IV. SZÍN.
Eh! megbomoltál? tétlenné tehetjük?
Oh Dionyza! ily gyilkos merényt
Nem láta még se nép, se hold soha.
Úgy látom, újra gyermekké leszesz.
Volnék a roppant mindenség ura,
Tétlenné tenni ezt a bűnt: od’adnám!
Oly hölgy! csekélyebb vérü, mint erényü,
S mégis fölért föld bármely trónusával
A jog szemében. – Oh, gaz Leonin!
Megmérgezéd őt. Ha magad köszöntöd
Rá a pohárt, ez jótett lesz vala,
Bűnödhöz illő. Mit felelsz, ha majd
Nemes Perikles kéri gyermekét?
Meghalt. A dajkák párkák nem lehetnek,
Hogy fölneveljék s megtartsák örökre.
Azt mondom, éjjel halt meg. Hol a czáf?
Ha csak magad te jámbor bambaként
Becsűletesség puszta neviért
Ki nem kiáltod: „Gazság ölte meg!”
Eredj, eredj! Bizony az ég alatt
Mindannyi bűn közt istenek előtt
Ez legutáltabb.
Hidd azt, hogy az apró |
Kitárni titkunk’ Perikles előtt.
Szégyellve érzem, törzsöd mily nemes
S lelked mi gyáva!
A ki ily cselekvést, |
De azt helyesli: óh, az nem nemes törzs
Forrásiból fakadt!
Jó! ám legyen; |
Tudhatja más, mert Leonin nem él. –
Csúffá tevé ő lányom’, közte és
Szerencse közt állt; rá nem néze senki;
Marína arczán csüggtek, s a miénk
Fitymálva élt, mint szolgáló, ki még
„Jó nap”-ra se méltó. Ez szivem’ mará.
S tettem iszonynak tetszik bár előtted,
Tengyermeked’ ki gyűlölöd: de nékem
Úgy rémlik, e tett üdvös vállalat
Egyetlen lányunk kedviért.
Az ég |
Azután Perikles, |
Zokogva mentünk s gyászolunk ma is;
Emléke készül, és a sírirat
Fényes arany betűkkel hirdeti
Dicsőitvén őt s hű gondunkat is,
Mely azt emelte.
Oh, mily harpia! |
Saskörmeiddel megmarkolni törsz!
S te botorúl az ég előtt emelsz
Panaszt: a tél minden legyet megöl!
S mégis, tudom, szavam parancs neked.
(Mindketten el.) |
Mérföldek tűnnek, száll idő velünk,
Kagyló-teknőben tengerárt szelünk,
Bejárván annyi népet, földeket,
Hogy fogva tartsuk képzeletteket.
Bocsánatot, s ne tudjátok be vétkül,
Hogy bármi földön, hol szinünk felépül,
Csak egy nyelv hangzik. Én, ki az események
Hézagait betöltöm, hadd kisérlek
Mesénk lépcsőin át. Tyrus királya
Ismét a vészes tengert bolygva járja,
Meglátogatni lányát, élte üdvét;
Urak s lovagnép ott köréje gyülvék.
Vén Eskanes, kit multkor Helicán
Fölebb emelt volt méltóság fokán,
Kormányoz otthon. Tartsátok meg ezt:
Agg Helicán kiséri Periklest.
Tarsusba ér jó széllel a király,
Haza vinni lányát, a ki tova már.
(Képzeljétek, hajós a gondolat,
Így gondolattok is tovább halad.)
Árnyak gyanánt ők, látom, mint lebegnek:
A szem segítsen most már fületeknek.
Mint rontja a hitet csalóka szín!
Csinált keserv áll a való helyin.
Perikles, a kit fájdalom emészt fel,
Sürű sohaj közt, könyek özönével,
Elhagyja Tarsust. Esküvel fogadja,
Nem mossa arczát, fürtit nem nyiratja,
Daróczot ölt. Vihar zudúla rá,
A mely naszádját megtépé, dulá;
S mégis megállja! Halld most, Marinának
Kövére milyen sorokat irának
Gaz Dionyza kezei:
„A legjobb s legszebb itt pihen: |
Lehullt tavaszló éltiben; |
Tyrus urának lánya volt, |
Kit zord halálvész letarolt. |
Neve Marína, születésekor |
Thetis a földből egy részt elsodort; |
Félvén a föld hát, hogy végkép elöntik, |
Egeknek adta át Thetis szülöttit; |
Esküt tesz ez, hogy dühhel – nem nyugodva – |
A sziklapartot ostromolni fogja.” |
Marad, szelíden, símán hizelegni.
Sirjon Perikles megholt magzatáért,
Hadd hordja sorsát, a melyet reá mért
Fortuna asszony: színünk most leánya
Nehéz keservit, sanyarát kitárja
Rut helyzetében. Tűrelem tehát,
S magatok tegyétek Mitylénbe át. | (El.) |
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me