ANDER BALÁZS
ANDER BALÁZS
ANDER BALÁZS (Jobbik): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt egyre kókadtabb, de rendületlenül kitartó Képviselőtársaim, illetve Államtitkár Urak! Három területről kívánok beszélni a mai vita során: az első a munkavállalók helyzete, a második a közlekedésfejlesztés, a harmadik pedig a vidék, a vidékkel kapcsolatos fejlesztések, illetve az ezzel ezer szállal kapcsolatos integráció kérdésköre lesz.
Itt az elmúlt napokban, de akárcsak a mai napot is ha nézzük, kormánypárti oldalról nagyon sokszor eldicsekedtek azzal, hogy a 2018-as költségvetés a munkából élők költségvetése lesz. Azért ehhez tegyük hozzá azt, hogy már 2015-ben is egy kétkeresős, kétgyermekes családnak a minimális megélhetéshez szükséges összege 255 ezer forint volt, ennyi kellett a létminimumhoz. Márpedig két minimálbérrel, megemelt adókedvezménnyel, illetve családi pótlékkal együtt sem fogja ez 2018-ban elérni a 255 ezer forintos szintet, hanem bizony 10 ezerrel alatta marad.
A garantált bérminimumot kapó, tehát szakképzettséget követelő munkahelyeket betöltő szülők esetén pedig ez az összeg, ami mondjuk, befolyik így a családi kasszába, szintén csak alulról fogja súrolni egyébként a puszta vegetálásnál egy kicsivel többet jelentő társadalmi minimumot. Azt hiszem, hogy ez messze nincs rendben.
Ha a térségbeli államokkal, mondjuk, a tőlünk fénysebességgel elhúzó többi V4-állammal vetjük össze ezeket a számokat, akkor bizony-bizony be kell vallani, hogy van még mit ledolgozni, sőt ez a hátrány egyre inkább csak nő.
Egyébként nincs min csodálkozni, hiszen béremelés ide vagy oda, de az a fundamentalista, neoliberális dogma, ami szerint itt a fő tőkevonzó képességet nem jelenti más, mint az alacsony bérek és a munkavállalói jogok csorbítása, bizony mind a mai napig él és virágzik. Ebben az országban a hatalmon lévő politikai elit fő feladata nem más, mint hogy a transznacionális vállalatok globális értékláncainak alján az alacsony hozzáadott értékű munkahelyeken robotoló bennszülötteket féken tartsák, és ennek a feladatnak egyébként önök jól meg is felelnek.
Ennek szellemében a multik és saját oligarcháik által foglyul ejtett állam tipikus működését modellezve a munkaerőpiaci rugalmasság álcája alatt gyengítették meg például a szakszervezeti jogosítványokat. Pedig a profit nem valamiféle meritokratikus, tehát érdemelvű folyamat révén kerül felosztásra a tőketulajdonosok és a dolgozók között. Nem így van, nyers béralku dönt, mondhatni, hogy az erősebb kutya.
(18.40)
Európa szegényháza maradtunk, lemaradásunk pedig, ahogy mondtam előbb, egyre csak nő, és ebben nagy szerep jutott a szakszervezeti mozgalom szétverésének, meggyengítésének. Míg 2001-ben még 20 százalék körül mozgott a hazai szakszervezeti lefedettség aránya, ez mára 9 százalékra csökkent, szemben az Európa szerencsésebb felére jellemző kétharmaddal. És míg a kollektív szerződéssel érintett munkavállalók aránya Skandináviában 80, addig nálunk csak 25 százalék.
Leépítették ezzel párhuzamosan a munkaügyi ellenőrzés rendszerét is, nem csoda, hogy az elmúlt években 17 ezerről 23 ezer fölé nőtt a bejelentett munkahelyi balesetek száma, és akkor csak a bejelentett balesetekről beszélünk. Sajnos nyomát nem látjuk annak, hogy érdemi változtatásokat kívánnának eszközölni annak érdekében, hogy mindennek véget vessenek. A társadalmi, politikai szabályozás ilyen fokú gyengesége nélkül a tőkelogika azt fogja diktálni, hogy az egyenlőtlenségek egyre inkább növekedjenek Magyarországon is, az elszegényedés a nyugati államokhoz képest egyre inkább nőjön.
A roncstársadalmi létbe kényszerített munka-vállalók - mert bizony nem olyan fényesek ezek a számok a vidéki Magyarországon, mint ahogy önök föl szokták vázolni, hogy mennyit visz haza, mondjuk, egy átlag magyar munkavállaló -, ezek a munkavállalók képtelenek élni még ezekkel a korlátozott jogokkal is.
Legfeljebb a lábukkal szavaznak, tehát kivándorolnak, ha megunják, ha elegük van abból, ami itt folyik. Vagy pedig tanult tehetetlenségbe süppedve tűrik a nyomorult sorsukat, aminek bizony kormánypárti oldalon jó néhányan örülnek.
Számos költségvetési módosító javaslatunk mellett a létrehozandó szakszervezeti fórumnak juttatott állami támogatás talán elmozdulást jelenthetne a normálisabb viszonyok felé. Mit jelentene ez? Életet kell ugyanis lehelni a leépült ágazati párbeszédbizottságokba, de ehhez költségvetési források is szükségeltetnek.
Nagyon szépen kérem államtitkár urat, hogy félremagyarázás ne legyen. Nem a szereplőket kell finanszírozni, nem arról van szó, hogy a Gaskó-félék egy újabb sokmilliós kakukkos órát kirakhassanak a csilivili szakszervezeti irodájuk falára. (Derültség a Jobbik és az MSZP soraiban.) Nem, ilyenről szó nincsen. Viszont az is elfogadhatatlan, hogy a magyar állam csupán évi 4 milliárd forintot szánjon a munkavállalói érdek-kép-vise-letek-re. Ez abszurd. Ebből most már egy kilométernyi vasút sem jönne ki a Budapest-Belgrád vonal hazai szakaszán.
A párbeszéd-intézményrendszert, magát az infrastruktúrát, a szakértőket kellene finanszírozni, akik például a KSH helyett kiszámolják, hogy mégis mekkora a létminimum. Költségvetési forrásokkal megtámogatott jogkört kellene kapniuk, hogy a munkaügyi ellenőrzési szerepet betölthessék vagy jobban betölthessék, mint ahogy az most, napjainkban funkcionál. De szükség lenne arra is, hogy állami feladatokat vállaljanak fel az aktív átképzés, a dolgozói kompetenciafejlesztés és az egyéni mentorálás terepén. Ez pedig mind-mind forrást igényelne. Egyébként nem olyan óriási összegeket, tehát ha a kormány komolyan gondolja azt, hogy a jövő évi a munkából élők költségvetése lesz, akkor nagyon szépen kérjük, hogy ezekre figyeljenek oda, és támogassák ezeket a módosító javaslatokat.
Néhány szó a közlekedésfejlesztésről, hiszen kellően fejlett közlekedés nélkül nem létezik verseny-képes gazdaság, és ha ellehetetlenül a közlekedés, az a vidék halálát jelenti. Márpedig számunkra itt a Jobbik frakciójában fontos lenne a vidéki térségek népességmegtartó erejének növelése. Ennek ellenére továbbra sem látjuk a teljes hálózat 40 százalékát alkotó vasúti mellékvonalak távlati koncepciójának meglétét, annak költségvetési megalapozottságát az előttünk fekvő javaslatban. Nyilván egyébként nem a MÁV felelőssége mindez, hanem olyan közlekedéspolitikai, területfejlesztési feladat, amiről legalább a jövő évi költségvetésben jó lenne valamit olvasnunk.
Ahol pedig nemcsak a további lerohadás meg-gátlására sem elegendő, úgynevezett anyagmentes karbantartást látjuk, hanem a kohéziós alapokból tényleg megépül valami, ott, bocsánat, hogy előítéletes vagyok, de az elmúlt évek gyakorlatának megfelelően jövőre is feltételezhető lesz a pofátlan túlárazás és a haveroknak való pénzosztogatás. Teszik mindezt úgy, hogy a nemzeti közlekedési stratégia részeként kidolgozott országos vasútfejlesztési koncepció egyértelművé teszi, hogy az operatív programok sokszorosan felüljegyzettek. Mit jelent ez magyarra lefordítva? Nincs egyetlenegy elherdálni való fillér sem. Hiszen még az európai törzshálózatba illeszkedő hazai fővonalak rekonstrukciós forrás-igénye is eléri vagy elérné a 3200 milliárd forintot. Így pedig, szigetszerű fejlesztéseket leszámítva, szó sem lesz annak a közlekedéspolitikai célnak a megvalósulásáról, hogy az egész országot átfogó, az egyéni közlekedéssel versenyképes, kiszámítható, rugalmas közösségi közlekedés jöjjön létre Magyarországon.
Lehet ugyan szép célszámokat költségvetésbe írni, támogatjuk is a transzparens infrastrukturális beruházásokat, de ennek van egy-két komoly fel-té-tele. Se az uniós, se a nemzeti forrásokat ne nézzék személyes ajándékpénznek a gázszerelőből lett fideszes oligarchák és egyéb kis gömböcök, ober-stró-man-führerek. (Derültség.)
A hatalmon lévők pedig ne tartsák a markukat a politikának visszaosztandó sarcért, koncért. Akkor talán olcsóbban is épülhetnek új utak, vasutak, több is létrejöhet akkor. Nagyobb megalapozottságot várunk el a nagy közlekedési projektek során, hiszen amíg a Budapest-Pécs menetidő az elmúlt években két és fél óráról majdnem három órára romlott, addig volt olyan vonal, ahol bizonyára egyáltalán nem túlárazott kivitelezés során 10 milliárd forintot szórtak ki minden egyes percnyi menetidő-javulásra - agyrém! -, hozzáteszem, hogy felelősök nélkül.
A hasznosságot messze meghaladó mértékben sokba kerülő tétellel is találkozhatunk a költség-ve-tés-ben. Nem mehetünk el szó nélkül a Budapest-Belg-rád vasút hazai szakaszát érintő anomáliák mellett. Az önök által ideszánt pénzeket módosító javaslatomban szépen el is térítettem, noha esélyét nem látom annak, hogy önszántukból belátnák ennek a már ezer milliárd forintnyi végösszeget közelítő projekt-nek a totális őrültségét. Hatalmas kínai hitelből, a teljes hazai vasútrendszerre fordított éves pénzmennyiség háromszorosából korszerűsítenének egy alig 160 kilométeres részt. Hozzáteszem egyébként, hogy a hazai teljes vasútrendszer több mint 7000 kilométernyi vonalból áll. Tehát akkor tessék aránypárokat fölállítani, azokban gondolkodni, hogy milyen iszonyatos aránytalanságról van itt szó.
A magyar emberekkel fizettetnék meg a kínai gazdasági térfoglalás árát, brutális mértékben eladósítva a költségvetést. Hatástanulmányt pedig még mindig nem láthattunk, hiszen azt voltak szívesek titkosítani. Az egész olybá tűnik, mintha Szijjártó Péter nem is magyar külgazdasági, hanem Kína gyar-mat-ügyi minisztere lenne, aki valami olyasmibe rángatja a bennszülötteket, amiből azok egész biztos, hogy jól nem tudnak majd kijönni. Gigantikus hitelből korszerűsítenének egyetlen vonalat, hogy azt majd külföldi vasúttársaságok használhassák.
A szocialisták annak idején kivonultak a vasúti áruszállításból. Önöknek meg, ahogy látjuk, eszük ágában sincs egyfajta vasúti revízió formájában visszavásárolni az osztrákoktól a MÁV Cargo legalább egy részét. Pedig ha valóban akkora üzlet a kínaiaknak való vasútépítés, ha valóban olyan óriási lesz a forgalom ezen a 150-es vonalon, akkor talán érdemes lenne ezen is elgondolkodni. Látom, államtitkár úr jegyzetel. Azért azt hadd áruljam el, hogy írásbeli kérdést intéztem az ön minisztériumához, amiben azt firtattam, hogy hajlandó-e a magyar állam visszavásárolni a MÁV Cargo bizonyos hányadát. Kerek perec egy másfélsoros válaszban ezt elutasították. Nem értjük egyébként, hogy miért. Ha ekkora volumenű lesz itt a forgalomnövekedés, akkor a legjobb üzletről mondanak le. Nincs itt egy kis koherenciazavar? Szerintünk egyébként van.
(18.50)
Aztán azt is meg kellene vizsgálni, azon is el kellene gondolkodni, hogy a közlekedési költségvetésben a környezetvédelem 2010 óta gyakorlatilag miért ismeretlen fogalom. Van ott ugyan kicsi tétel, átbogarásztam én magam is, de ez messze nem elegendő.
A telített közutak állagromlásának megállítására, ha csak a lyukas hordóba való újabb és újabb pénztöltögetés nem számít annak, se megoldási javaslatuk, se költségvetési forrásuk. Mire gondolok, egészen konkrétan? Amellett, hogy a közúti szállítás a gazdasági fejlődés egyik motorja, a haszna mellett mindenféle nem szándékolt, de mindenképpen velejáró költséget, úgynevezett negatív externáliát termel: balesetek, torlódások, levegőszennyezés. Nehéz tehergépjárművek esetén ez 900 milliárd forint éves viszonylatban Magyarországon, ebből egy csaknem 400 milliárdos tételt az infrastrukturális költségek, az amortizációk képeznek, és ennek majdnem feléért a rajtunk keresztüláramló külföldi tranzitforgalom a felelős. Nemes egyszerűséggel tönkreteszik az utakat. Egyértelmű tehát, hogy a szűkös források mellett - mert a felmerülő igényekhez képest a költségvetésben nevesített majdnem 400 milliárd forintnyi hazai forrás, amit útépítésre, útjavításra és útfenntartásra szánnak, nem tekinthető mégsem a bőség szarujának - prioritás kellene hogy legyen az utak állagmegóvásának a kérdése. Éppen ezért szeretnénk, ha támogatnák azt a költségvetési módosító javaslatunkat, amelyik az intermodális áruszállítást, a kamionok és konténerek olcsóbb vasúti szállítását segítené elő.
Egyébként hadd említsem meg, hogy sokszor milyen farizeus mód viselkednek; tényleg csak egy példát rá. Huhogtak eleget a jobbikos vezetésű Ózdon megvalósuló bizonyos beruházások miatt, de akkor egy szavuk sem volt, amikor a Közbeszerzési Döntőbizottság elbuktatta a Közgép és az olasz Itinera közös pályázatát, amelyik olasz cég egyébként az ottani autópályák egy jelentős részét kezeli, tehát van tapasztalata az ilyesmiben. Ők benyújtottak egy pályázatot az M4-es autópálya egyik szakaszának megépítésére, ezt elutasították, mondván, hogy az túl olcsó, győzzön tehát a csaknem 50 százalékkal, azaz 25 milliárddal drágább ajánlat, pláne, ha az a miniszterelnök új kedvencének a haverjáé. Ha itt tudták két kézzel szórni a pénzt, akkor talán majd támogatják azt a módosító indítványomat is, ami a dél-somogyi települések mellékúthálózatának a kibővítését szolgálná, illetve válaszolnak arra is, hogy mi lesz a kamionáradat miatt tönkretett, de a Dél-Dunántúl számára létfontosságú 6-os főút Barcs és Pécs közötti szakaszának kiszélesítésével, felújításával.
Végezetül pedig a vidékről. A szépülő kormányzati statisztikák mögött a társadalmi valóság nagyon ronda lehet, persze ezzel a vidék fölött helikopterrel átrepülő vagy a kényelmes birtokközpontjukban pöffeszkedő, viszont a vagyonnyilatkozatukból pofátlan módon 300 millió forintot kihagyó és azt egy „na és”-sel elintéző kormánypárti politikus nem nagyon szembesülhet, márpedig az Unió 23 régiója közül a hét hazaiból négy ott van a 20 legszegényebb uniós régió között. A leszakadás egyre nő, hiszen a 19 megyéből tíznek a GDP-je nem éri el az EU-s szint 50 százalékát sem, Nógrád megyéé pedig csak 29 százalékos.
A tartós szegénység különösen Magyarország aprófalvas vidékeire, így szűkebb pátriámra, a Dél-Dunántúlra is koncentrálódik. Itt társadalmi mobilitás inkább csak lefelé lehetséges, mert ki kell jelenteni, hogy a modernizációs átalakulás beragadt. Pedig Magyarországon a XXI. század legfontosabb kérdése az együttélés, az integráció ügye lesz. Csakhogy a gettósodás egyes vidékeken, például az egyre mélyebbre zuhanó Csereháton olyan fokú, hogy az már a közeljövő társadalmi nyugalmát fenyegeti. Bő évezred alatt felhalmozott fizikai javaink és szellemi értékeink lehetnek az enyészeté, ha az illetékesek nem hallják meg a vészharangokat, csak aztán nehogy a magyar államiságért szóljon majd a lélekharang.
Az ország jelentős részén a kistelepülések népességmegtartó ereje döbbenetesen alacsony, a normális életben reménykedő mobil fiatalok elvándorolnak, az elöregedés, az etnikai átrendeződés megállíthatatlan folyamatnak tűnik. A választókerületben, ahol élek, a csurgói és a barcsi járás például még a rossz országos halálozási mutatóknak is a másfélszeresét produkálja. Márpedig adott régió lakosságának struktúrája visszahat a régió társadalmi és gazdasági szerkezetére. És ha az integráció sikertelen és a népesedési csapda ajtaja rázáródik egy-egy régióra, aztán az egész országra, akkor az ezzel járó mellékhatások destabilizálni fogják a társadalmat.
Nos, ez a fenyegetően „komor ló” perspektíva az, ami jó lenne, ha a vidékfejlesztésre jövőre betervezett 250 milliárd forint fölött a gyakorlatban is diszponálók kezét majd vezérelné. Megint csak elő- és azt is lehetne mondani, hogy utóítéletes vagyok inkább, ha rávilágítok, az még nem jelenti a vidék megmentését, ha az összeg puszta nagyságára - egyébként eléggé relatív ez a nagyság - hivatkoznak majd önök. A vidékre szánt pénzek pofátlan ellopásáról Voldemort nagyúr meg az Azkabanba való dél-békési cimborái bizony nagyon sokat mesélhetnének egy antikorrupciós ügyészségen. Nagyon sajnálom, hogy nincsenek itt az érintettek.
Nagyon fontos lesz tehát ezeknek a forrásoknak a leghatékonyabb, a közjót, nem pedig a magánzsebeket gyarapító elköltése. Ha nem rendelkeznek ötletekkel, akkor kiváló képviselőtársam, Magyar Zoltán számos módosító indítványából, amelyek a vidékkel, az agráriummal kapcsolatosak, meríthetnek akár majd ötleteket is, ő megadja akkor a know-how-t.
Látni kell, és a vidék népessége kapcsán különösen kiviláglik, hogy a lakosság egy demográfiailag növekvő és egy demográfiailag csökkenő, zsugorodó populációból tevődik össze, amelyeknek a népesedés által okozott teljesen különböző gondokkal kell megbirkóznia. Drasztikus társadalmi és gazdasági következményekkel kell szembenézni, amelyek megingathatják a szociális és politikai rendszereket is. Amikor az önszegregáló kívülállás kultúrájában élők körében megfigyelhető társadalmi dezintegrációs folyamatok és a népességrobbanás olyan veszélyes robbanóelegyet alkot, ami súlyos nemzetbiztonsági kockázatot rejt magában, amikor legalább 135 ezer veszélyeztetett gyermek él hazánkban, viszont 2300 településen csak heti egy-két nap érhető el gyermekjóléti szakember, akkor a családtervezés, a tudatos gyermekvállalás, a szemléletformálás nem lehetnek tabusított fogalmak.
Igaza volt a borsodi vajdának, amikor azt mondta, hogy a gyermek nem állat, hanem felelősség, és igaza volt Forgács Istvánnak is, aki azt mondta, hogy iskola nélkül fiatalon sokat a nyomorba szülni nem kulturális jog és erény, s hozzáteszem, nyilván az anyaság és a gyermekvállalás szent dolog. Nagyon jó lenne, ha erről mindenki így gondolkodna. Éppen ezért mondjuk azt, és indítványozzuk is, hozzáteszem, a költségvetési módosító javaslatainkban, hogy amikor tényleg nincs remény, amikor a gyermek megmentéséről van szó, amikor ki kell emelni abból a közegből, ahonnét nincs jövő, ahonnét nincs felemelkedés, akkor igenis szükség lenne a bentlakásos iskolák megteremtésére és azok költségvetési finanszírozására.
Már hallom is a vádat, hogy mi gonosz módon el akarjuk szakítani a gyermekeket a szüleiktől. Szó nincs ilyesmiről! Hozzáteszem, a Jobbikban is azt gondoljuk, hogy a korai prevenció a legjobb dolog. Igen, be kell vonni a szülőket, be kell vonni az egész családot a szemléletformálásba, ezért is szeretnénk azt, ha olyan feladatokra, mint például a nagyon tiszteletre méltó és missziónak fölfogható „Biztos kezdet” gyermekházak programjára jutna a jövő évi költségvetésben némileg több forrás, hiszen azt gondolom, és ezzel talán kormánypárti képviselőtársaim is egyetértenek, hogy az általam előbb elmondottak alátámasztják azt, hogy jóval nagyobb volumenre lenne szükség, nem csak 2600 ember bevonására ezekbe a nagyon pozitív, nagyon előremutató programokba, hiszen a jövőnk a tét. Nagyon szépen köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps a Jobbik soraiban.)
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
