VII. SZÍN. | William Shakespeare összes művei

Ugyanott. Udvar a Baynard kastélyban.

Gloster az egyik, Buckingham a másik ajtón jönnek.

GLOSTER.
Mi hír? a polgárok mit mondanak?

BUCKINGHAM.
A boldogságos szent anyára, némák.
Polgáraink kukkot sem szólanak.

GLOSTER.
Mondád, hogy fattyak Edvárd gyermeki?

BUCKINGHAM.
Elmondtam; s lady Lucyvel kötését,
S melyet követje Frankhonban kötött;
A kéjbe’ telhetetlen vágyait,
S erőszakát a polgár hölgyeken;
El zsarnok önkényét kis dolgokért;
El fattyu voltát, mert mikor fogamzék,
Az atyja Frankhonban volt, s alkata
A herczegéhez nem hasonlitott.
Akkor lefestém ön vonásait,
Mint atyja hű képmását, mind alak,
Mind lelki nagyság által; felhozám
Nekik Skóthonban győzedelmeit,
Békébe’ bölcs eszét, hadban fegyelmét,
S jámbor, szerény, szelíd erényeit.
Valóban, érintlen mit sem hagyék,
Czéljára nézve, vagy csak könnyedén
Tárgyalva; s végezvén szónoklatom’,
Felhivtam, a ki jót akar hazánknak,
Kiáltsa: „Éljen Richard, Anglia
Dicső királya!”

GLOSTER.

S ők utána mondták?

BUCKINGHAM.
Nem, Isten úgy segéljen, szót se’ szóltak:
Mint néma szobrok, lélekző kövek,
Egymásra dermedtek, halotti szinben.
Ezt látva, korholám őket; s a mayort
Kérdém, hogy e makacs csend mit jelent?
Ő azt felelte, a nép nem szoká meg,
Hogy más beszéljen hozzá, mint a jegyző.
Ez nógatásra ismétlé szavam’:
„A herczeg azt mondá, ezt állitá;”
De igazolásul mitsem szólt magától.
A mint bevégzé, néhány pártosom,
A csarnok végén, fövegét dobálta,
S vagy tíz kiáltá: „Üdv Richard királynak!”
Én kapva e kevés előnyön is,
„Polgár barátim, mondám, köszönöm;
Ez általános taps s öröm, tanúja,
Hogy bölcsek vagytok, s vonzódtok Richárdhoz.”
És ezzel abba hagyva, eljövék.

GLOSTER.
Nyelvetlen tuskók; szólni nem akarnak?
És nem jön el a mayor és társai?

BUCKINGHAM.
Kéznél van ő. Szinleljen aggodalmat;
Ne álljon szóba, csak nagy unszolásra;
S tüstént vegyen kezébe imakönyvet,
S kedves mylord, álljon két pap közé:
Épületes szóm’ erre fektetem’:
S könnyen nehogy hajoljon; játsza a lányt,
Mindig nemet mondjon, s fogadja el.

GLOSTER.
Megyek; s ha te oly jól beszélsz nekik, mint
Részemrül én nemet mondok neked:
Kétségkivül szerencsés vége lesz.

BUCKINGHAM.
El, az erkélyre fel! a mayor kopogtat.

(Gloster el.)

A Lord Mayor, Tanácsosok és Polgárok jönnek.
Mylord, köszöntöm. Itt ácsorgok im:
Úgy látszik, a herczeg be nem bocsát.
Catesby a kastélyből jön.
Nos, Catesby! mit mond kérelmemre lordod?

CATESBY.
Ő arra kéri nagysádat, nemes lord,
Hogy látogassa meg holnap, vagy aztán.
Két tisztelendő atyával van ott
Ben, elmerülve szent elmélkedésbe;
És semmi földi ügy rá nem veszi,
Hogy abba hagyja szent gyakorlatát.

BUCKINGHAM.
Térj a nemes herczeghez, Catesby, vissza;
S mondjad, hogy én, a mayor, s tanácsosok,
Mély indokon, s nagy fontosságu ügyben,
Mely nem kisebb becsű, mint közjavunk,
A herczeg úrral értekezni jöttünk.

CATESBY.

Megyek, s azonnal tudatom vele.

(El.)

BUCKINGHAM.
Ah, hah! Mylord, ez a herczeg nem Edvárd:
Ez nem hever bujálkodó nyugágyon,
De térdein van, szent elmélkedésben;
Nem is mulat kéjhölgyeknek körében,
De két tudorral szent bölcselkedésben;
Nem alszik, hogy hizlalja lomha testét,
Imáz, hogy éber lelkét gazdagítsa.
Angolhon boldog lenne, fő hatalmát
Ha ez erényes herczeg elfogadná;
De szinte félek, nem nyerjük meg őt.

MAYOR.
Ments’ Isten, hogy nemet mondjon nekünk.

BUCKINGHAM.
Én tartok tőle. Catesby visszatér.
Catesby visszajő.
Nos, Catesby, mit mond a kegyelmes úr?

CATESBY.
Csodálkozik, mért gyüjté s mért hozá
Magával e számos polgárokat:
Előre tudósitva nem levén,
Retteg, hogy a herczeg nem jót akar.

BUCKINGHAM.
Nemes öcsémnek e gyanúja búsit,
Hogy én iránta nem jót forralok:
Az égre, legjobb szándékból jövénk!
Menj vissza még egyszer, és mondd meg ezt.

(Catesby el.)

Elvonni szent áhítatú hivőt
Az olvasótól szerfölött nehéz,
Oly édes a buzgó elmélkedés.
Gloster, fenn az erkélyen, két püspök közt. Catesby visszajő.

MAYOR.
Imé a herczeg két lelkész között.

BUCKINGHAM.
Keresztyén főnek két erény fogantyú,
Hivságba eséstől fentartani;
S lám imakönyvet is tart a kezében:
Szent férfiaknak méltó éke az.
Nagyhírű Plantagenet, kegyelmes úr,
Hallgasd ki kérelmünk’ kegyteljesen,
S bocsásd meg a keresztyén áhitat-
S buzgólkodásnak e megszakitását.

GLOSTER.
Mentségre épen nincs szükség, mylord,
Kérem, bocsásson meg nagysád nekem,
Isten szolgálatába elmerülve,
Hogy nem fogadtam el barátimat.
De félretéve ezt, herczeg, mi tetszik?

BUCKINGHAM.
A mi az égnek is tetszik, tudom,
S a jóknak ez uratlan szigeten.

GLOSTER.
Aggódom, tán hibát követtem el,
Mi visszatetsző e város szemében;
S megfeddni jönnek tévedésemért.

BUCKINGHAM.
Úgy van, mylord, s bár tetszenék hibáját
Kérelmeinkre jóvá tennie.

GLOSTER.
Hiszen keresztyén földön élek én is!

BUCKINGHAM.
Az a hibája, hogy átengedi
A legfőbb széket, a fejdelmi trónt,
Elődeinek jogarvivő hatalmát,
Sors adta rangját, születésjogát,
Király háza örökölt hirét
Egy fattyu-ágnak, a törzs szégyenére:
Mert álmos és szelíd ábrándja közt,
Miből felköltjük most hazánk javára,
E szép sziget elveszti tagjait;
Az arcza elferdül szégyensebektől,
S királyi törzse korcs galylyal beoltva,
Le van taszitva az emléktelen
Sötét felejtés mély örvényibe.
Elháritandók ezt, szivből esengtünk,
Vállalja, fönség, e tisztet magára,
Saját országa fő kormányzatát:
Nem mint protector, számtartó helyettes,
Vagy más javának szolga ügynöke;
De mint firól fira szállt örökét,
Szülöttjogát, birodalmát, sajátját.
Azért e polgárokkal egyesülten,
E szerető tisztes barátival,
Hő unszolásaikra eljövék,
Megnyerni e jó ügynek, herczegem.

GLOSTER.
Én nem tudom, vajjon hallgatva mennem,
Vagy megdorgálva keserűn beszélnem,
Illőbb-e rangomhoz s szándékotokhoz?
Ha nem felelek: azt vélitek talán,
A nyelvtelen dicsvágy hallgatva rááll,
Hordozni a fölség arany igáját,
Mit rám akartok tenni szeretetből;
S ha megdorgállak e kéréstökért,
Melyet hű szívetek így fűszerez:
Akkor barátimat megsérteném.
Azért, hogy szóljak, s az elsőt kerüljem,
S szólván ne essem az utóbbiba:
Határozottan ily választ adok.
Vonzalmatok hálámra érdemes;
De érdemem magas kérelmetekre
Érdemtelen. Először is, ha mind
El volna is hárítva már a gát,
S az út egyengetett a koronához,
Vérség jogánál mint ért jövedékhez:
Lelkemben a szegénység oly nagy és
Oly sokszerű s hatalmas a hiány,
Hogy búvom inkább a fönség elől,
Mint bárka, mely nem szállhat a hatalmas
Tengerre, mintsem fönségem fedezzen
S mintsem dicsőségem, gőzébe fúljak.
De hála Isten, nincs szükség reám;
S ha volna szükség, többre vón’ nekem
Szükségem, hogy segítsek rajtatok.
Hagyott királyi fánk királygyümölcsöt,
A mely megérve a suhanó idővel,
A trónra jól illik, s kormányzata
Minket bizonynyal boldogítni fog.
Én rá teszem, mit tenni rám akartok,
Jogát s szerencséjét jó csillagának:
Őrizzen Isten, hogy megfoszszam attól.

BUCKINGHAM.
Mylord, ez gyöngéd lelkiösmeret;
De megfontolva jól minden körülményt,
Ez a kitérés oktalan, kicsínyes.
Azt mondja, Edvárd, bátyjának fia.
Legyen, hanem nem Edvárd hitvesétől:
Mert már előbb eljegyzé lady Lucyt;
Ön anyja él, e fogadás tanúja;
Aztán személynök által elgyürűzte
A frank király sógornőjét, Bonát;
Mindezt felbontá egy szegény esengő,
Egy több fiúnak gond terhelte anyja,
Egy bájavesztett, szorult özvegy asszony,
Már délutánján szebb napjanak;
Prédául ejté kéjsovár szemét,
S fő rangja ormát alacsony bukásra,
Rút kétnejüségre csábította el;
Ezen jogtalan ágyból lett ez Edvárd,
Kit udvariságunk herczegnek nevez.
Tudnék kikelni keserűbben is,
Ha tiszteletből több élő iránt
Nem zabolázná nyelvem’ a kimélet.
Azért ruházza fölséges-magára
A felajánlott méltóság előnyét;
Ha nem, hogy áldást hozzon ránk s a honra.
De, hogy nemes törzsfáját visszavigye
A visszaélő kor romlásiból
A hű leszármazás igaz sorára.

MAYOR.
Tegye meg, mylord; polgári kérik önt.

BUCKINGHAM.
Ne vesse meg szivünk ajánlatát.

CATESBY.
Örvendeztesse meg: fogadja el.

GLOSTER.
Ah! mért akartok elhalmozni gonddal?
A rang, a fölség nem nekem való.
Kérlek, ne vegyétek tőlem zokon:
Engedni nem tudok, nem akarok.

BUCKINGHAM.
Ha vonakodik, rajongó szeretetből,
Letenni bátyjának gyermek fiát;
S a mint mi ösmerjük gyöngéd szivét,
Lágy, szende, női érzékenykedésből,
Melylyel rokonihoz viseltetik,
S valóban, ép úgy minden ranguakhoz:
Úgy, tudja meg, – rááll, vagy rá nem áll –
Nem lesz királyunk bátyjának fia;
A trónra egy más ágat ültetünk,
Házára romlásúl és szégyenűl.
S így eltökélten most itt hagyjuk önt. –
Jerünk, polgárok, ne kérjük tovább.

(Buckingham és a Polgárok el.)

CATESBY.
Hivassa vissza, álljon rá, uram:
Ha megtagadja, a hon bánja meg.

GLOSTER.
Egy gond-világot toltok-é reám?
Hivd vissza hát: hisz kőből nem vagyok;
Baráti esdekléstek áthatott,
Bár ellenmond a lelkiösmeret.
Buckingham a többiekkel visszajő.
Kedves rokon, s komoly, bölcs férfiak,
Ha a szerencsét hátamhoz csatolják,
Hogy hordjam a butyort ha kell, ha nem,
Terhét viselnem kell türelmesen;
De ha e terhelés kiséretéül
Mocskos sötét vád s rágalom jövend,
E részben minden tisztátlan pecséttől,
Erőszakolástok fel fog menteni:
Mert, tudja Isten, láttátok ti is,
Efféle vágytól mily távol vagyok.

MAYOR.
Ég álddja meg! Láttuk, s elmondjuk azt.

GLOSTER.
Azt mondva, igazságot mondatok.

BUCKINGHAM.
És én köszöntöm e királyi czímmel:
Éljen sokáig Richard, Anglia
Méltó királya!

MIND.
Amen.

BUCKINGHAM.
A koronázást holnap üljük-é meg?

GLOSTER.
Ha meg kell lenni, hát akármikor.

BUCKINGHAM.
Holnap tehát, fönség, tisztelkedünk.
És most örömteljes búcsút veszünk.

GLOSTER (a Püspökhöz).
S mi térjünk vissza szent munkálatunkhoz.

Üdvözlek, bátya! üdvözlek, barátim!

(Elmennek.)