IV. SZÍN.

Full text search

Szoba ugyanott.
Királyné és Polonius jő.
POLONIUS.
Mindjárt jön. Aztán rakja meg, királyném!
Nincs mód kiállni, mondja, csínjait;
Most is csupán felséged állt közötte
S a nagy harag közt. Én itt hallgatódzom;
Csak kérem, bánjon kereken vele.
HAMLET (kün).
Anyám, anyám, anyám!
KIRÁLYNÉ.
Csak bízza rám: ne féltsen engemet.
Vonuljon vissza; hallom lépteit.
(Polonius elrejtezik.)
Hamlet jő.
HAMLET.
Nos hát, anyám, mi tetszik?
KIRÁLY.
Hamlet, nagyon megsértetted atyádat.
HAMLET.
Anyám, nagyon megsértetted atyámat
KIRÁLYNÉ.
Jer, jer; nyelved hiú szót viszonoz.
HAMLET.
Menj, menj; kötözködő nyelved gonosz.
KIRÁLYNÉ.
Mi volt ez, Hamlet?
HAMLET.
Mi baj, édesem?
KIRÁLYNÉ.
Feledtél?
HAMLET.
Nem, a szent keresztre! nem:
Ön a királyné, férje’ öcscse’ nője;
De – bár ne volna az – anyám is ön.
KIRÁLYNÉ.
Ha így van, küldöm, a ki bír veled.
HAMLET.
Jer, jer, ne moczczanj; ülj le csöndesen:
Tapot se innen, míg tükrömbe nem nézsz,
Mely felmutatja szíved bensejét.
KIRÁLYNÉ.
Mit akarsz velem? csak nem akarsz megölni?
Segítség!
POLONIUS (a kárpit megett).
Hó! segítség! hej! segítség!
HAMLET.
Hahó! patkány?(Kardot ránt.)
Meghalt; itt egy arany rá!
Meghalt.(Átszúr a kárpiton.)
POLONIUS (a kárpit megett).
Végem van. Ó –
KIRÁLYNÉ.
Jaj! mit tevél?
HAMLET.
Hát tudom én, mit. A király?…
(Fölemeli a kárpitot s előhúzza Poloniust.)
KIRÁLYNÉ.
Oh, mily hebehurgya véres munka ez!
HAMLET.
Véres biz’ ez, s majd oly gonosz, anyám, mint
Megölni egy királyt, s öcscsével élni.
KIRÁLYNÉ.
Királyt, megölni?
HAMLET.
Azt mondám, igen. –
(Poloniusra.)
Szegény izgága vén bolond, nyugodj’.
Különbnek véltelek; magad kerested:
Veszélyes, ládd-e, a túl-buzgalom. –
Ne törd kezed’. Pisz! ülj le csöndesen,
Én hadd töröm a szíved’; mert fogom,
Ha törhető anyagból van csinálva;
Ha átkos megszokás úgy meg nem edzé,
Hogy minden érzés ellen bástya lett.
KIRÁLYNÉ.
Mit tettem én, hogy nyelved ily gorombán
Mer rám zajongni?
HAMLET.
Oly tettet, mitől
Lehámlik a kegy, az illem pirul;
Képmutató lesz az erény; lehull az
Ártatlan szerelem szép homlokáról
A rózsa, és pokolvar váltja föl;
Mitől olyan lesz a nász-fogadás,
Mint koczkajátszók hazug esküi.
Oly tettet, oh! mely ama testi frigynek
Kitépi lelkét, szó-árrá teszi
A hit malasztját. Az ég arcza lángol,
Sőt e szilárd föld, e vegyes tömeg,
Bús képpel, mint majd ítélet-napon,
Belé-betegszik.
KIRÁLYNÉ.
Haj! miféle tett az,
Mely már a czímlapon így mennydörög?
HAMLET.
Tekints e képre, s e másikra itt,
Két férfi-testvér hű ábráira.
Nézd, mennyi fönség űl e homlokon:
Hypérjon fürtök; homlok Jupiter
Sajátja; szem Mársé, mely fenyeget
S parancsol egyben; állás Mercuré,
Most száll le, egy égcsókoló tetőre;
Oly összetétel és idom, valóban,
Hogy minden isten, úgy látszik, pecsétet
Nyomott reája, biztosítani
Egy férfit a világnak. Ez vala
Férjed; tekintsd már a következőt.
Im férjed ez; mint üszögös kalász
Az ép testvért rohasztva. Van szemed?
Elhagyhatád e szép hegylegelőt,
Hogy e mocsáron hízz’? Hah! van szemed?
Szerelmed nem okolhadd; hisz’ korodban
A hejjehujja vér szelid, hunyász,
S hallgat az észre: de micsoda ész az,
Mely ettül erre száll! Érzésed az van,
Mert hogy’ mozognál máskép: ámde béna
Érzék az; ilyet őrült sem hibáz,
Így elmehábor sem tevé soha
Rabbá az érzést, hogy választani
Épen ne tudjon, ily különbözőkben.
Mi ördög volt hát a szem-bekötősdi,
Mely rászedett? Szem érzés nélkül, érzet
Látás ne’kül, vagy fül, szem kéz ne’kül,
Szaglás minden ne’kül, vagy bármi hű
Érzéked egy-egy kóros része, így
El nem tompulhatott.
Fhuj! nem pirulsz el? Pártütő pokol,
Ha így lázongsz egy tisztes anyanő
Csontjában, akkor a láng ifjuság’
Erénye, öntüzében olvadó
Viasz legyen; ne mondják, hogy gyalázat,
Midőn az ifjú hév ösztön kirúg,
Ha már a csupa agy ily lánggal ég
S az ész a vágynak keritője lesz.
KIRÁLYNÉ.
Oh Hamlet! ne beszélj.
Lelkem mélyébe fordítod szemem’,
Hol több olyan folt árnya látszik, a mely
Soha ki nem mén.
HAMLET.
Hah! egy zsíros ágy
Nehéz szagú veritékében élni;
Bűzben rohadva mézeskedni ott
A szurtos almon –
KIRÁLYNÉ.
Oh, ne mondd tovább!
Fülembe mint tőr hatnak szavaid;
Ne többet, édes Hamlet.
HAMLET.
Egy gyilkos, egy gaz;
Egy szkláv, ki első férjed tizedének
Még huszadrésze sincs; egy váz király!
Ország, uralkodás zsebtolvaja,
Ki polczról lopta el a koronát,
Úgy dugta zsebre.
KIRÁLYNÉ.
Oh, ne többet.
Szellem jő.
HAMLET.
Egy kapcza-, rongykirály. –
Mennybéli őrzők! lengjetek körül
Védszárnyatokkal. Mit kivánsz, kegyes alak?
KIRÁLYNÉ.
Haj! őrült csakugyan.
HAMLET.
Dorgálni jösz-e késkedő fiad’,
Ki múlni hágy időt és szenvedélyt
S nem hajtja végre rettentő parancsod’?
Ó szólj!
SZELLEM.
Eszedbe jusson. Csak azért
Jövék, hogy edzzem tompult szándokod’.
De nézd, anyádon mily réműlet űl,
Oh, lépj közéje s vívó lelke közzé:
Minél gyöngébb a test, a képzelet
Annál erősben működik.
Szólj néki, Hamlet.
HAMLET.
Hogy van, asszonyom?
KIRÁLYNÉ.
Oh jaj! te hogy’ vagy?
Ki puszta ürbe függeszted szemed’,
S beszédbe állsz a test nélkűli léggel?
Kiűl szemedben szellemed vadul,
S mint riadókor alvó katonák,
Fekvő hajad, bár tengő élte van csak,
Mind élre szökken. Oh, édes fiam!
Önts lángoló agyrémeid hevére
Hűs béketűrést. Mit nézsz oly merőn?
HAMLET.
Őt, őt! Ni mily halványan rámmered!
Alakja, sorsa együtt, a kövekbe
Érzést papolna. – Oh ne nézz reám,
Nehogy siralmas arczod eltereljen
Ádáz müvemtől; és hogy színtelenné
Ne váljon tettem: könynyé, vér helyett.
KIRÁLYNÉ.
Kinek beszéled ezt?
HAMLET.
Nem látsz te semmit?
KIRÁLYNÉ.
Semmit; pedig jól mindent, a mi ott van.
HAMLET.
Nem is hallottál semmit?
KIRÁLYNÉ.
Semmit én
Kettőnk szaván kivűl.
HAMLET.
No nézz oda!
Nézd, hogy’ lopódzik el! – Atyám az, a mint
E földön élt, járt. Nézd, ahol megyen:
Most, most suhan az ajtón kifelé!(Szellem el.)
KIRÁLYNÉ.
Hiú koholmány ez hevült agyadtól,
Anyagtalan teremtés, a minőben
Nagy mester a rajongás.
HAMLET.
Mit, rajongás!
Erem, mint a tiéd, ütenyre ver
S ép oly zenét mond, mint az. Nem bolondság,
A mit beszéltem: tégy próbát velem,
S én szórul-szóra elmondom megint,
Holott az őrült ész ugrálna szerte.
Anyám, az Isten szent szerelmiért!
Ne áltasd lelked a csalóka irral,
Hogy őrültségem – nem bünöd – beszél;
Csak béhegeszti hámmal a fekélyt,
Míg láthatatlan terjed a fene,
S mindent aláás. Gyónj meg Istenednek;
Bánd meg a multat; a jövőt kerüld,
S többé ne trágyázd a gyomot, hogy annál
Bujábbra nőjön. És bocsásd meg ezt az
Erényem’; mert e szűkkelbű idők
Zsírjában az erénynek kell magának
A vétket megkövetni, sőt hajolva
Esengni, hagyjon tenni jót vele.
KIRÁLYNÉ.
Kettéhasítád szívemet, fiam.
HAMLET.
Oh, hát hajítsd el a rosszabb felét
S kezdj a maradttal tisztább életet.
Jó éjt; – de bátyám ágyához ne menj:
Mutass erényt, ha nincs is. A szokás –
E szörny, ez ördög, mely öntudatát
Elnyeli tetteinknek – angyal ebben:
Hogy a szép s jó foglalkozásra is
Oly mezt, ruhát ad, mely tággá viselve
Ráillik épen. Türtözzél ma-éjjel;
S a holnap-éji megtartózkodás
Könnyebb leend; még könnyebb azután;
Mert képes a természet bélyegét
Kicserélni mintegy a szokás, lebirni
Az ördögöt, vagy csuda hatalommal
Kidobni. Még egyszer, jó éjszakát!
S ha áldva lenni óhajtasz, anyám,
Úgy, kérlek áldj meg. – Ezt a jó urat
(Poloniusra.)
Sajnálom; de ha így tetszett az égnek
– Büntetve őt velem, s engem vele –
Hogy én legyek szolgája, ostora.
Eltakarítom, és kezem miatti
Halálaért felelni én fogok.
Jó éjszakát megint.
Kegyes szándék kegyetlenségre hajt,
Rossz kezdetnek rosszabb lesz vége majd.
Egy szót még, asszonyom.
KIRÁLYNÉ.
De mit tegyek?
HAMLET.
Ezt semmi áron ne, a mire kérlek:
Hadd csaljon ágyba a pöffedt király,
Csipdesse arczod’, hívjon muczijának,
S egy-két büdös csókért, vagy mert fene
Ujjával ott babirkál nyakadon,
Tálalj ki mindent: hogy hisz voltakép
Én őrült sem vagyok, csak tettetésből.
Jó lenne ezt tudtára adni; mert
Hiszen melyik szép, józan, bölcs királyné
Tagadna ilyen drága titkot el
Egy béka, egy dög, egy furkó előtt?
Sőt, bár az ész titoktartást javall,
A háztetőn függő kosárt akaszd le,
Röpítsd belőle szét a madarat,
Próbára búj’ belé, az egyszeri
Majomként, s törd ki onnan a nyakad’.
KIRÁLYNÉ.
Elhidd, ha szó lehelletből leszen,
S lehellet életből: nincs éltem arra,
Hogy kilehelljem a mondottakat.
HAMLET.
Most Angliába kell mennem, tudod.
KIRÁLYNÉ.
Jaj, azt feledtem; úgy határozák.
HAMLET.
Kész a pecsétes írat, s két tanúló-
Társam viendi, kikben úgy bizom,
Mint viperában; útam’ ők seperjék,
Levén vezérim a gazságra. Hagyján!
Hisz’ oly derék a tűzmestert saját
Aknája által vetni föl; s ügyetlen
Volnék, ha nálok egy öllel alább
Nem ások és a holdba nem röpítem.
Oh, oly derék az, ha két oldalon
Így összevág két csel, egy vonalon. –
Ez ember itt terhemre van: berántom
A lusta bendőt a mellék szobába.
Jó éjt, anyám. – Ez a tanácsos úr –
Éltében oly gaz, locska, balgatag –
Lám, most komoly, titkot tart, hallgatag.
Gyerünk barátom! most már végbe viszlek.
Jó éjt anyám.
(Külön, el. Hamlet bevonszolja Poloniust.)

 

 

Arcanum Newspapers
Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me

Arcanum logo

Arcanum is an online publisher that creates massive structured databases of digitized cultural contents.

The Company Contact Press room

Languages







Arcanum Newspapers

Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me