyar munkavállalók (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az időkeret leteltét.) vagy éppen Dél-Somogyban. Köszönöm a figyelmét. (Taps a Jobbik soraiban.)
(20.10)
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
