A MAGYAR HÍRMONDÓ JOZEFINISTA ÉVEI
A MAGYAR HÍRMONDÓ JOZEFINISTA ÉVEI
Azok az ellentmondások, amelyek II. József felvilágosult abszolutizmusában rejlettek, megtalálhatók a rendszernek a sajtóhoz fűződő viszonyában is. Ennek megfelelően a fiatal magyar újságírás művelői is különbözőképpen viszonyultak a bécsi hivatalos irányzathoz. Láttuk, hogy Rát Mátyás csakúgy, mint Révai Miklós, bízott az uralkodóban, mert azt várták tőle, hogy támogatni fogja a hazai felvilágosult törekvéseket, mégpedig gazdasági és kulturális téren is. Ugyanakkor azonban hangot adtak lapjukban mindannak az aggodalomnak, ami a nehézségek láttán bennük felgyülemlett. Rövid szerkesztői és publicisztikai tevékenységük során azután tapasztalniok kellett, hogy a remélt reformok mögött a magyar nemességnek csak nagyon vékony rétege sorakozik fel, és hogy az uralkodó intézkedései és reformjai sem egészen vágnak egybe az ő elképzeléseikkel, mert azok elsősorban a birodalom centralizációját és nem az egyes országok nemzeti fejlesztését szolgálták.
Különösen élénk visszhangot keltett a nyelvrendelet, amely a német nyelvet tette hivatalos nyelvvé. 1784-ben és a következő években ennek nyomaival gyakran találkozunk a Magyar Hírmondóban. A nemesi ellenállás kifejlődésével egyre több a nyílt vagy burkolt bírálat a nyelvrendelettel kapcsolatban; de 1784 – 86-ban még annak lehetünk tanúi, hogy a pozsonyi magyar újság a korábbi éveknél sokkal erősebben kapcsolódik a bécsi felvilágosodáshoz, és II. József intézkedéseit szinte fenntartás nélkül ünnepli.
A Magyar Hírmondónak erre az újabb szakaszára leginkább Szacsvay Sándor szerkesztői tevékenysége nyomta rá a bélyegét, bár Révai eltávolítása után közvetlenül, rövid ideig, Barczafalvi Szabó Dávid került az újság élére. Mindketten különböző módon, de ismét új színt és új irányt képviseltek, elődeikhez képest.
Paczkó, az újság kiadója, Révai váratlanul gyors kiválása után ismét nehéz helyzetbe került. Előbb Gyarmathi Sámuelt igyekezett megnyerni, aki Révai mellett már némiképp belekóstolt az újságírói munkába, de ő végül is nem vállalta. Tapasztalnia kellett ugyanis, hogy az újságírói munka, a sok elfoglaltság mellett, nem jár sem kellő anyagi, sem erkölcsi megbecsüléssel, és hogy mellette nem tudná távolabbi tudományos céljait elérni.
Rövid időre sikerült Barczafalvi Szabó Dávidot megnyernie, de őt sem sokáig: mindössze 1784. május 5-től június 30-ig szerkesztette az újságot; akkor is csak „mellékfoglalkozás”-ként. (Két évvel később, Szacsvay után ismét átvette fél évre a szerkesztést.)
Barczafalvi Sárospatakról került Pozsonyba, ahol nevelőként működött. Váratlanul lett egyik napról a másikra újságíró, de az általa készített első számok egyikében 88közölt felhívásából az derült ki, hogy ismerte a lap korábbi évfolyamait. Arról panaszkodik ugyanis, hogy noha a levelezők tudósításai alkotják az újságírás lelkét, ezeknek sorai Rát Mátyás kiválása óta nagyon megritkultak. Külföldi hírekben ugyan bővelkednek, de lassan a hazai tudósításokat is már a külföldi lapokból lesznek kénytelenek átvenni, ezeknek hiteles voltáért azonban nem állhatnak jót. Felkéri ezért olvasóit, hogy küldjenek számára „kihirdetésre méltó történeteket”, amiket ő – ha a cenzúra engedi – szószerint fog közölni. Felhívása eredménytelenségét azonban jól mutatja az a két évvel későbbi, másodszori szerkesztősége alatt írt cikke, amelyben ismét azt kellett szomorúan megállapítania, hogy „minden eddig volt levelező jó urak megszüntek. Senki sincs már, aki a hazai eseményekről tudósítana, pedig az újság legérdekesebb része éppen a hazai tudósítások szoktak lenni”. Az újságnak levelezőitől való ilyen méretű elszigetelődése, aminek következtében a hazai hírek ismét kiszorultak a lapból, elsősorban azzal a bizalmatlansággal magyarázható, amely a nyolcvanas évek derekán általános lett. E bizalmatlanságot még csak fokozhatta Szacsvay nyílt, a nemesi elégedetlenségre egyelőre ügyet sem vető, jozefinista lelkesültsége.
Barczafalvi szerkesztői tevékenysége kezdetén nem hiába hivatkozott Rátra: az ő és Révai követője szeretett volna lenni. Ezt bizonyítja számos külföldi hírrel és a nemzeti nyelvvel kapcsolatos megjegyzése. De ezek egyszersmind arról is tanúskodnak, hogy ő inkább a bécsi felvilágosultak hatása alatt állt. Az írókkal sem tudott kiépíteni olyan széles körű kapcsolatokat, mint Rát vagy Révai: Kazinczy és Péczeli mellett nem is találkozunk ekkor más jelentősebb író nevével a lapban. A szerkesztő többször hangoztatta, hogy kerülni akarja bárkinek a „kisebbítését”. Ezen nemcsak a személyeskedéseket, hanem a könyvkritikákat is értette. Így a hírlapi kritika, amely Rát idejében bizonyos színvonalat ért el, Révainál már hanyatlásnak indult, Barczafalvinál pedig csaknem teljesen eltűnt. Ugyanakkor többször kiemelte a színjátszás fontosságát, amelynek segítségével a „lassan-lassan haldokló nyelvünket temető sírjának széléről visszahozhatnánk”.
A nyelvrendelet közlése után a régi magyar királyokat hibáztatta, mert elhanyagolták az anyanyelv művelését. Újságírói tevékenysége kezdetén Barczafalvi – Bessenyei nyomán – nem törekedett arra, hogy a francia és latin eredetű szavakat magyarosítsa. Ezt egy leendő tudós társaság feladatának szánta, addig pedig azt ajánlotta – a közérthetőség érdekében (amivel Ráték éppen a purista eljárást indokolták!) –, hogy a bevett nevekkel és szólásokkal éljünk. Újságjának hivatását egyébként sem egyedül a nyelv pallérozásában látta.
Nézetei azonban a következő évektől kezdve már megváltoztak. Bár 1785-ben már nem ő volt a szerkesztő, de néhány cikket azért ekkor is írt a lapba; ezek pedig egyre több új szóalkotást tartalmaztak. Amikor pedig 1786 második felében, Szacsvay után újra átvette az újságírást, ki is fejtette a szóújításokkal kapcsolatos új elveit. Ezek gyökeres megváltoztatása mögött kétségkívül a kifejlődő nemesi ellenállás rejlik. Addig azonban csaknem két teljes évig egy olyan újságíró működött a Magyar Hírmondónál, aki – főleg későbbi, bécsi szerkesztői évei során – a kor egyik nevezetes újságíró egyéniségévé vált.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
