V. SZÍN. | William Shakespeare összes művei

Ugyanott. Kert.

Lancelot és Jessica.

LANCELOT.
Igen, valóban; mert lássa ön: az atyák bűneit meglátogatja isten a magzatokban, – azért, mondhatom, aggódom önre nézve. Én mindig kereken szoktam önnel beszélni, s így most is kimondom e tárgy fölötti agitatiómat: csak legyen ön tehát nyugodt, mert szentül hiszem, ön elkárhozik. Csak egy remény van még, mely tán kisegítheti önt, s ez is csak olyan korcs remény forma.

JESSICA.
S micsoda remény az, kérlek?

LANCELOT.
Hát némileg remélheti ön, hogy önt nem atyja nemzette; hogy ön nem a zsidó leánya.

JESSICA.
Az igazán korcs remény volna; mert így meg anyám bűnei látogattatnának meg bennem.

LANCELOT.
Ily módon igazán félek, hogy ön mind atyja- mind anyjánál fogva elkárhozik: így, midőn a Scyllát, ön atyját, kerülöm, a Charybdisbe, ön anyjába esem. Nos, ön mindkét úton el van veszve.

JESSICA.
Férjem által fogok üdvezülni; ő keresztyénné tőn.

LANCELOT.
Ezt ugyan fölötte hibásan cselekedte. Elegen voltunk keresztyének azelőtt is, épen annyian, hogy egymástól megélhettünk. Ez a keresztyénné térítgetés fölviszi a disznÓk árát; ha mindnyájan disznóhús evőkké válunk, nem sokára pénzeért sem kap az ember egy kis pirítani való szalonnát.
Lorenzo jő.

JESSICA.
Elbeszélem férjemnek, mit mondtál, Lancelot: épen itt jő.

LORENZO.
Nem sokára féltékeny leszek reád, Lancelot, ha mindig így sarokba szorítod nőmet.

JESSICA.
Nem szükség félned tőlünk, Lorenzo; Lancelottal meghasonlottam. Ő nekem kereken kimondá, hogy nincs számomra irgalom égben, mert zsidó leánya vagyok; s azt mondja, hogy te a társadalom nem jó tagja vagy, mert a zsidókat térítgetve, fölviszed a disznóhús árát.

LORENZO.
Könnyebben számolok én erről a társadalomnak, mint te a fekete mór nővel elkövetett hamisságodról: a mór nő teherbe esett tőled, Lancelot.

LANCELOT.
Mór nőtől sok volna azt kivánni, hogy ő tanítson morest: egyébiránt benne nem kevesbítém a tisztes fehércselédek számát; mert míg becsületes volt, addig sem lehete becsületes fehér-cselédnek nevezni.

LORENZO.
Hogy tud minden bohó a szavakkal játszani! Azt hiszem, nem sokára az elmésség hallgatásban fog nyilatkozni; s beszédesség csak papagájokban lesz dicséretes. – Eredj be, ficzkó: parancsold, hogy készüljenek ebédhez.

LANCELOT.
Megtörtént, uram: mindnyájuknak jó gyomra van.

LORENZO.
Jóságos isten! minő élcztáska vagy! mondd tehát, hogy készítsék az ebédet.

LANCELOT.
Az is megtörtént, uram; csak fel kell adni.

LORENZO.
A feladás a te dolgod.

LANCELOT.
Isten mentsen, hogy feladó legyek, nem kötelességem.

LORENZO.
Lesz még több? Máskorra hagyd szőrszálhasgatásidat! Pillanat alatt ki akarod-e mutatni élczeid egész kincstárát? Kérlek, értsd meg az egyszerű ember egyszerű akaratját: menj be pajtásaidhoz – parancsold, hogy terítsék meg az asztalt, tálalják föl az ételt, s bemegyünk ebédelni.

LANCELOT.

Mi az asztalt illeti, uram, az ki fog tálaltatni; mi az ételt illeti, meg fog teríttetni; s mi ön ebédre bejövetelét illeti, az iránt határozzon ön kedve és szeszélye.

(El.)

LORENZO.
Oh drága ész! minő hiú szavak!
A kába egy csoport ily játszi szót
Rakott agyába. És én ismerek
Magasb fokon álló bolondokat
Így fölszerelve, kik pár czifra szóért
A tárgyat adják föl. – Hogy vagy, szivem?
No, mondd ki véleményed, kedvesem;
Hogy tetszik Don Bassanio neje?

JESSICA.
Mondhatlanul. nagyon méltó tehát,
Hogy jámborul éljen Bassanio;
Mert míg nejében ily áldást karol,
Már itt e földön élvez égi kéjt.
S ha itt e földön rá nem érdemes,
Illő, hogy égbe ne jusson soha.
Ha játszanék két isten égileg
S a tételen két földi nő feküdnék,
Portia egyik; másikhoz ráadást
Kén’ adni, mert szegény otromba földünk
Nem szült hasonlót.

LORENZO.

Bennem ily hitest

Kaptál, minő asszonynak Portia.

JESSICA.
De erre kérdd meg véleményem is.

LORENZO.
Mindjárt; hanem fognánk előbb ebédhez.

JESSICA.
Nem. Hadd dicsérlek jóllakás előtt.

LORENZO.
Ne, kérlek: asztalhoz tartsd e beszédet:
Mondj bármit ott, több más dolog között
Csak elnyelem.

JESSICA.

No, majd ott megadom.

(El.)