Sichelburg (Žumberak). Hirc Károlytól, fordította Hodinka Antal | Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben

Sichelburg (Žumberak).
Hirc Károlytól, fordította Hodinka Antal

A zöldelő hegyszorúlathoz puha fészekként oda tapadó Samobort elhagyva, a Száva-menti lapály és az Alpesek végső nyúlványai határán haladunk nyugat felé. A hegyek lejtőit borító fenyves egyre sűrűbb. A tajtékzó Bregana köves medrén fölfelé egyre mélyebben hatolunk a zöld hegyi világba. Nehány lépés még, és a tájkép teljesen megváltozott körűlöttünk. Csakhamar az utolsó emberi telep, báró Alnoch botkészítő gyára és odább; beljebb az erdőségben, az osredeki üveggyár is mögöttünk marad. Itt a patak kénytelen volt alkalmazkodni az ember akaratához és hordani az igáját, de följebb fék nélkül rohan szikláról sziklára, és tajtékzó s örvénylő eséssel zuhog alá a mélységbe.

Ez az egész terűlet mint valami fellegvár emelkedik 1200 méter magasságra Horvátország legszélsőbb zugában, átnyúlva a szomszéd Krajnába is. Természetes elzárkozottsága visszatűkröződik lakossága egész életmódjában. A hegyeken szétszórt tanyákon a törökökkel vívott harczok történetében mindenha dicsőséggel említendő nevek viselői élnek egyszerű földmívesekként, a kik nemesi és fő nemesi előnevekkel dicsekedhetnek, vagy legalább is nemeslevelekkel és egyéb okíratokkal telt leveles ládákat őriznek, a melyek tartalmát időről-időre kiteregetik kunyhóik előtt, hogy a rohadástól megóvják a kutyabőröket. Nagy hangzású nevek és egy hártyalevelekkel tölt fiók, ez minden, a mi még fölmaradt a hadi dicsőségből, melyet kegyelettel emlegetett őseik véres csatamezőkön szereztek. A Tengermellékről ide áttelepített, szülőföldjéről gyökerestől kitépett ezen népecske az egész világtól elzárkozott. Az emberek századok óta ugyanazon neveket viselik. S a földben sincsenek kincsek, a melyek idegeneket csalogatnának oda. Az egész terűlet egy délkeletre nyíló és a Kulpára hajló katlan, a melynek összes patakjai szintén a Kulpába folynak le. Éjszaknyugatról a Žumberačka gora néven is ismert uszkók hegység fogja körűl és választja el Krajnától. Keleti szárnyát a Plješivica alkotja Samobor mellett. Ezen a hegysánczolaton belűl a sok és bő esőtől táplált patakok számtalan kúpot, hátat és dombot mostak ki a talajból.

Mint hosszú tengelyével délnyugatról éjszakkeletre dűlő keskeny négyszög, a Krajna felé eső politikai határoktól két felé osztott Sichelburg csal felét teszi azon politikai egységnek, melyet az uszkók hegység és nyúlványai alkotnak a Kulpa és a Gurk folyók között. A Sichelburg éjszaki hosszanti oldalát körűlzáró politikai határ a keleti oldalon Samobor közelében kezdődik és a mélyen bevágott Bregana völgyén fölfelé haladva, többször megtört vonalban elvégre a nyugati oldalon eléri Goriancet (Sveta Gera, 1181 méter), az uszkók hegység legmagasabb emelkedését, azután Möttling mellett egy keskeny szalagot fogva körűl, délen a Kulpához száll le.

A kerűlet elővárosa Sošice, de történeti fő helye Sichelburg (Žumberak), a hasonló nevű vár romjaival. Ettől vetté nevét az egész vidék, melynek Horvátországhoz való tartozásáról hosszas tárgyalások folytak.

Ha Horvátországnak ezen elzárt zugában kirándulást óhajtunk tenni, legokosabban cselekszünk, ha az új országúton megyünk, mely a Bregana, völgyéből kiindulva, tág ívben halad a kerűlet közepén. Az osredeki üveghutánál gyorsan emelkedve eléri a Stojdragát (520 méter), melyről az egész Sichelburgra a legszebb kilátások egyike esik. A kúpokat és hegyhátakat sűrű gesztenyeerdők födik, az erdők között meg itt-ott sík szántók és rétek terűlnek el. Éjszakkeletnek a Száva meredek sziklapartjai Gurkfeldnél téres lapályos mezőt körítenek be, melyen a Krka ömleszti vizét a szélesebb Szávába. A Száva partja mentén fölismerhetők Gurkfeld házsorai, közben meg csaknem minden hegytetőn egy-egy kis templom látható.

A messze távolban nagyszerű havasi kép tárúl elénk. A Sichelburg körűl elterűlő tágas síkságon hegy hegy mögé, csúcs csúcs mellé sorakozik, a legmagasabbak, mint valami óriások, a felhők közé nyúlva föl. Mögöttük a Sann völgyének örök hóval födött havasairól akár csak a tűkörről verődik vissza a napfény. A Grintovc szakadékos csúcsától (2599 méter) az Ostricáig (2350 méter) az egész havas hegylánczot beláthatni. Igen szép napokon még a Karavankák és a hatalmas Triglav is kivehetők.

Ha meg visszatekintünk Horvátország felé, a hegyek folyton alacsonyodnak, alakjaik mindinkább szelídűlnek, míg a távolban a Zagorje hullámos dombsorain egész a Strahinčicáig és az Ivančicáig valóságos erdőtenger terűl el, melyből számos torony és vár emelkedik ki. Néhány lépéssel odább a látóhatár kitágúl Zágrábig és erdős hátteréig. Stojdraga kis helység, melynek csak környéke és elragadó kilátása szép. Jóllehet a havasi világ határán fekszik, növényzete a szelíd éghajlat hatása következtében mégis igen fejlett. Stojdragától az országút a Grandovica erdőn keresztűl visz. Sudár, hatalmas bükkök nyúlnak fölfelé, közben-közben meg cser, hegyi és mezei juharfák. Ez a virágzó buja növényvilág valósággal agyonnyomja Poklek falut, melynek apró faházikói roskadozó melléképűleteikkel oly kevéssé illenek hozzá. Ekként találkozik a szépség a nyomorúsággal ezen a hegylejtőn. A lakosok szegény földmívelők, de hős daliák utódai, a kik azonban unokáikra csak elhalaványúlt fényű bárói koronákat és nemesi előneveket hagytak örökségűl. Az egyszerű falusi házak Poklek vára romjai körűl csoportosúltak. A földmivelő fáradságosan munkálja meg krumpliföldecskéjét; a mely fő táplálékát nyújtja. A kenyér ritkaság számba megyen e hegyek között, és a szegény emberek krumplin kivűl főleg kukoriczalisztből készűlt pépet (žgance) esznek.

A Breganából Stojdragába vivő út.
Medović Czelesztintől

Poklek mögött emelkedik a Kumjačevac hegycsúcs (775 méter). Erről is nagyszerű kilátás nyílik Stiria határától mélyen le a Posavina síkjára, melyen a kanyargó Száva kelet felé halad.

Az országútak, bőven levén kő, igen jó karban vannak; kigyódzó kanyarodásaik teljesen megfelelnek a tartomány hegyi jellegének, a mennyiben majd a meredek lejtőkre csavarodnak fölfelé, majd meg a mélyen bevágódó, szűk völgyekbe szállanak alá. Kivűlről Sichelburg nehezen hozzáférhető; fő közlekedési vonala, mely a Bregana felől keletről nyomúl be a havasi világba, csak Sošicéig vezet. Stojdragán át Novoselóig, a legmagasabban fekvő lakóhelyek egyikéig (805 méter), folyton emelkedik, majd lefelé ereszkedik Kaljebe és tovább keletre Sošicébe (582 méter). A kerűlet nyugati fele csak hegyi ösvényeken és gyalogútakon járható. Sošicétől egy másik út vezet a Kupčina völgyén délnek Krašićbe (154 méter) és Jaska vidékére, a hol a Kulpának egy mellékvölgye nyílik és a hatalmas hegyek és felhőtakarta csúcsok helyét alacsony erdőkoszorúzta dombok foglalják el.

Es ezt a két útat is csak a legutóbbi években adták át a közlekedésnek; még kevéssel ez előtt is teherhordó állatokon történt a szállítás Sošicébe. Ekként Sichelburg Zágrábhoz való közelléte és természeti szépsége mellett is kevéssé ismert és átkutatott zuga Horvátországnak.

Földtani alakúlata, bár a földterűlet rendkivűl változó, meglehetősen egyszerű, a mennyiben a vidék legnagyobb része krétából áll. A hegylánczok irányából következtetve az uszkók hegység a zágrábi hegység párjának látszik és föltehető, hogy köztük földtani rokonság is van. A párkányzatos magaslatok újabb rétegekből állanak, a melyek azonban a talaj széthasadozása következtében kisebb darabokra vannak tördelve. Helyenként karszt is jelentkezik szokott alakúlataival, így, hogy Sichelburg voltaképen átmenetűl szolgál az Alpesektől a tulajdonképeni horvát karsztokhoz. Alaposabb földtani vizsgálat főképen Samobor környékén történt, a hol szén-, vas- és réztelepek mutatkoznak. Sajnos, a mély vízmosások a szénrétegeket oly annyira megszakgatták, hogy a telepeknek csak helyi értékük van.

E vidék havasi jellege világosan fölismerhető, de nem a csúcsok abszolut magasságáról, a melyek általában véve az 1000 métert sem haladják meg, hanem az egésznek jókora viszonylagos magasságáról, a mennyiben a tájék a körűlötte elterűlő síkságokból mint valami hatalmas tömb emelkedik ki.

A délnek irányúló szelídebb lejtő, melynek hosszan elnyúló dombhátai a Kulpa síkjára ereszkednek le, sárga agyaggal födött késő harmadkori márgás rétegekből áll. A Plješivicán alúl Okićnál aztán keményebb kőzet is mutakozik, és Plješivica meg a Prekrižje közt levő vonalon nyugaton a földszín lépcsőzetet alkot. Jaskától délre az említett körűlbelűl 200 méter magas hegyláncz emelkedik, míg a jelzett vonaltól éjszakra eső terűlet azonnal 400 méternél magasabbra emelkedik. Ezzel, úgy látszik, az újabb és a régibb kőzet között levő határ is meg van adva.

De térjünk vissza Poklekre és vessünk még egy pillantást az országút hoszszában mutatkozó érdekes természeti tüneményekre.

Poklektől tovább haladva az országúton, pompás bükkfaerdőn keresztűl a csak 2.5 kilométernyire fekvő Novoselo tanyához érünk. Bratelji mellett az új országút eléri legnagyobb magasságát (768 méter), a honnan néhány kanyarúlattal Kaljebe száll alá. Csak Budinjak mellett vág egy nyírfával és bokrokkal benőtt karsztos mezőségen által. Itt van egy katlanszerű mélyedésben a bejárat a Židovske kuće (zsidó ház) nevű barlangba. Némi falmaradvány arra mutat, hogy a több szakaszból álló barlang a török harczok idején végső menedékűl szolgált. Mint a vidék több vára, azonképen eltűnt Budimgrad is; és csak a monda emlékezik róla és Szent Nedeljának egykor itt állott templomáról.

A kanyargó országútról a 200 méternyivel alantabb fekvő Mrzlo poljére tekint le a szem, a hol a karszt jelleg már világosan fölismerszik. Egy föld alatti lefolyással bíró mélyedés valaha tó volt, a mely a föld alá veszett, legalább házépítéskor a talajban gyakran találnak halcsontokat. A kis helységben ma is él a hagyomány a török harczok idejéből, és a falucska némely családja századokra vezetheti vissza családfáját. A Gvozdanovićok 1588-ban kapták nemesi levelüket. Gvozdanović Vidről, a ki Mária Terézia korában határőrvidéki alezredes volt, oklevelek bizonyítják, hogy ősei Albániából származtak ide, és hogy a család 1779-ben bárói rangra emelkedett. Tisovacban lakik a Delivuki, Sošicében a Radić és a Hranilović nemesi család.

Keletnek kissé oldalt az országúttól pompás bükkös erdőn Pečnóba (509 méter) juthatni. A sziklás és tölcsérekkel tele földön, akárcsak a legjobb talajon, buja hatalmas erdő tenyészik. A Szent Mária-egyháztól szép a kilátás nyugatra Sichelburg legmagasabb részére.

Pečnón alúl, a Kulpába siető Drenovac patak felé köves pusztaság terűl el, a melyen a nehány házból álló Vranjak és Štrbac tanyákon kivűl se széltében se hoszszában nincsen emberlakta telep.

Mintha a hatalmas sziklafalak között a természet maga menedéket akart volna teremteni mindenki számára, a ki ellenség elől menekűlni kénytelen. Csak a víz maradt e vadonban is éltető eleműl, és a vranjaki vízesés nagyszerű a maga nemében. A patak egy húsz méteres fehér mésztuffról esik le a mélybe.

A Slapnica patak szűk völgyét egész hoszszában csúnyán össze-vissza repedezett falak alkotják; egyik vízesés a másikat éri; ez Sichelburg legvadonabb része. A természeti erők itt korlátlanúl működnek, majd építve, majd meg rombolva. A dolomitfalak között tátongó mélységekben embermagasságú páfránok nőnek, ledőlt faóriások zárják el az útat és a vándor a hatalmas sziklák és az égnek meredő fák közt tévedez, akár csak őserdőben volna. Mennél mélyebbre nyomúl az ember, a kép annál borzasztóbb, a mélységbe omló víz zuhogása annál erősebb. A Brisalo vízesésig ügygyel-bajjal még csak eljuthatni, de ott minden csapásnak nyoma vész; és ugyan ember legyen a talpán, a ki ebbe a vadonba még beljebb mer hatolni.

A patak jobb partján haladva fölfelé, sűrű, csöndes bükkös erdőbe érünk, a hol a napfényt félhomály váltja föl. Csakhamar egy vízesés ötlik szemünkbe, majd a második, harmadik, negyedik, végűl egyik a másikat éri s egyik medencze a másik után következik. Dolomitfalak és tornyok, függőleges sziklák, ledőlt fatörzsek, vastag, fekete termőréteg, melybe az ember lába besüpped, valóságos páfránerdő, melynek némely része 1.5 méter magas, mindez összevéve ijesztő vadon, a melynek titokzatos félhomálya, a száz meg száz vízesés zúgása és siketítő moraja szinte agyonnyomja a betolakodót. Befelé egyre meredekebb a part, végűl elvész a gyalogösvény is és igazán szikláról-sziklára bukdácsolva érűnk a Brisalo vízeséshez, a mely 50 méter magasságból zuhan le rettentő dörgéssel a Slapnica patakba.

Pečno mellett van a Zazidana pečina, a hova csak egy ferde hasadáson juthatni be. Mintegy 10 méter hosszú folyosón egy emberkéz rakta falhoz jutunk, a melybe hosszú keskeny ablak van vágva. A barlangban hófehér cseppkövek vannak és egy tiszta vizű csermely folydogál benne; a fenék vízhordta agyag és kő. Ez a barlang is bizonyára védelmi czélokra szolgált, de emberi nyomok nem találhatók benne, talán a vízhordta réteg födte el őket. A Zazidana pečina vízrajzi tekintetben elég nevezetes, a mennyiben a vízesést alkotó Torina patakcsa rövid futás után másodszor is elvész, a barlangban majd ismét fölszinre kerűl benne, és végűl a Slapnicába ömlik.

Pečno mellett van egy földtölcsér, a mely 1892-ben a föld besüppedéséből keletkezett. Erős esőzés idején vízcsobogás hallatszik alatta; e víznek összeköttetésben kell állnia a szomszéd forrásokkal, mert ezek vize is zavarodni kezd, ha a tölcsér feneke zavaros.

Pečnótól éjszaknyugatra Kalje vagy Kalovi helységbe (654 méter) visz az út, a hol a ča-kavi nyelvjárást beszélik, a mi arra mutat, hogy a lakók a Tengerpartról való uszkókok utódai. Kalje mellett két érdekes barlang van: a Stričanica és a Pogana jama, az utóbbi épen a határon. Az erdős vidék tele van földtölcsérekkel, és ezek egyikéből nyílik a bejárat az előbbi barlangba, de kötélen kell hozzá leereszkedni. A barlangnak állítólag három terme tele van cseppkövekkel, a boltozatról meg úgy csepeg a víz, mintha eső esnék. A másik barlang, melyről Valvasor is megemlékszik „Die Ehre des Herzogthums Krain” czímű munkájában, amannál jóval lejebb egy hegy alján fekszik és dús növényzettel dicsekszik, a melyből kiemelendő a sziklák dísze, a Saxifraga cuneifolia és Cystopteris fragilis.

A Pogana jama fölött magas hegyen állott a Krajnához tartozó Sichelberg vára; melynek leírása és képe Valvasor idézett művének XII. könyvében található.

Sichelberg vár már 1282-ben előfordúl, mint a Sichenberch család birtoka. 1335-ben az osztrák herczegek tulajdonába ment át, a kiktől 1505-ben Semanic Miklós, 1526-ban pedig Kobasics János kapták. Valvasor állítása szerint több ezer holdas jószág is tartozott hozzá. Erre az uradalmi földbirtokra telepítették le I. Ferdinánd parancsára a Boszniából menekűlt keresztényeket (uszkókok), kiknek bevándorlása 1527-ben kezdődött és 1547-ig, sőt egészen 1597-ig is eltartott. Az első menekűltek Sichelbergen kivűl a szomszédos Preseki, Landstrass és Pleterje uradalmakban kaptak lakóhelyet, a későbbieket pedig Möttling, Freithurn, Podgorje, Vinica, Kostel, Pölland, Tschernembl környékén és a Gurk folyó mentén, Thördltől kezdve a Száváig, telepítették meg. A betelepített terűlet 8 négyszögmérföldnyi volt; a letelepűlők száma már 200 évvel ezelőtt 1000 lakóházban 10.000–12.000 volt. A telepek katonailag voltak szervezve és Sichelbergben székelő külön kapitány alatt a károlyvárosi generalatus alá tartoztak. Első kapitányuk volt Puchler János (1527), kit Lenkovič János (1547) és mások kővettek.

Midőn az uszkókok ebben a sichelbergi vártartományban letelepedtek, az ettől délnek, jó messzire fekvő Sichelburg várához tartozó kerűlet éjszaki fele még puszta és lakatlan volt. Csak 1538-ban költöztek oda bosnyák menekűltek. A déli részen római katholikus horvát őslakosság (prasjedioci) lakott, mely az emberemlékezet óta (ab immemoriali tempore) fönnállott Sichelburg vár alján levő Szent Miklós egyházhoz tartozott. A madridi béke után 1617-ben úgy ide, mint Otočac vidékére zenggi uszkókok telepítettek le.

A horvát Sichelburg (Žumberak) vára, melynek a képe szintén megvan Valvasor említett művében, puszta helyen fekszik. A 60 méter hosszú és 18 méter széles háromemeletes épűletnek csak a nyugati fala látható még. A többi falakat a falubeli parasztok lebontogatták és építőanyagúl használták föl.

A sichelburgi (žumberaki) kerűletnek Krajnához avagy Horvátországhoz való tartozása hosszú vitára adott okot. A kérdés 1760-ban merűlt föl először, a mikor gróf Petazzi Benvenuto, a károlyvárosi generalatus parancsnoka, a sichelburgi uradalom jobbágyait besorozta, még pedig a slunji határezredbe. Mária Terézia megerősítette Jenko haditanácsosnak az ügyben eléje terjesztett jelentését, hogy a károlyvárosi generalatus a sichelburgi (žumberaki) kerűlettel „régóta” Horvátországhoz tartozott, és mint ilyent a bán joghatósága alá rendelte; ellenben Sichelberg mindenkor Krajnához tartozó terűlet volt, melyet a krajnai rendek engedtek át az uszkókoknak, a nélkül, hogy az valaha Horvátországhoz tartozott volna. A krajnai kiküldöttek 1828-ban a sichelburgi kerűlethez is jogot formáltak, de az erre vonatkozó tárgyalásokat a kolera miatt félbe kellett szakítani. 1837-ben újból fölvették az elejtett fonalát és 1846-ig tárgyaltak, de eredménytelenűl, sőt ekkor a tárgyalási iratok is eltűntek. A sichelburgi ügy most hosszabb időre elpihent, és csak 1869-ben, a határőrvidék föloszlatásakor kerűlt ismét szőnyegre. 1881-ben elkészűlt az emlékirat, a mely a kerűletet Krajnának követeli nem annyira – úgymond – a lakosság, mint az állami erdőségek és a havasi rétségek miatt. Sichelburg erdői, főleg a bükkösök, mondhatni, valóságos őserdők. A kérdés részleges eldöntésére 1898 augusztus 9-én egy magyar-horvát bizottság ült össze, a mely megállapította, hogy a Pogana jama fölött tényleg a Krajnához tartozó Sichelberg vára állott, de ítélet még ma sincs kimondva ez ügyben.

Ravni Kalovi alatt tátong a Tomaševićka nevű iszonyatos mélység, melynek fenekét a beléje dobott kő csak másodperczek múlva koppantja meg. Nem messze tőle, emelkedik a Ječmište hegy (979 méter). Keskeny hegyi ösvényen hosszú medencze alakú völgybe jutunk, a melyben szép legelők vannak és sok a földtölcsér. E völgyből Petričko selo faluba és az országútra érünk ki. E falu a Delišimunović család ősi fészke. A Delišimunović család olyan vitézűl viselkedett a török háborúkban, hogy megnemesítették, sőt bárói és grófi rangra is emelték, de erről a mai Delišimunovićok valószinűleg semmit sem tudnak.

Petričko selo-tól fogva az országút lefelé vezet a legközelebbi Hartjce faluba; a falu végén egy óriási hársfa áll, mely – bár a vihar megtépázta – még zöldel; magassága még így is 6 méter, vastagsága pedig tőben 8.70, derékmagasságban 6.70 méter. Gornja vasban szintén van egy ilyen hársfaóriás, melynek vastag gyökerei 21 méternyire terjednek szét, míg a törzse a tövénél 8.27, derékmagasságban 6.65 méter vastag. 18 évvel ezelőtt letörött egy ága, a melyen 375 évgyűrűt olvastak meg.

A Cvitkovača erdőn lefelé haladva, a kostanjevac-kaljei útvonal építőjének, Waimann ezredesnek, 1858-ban emelt emlékoszlopához jutunk; Kupčina falun keresztűl, a hasonló nevű patak mentén pedig Kostanjevacba. Itt a magaslatok alacsonyodnak és a Kulpa felé 300 méterre szállanak le. Kostanjevacon az országút elágazik; az egyik a közeli Oštrc faluba visz, a mely fölött a hasonló nevű szép kilátást nyújtó hegy emelkedik. Alant 100 méternyi mélyen fekszik a Grot sziklás völgy, melyen a Kupčina patak rohan végig, útjában három, zöldelő mezőre telepűlt falut érintve. E falvakra a Szent Ilona összeomlott templom romjai tekintenek le a hegytetőről, honnan szép kilátás nyílik Cernik, Sopote, Tomašević, Gric, Petričko selo, Gornja vas, Grabar, Pečno és Kalje falvakra.

A hegyről lejövet Reštovón keresztűl Sošicébe érünk, egy magas hegyektől körűl zárt katlanban fekvő hegyi faluba; e hegyek közt föltűnik a várrom koszorúzta Hum (737 méter).

Sošice község 35 helységből áll, 1200 házzal és 6700-nál több lakossal, a kik közűl 2000 római-, 4500 görög-katholikus; amazok Szűz Mária-, emezek Szent Péter-templomában végzik ájtatosságaikat. A sošicei vásáron igen jó alkalom nyílik a népviselet tanúlmányozására. Sošicénél fölemlítendő a Sopotski slap, a Sopot patak vízesése, mely két sziklacsúcs között 8 méternyit esik, azután nagy eséssel vágtat tovább, kisebb zuhatagokat alkot, majd két ágra szakadva egy malomhoz ér, s ott újabb vízesést alkot, míg végűl a köves mederben zuhogó Kupčinába ömlik. A Zali kamen forrásból fakad a Boljara patak, melynek vize egész Sichelburgban a leghidegebb, de csak Sošicéig fut és ott a föld alá bújik.

Sichelburg hegyei között legnevezetesebb a Szent Gera; melynek hatalmas lejtőit egész Sichelburgban a legjobb szénát adó legelők, bükkfaerdők, és itt-ott fenyvesek is borítják. Tetején van a Szent Gera és Szent Illés templomkája; hihetőleg ez a kerület legmagasabb pontja. Itt van a Krvavi kamen (véres kő) is, melyet a népmonda 1650 óta ismer. Akkor a legelő határok miatt állandó volt a czivakodás és az összetűzés a krajnaiak és a sichelburgi uszkókok között, és gyakran megesett, hogy az utóbbiak a krajnai pásztorokat véres fővel kergették vissza.

A Szent Geráról lefelé jövet legelőbb Bulići falut érjük, a hol a havasi égerfa egész erdőt alkot, majd odébb a szép kilátást adó Radatovići-t, még tovább a krajnai határ felé Radovicét, a honnét Brlogon és Ozaljon keresztűl Károlyvárosba térünk vissza.

Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me