A románok. Sbiera Jánostól és Marian S. Fl.-től, fordította Katona Lajos | Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben

A románok.
Sbiera Jánostól és Marian S. Fl.-től, fordította Katona Lajos

Bukovinának osztrák tartományok közé való bekebelezése idején az ország lakossága majdnem teljesen románokból állott; csupán a Câmpullungului rusesc nevezetű kerűletet vagy vidéket (ţinutul vagy oculul) lakta a huculok (huţani) rutén törzse. Az a néhány kereskedő örmény és zsidó család, mely akkoriban csak a városokban és mezővárosokban élt, meg sem látszott a román népesség között. E számbeli nagy többségüket azonban az oláhok nem tartották meg a mai napig. Némely vidékeknek német, tót, vagy magyar gyarmatosokkal. való betelepítése, nemkülönben galicziai rutén munkásoknak magán- vagy kolostori jószágokon való megtelepedése, valamint az ország hivatalainak galicziai és csehországi tisztviselőkkel történt betöltése, végűl számos idegennek magánszolgálatba való fogadása útján lassanként a románok számbéli nagy többsége mindinkább csökkent. Az oláh mesteremberek és kereskedők legnagyobb részt letűntek, minthogy az idegenekkel való versenyben nem tudtak helyt állani. A falukon pedig, a hol, kivált a Galicziával szomszédos vidékeken nagy számban telepedtek le a rutén mezei munkások, idő haladtával a román parasztság eltanúlta a rutén jövevények nyelvét, s már a második nemzedék a családi életben is ezt a nyelvet kezdte beszélni, úgy, hogy lassanként az oláh nyelv innen is sok helyütt kiszorúlt. Így történt aztán, hogy a román nyelv számos faluban kihalt, s a városokban és mezővárosokban is jóval szűkebb körre szorúlt.

Társadalmi osztályozás tekintetében a román nép valaha a következő rendekre tagolódott: papok és szerzetesek, bojárok (boieri), ruptasok (ruptasi), kurtanemesek (rezeşi) és mazilok (mazili vagyis nemesi rendű volt állami hivatalnokok), városi polgárok (târgoveţi, orăşeni) és jobbágyok (clăcaşi). A bojárok, ruptasok és kurtanemesek alkották a nemességet és a kolostorokkal, meg a városi lakókkal együtt a földbirtokos osztályt, a nemesi és kolostori jószágokon megtelepűlt jobbágyok (clăcaşi), vagy mezei munkások ellenben a földbirtok nélküli parasztságot. A bojárok egy vagy több jószág urai, a ruptasok és mazilok ellenben csak jószágrészek tulajdonosai, míg a kurtanemesek csak kisebb-nagyobb földbirtokok gazdái voltak. A kimpolungi kerűlet lakói szabad parasztok valának s a tartománynak Ausztriába történt bekebelezése előtt bizonyos hűbéri viszonyban álltak a moldvai vajdával. E társadalmi osztályok még ma is fönnállnak ugyan, de már mégis azzal a különbséggel, hogy a hajdani mezei munkásokból és jobbágyokból szabad földbirtokos parasztok lettek (ţěrani), és hogy a kimpolungi kerűlet szabad harasztjai egy hosszas pör következtében egykori terűletükből sokat vesztettek.

Bukovina románjai nyílt eszű, nemes érzésű, vallásos nép, a melynek az isteni gondviselésbe vetett bizodalma a fatalizmussal határos. Ezt fejezi ki e közmondásuk is: „ce’mi-a fi scris, mi s’a şí întěmplá!” (A mi rólam meg van írva, az be is fog rám következni). Őseitől örökölt vallását, a görögkeleti hitet isteni intézményként szereti és tiszteli a román, s a papjaiban nemcsak az Úr szolgáit és igéje hirdetőit, hanem egyúttal az emberek cselekedeteinek bíráit is látja, a kik korlátlan hatalommal vannak fölruházva, hogy lelkiekben üdvre vagy kárhozatra ítéljenek. Ép ezért a legmélyebb tisztelettel és lelki dolgokban szinte vak bizodalommal van irántuk. A románok szivósan ragaszkodnak őseik hitéhez és szokásaihoz, a melytől nem könnyi őket eltántorítani. Lelkiismeretességük példás és a becsűletszót a világon semmiért sem szegnék meg, még akkor sem, ha elhamarkodottan kötötték le. Azt tartják e részben, hogy: „pe unde ese cuvęntul, ese şí sufletul!” (A mely úton a szó kiröppen, azon száll ki a lélek is). Az adott szót szentesítő kézadás olyan előttük, mint akár az eskü. E mellett igen érzékenyek és soha sem felejtik el, ha valaki sértőleg vagy igazságtalanúl bánt velük. Ellenben őszinte hálával és megbízhatósággal fizetnek a jó bánásmódért. Békeszeretők és készebbek inkább a jogukból engedni valamit, hogysem vitába, vagy veszekedésbe kezdjenek, mindig eszükbe tartván, hogy: „mai bine taiă’ţi poala şi fugi, decât să te pui cu el in poară, saů să aibi cu dinsul in clin şi in mânecă!” (Jobb, ha levágod és oda adod a köntösöd szélét, mint ha tovább pörlekedel vele). Ha azonban sulyosabb jogsérelmet szenvednek és abban támadja meg őket valaki, a mit szentnek és érinthetetlennek tartanak, akkor férfias bátorsággal védik az igazukat.

Román parasztok népviseletükben.
Zuber Gyulától

Erkölcseik általában véve tiszták, és e részben némi sülyedés csak az oly vidékeken mutatkozik, a hol sok a csapszék. A román fölötte vendégszerető s mindenki iránt szíves és nyájas. Mindenkit, az idegent és a más vallásút is felebarátjának nézi és bármikor kész rajta segíteni, még akkor is, ha erre föl nem kérik is, és a segítségét ingyen nyújtja, mert azt tartja, hogy: „Dumnedeů ştie şi’mi va ajutá şi mie!” (Az Úristen tudja s majd engem is megsegít). Általában véve a mélyebb érzések embere a román, a ki épen ezért másokat is ép oly őszintéknek és jóindúlatúaknak tart, a milyen ő maga, s ez bizony nem egy keserű csalódást szerez neki.

Minden tekintélynek nagy tisztelője, a melynek könnyen és szívesen aláveti magát még akkor is, ha érzi, hogy igazságtalanság esik rajta. Ilyenkor azzal a szilárd hitével vigasztalódik, hogy Isten végűl mégis csak győzelemre juttatja az igaz ügyet: „câ Dumnedeu ajută la sânta dreptate” (az Úristen megsegíti a szent igazságot). Szentűl meg van győződve arról, hogy Istennek a földön a császár a helytartója, a kinek az a hivatása, hogy mindenki számára igazságot mérjen. Ezért tekinti a hatóságot és a törvényszéket is az Isten nevében rendelt intézményeknek, a melyek arra valók, hogy az emberek közt föntartsák a rendet és az elnyomottakat vagy a megcsaltakat jogukhoz segítsék. Abban, ha a népet a társadalmi és állami ügyek rendezésében való részvételre szólítják föl, Istennek az emberek közt testvéri és igazságos együtt élésre czélzó rendelését látja a román, mert szentűl hiszi, hogy csak Istennek tetsző dolog lehet az, a mikor az ő nevében mindenek, vagy legalább sokan gyűlnek össze és egyezkednek. A császárhoz törhetetlen hűséggel ragaszkodva, parancsát, bárhová rendeli az, engedelmesen követni és széles birodalmát, de a saját szűkebb honát és nemzetiségét is vitézűl védeni, s ebben, ha kell, akár az életét is föláldozni, Istentől reá rótt kötelességének ismeri, a mit a becsűlet is parancsol. Oly erény ez az ő szemében, a mely mindenek fölött áll s a melytől eltántorodni nemcsak e földön szégyen és gyalázat, hanem a másvilágon is kárhozatra juttat. A fönnálló rend elleni lázadásra a románt nagyon nehéz fölbújtatni; és csak ha a nemzetiségét látja veszélyben, akkor támad föl annak megvédésére. De még ebben az esetben sem a tekintély mint tekintély ellen támad, mert haragja nem ennek, hanem azoknak szól, a kikről azt hiszi, hogy e tekintélylyel a maguk önző czéljaira visszaélnek.

A román lelke legmélyén gyökerező szeretettel ragaszkodik a szülői házához, öröklött jószágához, valamint szülőföldjéhez és szűkebb hazájához. Ott szeret élni s halni, a hol a napvilágot megpillantotta. Épen ezért szülőhelyét csak nagy ritkán hagyja el házasság révén is egy-egy legény vagy leány. Egyébként pedig csak sulyos csapások késztik kivándorlásra, mikor már semmi más módja nincs a megélhetésre.

A fiú rendesen az apja mesterségét örökli, a mivel együtt jár az, hogy ki-ki mereven ragaszkodik a hagyomány útján nemzedékről nemzedékre átszálló fogásokhoz és nyakasan ellene szegűl minden újításnak, még az olyanoknak is, a melyeket nagyon is szükségesekké tett a haladó korral változó élet folyása. Ennek a jellemvonásának a román nép nem egy tekintetben sulyos kárát vallja. A nép hagyományos mesterségeiben ugyanis semmi haladást sem tanúsítván, az idegenekkel való versenyben természetesen vereséget szenvedett. Még a nagybirtokosok egy része is, hozzá lévén szokva, hogy gondtalanúl éljen birtokain, melyeket hajdan a rajtuk megtelepűlt jobbágyság mívelt, a változott körűlmények közt, még nagyobb műveltsége mellett sem volt arra való, hogy maga gazdálkodjék jószágain, hanem inkább bevándorlott idegeneknek adta el földjeit, mikor bizonyos kártérítésért a parasztságot az úrbér alól fölszabadították. Csak a mióta legújabban a népnevelés kissé jobban föllendűlt, azóta látni mind nagyobb számmal eseteket, a melyekben a fiúk saját hajlamukat, vagy szüléik tanácsát követve más pályát választanak, nem pedig az apjukét; kivált a paraszt fiúk közűl, a kik nem akarnak többé otthon gazdálkodni, mennek többen mesterségre, vagy más ipari foglalkozásra, avagy még örömestebb a papi, tanítói vagy hivatalnoki pályára.

Posztóványoló malom (piuă de lâneţe).
Charlemont Húgótól

A román paraszt otthona egyszerű ugyan, de tiszta. Háza fából épűlt s ma már majdnem mindenütt zsindelylyel van födve; vannak azonban még ma is zsúppal (jupi) födött házak, minthogy ez a fajta háztető nemcsak igen tartós, hanem takarmány szűke esetén a marha etetésére is fölhasználható. A házat, melynek homlokzata mindig délnek néz, a pitvar (tindâ) két egyenlőtlen részre osztja. A pitvartól balra eső kisebb nyugati félen van egy konyhának és hálószobának berendezett két ablakos helyiség, melynek ablakai közűl az egyik a homlokfalon, a másik a nyugatin van. A ház ezen részének e rendesen egyetlen szobája mögött néhol még egy kis éléskamra (cămară) is található, melynek a pitvarból nyílik az ajtaja. A háznak a pitvartól jobbra, keletnek eső tágasabb felében van a vendégeknek föntartott és csak ünnepiesebb családi eseményeknél használt nagyobb szoba (casă mare), melynek a keleti falba vágott egyik ablaka fölött függnek a szentképek; két másik ablak a homlokzaton nyílik. Ebben a szobában tartják a becsesebb ruhafélét, a jobb ágyneműt és az eladó leányok kelengyéjét, részint az egyik gerendára (grindă) fölakgatva, részint ládába (ladă) zárva. Rendesen ugyanaz a láda ez, a melyben a gazdasszony a maga kelengyéjét vitte az ura házához, s többnyire csak a leány férjhez adása előtt cserélik ki az ennek szánt újabbal. Némely házban ennek a szobának az éjszak felé eső részén körűlbelűl egy negyedét deszka- vagy gerenda-fallal elkülönítve afféle öltözőszobának használják leginkább a nők, de néha hálóhelyiségnek is. E helyiségnek a szobából nyílik az ajtaja, s a keleti falon van egy igen kis ablaka. Ha gerendákból rótt közfala nem ér egész a mennyezetig, akkor rendesen ruhaneműt raknak rá.

A ház előtt, meg a nyugati oldalon, néha az éjszakin is nagyobb udvar terűl, s ebben van a gémes (cumpănă), vagy csak merítő vödörrel (cârlig) ellátott kút. A ház keleti, de néha a déli oldalán is egy kis zöldséges és virágos kertet látunk, melyet sövény választ el az udvartól és a telek többi részétől. A ház mögött, annak nyugati oldalán vannak a gazdasági melléképűletek és az istálló, melyek mögött rendszerint még egy kis gyümölcsös következik. Szegényebbeknél a ház többnyire csak a pitvarból meg egy szobából áll, melynek csak a keleti és a homlokfalán van egy-egy ablaka. Az ilyeneknél a gazdasági melléképűletek is csak a legszükségesebbekre szorítkoznak, vagy teljesen hiányzanak. A falvak házai szétszórtan állanak s nem rendezkednek szabályosan fő- és mellékútczákba.

Bukovina románjai erős testalkatúak, a hegyi lakók többnyire magasabb, a síkföldiek pedig középtermetűek; többnyire barna arczbőrűek és szabályosak az arczvonásaik. Egészen görög és római arczélűek is akadnak közöttük.

Kivált a síkföldön, így a suczawai, radautzi, szerethi és storoźinetzi kerűletekben lakók közt ritka szép emberek is akadnak.

A földmívelő román lakosság viselete a férfiaknál len- vagy kendervászonból varrott, széles újjú, hosszú fehér ing, melynek a mellen való nyílását csupán a nyakon lévő, többnyire bojtocskákban végződő két czérnamadzag (chiotori) tartja össze. Az ing alja a szintén len- vagy kendervászonból való gatyán egész térdig ér le s a derékhoz vagy hosszú, gyapjúból szőtt övvel (brâu), vagy rövid, de széles, sárgaréz csattos kettős szíjjal (cureá) van oda szorítva. A nyakukon némelyek fekete selyem kendőt viselnek. Lábbeliűl bocskor (opinci) szolgál, de itt-ott durva bakancs is (bocânci), és csak ünnepnap húznak bokában ránczos, hosszú szárú, patkós csizmát. A bocskort a hasítéka szélein lévő likakba fűzött, ló- vagy kecskeszőrből font hosszú zsineggel erősítik a lábukhoz, a mely aztán még a boka fölött 1–1 1/2 centiméternyire van részint díszűl, részint erősebb tartás kedveért körűlcsavargatva. A nők fehér gyapjú daróczból készűlt sajátszerű varrott botost (ciorapi) hordanak a lábszárukon, a férfiak pedig ugyanilyen daróczból készűlt nadrágot (berneveci vagy cioareci). Az ing fölött az időjárás szerint, vagy a mint épen kényelmesebb, hol rövidebb (peptăraş), hol hosszabb újjatlan ködmönt (peptar), vagy pedig újjas kozsokot (cojoc) viselnek. Mind a háromféle felöltő cserzett birkabőrből készűl külső borítás nélkül, minthogy a színe szép fehérre van kicserezve. Mind a három görény- vagy fekete bárány-prémmel van szegve (cu primuri) a nyak körűl és az alsó szélén, s e mellett néha még tarka selyem hímzéssel is díszes. A rövidebb újjatlan ködmön csak csípőig, a hosszabb egészen térdig, a teljes kozsok pedig ennél is alább ér. Elűl egész az öv körűli varrásig fehér báránybőrből készűlt, gombokra kapcsolható hurkokkal tartják össze. Télen e ködmön fölé, nyáron pedig a helyett csak magában még egy hosszú, derékszabás nélküli, de hátúl mindkét oldalt két ránczba húzott hosszú, szürke vagy fekete vastag gyapjúdaróczból készűlt kabátot öltenek; ezt, valamint azt a daróczot is, a melyből varrják, suman-nak hijják. Köpönyeget (mântá) is viselnek a férfiak, szintén durva szürke, fekete vagy fehér gyapjúdaróczból, a melynek rendesen csuklyája (gluglă) van és az egész sima, hosszú szabású. Jó bőnek is kell lennie, mivel gyakran az összes említett ruhák fölé veszik. Külön fajtája a köpönyegnek az ú. n. mânta de abá, a melynek keresztben való szabása van, újja nincs, a vállon elég szorosan simúl a testhez és szintén csuklyás; földig ér és alúl négy-hat méter kerűletű. Ezt mindig fínomabb fekete gyapjúdaróczból varrják és csak jobb módúak viselik főkép ünnepi alkalmakkor, lakodalmakon, stb. Ha lóháton ülve viselik, akkor a köpönyeg alját a lóra szétterítik; gyalog járva pedig a baloldali szélét átvetik a jobb vállon, úgy, hogy jobb kezök, melyben rendesen szép botot vagy pisztolyt is hordanak, mindig szabad maradjon.

Fejükön a férfiak nyáron széles karimájú fekete kalapot (pălěrie), őszszel és télen pedig fekete vagy szürke, ritkábban fehér báránybőr sipkát (cuşmă) viselnek. Ha az ilyen kucsma 40–60 centiméter magas, akkor cuşmă ţurcănească (török kucsma) a neve s rendesen csak ünnepi alkalommal és templomba menéskor viselik. Csikorgó hidegben és téli úton rövid, fültakarókkal ellátott (cuşmă cu urechi) sipkát viselnek, a melynek a széle néha rókaprémes (cuşmă cu vulpi). Ilyenkor a kucsma külseje kék, barna vagy piros posztóval van bevonva. Enyhébb időben a fültakarókat fölhajtják a kucsma tetejére s hátúl bőrszíjjal kötik össze.

A nők viselete igen festői. Háromféle ingük van, a melyek a rajtuk lévő hímzésekben különböznek egymástál és más-más rendeltetésűek. A hétköznapi díszítés nélküli ingnek cameşoi a neve; a rendes kimenőre valónak újjain és a mellén pontokból alakúlt minták vagy virágdíszítmények vannak hímezve (cămeşi cu pui). E hímzések az ünneplő ingen sokkal dúsabbak, szebbek, és selyem vagy pamutszálakkal vannak kivarrva. Az ilyen ingeken az újjak a csuklóban záródnak s fölűl a vállakon keresztben húzódó hosszúkás hímzés van rajtuk, a melynek altită cu increţitură a neve, a miről az e fajta inget is cameşoi cu altiţe-nek híjják. Szoknyát háromfélét viselnek: a tarka gyapjú katrinczát (cătrinţă) s ritkábban a vászon prejitoare nevűt, még ritkábban a selyem vagy pamut szövetű peşteman-t, a melyeket több méter hosszú, két-négy újjnyi széles tarka szalaggal (brâneţ, fânghie) öveznek a derekukra. Jobbmódú és éltesebb asszonyok e szoknyák helyett a mellen nyitott újjatlan köntöst (rochie) is viselnek, s e fölött egy zekefélét (scurteică), avagy róka- vagy görényprémmel, esetleg posztóval is béllelt térdig ér ő kaczabajkát (caţaveică). Viselik továbbá a nők is ép úgy, mint a férfiak, a peptar-t, a kozsokot és a suman-t. Lábbelijük a păpuci és cirivici nevű czipők, fekete hosszú szárú csizma és a már említett bocskor. A sárga vagy piros szattyánbőrből készűlt csizma még ma is viselőjének a jobbmódját vagy előbbkelő voltát jelenti.

A férjes nők hajukat egy vagy két varkocsba (codi) fonva hordják, melyeket a fejök tetejére csavarva bojt nélküli fezzel (fes) födnek be. A fezre hosszú, fehér, igen fínom szövésű kendőt borítanak, melynek a kevésbé fínom fajtáját ştergar-nak, a finomabbikat pedig mânăştergură-nak nevezik. A ştergart ritkábban gyapjuból vagy pamutból szőtt tarka vagy virágmintás kendő (tulpan) helyettesíti. Serdűlő leányok a hajukat a homlokuk közepe fölött ketté választva s kétfelé ki varkocsokba (cosiţe) fonva viselik, melyek hátúl egyetlen nagyobb fonatba foglalva lógnak le. Az eladó leányok ellenben csak a tarkótól kezdve fonják egy varkocsba (coadă) a hajukat, a mely vagy szintén lelóg hátúl, vagy pedig a fejtetőn koszorúba van tekerve és gyöngyös szalagokkal díszítve, a mit ghîţă-nek hívnak. Az enyhébb évszakokban a leányok hajadon fővel járnak, s erről igen könnyű őket az asszonyoktól megkülönböztetni. Családi gyász esetén a leánynak hat hétig nem szabad a haját befonnia, hanem szabadon a vállára eresztve kell viselnie. Fülönfüggőt (cercei) mind az asszonyok, mind a leányok viselnek, nyakékűl pedig gyöngyöt (mărgele), vagy gyöngyökből fűzött s még lefüggő ezüst- vagy aranypénzekkel is díszes salbă-t. Ez a nyakdísz kivált ünnepnap vagy tánczmulatságon igen dús és ízléses, s olykor, mivel viselőjének a vagyoni állapotával arányos, több száz forintnyi értékű.

Kalákába (clacă) dolgozó mezei munkások.
Zuber Gyulától

A rónaság lakóinak nemzeti viselete rendszerint sokkal csinosabb és gazdagabb díszítésű, mint a hegyvidékieké, de koránsem azért, mintha emezek szegényebbek volnának, hanem inkább csak azért, mivel ritkábban van alkalmuk társas érintkezésre és így arra is, hogy egymással ízlésben, öltözetük csinjában versengjenek, avagy mert röstelnek drágább ékességgel hivalkodni.

A nemesség és általában az értelmiség ma már legtöbbnyire európai divat szerint öltözködik. Régebben azonban a nemesség, az egész értelmiség és a városi lakosság ruházata hoszszában csíkos, selyem vagy gyapjú szövetű, széles, bokáig érő köntösből (dobon) állott, mely szintén selyem, csíkos, több méter hosszú övvel (brâu) volt a derékhoz szorítva. Ebbe az övbe dugta ki-ki a kézi fegyverét, egy-két pisztolyt és tőrt. E köntös fölé majdnem ugyanolyan hosszú, kék vagy fekete posztóból készűlt, széles újjú, béllelt vagy bélleletten felöltő (giubeá) kerűlt, s erre megint rosz időben még egy hasonló, de fínom prémmel bélelt felső ruha (blană, caţaveică). Szigorúbb hidegben és úton rendesen vagy medve-, vagy farkas-bundát (şubă) viseltek. A fejükön fínom, henger alakú, nem igen magas báránybőr süveget (căciulă) hordtak, a melynek a teteje kivűl bársonynyal volt borítva. Lábbeliűl czipő (păpuci) vagy útazó csizma (ciobote) szolgált. A kurtanemesek (rezeşi), kiknek életmódja ma a parasztokétól alig különbözik, azért még mindig méltóságukon alólinak tartanák, bármily szegények is különben, hogy közönséges parasztok módjára öltözzenek s a férfiak legalább egy mellénynyel (camedelcă) s felső nadrággal (nădragi, pantaloni), a nők pedig a szoknya (fuştă), zeke (scurteică) vagy köpenyke (caţaveică) felöltésével igyekeznek magukat a parasztoktól megkülönböztetni.

A ruhák szövete s majdnem az összes ruhanemű otthon a háznál készűl. A román asszony maga ruházza jófomán az egész háznépét. S ha egyik-másik sok egyéb munkája miatt nem győzi a kenderét, lenjét vagy gyapjúját mind megfonni, akkor fonó vagy tollfosztó kalákát (clacă de tors şi de scărmînat) rendeznek, hogy így szaporábban menjen a dolog.

A mezei munka a férfiak dolga; de azért bizony a nők is segítenek benne, kivált a szénahordásnál, kukoricza- vagy burgonyakapálásnál és szüretelésnél. Ha ilyenkor a gazdasszony csecsemőjére vagy apró gyermekeire is kénytelen még vigyázni, kicsinyeit kiviszi magával a mezőre s ott valahol az árnyékban ágyat vet nekik s mindaddig magukra hagyja őket, míg sirásukkal a munkától el nem szólítják.

Ha a gazda nem győzi a földjét egymaga és a rendes munkaerejével megmívelni, vagy a gazdagabb termést betakarítani: akkor erre is egy-egy fél- vagy negyednapos kalákát (clacă) rendez, a melyre a falu összes munkabíró embereit, a kiknek segítségére számíthatni, előtte való nap meghíjja. Ha, mint rendesen, fiatal legények és leányok is vannak a társaságban: akkor nem igen esik meg az ilyen munka muzsikaszó nélkül, a mi mellett annál szaporábban folyik a dolog, hogy még egy kis tánczra is jusson idő, amely aztán késő éjszakáig tart, jóllehet másnap már kora reggel megint munkához kell látni. E kalákáknál rendesen enni- és innivalót kapnak a meghivottak; ritkábban pedig, de rendesen csak akkor, ha legalább félnapig dolgoznak, valóságos lakoma fejezi be a munkát. A legérdekesebbek a kukoriczafosztó esti kalákák, (desfăcutul păpuşoiului), minthogy ezeken mindenféle mesét (basme, poveşti), adomát (porogănii), tréfát (şcăghi), csufondárosságot (păcălituri), találós mesét (şimilituri) és szójátékot (fránturi de limbă), közben-közben népdalokat (doine, cântece bătrineşti) is hallani. Minthogy azonban az ily kalákában való munka nem mindig végződik a gazda teljes megelégedésére, ilyenféle szólásmódokra is adott alkalmat: lucru de clacă (silány munka), vorbă de clacă (haszontalan, szófia beszéd).

Míg a síkföld lakói leginkább a földmívelésből élnek s abból fizetik nem csekély adójukat: addig a hegyvidékiek jobbára baromtenyésztéssel, főleg juhászattal foglalkoznak. Tavasz kezdetével, többnyire Szent György-napkor választják el a bárányokat az anyajuhoktól. A bárányokat (miei) a többi nem fejhető birkákkal (mieoare, cârlani, stęrperi, berbeci) együtt külön havasi legelőre terelik egy külön juhász (cârlănar) felügyelete alá, míg a fejésre alkalmas juhok más, kövérebb legelőjű hegyi tájon több juhász (ciobani) őrízete alatt állanak. E juhászok feje egy idősb, a juhtenyésztéshez és sajtkészítéshez jól értő juhászgazda (baci). A hegyi legelőn csupán a nyári időre havasi pásztorkunyhót (stână, colibă) rendeznek be a tejgazdaság és sajtkészítés czéljára. Ez a kaliba faragatlan gerendákból embermagasságnyira van összeróva, s a homlokzatán nyitott elejű a teteje. A kunyhó két részre oszlik: egyik a cămărnic (kamara), mely a tej és a belőle készűlt túró, sajt, stb. elhelyezésére szolgál; a másikban van a földön középütt a tűzhely, ez tehát a konyha, de egyúttal a hálóhely is. A juhászgazda dolga nemcsak a bojtárok fölötti felügyelet, a nyáj és az egész tejgazdaság rendben és jó karban tartása, hanem a tejből való készítmények, különösen a sajt (facerea caşului şi a laptelui) elosztása is a részes gazdák között, ha a nyáj több tulajdonosé. Munkájában rendesen egy bojtárgyerek (strungar) van mellette állandó segítségűl a ki egyebek közt a fejésre haza terelt juhokat az erre való karámba (ţarc) gyűjti s aztán a sövény kerítéshez illesztett esztrengákon (strungă) át a fejő gazda keze alá hajtja.

A síkságon, a hol a parasztoknak egyenként csak kevés, vagy egyáltalán semmi legelőjük nincs, de azért mégis kénytelenek juhokat is tartani, hogy a saját házi használatukra való gyapjút, báránybőrt, sajtot és tejet megszerezzék, több gazda szövetkezik s együtt alkotnak akár otthon a falujokban, akár a hegységben egy tejgazdaságot. A tejben és sajtban való részesedést ilyenkor rendesen nem a juhok számához, hanem a tejelésük arányához mérik. Az ilyen szövetkezetek a részek kiosztása és a juhászok kifizetése után rendesen nyomban föloszlanak, a mi közönségesen augusztus hó végén vagy szeptember folyamán történik.

Míg a juhok a havasi legelőn vannak, a juhászoknak nem szabad semmiféle mulatságban, kivált tánczban részt venniök, mert a néphit azt tartja, hogy a juhok, melyeket szent állatoknak vélnek, ez által megrontatnak, elvesztik a tejüket s több el is pusztúlna közűlök.

A legeltetés ideje alatt a juhászok juhvajjal kenik a testüket és koromfekete vászonneműt hordanak, a melyet előbb vajba mártanak, aztán szénporral hintenek be, még pedig azért, hogy semmiféle férgek, kivált a kullancsok (chierchieliţe, căpuşi) ne kínozzák őket annyira. Az ingüket az egész idő alatt nem is mossák. Fejésnél az ingújjat fölgyűrik s a vállon lévő sárgaréz gombhoz akasztják.

Mikor a juhászok nyájaikat a legelőre kihajtják, a pásztorbotján kivűl mindenik magával viszi a furulyáját (fluer) is, a melyen igen szép nótákat tudnak fújni. A juhokat napjában háromszor fejik, a mire a juhászgazda egy körűlbelűl két ölnyi hosszú, vékony, csak az alsó vége felé kiszélesedő havasi kürttel (bucium) híjja elő őket a legelőről. Ezek a hívó nóták igen csinosak, messze elhallatszók s a körűl lévő hegyeken hatalmas visszhangot keltenek. Az esti fejés után a juhokat rövid időre még egyszer mintegy megsétáltatják a legelőn (in porneală), ennek utána pedig a karámba (târlă) terelik. Erre a juhászok megvacsorálnak, egy ideig még elbeszélgetnek, majd álomra hajtják fejüket, hogy aztán még napkelte előtt megint talpon lehessenek s korán reggel a legelőre hajtsák a juhokat. Az éjjeli őrködést kutyáik végzik.

Késő őszszel a hegylakók elhagyják havasi pásztorkunyhóikat s olyan helyekre szállnak le, a hol elegendő széna van gyűjtve a téli időre s a hol nekik maguknak egy szegényes házikóban (odaie), a juhok számára pedig egészen vagy félig-meddig födött akolban (ţarc, ocol) van szállás készítve. A zordonabb őszi idő a szétszórtan szorgoskodó lakókat megint összetereli a házi tűzhely köré, a hol a közelgő télre minden szükségesről gondoskodnak. Lemennek a völgyekbe, ellátják házukat a kellő tüzelővel, fenyűfákat vágnak, a törzseket zsindelyekké fűrészelik vagy a fűrészmalmok számára nagyolják ki, a hol deszkákká, czölöpőkké és léczekké dolgozzák föl. A síkföld lakói pedig, miután a föld termését behordták s a csűrökbe (stodoală), szérükre (arie) vagy pajtákba (stog) takarították, ott a gabonát kicséplik, utóbb pedig magtárakba, hambárokba (hîmbar, grânar) gyűjtik vagy vásárra viszik. A gabona kicséplése és az egész esztendőre való tűzifának az erdőből való haza szállítása a földmíves legfőbb téli foglalkozása, a mivel elkészűlvén, még mindig elég dolgot ád neki a marhája ellátása és a trágyahordás.

Az asszonyok télen át is szűntelen munkálkodnak. Mihelyt a férfiak mellett a mezei munkában való segédkezésük megszűnik, hozzálátnak a gyapjú mosásához és fésüléséhez, a kender és len áztatásához és tilólásához, ennek utána pedig a fonáshoz és szövéshez. A házi szövőszéken (stativ pentru ţesut) otthon készűl mindenféle vászon- és posztónemű, a miből aztán a fehér és egyéb ruhát varrják a háznépnek. Azért tartja a közmondás: Femeea imbracă casa! (Az asszony ruházza a házat). Hogy a hosszú téli estéken a háznép munkakedve el ne lankadjon, az est beálltával a szomszédasszonyok fölváltva hol az egyiknek, hol a másiknak a házánál gyűlnek egybe, vagy néha erre a czélra kibérelt helyiségben is, a hová mindenik elviszi magával az arra az estére szánt földolgozni valót. Az ilyen esti összejöveteleken többnyire csak eladó leányok és fiatal asszonyok vesznek részt. Olykor a fiatal asszonyok férjei és a házasúlandó legények is ellátogatnak e társaságokba, mikor már a maguk dolgát rendben hagyták, s ők is hozzájárúlnak dalaikkal, meséikkel, tréfaszóval és találós mesékkel a mulatság élénkítéséhez. Ezek az esti összejövetelek rendesen csak karácsony tájáig tartanak.

Román havasi juhászkunyhó (stână).
Charlemont Húgótól

Mulţimea copiilor, bucuriea şi averea Românului! (Sok gyerek a román öröme és vagyona) tartja, a közmondás. Ehhez képest valóban szerencsétlennek is érzi magát minden román asszony, ha nincs gyermeke. Annál nagyobb az öröme neki is, meg az urának is, ha áldott állapotba jut. Mind a ketten a legédesebb reménységgel eltelve gondolnak szűntelen a várható utódokra, kikben nemcsak nevük és vagyonuk örököseit látják, hanem aggkoruk hálás gyámolait és még a síron túl is örök üdvösségük áhítatos gondozóit, a kik majd értük imádkoznak. Ép azért a várandós asszony féltékeny gonddal őrizkedik mindattól, a mi magzatának árthatna, mert a torzszülöttet a legnagyobb szerencsétlenségnek, a halva született gyermeket pedig sulyos vétek büntetésének tartják.

Nehéz óráinak elérkezte előtt az asszony meggyónik és az oltári szentséghez járúl s miséket is mondat szerencsés szűléseért. Mindjárt a gyermek világra jötte s a gyerekágyas (lehuză, nepoată) legelső ápolása után a bába a földre teszi a kisdedet s aztán oda hívja az apát, a ki kalapját vagy sapkáját a fején tartva lép a szobába, aztán annak jeléűl, hogy a gyermeket a magáénak ismeri el, fölveszi a földről, megcsókolja s az anyjának adja át, kinek szintén megcsókolja a homlokát. Ha e közben a bába a férj fejéről leveszi a sapkát vagy kalapot, ez annak a jele, hogy az újszülött fiú, s ilyenkor annál nagyobb az apa öröme. Erre értesítik a falu papját, a ki oda megy s a gyermeket, valamint az egész házat meghinti szenteltvízzel, vagy ezt esetleg a bábával végezteti, hogy a gonosz lelkek hatalma és egyéb szerencsétlenség távul maradjon a gyermekágyastól és a kisdedtől. Mihelyt az asszony szomszédai, rokonai és barátnéi a szerencsés szűlés hírét meghallják, azonnal ellátogatnak a betegágyashoz mindenféle ajándékkal (rodin), a mi többnyire élelmi szerekből áll, s üdvözlik az új „vendég”-et (oaspe) meg az édes anyját. E látogatások és ajándékozások a keresztelőig tartanak, a melyet, ha a körűlmények másként nem kivánják, rendesen a születés után nyolczad napon szoktak megtartani.

Általánosan elterjedt hiedelem szerint a születés utáni három első nap alatt a sors-istennők (urditoarele, urditele) ellátogatnak az újszülötthöz és megállapítják az élete sorsát, nevezetesebb eseményeit. Azért mondja a felnőtt ember is, ha valami balsors éri az életben: Aşá mi-a fost urdita! (Így volt rólam elvégezve). E három első nap éjszakáin szűntelen ég a világító a szobában, melynek az ablakait azonban úgy befüggönyözik, hogy a világosság kinn az útczán észrevehető ne legyen, mert különben rosz asszonyok vagy boszorkányok könnyen elrabolhatnák a kisded álmát és folytonos sírás-rívásra készthetnék (să capete plânsori).

A keresztelő után rendesen lakomát (cumătrie) csapnak a komák (cumătri, nănaşi) és a meghívott vendégek, legközelebbi rokonok és szomszédok tiszteletére, mely alkalommal a keresztszülék egy-egy darab marhával vagy pénzzel ajándékozzák meg az újszülöttet. Valami ajándékot a többi vendégek is visznek. A fürdővizet (scălduşcă), melyben a kisdedet a keresztelő után először megfürösztötték, a kert legszebb, legnagyobb és legtermőbb gyümölcsfájának a tövéhez öntik, hogy a gyermek ép oly szépen növekedjék és fejlődjék. Ebbe a fürdővízbe a bába számára néhány darab pénzt is vetnek. A következő fürösztéseknél pedig mindenféle illatos, tisztító és erősítő füvet tesznek a vízbe, hogy a kisded annál egészségesebb, erősebb s kivált a leány annál szebb legyen tőle.

Az apaság elismerése.
Maximowicz Jenőtől

Mihelyt az anya annyira föllábadt, hogy ismét megkezdheti háziasszonyi tisztét, első kimenetele előtt a bölcsőre keresztben fekteti vagy hozzá támasztja a seprőt vagy szénvonót, hogy a gonosz szellemek a kisdedet el ne rútítsák, vagy épen valami más csúf és nyomorék gyermekkel ki ne cseréljék. A háztól azonban negyven nap letelte előtt nem szabad az asszonynak eltávoznia, még a szomszédságba sem, valamint a templomba is csak ez idő elteltével mehet. Ekkor a csecsemőjét is magával viszi az egyházba, de annak a kapuja előtt künn várakozik, míg a pap az ezen alkalomra való imádságokat elmondván, be nem bocsátja. Erre a gyermeket a pap a balkarjára véve, beviszi a templomba, meghajol vele az ikonostasis négy alsó legkiválóbb képe előtt, s ha fiúgyermek, még az oltár jobb oldalára megy vele és aztán visszaadja az anyjának, a ki a szent mise alatt az úrvacsorához viszi.

Ha az anya a csecsemővel emberek közé megy, mindig valami piros tárgyat köt annak a nyakára vagy a pólyáiba, hogy meg ne ígézzék (ca să nu se dioachie). Épen ezért midenkinek, a ki a gyermeket megnézi, vagy róla beszél, hozzá kell tennie: ptiu, ptiu! să nu fie de dioc = pfű, pfű, meg ne igézzenek! A román nő maga szoptatja a gyermekeit. Mikor a kisdedet a bölcsőben ringatják, gyakran altató danákat (cântece de leagăn) dúdolnak neki. A gyermeket rendesen egy vagy másfél évig szoptatják (laptare). Ha a kisdednek valami baja esik, a megréműlt anya mindenféle háziorvosságot próbál, a minőt az öregebb asszonyok tömérdeket tudnak ajánlani; ha pedig ezek nem használnak, szentűl hiszi, hogy a rosz lelkek rontották meg és azok gátolják a gyermek egészséges fejlődését. Ezek ellen vagy a paphoz, vagy varázsigékhez (descântece) folyamodik. Ha azok sem segítenek, akkor a gyermek keresztnevét valami mással, sokszor állat- vagy növénynévvel cserélik föl, minők pl. Lupul (Farkas), Ursul (Medve), Bujor (Bazsarózsa), Floarea (Virág), Garofiţa (Szegfű), stb., s ezt abban a szent hitben teszik, hogy ezzel a gyermek fölgyógyúlását elősegítik, a mi ha csakugyan bekövetkezik, akkor a gyermek egész életére megtartja az így kapott nevet.

Mihelyt a gyermek járni kezd, mindjárt mindenféle játékkal gyakorolja testi-lelki erejét. A mindkét nembeli gyermekek közös játékai a de-a mîţa oarbă (vak macska vagy szembekötősdi), a de-a puii gaii, vagy de-a puu a gaiea (csibék és kánya), de-a poarca (a malacznak vásárra hajtása). A fiúk legkedveltebb játékai a de-a mingea (labdajáték), de-a păretele vagy de-a meta (kifutós vagy métás labdajáték), de-a trântă (birkozás), stb.

A de-a mingea nevű labdajátékot két vagy három pár fiú játszsza, kik közűl egy vagy két pár botokkal bizonyos távolban egymástál elhelyezkedik s egy kis lyukat vájván a földbe, a bot egyik végét folyton a lyukban tartják s arra ügyelnek, hogy a mögöttük álló két labdavető a labdát a lyukba ne dobhassa. Mialatt az egyik labdadobó társának igyekszik elkapásra dobni a labdát, azalatt az ellenfelek a labdát a botjaikkal elütni s a pálya közepén a botokat összeütni (dau ţica) tőrekszenek, aztán pedig gyorsan a lyukakhoz futnak, hogy a botjuk végét beléjük tegyék, még mielőtt az ellenpárt a labdáját oda tehetné. Ha ez mégis megtörténik, akkor a védőkből támadók lesznek.

A kiverős labdajátéknál az egész játszó társaság két pártra oszlik, melyeket a választott vezéreik (tata, mama) sorolnak körűlbelűl egyenlő értékű páronként két csapatba úgy, hogy minden pár megválasztásaért sorsot vetnek. Utoljára még azt is sorsvetés vagy sorshúzás dönti el, hogy melyik párt kerűl először ütésre. Ezután az ütők álláshelyétől az ütésnek kedvező irányba meglehetős nagy távolságban métát (părete, metă) jelölnek, a mely mögött a labdafogók állnak föl szétszórtan, jó messze egymástól, a labdaütők ellenben a pálya felső végén sorakoznak sűrű csoportban. Mindenikük háromszor üti ki a labdát, s vagy minden egyes, vagy csak a harmadik ütés után, mikor egy másik épen jó messzire kiütötte a labdát, oda s vissza végig futja a pályát. Ha e közben valamelyik ellenfél az elfogott labdával a futót megüti, vagy ha a labdát röptében elkapja az ellenfél, akkor a labdalesőkre kerűl az ütés sora. Így foly a játék a pártok váltakozásával tetszés szerinti ideig.

A birkozásnál (trântă) a testi erő gyakorlásán kivűl a leleményesség és a fortély is szerepel. Kivált három fajtáját játszszák; az egyik a trântă dreaptă (rendes, szabályszerű birkázás), a másik a voinicească (bajnoki) és a harmadik a tălhărească vagy hoţască (zsiványos birkózás). Az elsőnél a birkozók vállon keresztűl igyekeznek egymást ölre kapni, a másiknál derékon vagy övnél, a harmadiknál pedig tetszés szerinti átkarolással mindenféle fogás meg van engedve, hogy a birkózó az ellenfelét földre teperhesse. A ki három menetben többször vágja a másikat a földhöz, az a győztes.

E játékok főkép az enyhébb évszakokban, kivált a vasárnapokon és ünnepeken folynak, de hétköznap is, a marha legeltetése közben, a hol a játszóknak elég szabad terük van.

A tánczokban már csak az érettebb, házasúlandó ifjúság vesz részt. A különféle tánczok közűl emlitendők a Hora vagy Moldoveneasca (körtáncz), az Arcanul vagy Arcanaua, a Corabieasca, az Oleandra, a Ciocârlanul, a De-a piperiul, az Ardeleana vagy Ardeleanca, az Ungurearaca vagy Ungurencuţa, a Rusasca és a Sęrbeasca.

A Hora (vagy Moldoveneasca) táncznál a párok zárt körbe állnak s magukat és kezeiket ringó mozgással himbálva, a szerint, a mint a kört tágítani vagy szűkíteni akarják, parancsszóra hol előre, hol hátra tesznek egy-két lépést, a középen aztán jobb lábukkal hármat dobbantanak, megismétlik a kör ezen összébbre vagy tágabbra vonását, vagy pedig két-három lépést tesznek balra, majd egy-kettőt jobbra s mindig az előtánczos vezérlete szerint változtatják a mozgásokat a zene ütemére, mely e táncnál a kör közepén játszik mindaddig, a míg a vezértánczosnak tetszik.

Az Arcanaůa vagy Arcanul és a De-a piperiul füzértánczok; amannál csak legények, ennél leányok is részt vesznek a tánczban. Az Arcanulnál a legények egymást az övüknél fogják és a vezértánczos parancsszavára különféle kanyarúlatokban mozognak a zenészek körűl, hol előre, hol hátra, hol leguggolva, hol meg felszökve mindenféle változatos mozdúlatot tesznek. A vezértánczos a jobb kezében tartott bottal vezényli az egészet. A De-a piperiulnál a tánczolók egymás vállára teszik a kezöket és az előttük járó vezértánczos jeladására különböző mozgásokban lejtenek balfelé, majd pedig egy részük hol itt, hol ott töri át a másik rész által alkotott lánczot akként, hogy a körbe fogodzók fölemelt karjai alatt átbújnak.

A többi említett táncz csupa körtáncz s mindig párosával lejtik a zene illető dallama szerint. Csupán a Ciocârlanulnál tesznek a párok négy lépést előre és ugyanannyit hátra, aztán dobbantanak a lábukkal s mindezt még egyszer ismétlik, erre pedig vagy az egyik, vagy a másik oldal felé fordúlnak. Az Ardeleancanál kettőnél több tánczos is egybe fogódzik egy-egy kisebb körbe, s így kerűlik meg, közben-közben egyet fordúlva, a nagyobb kört. Az Oleandra-táncz a Hora egy neme, s rendesen a menyasszony kelengyéjének a szülői házból való kivitelénél és a kocsira való fölrakásánál járják. Még az egyes darabok kihordása közben is folyton tánczolnak azok vivői (joacă destrea).

A Hora-tánczok közben a tánczolók úgy nevezett Hora-dalokat énekelnek. Rendesen azonban nem az összes tánczosok, hanem csak egy-két elmésebb legény szavalja inkább, mint énekli, a zene ütemére a többnyire csipkedő tartalmú két-, hat- vagy nyolczsoros tánczversikéket, a melyek az egész társaságot állandó derűltségben tartják. Ezek a strigături vagy chiuituri nevű tánczszók nemcsak a két nem hibáit ostorozzák, s a szerelmi élet rózsáit és töviseit emlegetik rendesen maró gúnynyal hanem olykor egyesek jelesb testi vagy lelki tulajdonait is megdicsérik.

Az általános tánczmulatságokat rendesen a vasárnap és ünnep délutáni hittanítás után tartják a templom előtt, vagy a községháza avagy a korcsma előtti téren, olykor a falu kútja körűl is, ha elég tágas térség van és árnyékos fák állanak körötte, minthogy e tánczok nézésére az idősbek, sőt az aggok is szeretnek oda gyülekezni. Míg az ifjak tánczolnak, az alatt az éltesebb nézők a fiatalság mulatságában gyönyörködve, többnyire a gazdaság dolgairól beszélgetnek, közben-közben vidám élményeiket emlegetik, vagy házasságterveket szőnek. Sok helyütt a táncztéren hinta is van, a melyen a tánczra még nem érett s csupán néző szerepre itélt serdűlő ifjúság egy része mulat.

A vőlegény fogadtatása a menyasszony házánál.
Zuber Gyulától

A házasúlandó legényeknek (altei, holtei, flăcău) és az eladó leányoknak (fată mare) csak akkor szabad a tánczmulatságokon részt venniök, ha a colăceri vagy coloceri (latin colloquarii) nevű lakodalomrendezőktől tánczolni megtanúltak. E táncztanítás erre alkalmas házaknál karácsony és vízkereszt között történik. Az ilyen összejöveteleknek vergel (hajadonok czéczója) vagy bere, berean (eszem-iszom) a neve. A legények kiséret nélkül, a leányok ellenben mindig az anyjuk, vagy a férjes nénjük, vagy valamely más idősb nőrokonuk (merg la vergel, la bere, berean) kiséretében jelennek meg e mulatságokon. Rendesen elől megy a leány, utána pedig a kisérője, egy kalácsot víve a karján. Beléptükkor valamelyik colocer fogadja, üdvözli őket s ugyanaz veszi át tőlük a magukkal vitt ajándékot is, a melyet az asztalra tesz. Az italokról (bere, beutură) a legények gondoskodnak. Ha elegendő számban gyűltek egybe a résztvevők, megkezdődik a tánczmulatság, melynél a társalgás mellékes; fő dolog a különféle tánczok begyakorlása. Az oly szülők, a kiknek több eladó leányuk van, az ifjabbat addig nem eresztik tánczmulatságba, mig az idősb férjhez nem ment; legfölebb csak akkor, ha ennek valami testi vagy lelki fogyatkozása miatt úgy sincs kilátása arra, hogy férjhez menjen. Épen ezért igen ritka eset is az, hogy valahol az ifjabb leány menjen férjhez az idősb előtt.

A fétjhezmenés ideje a leányoknál a 15-ik és 20-ik év között van. Az olyan leányt, a ki 25-ik évét pártában érte meg, fată stătuta vagy fată in pěr (ülve maradt vagy bemohosúlt leány) névvel illetik, s az ilyen már csak nagy ritkán kap férjet. A legények nősűlési kora régebben a 18-ik és 25-ik év közé esett. A mely férfi 30 éves korában még nem nős, ficior vagy flăcău tomnatic (őszi legény) nevet kap, az olyan pedig a ki egyáltalán nem nősűl meg, burlac vagy burdac (agglegény, a kinek nincs saját tűzhelye és asztala).

Ha valamely legény a saját hajlamából vagy szüléi választása szerint nősűlni akar s már választott, a miben a szüléknek mindig döntő beleszólásuk van: akkor két tekintélyesebb férfirokonát elküldi háztűznézőbe és a leány megkérésére (se duc în peţite, in stărostie, merg pe vedere). Ha a leány szüléi nem hajlandók a kérésnek eleget tenni, akkor sem utasítják el kereken a vendégeket (peţitori, stăroşti, hanem mindenféle ürügygyel, mentséggel hozakodnak elő. Ha ellenben a legény családjával való atyafiságot (incuscrire) óhajtják és szívesen látják, akkor a legmelegebb fogadtatás és megvendégelés vár a kérőkre. Ez alkalommal kerűl szóba a leány hozománya (destre) és a vőlegény vagyoni állapota is. Néhány nap vagy hét múlva a kérők (peţitori) megint elmennek a leány szüléihez, de már ekkor a vőlegénynyel és annak szüléivel együtt. Mi alatt az ifjú pár a szoba egyik sarkába félre vonúlva, vagy akár odakünn is értekezik, a mindkét részről való szülék a hozományról tanakodnak, s ha e tekintetben megegyezésre jutottak, megkérdik a fiatalokat is, hogy mi e részben a véleményük. Ha ezeknek nincs ellenvetésük, a mit különben, ha volna is, csak a legritkább esetben mernek tenni: akkor szemérmes hangon a saját tapasztalatlanságukra hivatkozva adják beleegyezésüket és a többire nézve szüléik jóakaratába vetett bizodalmukat nyilvánítják. Erre aztán tudtúl adják a fiataloknak, hogy mindenik mit várhat. A szülék kölcsönös szerencse- és áldás-kivánás közben kezet nyújtanak egymásnak, a jegyesek pedig hálálkodva és könyhúllatással kezet csókolnak nekik. Ezzel az eljegyzés megtörtént (au făcut legătura şi încredinţarea), s az után mindjárt kitűzik az esküvő napját is. Ez időtől fogva a jegyesek vőlegény (mire) és menyasszony (mireasă) nevet viselnek.

Ezzel mindjárt megkezdődnek a lakodalomra való előkészületek is. Legelőbb is a menyasszony kelengyéje számára szép festett ládát (ladă) vásárolnak, melybe különösen a fehérneműjét rakják. Aztán a menyasszony előkészíti a menyekzői ajándékokat (daruri): a vőlegénynek egy teljes öltözet fehér neműt (schimburi), a vőlegény szüléinek egy-egy inget (cămeaşă de soacră şi de socru), a legközelebbi rokonainak és a kérőknek törülközőket (mânăşterguri, ştergari) és a vőfélyek (vătrăjei) meg a nyoszolyóleányok (druşte) számára zsebkendőket (năframi). Mindezt a jegybenjárás ideje alatt varrja a menyasszony nagy szorgalommal és a barátnői segítségével s az egyes darabokat pamut- és selyemhímzéssel szépen fölékesíti. A vőlegény pedig takaros czipőt vagy csizmát, harisnyát, egy tükröt, meg egy fejre való nagy pamut- vagy selyemkendőt (balţ, hobot) vásárol a menyasszonyának, melyet ez a menyekző alkalmával visel s a melylyel a nászlakomán is letakarják (şe îmbălţează, se inhobotă). Erre vőfélyeknek (vătăjei) és nyoszolyóleányoknak (druşte) kiválasztanak két-két házasúlandó legényt és eladó leányt a vőlegény barátjai és a menyasszony barátnői vagy legközelebbi rokonai közűl és megfogadják a zenészeket is. A vőfélyek ünneplő ruhában, az ajándékba kapott kendőket botjukra tűzve, mindenik egy-egy összelapított golyó alakú, csinosan faragott fa palaczkot (ploscă) tartva a kezében, egy-két héttel a menyekző előtt házról-házra járnak meghíni a vendégeket a készűlő lakodalomra. A meghívást verses mondókában adják elő s a meghivottakat a náluk levő palaczkokból egy-egy korty itallal kinálják meg. Ezek részint már a lakodalom előtti napon, részint csak annak a napján elmennek a menyasszony és a vőlegény szüléihez és szerencsét kivánnak nekik gyermekeik egybekeléséhez; de nem üres kézzel mennek, hanem mindenik visz valami ennivalót, baromfit, tojást, vajat, sajtot, lisztet, aszalt gyümölcsöt vagy egyebet a lakomához.

A lakodalmat rendesen vasárnap, ritkábban csütörtökön tartják. Előtte való este előbb a vőlegény elküldi vőfélyeivel a menyasszonynak a nászajándékait (daruri). A vőfélyeket egy-két legény és két-három zenész kiséri, a kik útközben indúlókat és dalokat játszanak, míg az ajándékvivők folyton rikkantgatnak (chiue). A mint a menyasszony házánál az érkezőket megpillantják, a menyasszony a nyoszolyóleányok kőzött helyet foglal az asztalnál s így várja a vendégeket. Ezeket kinn a kapunál a menyasszony vőfélyei zeneszóval fogadják és bekisérik a szobába. Ott az első vőfély átadja az ajándékokat. Az e közben szokásos mondóka hagyományos és körűlbelűl mindig majdnem szórúl-szóra ugyanaz. A vőlegényt és a menyasszonyt császárnak (imperat) és császárnénak (imperăteasă) czímezik benne. A menyasszony fölkel a helyéről, átveszi az ajándékokat, teli pohárral köszönti a vendégeket, de nem iszik belőle, hanem a pohár tartalmát a feje fölött hátra önti s aztán újra megtöltve oda adja a szószóló vőfélynek. Ez a menyasszony szüléire, azok meg a vendégekre köszöntik a serleget. Rövid lakoma után, mely alatt a zene szól, az ifjúság a menyasszonynyal együtt Hora-tánczra kerekedik, s egymást kézen fogva, háromszor körűljárják előbb az asztalt, azután pedig az udvarra mennek a tánczot folytatni. Ott a vőlegény küldöttei kis idő múlva elbúcsúznak és távoznak. Nem sokára a menyasszony is hasonló módon küldi el ajándékait (schimburi) a vőlegényhez, a kinek azokat ugyanoly szertartással adják át, mint a hogy előbb az övéit a menyasszonynak. Az átvétel is egészen úgy történik. A lakomát ott is táncz követi.

Az esküvő napján, a mint a szent szertartás kezdetét jelző harangszó megkondúl, a menyasszony és a vőlegény, mindenik a saját házából s a maga vendégeivel és zenekisérettel elindúl a templom felé. A vőlegény rendesen lóháton, a menyasszony pedig lovas vagy négy-ökrös szekéren. Csupán a hegyvidéken megy a menyasszony is lóháton. A templomban végig hallgatják a misét, mely után a násznagyok (nunii mari) az oltár előtti asztalhoz vezetik a jegyespárt. A vőlegény a menyasszonynyal az asztal elé terített szőnyegre áll, mely alá néhány pénzdarabot tesznek az egyházfi számára. Most a pap előbb az egyházi eljegyzés (logodna), vagyis gyűrűváltás (schimbarea inelelor) szertartását végzi, azután az esketés (cununie) következik, melynél a mátkapár fejére fölteszik a menyekzői koronát (cununi). Végűl az egyik násznagy az egyik kezével a pap stóláját (epitrafir), a másikkal a vőlegény kezét, ez meg a menyasszonyét, a menyasszony pedig a nászasszonyét fogja meg s így körűljárják az oltárt, mi közben a pap és a kántor az „Isaiea dănţueşte” kezdetű éneket zendítik rá. Ezalatt a vőfélyek diót, mogyorót és czukorkákat hintenek az új párra és a jelenlévő vendégekre annak jeléűl, hogy immár vége az új házasok ifjúkori örömeinek; kezdődnek a családi élet komoly gondjai, de egyúttal azzal az óhajtással is, hogy házasságuk boldog megelégedéssel áraszsza el őket. Rosz előjelnek tartják, ha az esketésnél valamelyik gyűrű, vagy körjárat közben valamelyiknek a koronája leesik.

A menyekző után az új párt a vőfélyek és a nyoszolyóleányok közre fogják és kimennek velük a czinterembe, a hol rövid Hora-tánczot lejtenek. Erre a vőlegény és a menyasszony azon módon, a mint jöttek, megint vissza térnek szüléik házába. Ott mindeniket sóval és kenyérrel üdvözlik a saját szüléi és legközelebbi rokonai, s ez után egy kis falatozás következik. Erre a vőlegény és vőfélyei (vătăjei) megint lóra ülnek s a rokonaik, vendégeik és a zenészek kiséretében, pisztoly- és mozsárdurrogás, meg hangos újjongás, rikoltozás közben a menyasszonyos házba mennek.

A mint a menyasszony vőfélyei megtudják a vőlegény és kisérői közeledtét, kisietnek és elzárják a kaput. A vőlegény csapatának vezetői ugyan megkisérlik a behatolást, de a menyasszony vőfélyei útjokat állják s megkérdik tőlük, hogy kicsodák és mi járatban vannak. Hosszabb rímes párbeszéd következik a két fél között, a melyben a kérdezettek elmondják, hogy ők vadászok, a kik egy szép deli termetű, fürge őzet üldöztek idáig; kérik tehát, engedtessék meg nekik azt benn a házban keresniök. A menyasszony csapatának első vőfélye ezt eleinte megtagadja, kétségbe vonván az őzikéről szóló egész mesét; utóbb azonban megengedi, hogy lehet valami a dologban s végűl a kaput is kinyitja. A mint az érkezettek az udvarba bevonúlnak, eléjök megy a háziasszony vagy valamely idősb nőrokon s egy nagy kalácsot meg egy kanna friss vizet visz eléjök, a mibe egy kis szenteltvíz is van és egy kis bazsalikom-bokréta (busuioc). E vízzel meghinti a belépőket, a kik közűl egy elkapja a kalácsot, botot tűz bele s egy társának nyújtja a bot másik végét. Most úgy tartják föl a botot a közepén fölfűzött kalácscsal, hogy a vőlegény a kapun benyargalva alatta háromszor átmehessen. A harmadik átmenetel után a vőlegény a ház ajtajának küszöbe előtt leszáll a lováról s fogadja a menyasszony szüléinek üdvözlését. Ez alatt a mindkét részről való vőfélyek szétkapkodják a darabokba tört kalácsot (frâng colacul) s a darabkáit mindenfelé szétszórják annak jeléűl, hogy az új párnak mindenütt jól menjen a dolga s békében éljenek egymással. Most az asztalnál ülő társaság is fölkerekedik és Hora-tánczot járva kimegy a menyasszonynyal az ajtó elé, a hol a tánczot a vőlegénynek és kiséretének részvételével folytatják, ennek utána pedig meghíjják a vőlegényt és házas rokonait a fő lakomához. Ebben a menyasszony házas rokonai is résztvesznek, s asztalfőn a vőlegény mint imperat (császár) ül, süvegét fönn tartva a fején.

A lakoma vége felé a vőlegény parancsára a menyasszonyt a vőfélyek kiragadják a tánczolók közűl, beviszik a szobába és a vőlegény mellé ültetik balról az asztalhoz. Nem sokára megint bemennek a vőlegény vőfélyei, leveszik a menyasszonyról a fátyolkendőt (balţ), mely addig a nyakán volt, s a kezükben tartva, rövid ideig a menyasszony mögött tánczolnak vele, majd pedig a menyasszonyt lefátyolozzák vele (imbălţează, inhobotă) annak a jeléűl, hogy attól kezdve már csak az uráé. A násznagyok felköszöntői után véget ér a lakoma s utána az egész násznép kimegy az udvarra a „nagy” Horát tánczolni (danţul cel mare). A mint a vőlegény a küszöbre lép, a menyasszony legifjabb öcscse vagy valamely más fiatalabb firokona pisztolyt szegez a vőlegény mellének s váltságdíjat követel tőle a menyasszonyért. Míg a vendégek az udvarban a Horát járják, a vőfélyek nagy újjongással kihordják a szobából a menyasszony hozományát s az udvaron egy négylovas vagy négyökrös szekérre rakják föl. A mint a ládára kerűl a sor, a menyasszony szüléi rá ülnek s legközelebbi és idősebb rokonaik körűlveszik őket, ezután pedig az új pár a násznagyok, a vőlegény szüléi és rokonai kiséretében bemennek a szobába, hogy elbúcsúzzanak tőlük (să ia iertaciune). Ez igen megható jelenet. A vőlegény és a menyasszony az örömszülék elé leterített szőnyegen lévő vánkosra térdel s a szószóló (colocer) meglehetősen hosszú, rimes mondókában köszönetet mond a szüléknek gyermekeik nevében a jó nevelésért, melyben őket részesítették, valamint a hozományért és azután áldásukat kéri, mire a búcsúztatás következik. Ennél alig marad egy szem is szárazon; de legjobban sír a menyasszony és az anyja, a kik úgy keseregnek, mintha soha sem látnák többé egymást az életben. A beszéd végeztével az új pár fölkel, kezet csókol a menyasszony szüléinek és rokonainak s a láda után menve, eltávoznak a szobából.

A vőlegény a hozománynyal megrakott szekérre emeli menyasszonyát, a ki mellé a nászasszony és a vőlegény nőtestvérei vagy más nőrokonai is fölszedelőzködnek, s aztán az új férj feleségének a vállára néhányszor gyöngén ráüt annak jeléűl, hogy ezentúl már csak az ő hatalmában van és engedelmességgel tartozik neki. A kocsi a mellette nyargaló vőlegény és vőfélyek kiséretében s a rokonság áldásai között megindúl a vőlegény láza felé. Ha a vőlegény nem ugyanabban a faluban lakik: akkor az udvarból való kimenetnél a legények föltartóztatják és addig nem eresztik tovább a menetet, míg a vőlegény jókora pénzbeli jutalmat (plata vulpii) nem ád nekik azért, hogy a lakodalomban a menyasszonyt megtánczoltatták. Ezt a „róka bőre fizetségé”-nek hívják és ezt le kell szúrnia, ha útközben ment akar maradni minden zaklatástól.

A vőlegény házánál a mulatság újra kezdődik s még egy ideig tart, a míg t. i. az új párt a hálószobájukba nem kisérik. Másnap reggel először a legközelebbi nőrokonok jelennek meg egy kis barátságos beszélgetésre, melyet némi falatozás, az ú. n. uncrop (forróvíz-próba) követ. Erre a menyasszony is megjelenik, de már nem hajadon fővel, hanem a fiatal menyecskéknek (nevestă tiněră) az illető faluban szokásos fejdíszében. Ez rendesen egy sajátszerű alakú piros fezből s e köré csavart, szépen összehajtogatott selyem vagy gyapot kendőcskéből (testemel) áll, a mely megint egy nagyobb, díszes mintázattal szőtt fehér kendővel vagy virágos, színes keszkenővel van különös mádon körűl csavargatva úgy, hogy e kendő a nyak köré is kanyarodik.

Nem sokkal ezután a vőfélyek újabb meghivására megint, de már csak házas vendégek gyűlnek egybe nagyobb lakomára (masă mare, pripoi), melynél minden vendéget külön felköszöntővel és édes itallal (pahar dulce) tisztelnek meg. A vendégek mindenike a maga és a felesége nevében pénzbeli ajándékot tesz a megkinálásnál a fölszolgáló tányérra. Az így egybegyűlt pénzt részint a lakodalom költségeire, részint az új háztartás berendezésére fordítják. Néhány nap múlva az új házasok az asszony szüléihez mennek látogatóba (cale primară), a hol tiszteletükre lakomát tartanak s erre a vőlegény szüléit és a násznagyokat is meghíjják. Ezzel a lakodalmi szertartások véget érnek.

Ha a vőlegény a maga, vagy a saját szüléi házába viszi a menyasszonyát, akkor azt mondják róla, hogy „megházasodott” (că s’a insurat); ha ellenben ő költözik a menyasszony háznépéhez, akkor că s’a măritat, vagyis „megházasították”. Az új házasok egy ideig rendesen a férj szüléinél laknak, vagy legalább ugyanegy telken velük, a míg t. i. valahol a szomszédságban saját hajlékot nem építenek maguknak, a mi azonban csak akkor szokott történni, ha több fitestvér van a háznál. Az együtt lakás ideje alatt a fiatal asszony az anyósával osztozik a háztartás dolgában, de a házintézés mindig az anyós kezében marad.

Minden új házat előbb fölszentelnek, mielőtt bele költöznének Üres kézzel az ilyen új házba egy rokon vagy jó ismerős sem köszönt be először. Ha a tulajdonosnak az új hajlékban jól megy a dolga, akkor a helyet, a melyen áll, tisztának és a házat szerencsésnek mondják. Meg is marad aztán ugyanazon a helyen nemzedékről-nemzedékre, s legfölebb ki-kitatarozzák, meg-megújítják időnként a házat; már az is ritka eset, ha egy-egy szárnynyal kibővítik, minthogy teljesen új építkezés esetén, azt tartják, hogy a lakók valamelyike meghalna. Azt is hiszik, hogy a ház alapjában lakik annak őrszelleme kígyó alakjában, a mely olykor elő is jő, de a házhoz tartozókat nem bántja, s ezért őt sem szabad bántani, különben mindenféle szerencsétlenség érhetné a ház lakóit.

Ha valaki sulyosan megbetegszik, azonnal meggyónik és megáldozik. Mikor pedig elközeleg a végórája (trage de moarte), égő szentelt gyertyát adnák a kezébe, a melyet mindaddig tart, míg ki nem múlik. Erre egy hosszú viasztekercset (toiag) gyújtanak meg a halott feje mellett, melynek mindaddig ott kell égnie, míg el nem temetik. A halottat megmossák, az óhajtása szerinti ruhákba öltőztetik s aztán a nagyobb szobának a homlokfal mentén álló hosszú padjára (laită) fejjel keletnek kiterítik. A hozzátartozói siratóénekeket zengenek, melyek az elköltözött halálán érzett fájdalmukat tolmácsolják (bocesc). E bocituri nevű siratókat a temetésig napjában háromszor reggel, délben és este tartják. Megrázók kivált a fiatal nők, anyák és leányok siratói, mikor a halottat a szobából és a házból kiviszik. Némely helyütt különben fogadott siratóasszonyok is vannak (bocitoare).

A rokonok, ismerősök és szomszédok „Dumnedeu să ‘l iţerte” (Isten nyugosztalja!) fölsóhajtással búcsúznak a halottól s vigasztalják a gyászoló családot, mely alkalommal egy-egy sárga viaszgyertyát visz a házba mindenik s azt a halott mellett égetik, kivált az éjjeli virasztás (privegh) alatt. Éjjel mindig nagyobb társaság viraszt a halott mellett a szobában, ájtatosan hallgatva a zsoltárok és az apostolok cselekedeteinek fölolvasását. Ezt mesemondás váltja föl, az ifjabbak pedig, hogy az álmot szemükről elűzzék, különféle ú. n. halottjátékokat is rendeznek. Harmadnap koporsóba teszik a halottat és a pap rövid imája után kiviszik a szobából, mi közben a családtagok kinyitják az ablakokat, hogy a lelke kitaláljon, ha még esetleg a szobában volna s nem a holttest körűl. A koporsónak a fejtől való részén vagy valamelyik oldalán mindig nyílás van, hogy a lélek azon keresztűl, mikor a koporsót a sírgödörbe bocsátják, kiröppenhessen, azt tartják ugyanis, hogy csak ilyenkor válik el a lélek a testtől.

A temetési menetben a pap és a koporsó előtt rendesen egy rostában (ciur) vagy sütőteknőben (covată) sajátszerű alakú kalácsokat visznek, melyek közűl a legalsóba egy gyümölcscsel és mézeskalácscsal teleaggatott gyümölcsfa-ág van tűzve; továbbá egy nagy tálban mézben főtt búzát (colivă vagy colibă) s egy borral vagy mézes vízzel telt kis palaczkot (paus), melyen halotti gyertya (toiag) van. Mindez a halott útravalója (merinde) a nagy útazásra. A koporsónak az udvarból való kivitele alkalmával, valamint általútnál, vagy ha esetleg hídon kell átkelni, ott is hosszú törűlköző kendőket terítenek ki a halottvivők, s azokat aztán a szegények fölszedhetik és megtarthatják maguknak. Minden ilyen megállásnál (stare) az evangelium egy-egy fejezetét olvassa a pap és aprópénzt osztanak a menetet kisérő szegény gyermekeknek.

A halott síratása (bocirea) a házból való kivitelkor.
Zuber Gyulától

Egy pénzt meg egy kis sárga viasz keresztet tesznek a halottnak is vagy a kezébe, vagy kereszt nélkül a nyelve alá. Mindez azért történik, hogy a halott lelke a paradicsomba vezető hosszú útján a kendőket hídakúl (punţi, poduri) használhassa, ha vizen kell átkelnie, a pénzzel az ördögök által szedett vámot (vămi) megfizethesse és a viasz kereszttel, meg az evangeliumokkal, melyeket a megállóknál (stări) olvasnak, a vámsorompót (stâlp) fölemelhesse.

Szívszakgató a halottnak a templomi beszentelés után való elbúcsúztatása és az utolsó búcsúcsók (sărutarea cea de pe urmă), valamint a sírba tételnél fölhangzó végső siratás. A pap előbb az ásóval keresztet vet a sír (mormęnt) négy szegletére, s azután az összes jelenlévők egy-egy marék földet dobnak a koporsóra e szókkal: să’i fie ţěrna uşoară şi Dumnedeu să’l ierte! (Legyen neki könnyű a föld és az Úristen bocsásson meg neki!)

Temetés után azok, a kik a halottat végső útján kikisérték, lehetőleg más úton térnek vissza, mint a melyen a temetőbe kimentek. Haza érkezvén, mindenki megmossa a kezét, s aztán egy kis tort tartanak (comând, pradnic), melynek végén minden résztvevő egy kis kalácsot kap egy-egy belé szúrt égő gyertyácskával (colac şi lumină) részint az elhúnytnak, részint a család régibb halottainak a lelkéről való megemlékezés végett (de sufletul morţilor). Innen a közmondás: „dă’i colac şi lumină” (adj érte gyertyás kalácsot), a mit akkor mondanak, mikor valami úgy elveszett, hogy soha sem kerűl meg többé. Azt tartják, hogy azok a jó cselekedetek, melyeket a megholtak rokonai az ő nevükben tesznek, az Istennél az elhúnytak érdemei gyanánt számítódnak be. Ezért tartják a halottakért való gyakori emlékünnepeket (dilele morţilor), a melyeken a megholtak nevében mindig ajándékokat osztogatnak.

Most pedig lássunk még néhány oly néphitbeli és népszokási vonást, a melyekben még az ősi pogánykor vallási fölfogásának emlékei élnek a későbbi keresztény lepel alatt.

A karácsonyt megelőző négyheti bőjt (advent) idején, a hosszú téli estéken, a többnyire a nép alsóbb osztályához tartozó suhanczok összegyülekeznek, hogy a hagyományos régi karácsonyi, csillag- és újévi énekeket betanúlják. Ez énekek nevei: corinde vagy colinde de crăciun şi de anul nou és cântece de steá. A karácsonyi énekek (corindele vagy colindele de crăciun) részint világi, részint vallási tartalmúak. Amazok a házigazdát és a gazdasszonyt meg családjukat, kivált szép hajadon leányaikat dicsérik; emezek pedig Krisztus születését ünnepelik. Zene-, többnyire hegedű-kisérettel, vagy a nélkül mondják ez énekeket a házak ablakai alatt, karácsonyestétől kezdve három estén át éjfélig. Ezek az énekesek (corindători vagy colindători) néhol egy hosszúkás templom alakú és három toronynyal ellátott ú. n. bethlehemet (Vifliem) is visznek magukkal, melynek a belseje ki van világítva, benne egy jászol s abban a kis Jézus, mellette Mária, József, meg az evangeliumban említett istállóbeli állatok, ökrök, lovak, juhok láthatók kis alakocskákban vagy csak papirosból kinyirkálva.

Karácsony első napjától kezdve a csillaggal járók is (cu steaua, cu luceafěrul) megkezdik körútjukat. Ezek rendesen hárman, az ú. n. Herodes éneklők (Irodii) pedig hatan vannak, s nem csupán házról-házra, hanem faluról-falura is járnak nemcsak este, hanem nappal is, és Krisztus születéséről, a világ teremtéséről, a bűnbeesésről, a halálról, a paradicsomi boldogságról és a pokoli kárhozatról szóló énekeket mondanak. Három- vagy hatágú kivilágított csillagot visznek magukkal, mely vagy egy álló pózna tetejére van mozgathatólag erősítve (steá), vagy pedig vízszintes forgattyúra, a melylyel az ilyen csillagot (luceafěr) a szobában levő szentképek előtt csóválják éneklés közben. A Herodes-éneklők afféle kezdetleges vándorszínész-csapat, a melyben egyik Herodest, hárman a három napkeleti királyt, egy a főpapot ábrázolja, az utolsó pedig egy roskatag öreget, a ki a csillagot viszi, s valamennyien szerepükhöz illően vannak kiöltözködve. Két hétig járnak így, deczember 25-étől január 6-áig vagy 7-éig s a darabjukat a falu módosabb házaiban játszszák el.

Karácsonyi csillaghordozás.
Maximowicz Jenőtől

Új-év előtti este minden helységben több csapat gyermek vagy suhancz csoportosúl, a kik ekével (arat, plug, pluguşor, buhai) járnak házról-házra s a gazdák ablakai alatt a kenyér keletkezéséről szóló éneket mondják el, a mely a gabona elvetésétől kezdve egészen az új kenyér asztalra kerűltéig elsorolja a legbecsesb mezei termék történetét. Ennek utána pedig jó szerencsét kivánnak a ház urának az új esztendőben minden dolgához. Az énekesek egyike egy hordócskát tart a kezében, melynek az egyik feneke helyére bőr van feszítve, ezen keresztűl lószőr-köteg húzódik, a melyet egy másik úgy rángat, hogy a megfeszűlt bőr ez által búgó hangot ád, a mely a szántásnál bőgő ökrök hangját utánozza. A többiek közűl kettő-három ostort pattogtat. Az előénekesnek e szavaira: „męnaţi ficiori” vagy „męnaţi”, a többiek mind „hăi! hăi!” kiáltással felelnek. Ez estén a kisebb gyermekek dióval játszanak és nyalánkságokat (turtă dulce) meg gyümölcsöt kapnak. A gazda megolvassa a pénzét és néhány krajczárt oda ád a gyermekeinek, hogy játszszanak vele. A leányok meg az anyjuk vagy valami más öregebb nő útmutatása mellett olvasztott álmot öntenek egy vízzel telt nagy tálba; vagy üres dióhéjekba viaszgyertyácskákat illesztenek s azokat egy tál vízben megúsztatják, és az öntött ólom alakúlataiból vagy a gyertyák mozgásából a jövendőt igyekeznek kiolvasni. Azt is megteszik ugyanily czélból, hogy kimennek a baromfi-udvarra (ţarc, ocol), annak bejáratánál bekötik a szemüket, aztán a kerítésben valamelyik czölöpnél elkezdve kilencz további czölöpöt (par) olvasnak meg, s annak a magassága és vastagsága, többé-kevésbbé kérges és görcsös volta szerint ítélik meg, milyen lesz a jövendőbelijük nagy-e avagy kicsiny; gazdag-e vagy szegény; öreg-e vagy fiatal; ép-e avagy hibás testalkatú.

A ház legtapasztaltabb férfija ugyanekkor készíti el az egész következő év időjárási naptárát, még pedig ekképen: ketté szel egy vöröshagymát, abból lehámoz tizenkét, körűlbelűl egyenlő héjlevelet, azokat egyenlő mennyiségű sóval tölti meg s aztán mindeniket a tizenkét hónap valamelyikéről elnevezve, ezeknek sorjában, keletről nyugatnak haladó irányban fölrakja a tűzhelyre. A szerint, a mint a só az egyes héjakban az éjszaka folyamán egészen vagy csak részben, alúl, fölűl vagy a közepe felé olvad el, lesz az illető hónap is az elején, a végén vagy a közepén, illetőleg egészen száraz vagy nedves. Azt is hiszik, hogy ez éjszakán az ég megnyílik, és hogy az állatok egymással a házbeliek jövő évbeli sorsáról beszélgetnek; s hogy az ember mindezt meg is láthatja és hallhatja, csakhogy az életével lakol, a kit a kiváncsisága arra ösztökél, hogy e csodás titkok tanúja legyen. Új-év napján, korán reggel megint megjelennek a colinde-énekesek, hogy a ház lakóit búzával meghintsék (cu sěmęnatul) és rímes felköszöntővel üdvözöljék (urează), a miért némi csekély pénzbeli ajándékot kapnak vagy kalácsot és egyéb süteményt (plăcintă).

A Jordán-ünnep.
Zuber Gyulától

A karácsony és a vízkereszt vagy Jordán-ünnep előtti nap szigorú bőjt ideje. Amannak ajunul crăciunului (karácsony bőjtje), emennek ajunul bobotezii (vízkereszt bőjtje) a neve. A háznépből senki sem merészel a mindenféle bőjti eledellel, különösen hallal, babbal, aszalt szilvával és mézben főtt búzával dúsan megrakott asztalról időnek előtte csak egy falatot sem megízlelni, még a kis gyermekek sem. De főkép a serdűltebb ifjak és leányok őrizkednek e tilalom megszegésétől, mivel azt hiszik, hogy ettől függ a jövendőbelijüknek nemcsak az egészsége és a testi épsége, hanem a szépsége is, kivált a szemöldökeinek szép tömött és kereken hajló íve. Az egész család csak estefelé telepszik az asztalhoz, miután előbb a falu papja az asztalt megáldotta. Karácsony bőjtjén az Úr születését ábrázoló képpel (cu icoana), vízkereszt előtti napon pedig egy kis kézi kereszttel (cu crucea) és szenteltvízzel (cu aghiasma) jár a pap házról-házra s előtte nagy csapat gyerek halad, a kik folyton „chiralesa” (χυριε ελεισον) kiáltást hallatnak. A ház gazdája rendesen égő viaszgyertyával várja a papot, a ki a szertartásos zsolozsmák eléneklése után megcsókoltatja a háznéppel a képet vagy a keresztet és azután nemcsak a ház lakóit, hanem a házat és a terített asztalt is meghinti szenteltvízzel, végűl pedig valamennyinek jó szerencsét kiván, hogylétükről tudakozódik és megízleli az eléje tett ételeket.

Asztalhoz ülvén, a házigazda karácsony bőjtjén babot szór szét a szobában, hogy a barmai az egész éven át jó egészségben maradjanak és szépen tenyészszenek; vízkereszt bőjtjén pedig egy kanál búzát dob föl a szoba mennyezetére, hogy a méhei szaporodjanak és szorgalmasan gyüjtsék a mézet. Ha a földobott búzából jó sok tapad meg, azt jó jelnek tekintik. Termékeny évet remélnek, ha e napon a gyümölcsfák galyai jó deresek.

A vízkereszt vagy Jordán-ünnep kiválóan nagy és szent nap. A ki csak teheti, nem marad el a templomból, a honnan mise után körmenet indúl a helységbeli folyóvízhez, vagy ennek híján legalább a falu kútjához; csak ritkán tartják a vízszentelést a temetőben. E szertartás alatt mozsár- és pisztolydurrogás mellett háromszor belemártja a pap a keresztet a vízbe. Azt tartják, hogy ezzel az egész esztendőre megtisztúl mindenféle víz akármiféle ártó hatástól, a mit netán gonosz indúlatú emberek valami rontással belé varázsolhatnának. Minthogy a vizet kivált a szentelés pillanatában teljesen tisztának és fölötte üdvös hatásúnak hiszik, természetes, hogy ki-ki igyekszik belőle egy kis edényben egy-egy kevéskét haza vinni, s ebből aztán az ebéd előtt sorba hörpentenek egy-egy kicsit. A többit egy palaczkban eltéve megőrzik és a képekkel tele aggatott fal előtt tartogatják mindenféle baj ellen való orvosságúl. E szenteltvizet évről-évre megújítják e napon.

A Jordán-ünneptől farsang végeig, vagyis a húsvét előtti nagybőjt kezdetéig tartják a legtöbb lakodalmat. A melyeket pedig egy s más okból ezen idő alatt nem lehetett megtartani, azok őszre, az advent előtti hat hétre maradnak.; nyáron át azonban csak nagy ritkán van egy-egy lakodalom.

Alig van olyan román ember, a ki a baba Dochiea-ról ne tudna valamit regélni. E részben ősi mythikus, részben keresztény egyházi szokásokban gyökerező alak a tél személyesítője. Vén asszonynak képzelik, a ki a Kárpátok legmagasb csúcsain lakik s több kozsokot visel egymás fölött. Mikor elérkezik az ünnepe, a mely az egyház naptára szerint márczius 1./13.-ára -esik, lejön a hegyekről, de már 3, 6, 12, 24 vagy 36 nappal előbb elkezdi magáról a szerint, a mint több vagy kevesebb kozsok van rajta, ezeket egyenként levetni. Ettől támad ilyenkor, a tavaszi napéjegyenlőség idején a sok szélvész és hózivatar. A néphit szerint a tél-anyó ünnepét ugyanannyi zimankós nap követi, a mennyi megelőzte. E napokat dilele babei Dochiei (a baba Dochiea napjai) néven tartják számon.

Az eke megáldása tavaszszal.
Zuber Gyulától

A tavasz Szent Elek (márczius 17./29.) napjával kezdődik. Azt tartják, hogy e napon a földkéreg likacsai kitágúlnak, hogy kimászhasson rajtuk az a sok mindenféle állat, a mely a telet a földben töltötte. Ilyenkor megvizsgálják a méhkasokat s ha az időjárás engedi, ki is viszik a szabadba; továbbá megteszik a föld megmunkálásához való előkészűleteket. Kiváló ünnepiességgel történik az ekének első kivontatása. A ház udvarán álló eke elé négy ökröt fognak. Az első pár ökör szarvai köré vetett kötél végét egy kis fiú fogja. A béres a második pár baloldalára áll, az eketartó pedig hátúl az egyik kezében az ekeszarvát (cornul plugului), a másikban meg az ösztökét tartja. Erre kilép a házból a gazdasszony s a kezében lévő serpenyőn izzó parazsat visz, a melyre tömjént hintenek, a serpenyő szélén pedig kenyérdarabkák vannak. Utána megy az ura, az egyik kezében egy korsó vizet tartva, a melybe szenteltvizet kevertek, a korsó tetején pedig kalács van; a másik kezében bazsalikom-bokrétát látunk. Míg az asszony az indúlásra készen álló ekét háromszor körűljárja, addig azt az ura a korsóban lévő vízzel meghinti. Végűl a serpenyőn lévő kenyérdarabokat megetetik az ökrökkel, a kalácsot pedig a szolgalegények közt osztják el, azzal a jámbor óhajtással téve mindezt, hogy az Isten bő aratást adjon.

A húsvét előtti hét heti bőjtöt (ajunul vagy postul cel mare, ajunul paresimei, nagybőjt, negyven napi bőjt), valamint a Szűz Mária két hetes bőjtjét (ajunul vagy postul Sântă-Mariei), meg a hat heti adventi bőjtöt karácsony előtt (ajunul vagy postul Crăciunului) apraja-nagyja szigorún megtartja. Még betegség esetén és papi engedély mellett sem igen mer idősebb férfi vagy nő egyáltalában húst, tejes vagy vajas eledelt enni. De már azt a változó hosszúságú bőjtöt, a mely Péter és Pál napját előzi meg, valamivel kevésbbé szigorúan tartják.

Bőjt közepén (miedul paresei, vagy paresimei, vagy păreţii) megolvassák a gazdasszonyok a tojásokat s elkülőnítik a költésre alkalmasakat az alkalmatlanoktól s aztán megültetik a tyúkokat. E naptól kezdve a következő vasárnapokon és ünnepeken egész nagypéntekig néhány tojásra viasztollal (chişiţă) mindenféle virágot vagy egyéb díszítményt festenek. E czifrázatok neve impistrituri, maga a tojásfestés pedig se impistresc. Míg a férfiak húsvét előtt a kerítések, sövények javításával, a gazdasági eszközök és épűletek kitatarozásával vannak elfoglalva és a földeket kezdik munkálni, addig a nők otthon fehérneműt szabnak és varrnak, a házat tisztogatják és meszelik, meg a konyhakertet gondozzák, mert a föltámadás nagy ünnepére minden efféle munkával el akar mindenki készűlni.

Virágvasárnapján a család tagjai közűl legalább egynek, lehetőleg azonban az apának és anyának el kell mennie a templomba, hogy onnan szentelt barkát (miţişoare vagy mărţişoare) vigyen haza pálmagaly (stâlpare) gyanánt, a melylyel a család minden egyes tagjának megveregetik a fejét, vállát és a lapoczkáját, hogy az egész esztendőben a virúló természettel együtt üdűljenek, gyarapodjanak. Némelyek egy-egy barkát le is nyelnek, hogy a belső részeiknek is használjon az áldás. A kinek bőrkiütésekre hajló természete van, vagy a ki egyáltalában azt óhajtja, hogy egész esztendőn át ép és egészséges legyen, az virágvasárnap hajnalban megfürdik a folyóvízben s ezt az egész nagyhéten át (septěmâna patimilor) húsvét utánig megmegismétli.

A nagyhét három utolsó napján a húsvéti eledeleket készítik az asszonyok, a mi annál több dolgot ád, mivel a három húsvéti napon sem főzni, sem sütni nem szabad. Nagycsütörtökön a már megmintázott tojásokat (oaue impistrite) s néhány rajz nélkülit is (merişoare) különféle színűre festenek s a legtöbbet meg is főzik. Szombaton sütik a pecsenyét és a húsvéti kalácsokat, melyek közűl legalább egyen rajta kell lennie a húsvéti keresztnek. A kalácsok tésztájába vert tojások héjait folyóvízbe dobják, hadd úszszanak a hullámok hátán a rocmani nevezetű népekhez, a melyek papok híján a húsvét ünnepének nem tudnák különben az idejét; így azonban a hozzájuk leúszó tojáshéjakról megtudhatják. A húsvéti eledelek közt a húsvéti kalács és a tojások. a legnevezetesebbek. Néhányat egy darab szalonnával együtt a templomba is elvisznek megszenteltetni. A föltámadást mindjárt éjfél után tartják, s utána következik a hosszú húsvéti szertartás, a mely reggeli 6–8 óráig is eltart. A szentelt eledelekből egy-egy darab a papé, a többit pedig haza viszik. A rokonok és jó ismerősök a templomban, az otthon maradottak pedig a háznál, a mint a húsvéti harangszót vagy kelepelést (toacă) meghallják, e szókkal köszöntik egymást: Hristos a inviat! (Krisztus föltámadt!) Erre az a válasz, hogy: Adevěrat că a inviat (Valósággal föltámadt). Ez üdvözlés közben két-két tojást összeütnek (ciocnesc), hogy a rügyek s bimbók kinyíljanak, a földön új élet fakadjon és minden fölvirúljon, a háznép pedig az egész éven át jókedvű, vidám maradjon. Az összeütött tojások közűl az eltöröttet az kapja, a kinek a tojása erősebb és ép maradt. Az említett üdvözléssel köszöntik az emberek egymást húsvét után is áldozó csütörtökig.

Húsvét vasárnapján és hétfőjén a házas gyermekek, a keresztfiak és keresztleányok, meg a nászgyermekek (finii) ellátogatnak a szüléikhez, illetőleg a keresztszüléikhez vagy nászszüléikhez. Ki-ki három húsvéti kalácsot és hat tojást visz magával és cserébe két kalácsot, meg négy tojást kap ajándékúl. Hasonlóképen meglátogatják egymást e napokon a jó barátok és ismerősök is, és e látogatások alkalmával is gyakorolják a tojás-összeütögetést.

Hogy az ünnepi öröm a lehető legáltalánosabb legyen, a családfő a megholt atyafiakról is megemlékszik. Azt tartják ugyanis, hogy a tisztítótűzre itélt lelkek közűl némelyeket, a kikért az egyház imádkozott, húsvét vasárnapján Krisztus kiszabadítja bűnhödésük helyéről azoknak a jócselekedeteknek fejében, a melyeket hozzátartozóik az ő nevükben tettek. Ezért minden családfő a húsvét előtti nagybőjt idején a hat első szombaton (sâmbetele morţilor = halottak szombatjai) és nagycsütörtökön a mise alatt imákat mondat a család halottaiért. Azt is hiszik, hogy az egész húsvét hetében (septěmâna luminată) nyitva van az ég és a paradicsom, és hogy mindazok, a kik e hét folyamán, kivált az első három napon múlnak ki, egyenest az égbe szállnak föl.

Az asszonyok némely napon semmiféle munkába sem mernek belefogni; ilyen nap kivált a péntek (sânta Vinere), melynek már az előestéjétől kezdve nem szabad sem mosásba, sem fonásba vagy varrásba kezdeni. Ugyanúgy tartózkodnak a férfiak a húsvét és pünkösd közötti csütörtök napokon (sânta Joie, sântele Joi) mindenféle mezei munkától, mert azt hiszik, hogy ha e napokon ilyenbe fognának, az eső megdöntené, vagy a jég elverné a vetéseket. Ugyanez idő alatt attól is óvakodnak, hogy künn a szabadban, kivált a puszta földön hálva, ártó női szellemek rontásának ki ne tegyék magukat, minők a Săvătina (a ki a veszettség okozója), a Mărgălina (ideglankasztó) és a Rujălina (a ki a Szent Antal tüzét okozza). E rosz szellemeknek Iele közös nevük is van s a kit meglátogatnak, annak elrabolják az eszét, a hallását, a látását, vagy megbénítják valamely tagját. Főkép fiatal emberekre nézve igen veszedelmesek.

Szent György a tavasz szentje és főkép a vad állatok elleni küzdelemben nyújt óltalmat. Napjának előestején a kapubálványokra, a sövényre és a házak tetejére gyepdarabokat raknak s azok mindenikébe zöldelő fűzfagalyat dugnak a mi szintén a gonosz szellemek és a boszorkányok elleni védekezés akar lenni. Ugyane czélra némely falukban mocsaras helyeken és a helység határában lévő hídak mellett, vagy magában a községben is tüzeket gyújtanak és e máglyákat több órán át égni hagyják.

Pünkösd (Dumineca mare, Rusalii) előtti szombaton ünneplik a halottak és családi ősök emlékét, a miért is e nap neve Sâmbăta moşilor, a morţilor, ősök vagy halottak szombatja), avagy röviden csak Moşi (ősök). E napon mindenféle ételneműt, de kivált lepényeket (plăcinte) és kalácsot visznek a templomba, azt ott megszenteltetik és a földíszített síroknál a szegények közt kiosztják. A jelenlévő gyermekeknek pedig a megholtak lelki üdveért bögréket (ulcele), poharakat (sticle), csészéket (cofiţe), tálacskákat (strachini), tányérokat (talgere), kancsókat (cane, cănuţe) adnak, melyek virággal díszítvék s tejjel, czukros vagy tiszta vízzel töltvék és egy kis égő sárga viaszgyertya van bennük. Mindenik külön-külön ennek vagy annak a megholtnak (de sufletul morţilor) van szentelve. Haza is küldenek a távollévők ilyen megemlékezést, a minek a âmblá cu moşii a neve. Az ajándék elfogadója annak átvételekor így szól: Dumneděu să’l ierte (Isten nyugtassa). Este a házak kirúgó ereszét, ablakait, szentképeit és az ágyakat hársfagalyakkal és levelekkel díszítik föl. Azt is tartják, hogy ezen a napon másféle nőnemű gonosz szellemek, a Rusalii vagy Rosalii nevűek járnak-kelnek, a kiknek abban telik a kedvük, hogy az emberek jó étvágyát és kedvét elrontják; a mi ellen csak úgy védekezhetni, ha ürmöt hord az ember a keblében vagy azt szór az ágyába.

Sâdzeni-ünnep Suczawában; körmenet Új Szent János (Ion cel nou) ereklyéivel.
Zuber Gyulától

Csak lassanként és fokozatosan emelkedett egy másik ünnep, a Sândzeninap, Bukovina összes görög-keleti vallású lakóinál mai nagy nevezetességére. Alkalmat az adott rá, hogy Jó Sándor moldvai fejedelem (1401–1433) a ki a XIV. században a törökországi Czetatea Alba (Akierman) városban a törököktől halálra kinzott Trapezunti János kereskedő ereklyéit Suczawába vitette, e szentnek tiszteletére (június 2./14-ére) ünnepet rendelt. Három héttel utóbb (június 24-én) üli a görög-keleti egyház Keresztelő Szent János születése napját. E két szent ünnepeit a XV. és XVI. században akkor általános nagy búzgóságból, kivált a kolostorokban úgy elnyújtották, hogy a két nap ünneplése, főleg a vele járó nagy lakmározás egyfolytában tartott. Minthogy a János név az előtte álló „szent” jelzővel románúl régebben sânt Jian-nak hangzott (míg utóbb Ion, Ioan lett belőle), e napoknak és a két szentnek is neve a többes számú alakkal sânţi Jiani vagy Jieni lett. A sânţi Jieni-ből lett aztán összevonás útján Sândeni Suczawai János ma különben Bukovinának az országos védőszentje. Ünnepén (június 2./14.), de a másik János-napon (június 24./július 6.) még inkább, ezer meg ezer búcsús zarándokol Suczawába a szomszédos országokból is, még pedig nem csupán görög-keleti hitvallásúak, hanem kivált Galicziából görög-katholikus rutének is. E napon a szentnek ereklyéit körmenetben végig viszik a városon annak egy nagyobb teréig, a hol a papok vízkeresztelést tartanak és szentbeszédet hallgat a hívők sokasága. A körmenet előtt három napon át a szentnek ereklyéit őrző templom körűli útczákon és tereken mindenféle búcsús holmit, főkép keresztzsinórokat, szentképeket, gyertyákat, fejkendőket, stb. árúlnak.

Két jó illatú mezei virág, a gallium mollugo és a gallium verum, melyek épen e szent ünnepe táján virágzanak, a néphit szerint szintén e szentről kapta sândană (többesben sândene) nevét. Némely román tudósok azonban azt hiszik, hogy e virágokat nem e szentről, hanem még az ősi római Diana istennőről híjják így, a kinek állítólag e virágok szentelve valának. Szerintük ez istennő régi román neve sânta Dana lévén, ebből alakúlhatott a sândana elnevezés. E virágból a leányok és legények az ünnep előestéjén koszorút fonnak, a melyet a háztető keleti oldalára tesznek, hogy a kelő nap első sugarai másnap e koszorúra essenek. Ha már most reggelre kelve e koszorúban valamiféle állatnak a szőréből néhány szálat találnak, akkor azt tartják, hogy épen az illető állat tenyésztésében lesz abban az évben szerencséjök. Ha ellenben emberi hajszálakat lelnek a koszorúban, akkor dús gyermekáldást jósolnak belőle.

Nyaratszaka kivált három olyan nap van, a melyen a földmíves semmiféle nagyobb házi vagy mezei munkát nem mer végezni; nevezetesen Szent Foka (július 23. ó-naptár szerint), hogy csűreit és termését a tűz, kivált a villám tüze el ne emészsze; továbbá Szent Marina napján (július 17./29.), hogy a gyermekei fürdés közben a vízbe ne fúljanak; s végűl Szent Paliea napján (július 21. ó-naptár szerint), hogy szarvasmarhája és juhai minden betegségtől és a kártékony vadaktól óva maradjanak.

A szent kereszt fölmagasztaltatásának ünnepén (diua crucii, szeptember 14./26.) nemcsak a javas vénasszonyok, hanem egyáltalában majdnem minden asszony gyógyító erejű fűveket szedeget kertben, mezőn és erdőn, s ezeket aztán megszárogatva, elteszik az egész évre mindenféle betegség ellen való házi orvosságnak. E czélra nem csupán azért választják épen ezt a napot, mivel annak az ideje táján már a legtöbb ilyenféle fű teljes érése szakában van, hanem azért is, mivel hitük szerint a mint a Megváltó a kereszten szenvedett halálával pecsételte meg szent tanítását: úgy a kereszt fölmagasztaltatásának ünnepe az kiváltképen, a mely a fűvek gyógyító erejét az emberiség üdvére különösen megszenteli.

Említsük meg még végűl Szent András (Sânt-Ândrea, sântul Andrei) és Szent Miklós (Sân-Nicoară, sântul Niculai) előestéit. Amazon (november 29. ó-naptár szerint), mihelyt a nap lemegy és beesteledik, fokhagymával dörzsölik be az ajtófeleket és a házak, meg a gazdasági épűletek párkányait, valamint az istállók, ólak, aklok és a majorság udvarának kapuit. Azt tartják ugyanis, hogy a fokhagyma szaga nemcsak a tisztátalan és rosz szellemeket, minők a Strigele, Strigoii, Mororii, meg a boszorkányokat, hanem a farkasokat is távol tartja a háztál, a mely körűl azok ilyen idő tájban ólálkodni szoktak.

Szent Miklóst, a kinek napját deczember 6./18-án ülik, a szorgalmas és jó magaviseletű gyermekek és kivált az árvák oltalmazójáúl tisztelik. Ünnepének éjszakáján a gyermekek hiedelme szerint a szent az ablakon át ajándékokat dob a szobába, szegény és jó erkölcsű hajadonoknak pedig olykor még hozományt is ajándékoz. Azt is tartja róla a szokásmondás, hogy ha híd nélkül találja a folyóvizeket (vagyis be nem fagyva), akkor megrázza a szakállát s fagyot, havat, zúzmarát rázva ki belőle. befagyasztja a vizeket; ha ellenbe áthidalva (vagyis befagyva) éri őket, akkor elrontja a hidakat, vagyis elolvasztja a jeget: Sântul Niculai îsi scutură barba şi face punti, când nu le găseşte, şi le strică când le află.

Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me