Erdély szerepe Magyarország történetében. Károlyi Árpádtól
Erdély szerepe Magyarország történetében.
Károlyi Árpádtól
Károlyi Árpádtól
Történeti nevezetességű tárgyak.
Cserna Károlytól
Erdély, a magyar birodalomnak e délkeleti bérczes része, eleitől kezdve igen nagy szerepet vitt Magyarország történetében; nagyobbat, mint bármely más országrész; sőt érdekes jelenség, hogy e szerep jelentősége a világtörténeti viszonyok alakúlása folyamatával a közel múltig mindegyre növekedett.
A magyar középkoron át ez a szerep bizonyos, stratégiainak nevezhető föladat teljesítésében állott, a melyhez az új-korban újabbak és eszményiebbek járúltak.
A térképre vetett egyetlen pillantás is azonnal észrevéteti velünk, hogy Erdély felföldje mint valamely vár óriási zömök körbástyája emelkedik ki a lábai alatt keletre és délre elterűlő tágas síkságból s hogy éjszak felé azokkal a hatalmas szirtfalakkal függ össze, melyekkel Magyarországot éjszaknyugaton, éjszakon és éjszakkeleten a Kárpátok hegyláncza körűlveszi.
Ennek a nagyszerű természetes kör-bástyának, melyből igen alkalmas lejárók, az erdélyi szorosok, vezettek ki a falain túl elterűlő síkságokra; mintegy magától a természettől kijelölt föladata volt az, hogy az általa védett várnak, a magyar államnak elözönlésétől visszatartsa a lezajlott népvándorlás utolsó töredékeit, melyek nem voltak ugyan elég erősek ahhoz, hogy úgy elborítsák Európát, mint az előző népáramlatok, de képesek voltak arra, hogy a magyar államot veszélyeztessék, vagy legalább megszilárdúlásában késleltessék, sőt ezen az államtesten keresztűl komoly zavarokat okozzanak a Nyugat keresztény-germán művelődésének is a maga megizmosodásában.
Erdély hadászati fontosságát, úgy látszik, már a besenyők által etelközi hazájából kiszorított magyarság is sejtette. Erre vall az, hogy a honfoglaló magyarok egyik törzse nyomban birtokba vette a Szamos és Maros völgyeit. A terűletet környező hatalmas hegylánczhoz támaszkodva, elég erőseknek érezték magukat e törzsnek a fejedelmei arra, hogy az Árpád-házbeli fejedelmekkel s így magával azzal az eszmével is szembeszálljanak, melynek zászlóvivője a magyarságot egységes nemzetté tenni törekvő uralkodó család volt. Az a szervező tehetség aztán, a melylyel a Gondviselés a honfoglaló Árpád nagy ivadékát, Szent Istvánt fölruházta, már egész világosan fölismerte az erdőelvi föld hadászati értékét. S midőn a nagy király Gyula erdélyi vajda hatalmát megtörvén, az erdőn túli törzset a magyarság egyetemével egyesíté a birtokba vett terűletet (melynek déli határa eleintén a Maros volt) a gyulafejérvári püspökség megalapításával a keresztény műveltség érdekkörébe vonta, honvédelmi és közigazgatási tekintetben pedig egyelőre a keleti magyar vármegyék főispánjainak hatósága alá helyezvén, erős kapcsokkal csatolta egybe az ország testével.
Ennél az időpontnál kezdődik Magyarország történetében Erdély védőbástya szerepe, melyet Szent István Árpád-házbeli utódainak következetes politikája soha nem tévesztett szem elől. Mert nem a véletlen szeszélye, hanem tudatos és czélját teljesen ismerő politika nyilvánúl azokban a telepítésekben, a melyeknek idejét az oknyomozó történelem a XI. század utolsó negyedébe helyezi, mikor a szorosb értelemben vett Magyarországnak nemcsak keleti részeiből, hanem egyéb vidékeiről is újabb rajok vonúlnak kelet felé s a Szamos völgyén fölfelé haladva, az Erdély közepén már ott élő gyér számú magyarság háta mögött a tartományt kelet és délkelet felől körűlfogó hegyláncznak magas völgyeiben szállanak meg s ezzel e természetes várnak állandó és vitéz őrizőivé válnak. Akár a megmagyarosodott kabarok ivadékai voltak ez újabb rajok, akár a magyarság törzsfájának eredeti hajtásai: az ő megtelepítésük az ország délkeleti bástyafalainak tövében királyaink hadvezéri éleslátását, – mely ez országrész biztosítására ő bennük keresett és talált megbizható, éber határőröket a szomszéd besenyők és kunok becsapásai ellen, – ép oly ékesen hirdeti, mint hirdetné, az esetre, ha netán a hagyománynak volna igaza, az a körűlmény, hogy az ott talált székelységet e fontos czél szolgálatára rendelni és szervezni tudták.
Az őrségnek ez a lánczolata azonban, mely az említett veszélyes elemek előtt a pusztítás útjait elzárandó vala, Erdély déli határán megszakadt. A kevés számú magyarság és székelység nem lehetett elegendő ahhoz, hogy, az óriás körbástyának egészen délre szolgáló lejáratait (a mai törcsvári, vöröstoronyi, stb. szorosokat) is őrizhesse. Ezen a részen szabadon csapkodhatott be a romboló ellenség, melynek útja elé az akkori déli határ, a Maros vize, számbavehető gátat nem vetett. Szent István derék utódja, II. Géza volt az, a ki ezt a rést betölteni igyekvék, midőn a Maros és Olt közé Flandriából s a Rajna alsó folyása mellől egy szorgalmas, szívós kitartású népet, a szászok neve alatt ismert németséget megtelepíté. Befejezte pedig a nagy művet, a hatalmas bástya teljes védelmi állapotba való helyezését II. András akkor, midőn a Barczaságból az általa oda behívott, de aztán föllázadt Német lovagrendet kiűzvén, ezt a földet is az időközben ide is áthúzódott szászságnak ajándékozta.
Azon czél szempontjából, a melyet az őrséggel mindenfelől jól megrakott sarokbástya a magyar állam és egyszersmind a művelődés érdekében elérendő volt, természetesnek találhatjuk, hogy Erdélynek a magyar állam határain belől – ép úgy, mint példáúl a közép-kori római-német császárság határain az őrgrófságoknak – a katonai, a közigazgatási és törvénykezési téreken bizonyos kiváltságos helyzet jutott osztályrészűl. Azonban a vajda, a ki az egész tartomány élén állott s a kinek előkelő rangja a zászlósok sorában (mert mindjárt a bán után következett) híven tükrözi vissza az alatta álló terűletnek a magyar államszervezetben való fontosságát, továbbá a székelyek ispánja és a szászok comese: e három külön álló, de a magyar állam eszméjében egyesűlő hivatal harmonikusan illeszkedett bele a magyar birodalom szervezetébe. A jól őrzött bástya már nem csupán védelmi szolgálatokat volt képes a besenyők utódai, a kunok, majd a tatár hordák ellen teljesíteni, hanem jó alapúl szolgált arra is, hogy ura támadó védelemre, sőt egyenes támadásra is vállalkozhassék. Így látjuk a történetek folyamán, hogy a magyar királyi hatalom az erdélyi szorosok torkolatain át a körbástya tövében elterűlő síkságra leereszkedik s a magyar állam hatalmi és érdekkörébe vonja Kunországot (melynek czímét a magyar király ma is viseli); majd a nagy tatárdúlás után a Kunország terűletén alakúlni kezdő két oláh tartományt: Moldovát és Havaselvét is.
Az erődítéstan története nem ismer oly bástyát, mely a legszigorúbb kivánalmak szerint is jobban megfelelt volna föladatának, mint Erdély a magáénak. Megvédte az országot, a várat, az ostromló fajrokonok: a besenyők, kunok és tatárok ádáz támadásai ellen, s erős, teljesen megbízható támaszpontot nyújtott a vár őrségének arra, hogy az előtte elterűlő bástyaaljat („glacis”-t) az ostromlóktól megtisztítsa s a vár védelmének részesévé tegye. S míg kifelé ez a harczi munka folyt: befelé hátát födé a békésen dolgozó tömegnek, melynek szakadatlan közművelődési munkája Erdélyben a XIV. és XV. századokban virágzó központokat tetemtett a kereskedelemnek és iparnak s Erdélyt általában a magyar szent korona gyöngyévé tette.
Sajnos, hogy ezt a gyöngyöt a XV. században épen arról az oldalról fenyegette veszedelem, a mely oldalra természetes kapcsolatánál fogva támaszkodott. A birodalom délkeleti bástyája magára az anyaországra a Szamos, a Körös, a Maros völgyén és a Vaskapu szorosán torkollott be. Ezek az útak tartották fönn a közlekedést az anyaországgal. Mikor aztán a Balkán-félszigeten lábát megvető oszmánság, terjeszkedő vágyaitól hajtatva, a XV. század zavaraiban sokszor roszúl őrzött Alsó-Duna mentén be-becsapott Magyarországba: könnyű volt a száguldó oszmán hadaknak a vaskapui szoroson, meg a Maros völgyén át hátúlról kerűlniök az erdélyi kincses tartományba s több izben is kirabolni és földúlni legtermékenyebb, leggazdagabb vidékeit.
E dúlásoknak és pusztításoknak, a velük járó inségnek s az inség nyomán kelt pórlázadásnak lőn eredménye az a nevezetes „unió”; melyet Erdély magyar nemessége s a székelyek és szászok 1437-ben kötöttek egymásnak és a kormánytól a birodalom zavarai közt elhanyagolt tartománynak védelmére. Ezzel a szövetséggel, melyet a szerződők két évtized múlva (1459) megújítottak, alakúlt ki az erdélyi három politikai nemzet, az ú. n. „három natio”, vagyis az összes politikai jogok gyakorlására hivatottaknak az a három, egymással egyenrangú kúriája, melyek ketteje a magyarság (a magyar nemesség és a szabad székelység), harmadika pedig a szászság volt; de kialakúlt e három kúriával bizonyos fokig az anyaországtól való elkülönűlés gondolata is.
Alig szenved kétséget, hogy ez a gondolat elalszik s a külön szövetség magától fölbomlik vala, ha az anyaország régi erejét visszanyerve, képes az előre törő oszmán hatalom árját medrébe visszaszorítani. De ez nem történhetett, s mert nem is történt meg: a három politikai nemzet megalakúlása és szövetsége, mely más viszonyok közt majdnem úgy tűnhet vala föl, mint a résznek az egész elleni lázadása, hatásos eszközzé vált a Gondviselés kezében azoknak az új föladatoknak a teljesítésénél, a melyeket rohamosan bekövetkező, országot bontó események róttak az elkülönűlni kezdő Erdély vállaira.
E rázkódtatások alatt a mohácsi veszedelmet, Buda elfoglalását s az ezek nyomában járó, mélyre ható következményeket értjük. A mint a török hódítás ékalakjában befúródott az ország testébe: a magyar birodalom ketté szakadt, s a királyi hatalomért is két koronás fő kelt versengésre egymással: az osztrák főherczeg, Ferdinánd, és az erdélyi vajda, Szapolyai János.
Az ország nyugati részét a Ferdinánd alatt megalakúlni kezdő nagyhatalom, mely részben a cseh korona virágzó tartományaira, részben a nagy Német birodalomra támaszkodott, már az önfentartás ösztönéből folyólag is a maga érdekkörébe hajtá. Ez érdekkör megszabása s megfelelő központi szervezése azonban, a mily jogosúlt vala magában véve, ép oly kevéssé magyar, a magyartól annyira idegen volt. Vele szemben a keleti rész az ellenkirály, a nemzeti király alatt Erdélyben igyekvék egyrészt hátvédet, másrészt működési alapot szerezni arra, hogy ezen az alapon, erről a földről, az itt gyökerező erők és tényezők közreműködésével hódítsa vissza a különvált nyugati részt s tegye újra egységessé – egyelőre török szövetségben, igazabban: török pártfogás alatt, de a jövő függetlenség reményében – a szétbomlott magyar államot. Ennek az eszmének hatalmas képviselője a fényes tehetségű pálos barát, Martinuzzi (Fráter) György volt, a talaj pedig, a melyből az eszme erőt meríte, Erdély a hozzá szító Tiszán-túli részekkel.
Mindaddig, a míg hinni lehetett, hogy a török hódítás csak ideiglenes jellegű, Fráter György ezen nagyszabású tervének megvolt a maga jogosúltsága. De mind a terv, mind a benne vetett hit mihamar ábrándnak bizonyúlt. A körűlmények kényszerítő nyomása alatt letett róla maga megalkotója is, a ki előtt végczél gyanánt az ország egysége lebegett, s helyette a nyugati részek birtoklásán sarkaló, s a hatalmas római-német császárság segélyével is kecsegtető törvényes királyi hatalmat fogadta el az egyesítés tervének alapjáúl. Így látjuk Erdélyt s a tiszai vidéket Fráter György új politikája útján, a Habsburgok felsősége alatt a nyugati magyar földdel egyesűlni. De csak rövid időre. A rövid egyesűlést a bizonytalan közállapotokkal, kétségekkel és reményekkel járó politika változékonyságának szempontjából kell megitélnünk. Az volt a fő föltétele, hogy a Habsburgok hatalma a törököt kiűzi a magyar földről. A mint erre a magyar király erőtelennek, a körűlmények kedvezőtleneknek bizonyúltak: a közbeneső ék által egymástól tökéletesen elválasztott részeket nehány gyönge érintkezési pont kapcsán szilárdan egybefűzni akarni erőltetett, s mint az új viszonyokkal össze nem egyeztethető dolog, természetellenes is lőn.
Erdély ugyanis nem volt már többé az, a mi egykoron, a magyar középkorban. Nem volt többé egy ép várnak hatalmas sarokbástyája. Ebbeli helyzete a török hódítás következtében teljesen megváltozott. Mint a gátszakító folyam vízárja az alacsonyan fekvő árteret: úgy öntötte el az oszmán hódítás a nagy magyar Alföldet a Duna és Tisza közén s e két folyó partmenti vidékein. Erdély ebből az ártérből elszigetelve emelkedett már ki; mert a nyugati magyar földdel csak annál a keskeny, félkör-alakú szalagnál fogva függött össze, a melyet a kárpátaljai éjszaki felföld, a magyar király birtoka alkotott.
Ez a topografiai torz képződmény nem volt többé egységes kerek vár, csak görbe partszegély a mohamedán hódoltság tengere szélén. Ennek sarokbástyája a tekintélyes terűletű Erdély többé nem lehetett. Önczéllá, államtestté lett, mely a felső-magyar országi terűletből is annyit igyekszik magához kapcsolni, a mennyit létérdeke megkiván, megkövetel. Fráter György régi eszméje megkisebbedett kiadásban, szűkebb terűleten, de egészségesen valósúl meg: előáll Erdély, mint állam, a most már politikai, nemzetközi fogalommá vált „Erdélyország”, időközben szerencséjére teljesen kifejlődött szervezetével, a három politikai nemzet rendszerével, hogy a magyar királyságnak a nyugat-európai érdekkörbe vont s önállóságában is megrendűlt romjaitól átvegye a nehéz örökségkép rá jutott szerepet, a magyar állameszme föntartásának, a magyar nemzeti műveltség ápolásának kötelességeit.
A nagy fontosságú, de alárendelt jelentőségű föladat, mely Erdélynek a magyar középkoron át osztályrésze volt, tartalomban és kiterjedésben így növekedett ideálissá s oly absolut értékűvé, hogy megoldásától a magyar állam s a magyar nemzet léte vagy nemléte függött.
És az biztosít Erdélynek a magyar birodalom történetében örök időkre kitűnő helyet, hogy a rá hárúlt eme föladatoknak az immár önállóvá lett erdélyi fejedelemség minden tekintetben meg tudott felelni.
János Zsigmondnak, a „választott király”-nak fejedelemsége alatt kialakultak az ország határai; e határokon belűl közjogi keretbe helyezkedtek az anyaországnak vele tartó részei, az úgy nevezett „Partium”; állandósúlni kezdett a római-német császári koronát is viselő, egyébként gyönge magyar királylyal való viszony és kiformálódott a porta iránt az a laza és lanyha függőségi kötelék, mely az ország belkormányzati ügyeit nem érinté s nem gátolta azt sem, hogy Erdély mint a magyarság államalkotó erejének képviselője lépjen föl az európai államrendszerben. A XVI. század legnagyobb magyarjának, Báthory Istvánnak hadvezéri és szervező lángelméje már oly erős állammá teszi a végkép megalakúlt országot, hogy egyik utódja, Báthory Zsigmond, már az Árpádok és Anjouk politikájának elejtett fonalát is föl merheti venni, midőn a havasokon túli két oláh tartományt Erdély fönhatósága alá hajtja; sőt, mi több, szövetségben – mint egyenrangú fél – a német koronát is viselő magyar királylyal halálos csapásra szánhatja el magát a török hatalom ellenében. Igaz, hogy a delelőjén túlhaladt oszmán hatalom egy pillanatra megrendűlt a rája mért csapások sulya alatt, de csak egy pillanatra és épenséggel nem annyira, hogy fölocsúdva, képes ne lett volna addig megkimélt szövetségesét vagy hűbéresét teljesen a porba sújtani.
Ezt a fenyegető szerencsétlenséget, mely Erdélynek és vele együtt a magyarságnak sírja lehet vala, hárította el az országról Bocskay István, a nagy fejedelem és még nagyobb államférfiú. Nem csupán jó csillaguk, hanem józan belátásuk adatta a létükért küzdő erdélyi rendekkel Bocskay kezébe az ország gyeplőit. Az új fejedelem helyreállítá a portával a régi jó viszonyt s úgy Erdély, mint az összes magyarság békés fejlődésének új biztosítékot szerzett az anyaország alkotmányának biztosításával, a magyarországi magyarság politikai és nemzeti életének újjáébresztésével. Az az ország, melyet a XVI. század derekán történt világesemények a magyar nemzeti és állameszme mentsvárává jelöltek ki és a melyet Báthory István szervező tehetsége erőssé, hatalmassá tőn, csak Bocskay kezében és erélyével jutott ebbeli föladatának és annak tökéletes tudatára, hogy a közte és a királyi Magyarország töredékei közt való kölcsönösség és kölcsönhatás dajkája és éltető ereje az ezen föladatban rejlő eszmének. Bocskay révén lett az a királyi Magyarország, melyet nem rosz akarat, hanem kényszerűség, földrajzi alakúlás, terűleti csonkitottság, pusztúlás és szegénység a nagy Német birodalom érdekeinek szolgájává tettek, újra olyanná, hogy megint a saját maga érdekeire s nemzeti jövőjére gondolhatott. Ezért érdemli meg Bocskay a „nagy” melléknevet mint Erdély fejedelme s mint magyar államférfiú egyaránt.
Utódainak csak az ő politikai testamentumát kellett végrehajtaniok, az ő nyomában haladniok. Meg is tették okosan és becsűlettel a két testvér-haza javára. Köztük a lángeszű Bethlen Gábor s a törhetetlen akaraterejű I. Rákóczy György, a kik alatt Erdély a Részekkel együtt az aránylagos jóllét és hatalom oly magas fokára emelkedett, hogy belőle mind a ketten nemcsak friss erőt és új energiát vihettek a nyomasztó viszonyok közt tengődő s egyre fogyó és pusztúló nyugati magyarságnak politikai és nemzeti öntudatába, mely ismét ernyedni s halványúlni kezdett; nemcsak újra biztosíthatták a folyton veszélyben forgó magyar alkotmányosságot; hanem ennél is nagyobbat koczkáztathattak. Merész kézzel és nem dicstelenűl, mert mint keresett szövetségesek, avatkozhattak a harminczéves háború küzdelmeibe s nem legutolsó bajnokai valának az e harczokat mozgató nagy elvek egyikének, a lelkiismereti szabadságnak. Mert a lelkiismereti szabadság a XVI. századból átöröklött, megszentelt hagyomány volt Erdély államéletében, oly hagyomány, mely e kis országot a kölcsönös vallási türelem, a vallási fölvilágosúltság terén követendő példává tette az emberiség újkori történetében s megadta az egyetemes értékű, ethikai zománczot föntebb vázolt faj-politikai föladatainak.
E föladatokat kiegészíté végre az a nagy nemzeti missió, melyet a Budán székelő királyi udvarnak s a körűlte sereglő, irányt adni hivatott magyar társadalomnak megszűnte után az erdélyi fejedelmi udvar s az utána indúló társadalom a magyar nyelv, a magyar irodalom és magyar tudományosság pártolása, buzdítása által teljesítettek. A magyar irodalmi nyelv abban az új külső mezben emberedett is meg, melyet az erdélyi hatás adott rája. Hogy pedig az általános művelődés és tudomány érdekében mit tettek Erdély fejedelmei: ebben a tekintetben elég Bethlen Gábor és a Rákóczyak erdélyi és magyarországi főiskoláira hivatkozni, a melyekben a legelső rangú hazai erőkön, a magyar irodalom és tudomány nagy emlékű úttörőin kivűl oly európai kitűnőségek, mint példáúl Opitz, a német költészet atyja, és Amos Comenius, a paedagogia nagymestere, tanítottak.
Erdélynek ez a közművelődési hivatása a XVII. század végén csökken; politikai missiója pedig, miután föladatát a magyar állam történetében oly kitűnően megoldotta, az európai viszonyok fordúltával megszűnik. A Szent István koronáját is viselő német császárnak diadalmas német és magyar fegyverei ugyanis a törököt apródonként kiszorítják a magyar birodalom terűletéről. A török kiűzése után pedig Erdély önállásának csak akkor volt volna még – a magyar állam szempontjából – értelme, ha az oszmán hatalom másfélszázados nyűge alól fölszabadúlt magyar országi részek Erdély körűl csoportosúlhatnak vala. De ez nemcsak azért nem történhetett meg, mert a magyar Alföld nyugati és keleti részei közt megszakadt összefüggés magától helyreállt s azzal együtt az ország terűleti épsége is helyre kezdett állani, s nemcsak azért nem, mert az újra egységes Alföld természetes központjától Erdély félreesik, hanem azért sem, mert a hosszas küzdelmekben kimerűlt kis ország a hatalomban megerősödött császár-király előtt magát megadni kényszerűlt. Az új helyzet természetes következése, hogy a Lipót-féle hitlevél útján Erdély legalább is személyi únióba kerűljön az anyaországgal; a mi úgy is lett.
Nem önálló, hanem különvált életet folytat hát így még vagy másfélszázadig, mint egyszerű tartománya egy nagy egész „birodalom”-nak s egyik eszköze e „birodalmi” politikának. Belecsontosodik azokba az országos intézményekbe, melyek czélszerűek voltak a múltban az országra hárúlt föladatok teljesítésénél, de nem elég hajlékonyak és nem elég alkalmasak arra, hogy ethikai és politikai tartalmat öntsenek abba a fogalomba, melyet a historia a XVIII. századbeli „Erdélyország” neve alatt ismert. Nem lehel új életet a különállóba, a magában gyöngébe, csak friss mázzal vonja be a rozsdás gépet a nagyfejedelemség czíme, melylyel Mária Terézia hálája s miniszterei politikája fölékesíti. Egyszóval Erdély megint nem az már, a mi volt. Még a nép is megváltozott benne; többé ez sem az, a mi egykor lelket öntött belé. Két század örökös harczai a rónát és völgyeket lakó magyarságon rémítő dézsmát vettek. Míg ez a magyarság a maga földje, faja és a nyugati műveltség védelmében vérét bőven húllatta: helyét az alatt völgyeken és rónákon – mint a XVI. és XVII. század fordúlóján egy éles elméjű császári főhivatalnok a helyszinén megfigyelte – részben a hegyekről, a rejtekhelyekből leereszkedő, részben a Havason túli földről a hegygerinczeken át csöndben bevonúló s békésen sokasodó más fajú pásztornép foglalá el lassanként, szemlátomást. Az így meggyöngűlt Erdély felé a folyton erősbödő anyaországból már jó korán emelkednek hangok, a XVI. század közepén fölbomlott kötelék összekötését sürgetők. E szózatokra soká nincs visszhang Erdélyből, mert a nemzedékek a közelmúlt, önállóság kápráztató hagyományaiból még nem tudnak kibontakozni. De lassanként elközeleg az idő, mikor a hagyományok e varázsát nyűgnek kezdik érezni a Királyhágón túli föld vezető elemei is; a hívó szóra szívesen hallgatnak s megszületik végre 1848-ban a teljes únió a volt Erdélyország s a megifjúlt magyar állam között. Erdély újra kiegészítő része a magyar birodalomnak.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
