II. SZÍN. | William Shakespeare összes művei

Full text search

II. SZÍN.

Ugyanott. Julia kertje.

Julia és Lucetta jönnek.

JULIA.
De mondd, Lucetta, most magunk vagyunk,
Tanácslod-é nekem te a szerelmet?

LUCETTA.
Igen, úrnőm, szemesnek a világ.

JULIA.
És a nemes legények szép sorából,
Kiket naponkint itt látsz rajzani,
Mit vélsz, melyik legérdemesb reám?

LUCETTA.
Kérem, sorolja el nevök, s kitárom
Rövid eszem szerinti véleményem.

JULIA.
Mit tartanál tehát szép Eglamourról?

LUCETTA.
Csinos lovag, szép, s jól beszél talán,
De ön helyén sohsem választanám.

JULIA.
Talán hát a gazdag Mercatio?

LUCETTA.
Hiszen gazdag, de máskép, úgy… no jó.

JULIA.
Jobb lesz tehát tán Proteus, a nemes?

LUCETTA.
O ég, szegény fejem nem érdemes…

JULIA.
Hogyan, e névre mért vagy ily zavart?

LUCETTA.
Bocsánat, a szemérem visszatart,
Hogy én szegény bohó, érdemtelen,
Itéljek ily nemes, szép emberen.

JULIA.
S ha a többin igen, fölötte mért nem?

LUCETTA.
Mert benne legtöbb mind között az érdem.

JULIA.
Honnan tudod?

LUCETTA.
Nincs más reá, csak asszonyos okom,
Úgy gondolom – no mert úgy gondolom.

JULIA.
Tanácslod-é, hogy szivem őt szeresse?

LUCETTA.
Az ily szerelmet úrnőm meg ne vesse.

JULIA.
De szivemért mind közt csak ő nem esdett.

LUCETTA.
Titkon szeret, ez is milyen nemes tett.

JULIA.
De nem szerethet; szót sem ejte még.

LUCETTA.
Ó a lezárt tűz még több hévvel ég.

JULIA.
Az nem szerethet, a ki nem mutatja.

LUCETTA.
S még úgy sem, a ki mindenütt fitatja.

JULIA.
Bár látnék át szivén.

LUCETTA.

Olvassa ezt.

JULIA.
„Juliának” – és kitől?

LUCETTA.

Ott benne van.

JULIA.
Mondd, mondd, ki adta ezt neked?

LUCETTA.
Valentin úr inasa, és Proteus küldheté.
Önnek kivánta hozni, de arra járva én,
– Ha tévedék, bocsánat – ön helyett elvevém.

JULIA.
Szerénységemre mondom, szép kerítő!
Hogy mersz te ily levélkét elfogadni,
Szép ifjúságom ellen sugni-bugni?
Hitemre, érdemes, nagy hivatal,
S te rá egészen méltó hivatalnok.
Ne a levél! Meglásd, hogy visszavidd,
Máskép szemem elébe ne kerűlj.

LUCETTA.
Szolgálatom bér s nem haragra méltó.

JULIA.
Takarodol?

LUCETTA.

No hát csak tépelődjék.

(El.)

JULIA.
S mégis, mi jó lett volna áttekintni.
De visszahívni szégyen volna már,
S felkérni arra, a miért leszidtam.
Milyen bolond! Hisz tudja: lyány vagyok,
S még sem erőszakolja rám levelét!
Hisz a leány szemérmiben „nem”-et mond,
De jobb szeretné, hogy „igen”-re értsék.
Fhű, e bohó szerelem mily viszás,
Makacs gyerekként dajkáját czibálja,
S rögtön alásan nyalja vesszejét.
Hogy szidtam el, mi mérgesen Lucettát,
Holott szerettem volna, hogy maradjon;
Hogy ránczolám, dühvel, szemöldököm,
Pedig belől szivem mosolyra késztet.
De im itt vezeklek, visszahívom őt,
S bocsánatot kérek csúf tettemért.

Lucetta, hé!

(Lucetta visszajő.)

LUCETTA.
Parancsol a kisasszony?

JULIA.
Közel van délidő?

LUCETTA.

Bár volna már,

Hogy éhit ön ebédjén verje el,
S ne a cselédjén.

JULIA.
Mi az, mit oly mohón veszesz föl?

LUCETTA.
Semmi.

JULIA.
Hát mért hajolsz?

LUCETTA.

Fölvenni egy papirt,

Mit ép elejték.

JULIA.

S e papirka semmi?

LUCETTA.
Semmi nekem szóló.

JULIA.
No akkor hagyd ott annak, a kinek szól.

LUCETTA.
Hej a kinek szól, nem hazudik ez,
Ha félre nem csavarják a szavát.

JULIA.
Tán verset írt hozzád szerelmesed?

LUCETTA.
Hogy eldaloljam, kérem önt, szerezzen
Egy dalt reá, hisz ön le tudja tenni.

JULIA.
Le sem, föl sem teszek felőle semmit,
Legjobb, dalold „Fáj a szivem” dalára.

LUCETTA.
Ily lágy zenéhez ez nagyon nehéz;
De szép lehetne, hogy ha ön dalolná.

JULIA.
S mért nem te?

LUCETTA.

Én nem érek oly magasra.

JULIA.
Lássuk dalod. – Hogyan, tubám, mi ez?

LUCETTA.
Csak csendesen, előbb dalolja végig;
De még sem ép szerettem e szavát.

JULIA.
Nem?

LUCETTA.

Nem, nagyon éles.

JULIA.

Te meg, babám,

nagyon belé csapsz.

LUCETTA.

Ön meg nem figyel rá,

S ekként zavarja a harmoniát.

JULIA.
Te rontod el, hogy hívatlan bevágsz.

LUCETTA.
Én csak Proteusért vágtam belé.

JULIA.
Ej, nem zavar tovább e fecsegés,
Szerelmi ömlengések halmaza. – (Eltépi a levelet.)
Menj, takarodj, hadd ott azt a papirt,
Még fölkaparná, engem mérgesítni.

LUCETTA.
Széttépi, – hej pedig tudom, szeretné,

Ha másszor is zavarná ily levél.

(El.)

JULIA.
Bár másszor is bosszantana ilyessel!
Ó csúf kezek, ily szókat tépni szét;
Tolvaj darázs, a mézet megrabolni,
S megölni a méhet, mely azt szedé!
Minden darabját összecsókolom.
Ím rajta – „szép Julia.” – Csúf Julia!
De meglakolsz e csúnya tettedért,
A durva kőre szórom rossz neved,
S gunyolva gázolok gőgöd felett.
S itt írva – „bús sebzett szivü Proteus.”
Sebzett szegény név, keblem lesz az ágy:
Pihenj, a míg be nem heged sebed,
S én bekötöm malasztos csókjaimmal.
De két-, háromszor volt „Proteus” leírva:
Jó szél, ne lengj, egy szót se vigy odább,
Míg össze nem szedem minden szavát,
Saját nevem kivéve, mit vihar
Ragadjon zord, kopár szirtes hegyekre,
S onnan hajítson zúgó tengerárba.
Ni, egy soron itt kétszer is neve:
„Szegény Proteus, bús szenvedő Proteus
Szép Juliához.” – Ezt széjjel szakítom;
De mégse, nem, oly szépen illenek
A résztvevő és bús név együvé.
No, összehajtom, rátakarlak, így:
Csókold, öleld, czivódj, tedd a mi tetszik.
Lucetta visszajő.

LUCETTA.
Kisasszony,
Tálalva van, és atyja várja önt.

JULIA.
Jól van, gyerünk.

LUCETTA.
Hát e papirt hagyjuk, hírmondani?

JULIA.
Ha becsbe tartod, szedd föl s rakd zsebedre.

LUCETTA.
Hisz zsebre raktam érte már sokat;
De mégis elteszem, hogy meg ne hüljön.

JULIA.
Látom, kegyedbe vetted.

LUCETTA.

Jó, kisasszony,

Csak lássa, s mondja a mit látni vél,
De én is átlátok már a szitán.

JULIA.
Jer, jer; kérem tessék belől kerűlni.

(Mindketten el.)