DR. LUKÁCS LÁSZLÓ GYÖRGY
DR. LUKÁCS LÁSZLÓ GYÖRGY
DR. LUKÁCS LÁSZLÓ GYÖRGY (Jobbik): Köszönöm szépen a szót. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Az egészségügy fejezeteivel, magával az egészségüggyel és a 2018. évi költségvetési-törvénytervezetnek az ezt érintő részével kívánok foglalkozni. Talán akkor vagyunk helyesen eljárók, és akkor látjuk helyesen magának az egészségügynek a problémáját, ha azt dinamikájában nézzük, hiszen maga a törvényjavaslat, maga a költségvetés tervezete egy pillanatfelvételt mutat arról, hogy milyen tervek vannak, milyen problémákat kell megoldani, és erre milyen források állnak rendelkezésre. De sokkal fontosabb, ha ezt egyrészt egy nemzetközi, másrészt egy hazai trendbe, egy dinamikus közegbe illesztjük bele.
Itt a közkiadásokról kell beszéljünk, hiszen maga a költségvetés mindig annak a közkiadási oldalát jelenti. Tehát a nemzetközi trendek azt mutatják, hogy egy folyamatosan elöregedő társadalomban, egy technológiai nyomás mellett egy állandó lépéstartásra van kényszerítve valamennyi kormányzat, és nemcsak a fejlett államok, de a nálunk sokkal fejletlenebb államok is egy állandó nyomás alatt vannak, hiszen lépést kell tartani magával a technológiai fejlődéssel.
Ha ezt ugyanúgy hazai kontextusba beültetjük, akkor látható, hogy egy távolabbra kitekintésnél egy 2010-et megelőző, de akár a rendszerváltozástól számított időszakot is figyelő kitekintéssel megállapítható, hogy a magyar egészségügy lényegében ebben a forrásigényességben, technológiaigényességben mindig futott a szekér után, és próbálta utolérni a technológiának, illetve a közkiadások emelkedő mértékének a szekerét.
(17.50)
Több-kevesebb siker övezte az útját különböző kormányoknak, viszont jól látni, hogy a gazdasági világválság ebben egy nagy megtorpanást eredményezett, és az egészségügy nemcsak a szocialista kormányzás alatt, hanem a gazdasági világválságból kilábaló polgári kormány alatt is háttérbe szorult azoknál a területeknél, ahova tartani kívánták a lépést.
Nagyon egyszerű megnézni az OECD-sta-tisz-ti-kákat. Mindenhol egyébként visszalépés volt a közkiadásokban, és mindenhol egy visszavágás volt, egy megszorító politika érvényesült az egészségügyi ellátórendszerben. Ez alól talán Magyarország sem volt kivétel. Itt értünk el arra a szintre, hogy a 2010-es években, 2010-11-12-ben egy, az európai és a környező országok szintjén is nagyon alacsony nemzetiössztermék-arányos ráfordítással találta meg Magyarországot. A számok eltérnek, de abban megállapodhatunk, hogy 4,9 százalék az a reális szám, a GDP-nek kevéssel az 5 százalék alatt maradó számösszege, amely a közkiadásokat takarta. Ez egyébként egy viszonylag alacsony szám, éppen ezért érdemes a dinamikáját vizsgálni az elmúlt éveknek. Bár ellenzéki politikusok ritkán szokták azt mondani, de látszik elmozdulás pozitív értelemben, nemcsak nominálisan, hanem reálértékben is az egészségügyi ráfordításokban.
Ha az ember egy kicsit önző, büszkélkedő vagy dicsekvő szeretne lenni, akkor azt kell mondani, hogy az ellenzék hangját hallották meg. Bízom benne, hogy nem az ellenzék hangját, hanem a szakma egyöntetű véleményét hallotta meg a kormány azzal, amikor fokozatosan fordította saját tekintetét az egészségügy felé, és az egészségügyi közkiadások emelése mellett döntött. Természetesen a jelenlegi helyzet ahhoz hasonlít, talán a vizes vb nyelvére lefordítva könnyebben érthető, hogy ha a magyar egészségügyet úszónak tekintjük, akkor megtanulta a bukófordulót, és már tisztességesen ugrik fejest, azonban a Hosszú Katinka által diktált tempótól nagyon-nagyon messze van. Nagyon sok fejlesztés, nagyon sok pluszforrás és figyelem szükséges ahhoz, hogy egyáltalán egy európai átlagra vagy egy jó színvonalra fel lehessen hozni a magyar ellátást. Minden pénzügyi mutató, eredményességi mutató, bármilyen olyan mutató, amellyel az OECD nemcsak a közkiadásokat, hanem az egészségügy teljesítményét, az ellátórendszer teljesítményét tudja mérni… - mindenben óriási lemaradást kell behozni. Nem azt mondom, hogy ez a jelenlegi kormány sara.
A jelenlegi kormánynak talán ebben ott van átgondolnivalója, hogy mikor és hogyan fogott hozzá, hogy a meglévő bajokat orvosolja, ugyanis eltelt hét év a kormányzásból, egymás utáni megszakítatlan kormányzásból, és talán a hatodik év végére jutottunk oda, hogy a kormány érdemben elkezdett foglalkozni azzal, hogy az egészségügyben valamit tenni kell. Talán lehet, hogy a választási ciklusoknak gyakrabban kellene bekövetkezniük, és akkor minden kormány és minden politikai erő arra lenne rákényszerítve, hogy az egészségügyhöz folyamatosan hozzányúljon és több forrást szánjon rá. Nem tudom, melyik lenne az előnyösebb, ha mindig egy egészségügyi vénával gondolkoznának vagy hamarabb lennének mindig a választások, mert talán ez lehetne az, amivel több forrás juthatna az egészségügynek.
A fő kérdés az, hogy miért kellett hét évig várni arra, a dolgozóknak miért kellett hét évig várnia, az alrendszernek arra 2010 után, hogy egy érdemi fejlődés útjára léphessen az egészségügy, amelynek lesznek buktatói. Biztos vagyok benne, hogy az egészségügyi béremelés, ami nem életpályamodell, és ez az első kritika, mert életpályamodellre lenne szükség, hogy az „Egészséges Budapest” program elköltött pénzei remélhetőleg nem korrupcióval lesznek érintettek. Ez is egy buktató lehet, hiszen óriási pénzekről, óriási infrastrukturális beruházásról van szó, és bármilyen nemzetközi mértékadó szervet megkérdez az ember arról, akkor azt fogják mondani, hogy az építkezési beruházások a korrupcióval a legjobban érintettek. Ezek a jövőben eldöntendő kérdések.
A kormány jelenlegi intézkedéseire azt lehet mondani, hogy az irány talán mutat arrafelé, amerre ki lehetne jutni az alagútból. Nagyon reméljük, hogy a tempó kellően gyors lesz, és ennél még gyorsabb tempóra is van szükség, és nagyon reméljük, hogy az alagút végén a fény nem a közeledő vonatot jelenti, hanem a kijutás lehetőségét.
Ami a jelenlegi költségvetés sorainak a kritikája lesz, az, hogy talán nincs benne - és talán államtitkár úr meg tud cáfolni, ha mégis benne van -, az a kórházi adósságállományi sor, amivel minden észszerű embernek számolnia kell. Ugyanis ez összefügg a finanszírozási díjakkal, azzal, hogy mennyit bocsátunk az egészségügyi ellátórendszer egyes szereplőinek, legyen szó az alapellátásban dolgozó háziorvosokról, legyen szó a háziorvosi ügyeletről, a járó-beteg-szakrendelő pontértékéről vagy a fekvőbeteg-ellátásban erre szolgáló finanszírozási díjról.
Nem látszódik sem a kórházi adósság felszámolásának a módja, pont a finanszírozási díj emelésével, de nem látszódik az sem, hogy a kormány előre tervez arra, hogy ebbe a rendszerbe ismételten a jelenlegi finanszírozási színvonal mellett önteni kell bele majd megint a pénzt, hiszen ezek a kórházi adósságok annak ellenére, hogy próbáltak strukturális kiigazításokat, finanszírozási kiigazításokat véghez vinni, megmaradtak, halmozódnak, nőnek, és továbbra is egy olyan jelenség, ami, úgy tűnik, nem tűnik el. Jó gazda gondosságával valahol számolni kell vele, és egy adóssági sornak benn kellene ebben lennie.
Ami a finanszírozási díjakat jelenti, ebben sem látok emelést. Nagyon szívesen látnám, hogy a háziorvosi ügyeleti ellátásnak, azt hiszem, 32 forintos normadíját meg lehetne emelni, és egyébként erre van jobbikos módosító javaslat. Ha megtetszett, akkor szívesen vesszük, ha támogatják. Például meg lehetne emelni egy 5 milliárd forinttal egy olyan színvonalra, amivel a háziorvosi ügyeleti ellátó szolgáltatók tisztességgel el tudnák látni a munkájukat, orvost is találnának, és az ellátás is biztosított lenne. Szintén nem egy óriási összeg.
A finanszírozási díj emelkedésénél, kérem, államtitkár úr, ne mondja el azt az EMMI és Ónodi-Szűcs államtitkár úr által hangoztatott véleményt, ez egyébként valójában emelkedett, hiszen ha ebbe belenormáljuk a fizetésemeléseket, akkor a finanszírozási díj most nem 180 ezer forint, hanem ennek most már 200 ezer forintos díját lehet számolni. Nem azt szeretnénk látni, hogy a béremelést normáljuk bele, hanem mindazt, ami a kórházi tevékenység ellátásához szükséges, és a finanszírozási díj ezt akarja, annak az emelkedését szeretnénk látni. A bér egy teljesen más kérdés. Éppen ezért is lett volna helyes megközelítés, hogy egy életpályamodellt vezetnek be az egészségügybe, mert akkor ezt az összemosódást megakadályozta volna.
Nagyon fontos az is, hogy szintén nem tudtunk eltávolodni a forrásoldali, tehát a bevételek rendbetételétől. A magyar egészségügynek ahogy én látom a finanszírozását, a hozzájárulásból finanszírozott egészségügy áttért egy adókból finanszírozott egészségügyre, ami az adókból, az államnak a központi adójukból finanszírozott rendszerként egy óriási kitettsége van az állam mindenkori gazdasági teljesítményének, a gazdasági szereplők teljesítésének. (Sic!) Így újra kellene valahol gondolni azt, hogy a hozzájárulás, illetve az adó aránya miként helyes, és miként biztosítható az egészségügy hosszú távú gazdálkodása. A nemzetközi módszertan ebben mégiscsak a hozzájárulás alapú közfinanszírozott egészségügyet vagy túlnyomó részben a hozzájárulás alapút veszi irányadónak. Ami szintén hiányzik benne, az a gyógyszertámogatások magasabb szintű emelése. A Jobbiknak egy határozott elképzelése van, ami arról szól, hogy a gyógyszertámogatások keretében nem életkor, nem egyszerűen nyugdíjas státusszal kell szelektálni és meghatározni a különbségeket, hanem úgy kell támogatni a magyar állampolgárokat a gyógyszerköltéseikben, hogy ez igazodjon az ő egészségi állapotukhoz. Ennek pedig egyetlenegy jó fokmérője van, azokat a krónikus betegeket, illetve azokat, akik gyermekeket, kisgyermekeket nevelnek, őket kell valamilyen módon a gyógyszertámogatásban kedvezményezetti pozícióba hozni, hiszen tőlük várható az, hogy a gyógyszerfelhasználásuk, a gyógyszerköltéseik vagy állandóak, vagy növekvő mennyiségűek lesznek, éppen ezért segítségre inkább ők szorulnak abban, hogy az állam helyettük terhet viseljen. Ez a trend Magyarországon szintén ellentétes a nemzetközi trendekkel.
Fontosnak tartom megjegyezni, hogy a Jobbik javasolja azt is, hogy a civil szervezetek, amelyek rendkívül sokat visznek a vállukon az egészségügy állami funkcióinak az átvállalásában vagy a kiegészítésében, kapjanak hangsúlyosabb lehetőséget azzal, hogy növeljük a költségvetési támogatásukat. Lényegében 20 millió forintos tételekről beszélünk, elenyésző költségvetési tételekről, ami viszont ezeknek a civil szervezeteknek nagyon fontos támogatás. Az asszisztált reprodukció a szokásos, amely mellett mindig kiállunk, volt benne emelés. A lakosság és egyöntetűen a társadalom sokkal nagyobb emelést, nagyon keretet szeretne biztosítani arra, hogy a vágyott gyermekek végre megszülethessenek.
Az „Egészséges Budapest” tervvel kapcsolatosan indítványoztuk, hogy például a Jahn Ferenc Kórháznak, amely nagyon nehéz helyzetben van, legyen egy pluszlehetősége az előrelépésének és egy plusz támogatási összeget kaphasson. De amiről talán nem esett szó, és ezt zárójelben a vége felé mégis el lehet mondani, hogy túl azon, hogy arról beszélünk, hogy a finanszírozását hogy lehet megoldani az egészségügynek, honnan lehet pluszforrást bevonni, honnan lehet esetleg a kiadási tételeket csökkenteni, nagyon fontos, hogy nem beszélünk arról, és talán nem is biztos, hogy a költségvetési vita terepe ez, hogy milyen strukturális átalakításokat lehet végrehajtani a rendszerben, hiszen a rendszer a jelenlegi formájában nagyon sok helyen pazarol.
(18.00)
Nagyon sok helyen háromszor-négyszer hatékonyabban tudna dolgozni, sokkal hatékonyabban tudna működni. Így ezek az átalakítások, strukturális átalakítások elengedhetetlenek lennének ahhoz, hogy helyes finanszírozási következtetéseket vonjunk le. Tehát jelenleg úgy néz ki a rendszer, hogy öntjük, öntjük, öntjük azt a pénzt, ami kell, sokkal többet kellene, de közben nem nézzük azt, hogy ahová tesszük, ott valójában jó hatékonysággal kerül-e felhasználásra.
A kormány még mindig adós abban, hogy áttekintse ezt, és engedjék meg az önök kritikájának, én ezt már több helyen elmondtam szakmai berkekben is, hogy én Orbán Viktor első, vagy most második és harmadik kormányának ott láttam az igazi komoly hibáját az egészségüggyel szemben, hogy önök minden társadalmi felhatalmazást megkaptak ahhoz, hogy az egészségügyben, amelyben most már 27 éve várat magára a rendszerváltás, tehát ebben az egészségügyben önöknek minden társadalmi felhatalmazásuk megvolt ahhoz, hogy helyes irányba változtassanak. Megvolt a politikai, megvolt a közjogi felhatalmazásuk, úgy gondolom, hogy megvolt hozzá a kellő szakértelem.
Önök ezeket a módosítási lehetőségeket elmulasztották, és most ott állunk, hogy elképzelhető, hogy nem lesz olyan társadalmi felhatalmazás, amellyel majd lehet érdemben javítani ezen a rendszeren, és ez viszont évtizedekre fogja meghatározni az egészségügyünk rendszerét. Korlátok közé, kényszerpályára fogja fordítani, és az lesz, hogy egy ilyen költségvetési vitában legfeljebb 1-2 milliárdról vagy 10-20 milliárdokról fogunk beszélni, és nem arról, hogy hatékonyan szerveztük volna meg, nem arról, hogy egyébként egy finanszírozható és hosszú távon fenntartható és költséghatékony egészségügyet építettünk-e.
Tehát a kritika ennek szól, a kritika annak szól, hogy ennél egy jóval nagyobb tempót lehetett volna diktálni, sokkal hamarabb kellett volna ébredni abban, hogy az egészségügyben rendet tegyünk. Köszönöm szépen. (Taps a Jobbik soraiban.)
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
