Az eredetiség-elv a folyóiratban
Az eredetiség-elv a folyóiratban
Az eredetiség gondolatkörét különben ugyancsak Kölcseynek három egymáshoz csatlakozó, egymást folytató tanulmánya vezette be a folyóiratba, s ettől kezdve ez úgyszintén lineárisan, vörös fonalként húzódik végig a közölt cikkanyag szövetén. Az Élet és Literatúrának e három írása épp annyira summázza és betetőzi az eredetiség-elv addigi évtizedes útját, mint ahogyan azt a fejlődés eszméjével kapcsolatosan is tette. A többi produkcióra inkább csak az a feladat maradt ezzel kapcsolatosan – bár ennek nagyon is megvolt a maga funkciója, értéke –, hogy e három írás alapszólamait fúgaszerűen felerősítse és elmélyítse.
Ezek közül az első, az Iskola és világ, az antikvitás imitációjának meddőségével, a megváltozott szellemi éghajlattal kapcsolatosan mindjárt az alkotó cselekvést, főképp pedig a saját erők kifejtését állítja a közönség elé követendő princípiumokként, s az alkotó energiáknak – mint ismeretes – valósággal apoteózisát adja azután a Nemzeti hagyományok. Vezérszavai beszédesek: az „individuális nagyság”, az „eredetiség színe”, a genie-nek bélyegvonásai, a „meg nem vesztegetett friss forrás”, a „forró élet” stb. feltalálásáért fordul szerzője a múlt nemzeti kincseihez. Az eredetiség itt, majd ennek nyomán a folyóirat közleményeiben elválaszthatatlanul egybeforr mind a történeti fejlődés, mind pedig a nemzetiség 346ideájával. E nemzeti eredetiség lesz alapvető értékjegye a világirodalom s a hazai produkciók történeti vázlatainak: akiknek költészetét az Élet és Literatúra programirata elismeréssel illeti, azok „való érzésük”, „lelkük nagy ereje”, „saját tüzük” – a nemzetiséget visszatükröző, egyszersmind azt is kifejező szubjektivitásuk okán szolgálnak rá erre.
Az eredetiségnek más, az adott történeti szituációban magasabb típusa jelenik meg a csatlakozó Körner-tanulmányban: a karakterek teremtése, a sorssal küzdő jellemek – azaz az aktív, alakító individualitás igénye. Az eredetiség reflexív-szubjektív-önfeltáró funkciója mellé kerül, sőt azt is mintegy „mozgósítja” az emberábrázoló, lélekrajzi, a világot formáló szerepkör, megnyilatkozási formák, ábrázolási közegek terén pedig az addig túlsúlyban levő lírai műfajok mellett előtérbe jutnak a drámaiak. Az énkultuszt kezdi visszaszorítani a világot átfogó totalitás törekvése, a passzív-meditatív reagálásmódot a valósággal megütköző cselekvés, a szó hegemóniáját a tettekben megnyilatkozó, „néma” pszichológiai-esztétikai jelzésrendszer.
Újabb oldala lesz a folyóiratban az eredetiség-elv kifejtésének-kamatoztatásának: a komikum. Kölcsey tanulmánya A leányőrzőről (II. 141–202.) ennek az esztétikum körébe vonásával, a nem idealizált természet irodalmi polgárjogával, az emberi élet tükrözésének igényével ismét új területeket nyit a művészi teremtésnek. Ha pedig a Körner-tanulmányban a szubjektivitást az individualitással társított-kontrasztálta, ezúttal másfajta kontraszt teljesíti ki az eredetiség-princípiumot: önmagunk változtatása, a „mindennapi élet bohó alakjai”-val szemben fellépő társadalomkritikai igény. A program, mely az önelemzésből indult el, kezdi már átfogni a folyóiratban a magyar társadalom majd minden rétegét. Műfaji téren is megfelelően tükröződik ez: az eredetiség megvalósítási lehetőségei közt ugyanis Kölcsey a drámaiak mellett végül az epikaiakat is megjelöli. A Körner-tanulmányban a drámát és az eposzt összehasonlítva, az utóbbit például az individualitás és a képzelet par excellence terrénumaként nevezi meg. Ekként az egész Élet és Literatúra eredetiségkoncepciója az irodalmi ábrázolás műfajhálózatát, mindhárom fő műfaji szféráját átfogja – a drámát és az epikát nyomatékosítva. (Erre szolgált utóbb Szontagh Gusztáv és Toldy vitája is Kisfaludy Károly vígjátékairól – melyre még visszatérünk – illetve a négy eposz-invokáció hatásos bemutatása. Továbbá a Konrad Pfeffel-rege, az Usge und Zacchi körül kialakult költői verseny, mely egy sor epikai műfajra, rege, novella, paródia, ballada, eposz stb. adott szemléletes példát, végül azoknak a bírálatra kiválasztott műveknek közlése, melyek egyszersmind az értekező próza műfaji formáit – történetfilozófiai értekezéstől az egyházi beszédig, nyelvészeti dialógustól a levelezésig – mutatták be a közönségnek.)
Az eredetiség-gondolatnak e széles ívű interpretációja – talán mondanunk sem kell – csakúgy harci, agitatív célokat szolgál, mint a fejlődéseszméé. Szemeréék ennek az elvnek általuk vallott romantikus értelmezését is következetesen szembefordítják a többi irodalmi irányzat felfogásmódjával. A zseni-fogalom tisztázása ad erre számukra megfelelő kiindulást. Már a Döbrenteivel való levélváltásban jól megfigyelhető az elkülönülésnek és a szembenállásnak kezdődő mozdulata, amikor Kölcsey elsősorban a Grundot, azaz az elmélyültség klasszikus-romantikus összetevőjét 347hangsúlyozza vitapartnerének Sturm und Drang-szerű zseni-kategóriája ellenében. Több mint egy évtizeddel később, a folyóirat Körner-tanulmányában meghatározása már jóval romantikusabb – és polemikusabb: „Az örök egyformaságnak unalma, az üresség miatt talált pótolék-szcénák és beszélletek, a semmit sem mondó flosculusok, hamis pátosz és hiú elméskedés: nem zseninek jelenségei, mely a maga ki nem forrott, ki nem tisztult állapotjában is különbféleség, erős érzelem és teljesség által mutatkozik.” E definíció elhatároló első része éppoly fontos, mint a romantika zseni-elvét karakterizáló második: Kölcsey mesteri módon felsorolja benne a többi, a meghaladott irányzatok jellemzőit: a neoklasszicizmusét, a Sturm und Drangét, a nemesi szentimentalizmusét, az iskolás és felvilágosult klasszicizmusét. Teljes a körkép: ezeknek az irányzatoknak eredetiség-felfogása ellen indul azután küzdelembe az Élet és Literatúra.
Elsősorban ismét csak Kölcsey szellemi fegyvereivel. A nemesi originalitás koncepciójával főként a Körner-dráma elemzésében számol be, határozottan kiutasítva a puszta hazafiságot az esztétikum közegéből, s érzékletes példákkal világítva meg ennek további gyöngeségeit: a lírai habzást és a dagályt, az érzelmi egyoldalúságot és a szabványosságot – melyeket már a Berzsenyi-kritikában gyakorlatunk legfőbb hibáiként jelölt meg. E kritika amúgy is szellemi ütközőpont a folyóiratban: az Előbeszéd (I. 286–304.) és a Kritika és antikritika (I. 174–183.) című Kölcsey-művek Berzsenyinek válaszolva elsősorban szintén a nemesi eredetiség – e groteszk Sturm und Drang „hadállásait” rombolják. A klasszicizmus meghaladottsága az eklektikus felfogású Döbrenteivel való levélváltásból tűnik ki plasztikusan – a „lángszív ömlése”, a „vérző szív”, a „mamselle la rčgle”-lel szakítás stb. mind az eredetiség limitált követelményeinek üzen hadat –, még inkább Az Iliászi pörből, hol Kölcsey a legnyíltabban fogalmazta meg a korrekció, az imitáció és a copia-elv elavultságát. (I. 265 –275.) Az irányzat iskolás válfajának, mely a puszta leírást, a természet lélektelen másolását tekintette a költészet feladatának, tarthatatlanságára pedig a Képzőművészség és költésben mutatott rá az Élet és Literatúra főmunkatársa. (II. 252–262.)
Aki egyébként – Szemerével egyetértésben – nem habozott a folyóirat agitációs céljai érdekében önmagán sem elverni a port. Erre vall a Szemere szonettjeivel kapcsolatos egykori levelezés közzététele (csak zárójelben említjük meg, hogy levelezést először itt publikáltak rendszeresen a magyar sajtóban), s az azt záró új Kölcsey-tanulmány megjelentetése. (II. 262–281.) Kontraszt kontrasztot követ Szemere szellemes szerkesztésében: míg eddig Kölcsey harcolt az eredetiség-elvért, ezúttal a Kazinczy-hívek „harcolnak”érte Kölcseyvel – már-már „klasszicistá”-nak bélyegezve ítéleteit. Egymással vitázva – ez Szemere legkedveltebb módszere – igénylik ugyanazt. Itt szinte egymásra licitálnak a romantikus esztétika alapkövetelményének hangoztatásában. Mert ha ehelyt Kölcsey olyan elveket állít fel, hogy a költészet ne csak szép és édes, de megindító is legyen, „egyetlenegy vonással” tétessék, a poéta fáradság és ékek nélkül alkosson stb., Horvát István továbbmegy: a szonettet éppenséggel „leggyengédebb és legérzékenyebb” nemnek érzi, átírásaival a produkció romantikus karakterét erősíti, Vitkovics Mihály pedig a külső kellékekre ügyeléssel szemben a belső összefüggéseket, a vers egészéből 348sugárzó ihlet épségét – kimondatlanul is már-már a belső formát kéri számon Kölcseytől. Azt az elvet, amely a polémiát az Élet és Literatúrában záró tanulmánynak azután legfőbb gondolati indíttatása lesz.
Barátja harcát Szemere másképp is megtámogatja. A műfordításról írott, említett tanulmánya e vonatkozásban is értékes, de még szerencsésebb, hogy Kazinczy ellenében felvonultatja – Kazinczyt is. Mert nem ezt a célt is szolgálta a Sallustius-fordítás előszó-részletének közlése, mely az eredetiséget magasabb irodalmi foknak és szintnek nyilvánítja a fordításoknál? Vagy amikor az agg széphalmi mester a Kölcsey-Döbrentei levélváltás bírálatában sorra elismeri az 1817-es szakítás során szemére lobbantott főbb igazságokat, zseniális egykori tanítványa eredetiségre és változatosságra törekvését éppúgy helyeselve, mint erőteljesebb, markánsabb, kifejezőbb nyelvhasználatát? Immár oly megállapításokkal, hogy a nyelv meghatározza magát, nemcsak a törvényszerű, a világos, a tiszta, a könnyű a jó, „a fordításnak … az eredetinek színét kellene viselni” stb. Mindez Döbrenteinek szól – Döbrenteinek, aki az Élet és Literatúrában megszólaltatva ugyancsak a romantikus eredetiség-program mellett nyilatkozik. Aki – mint Eredetiség s Jutalomtétel című tanulmányának itt másodközlésben megjelentetett, legfontosabb részlete tanúsítja – ifjúságában nem minden esetben volt oly ortológus-konzervatív, mint már ez idő tájt. (I. 254–256.)
Az első kötetek kitűnő munkája nyomán az eredetiség-princípium romantikus értelmezése nemigen talált érdemi ellenállásra. A további kötetekre e téren már inkább csak a gyakorlati elmélyítés munkája maradt. Hogy Kazinczy utóbb is kirohan az eredetiséget szinte megtestesítő Csokonai ellen? Igen, de válaszában Fáy már nemcsak a történeti szempontot olvassa mestere fejére, hanem könnyedén, szinte közhelyként villogtatja már meg az akkori idők rohamosan terjedő argumentumát, azt, hogy a „nemzeti zamat elmaradhatatlan társa az eredetiségnek”. Amikor pedig a hetven esztendős író ismét átírásokkal hozakodik elő, Szemeréék részéről elegendő vele szemben felidézni – kommentár nélkül – az eposz-invokációkat. Az eredetiséget és a „nemzeti zamat”-ot szinte inkarnáló Vörösmarty-előhang meggyőző ereje mellett immár szükségtelenné vált bárminemű teoretikus érvelés.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
