E darab először az 1623-ki folio-kiadásban jelent meg nyomtatásban. Korábbi külön kiadásai nincsenek, az egykorú emlékekben sem történik róla semmi megemlékezés, melyből származási évére lehetne következtetni, ha csak ilyennek nem veszszük Meres 1598-ki lajstromát, mely Shakspere darabjai közt egy „Love’s labour’s wonne” (Nyertes szerelmi fáradság) czímű vígjátékot említ, mintegy pendantjáúl „Love’s labour’s lost” (Kárba ment szerelmi fáradság, vagy Felsült szerelmesek) czímű vígjátékának. Mivel pedig Shakspere meglevő színművei között most csak ez utóbbit találjuk, s a „Love’s labour’s wonne” czímű vígjáték sem nyomtatásban nem jelent meg, sem egyáltalában soha semmi más említés nem történik róla, azt pedig lehetetlen föltenni, hogy egy darab, melyet a költő virágzó férfi korában leghíresebb művei közé soroltak, nyomtalanúl elveszszen: azért e czím alatt mindenki Shaksperenek egy más czímen ismert, most is meglevő színművét keresi, s a legtöbben a jelen darabot tartják legjobban megfelelőnek, mint a melyre tárgyánál fogva leginkább illik a „Nyertes szerelmi fáradság” czím. Ezek szerint e darab eredetileg két czím alatt jelent volna meg, melyek közűl Meres az egyiket, a folio-kiadás szerkesztője a másikat tartotta meg, vagy pedig Shakspere az egyik czím alatt írt ifjúkori darabját később átdolgozta és a másik czímmel látta volna el. E hypothesis szerint a Minden jó, ha jó a vége czímű vígjátéknak 1598. előtt kellett készülnie.
De Shakspere nyelvének legalaposabb ismerője, Delius, a styl és verselés legjellemzőbb tulajdonságaiban oly feltünő különbséget lát a költő ifjúkori drámáinak styljétől és nyelvétől, hogy e darabot úgy a mint mostani alakjában ismerjük, lehetetlen ez ifjúkori művek közé számítani. Föl kell tennünk tehát, hogy a költő későbben teljesen újra dolgozta darabját. Hertzberg azonban még tovább megy, és a Deliustól vetett alapból kiindulva, a darab benső ismertető jeleiből azt következteti, hogy a költő fejlődésének középső korszakából való s 1603-ban készülhetett. A miből természetesen az is következik, hogy a Meres lajstromában említett „Love’s labour’s won” nem lehet a mi darabunk, hanem valami mást kell Shakspere ifjúkori drámái közt keresnünk, melyre e czím ráillik, s ilyenűl jelölik meg Palleske után többen, még pedig nagy valószínűséggel, a „Makranczos hölgy”-et, mely az ifjúkori színművek közé tartozik s ezen a czímen nincs megemlítve Meres lajstromában. A „nyertes szerelmi fáradság” czíme kétség kívül rá illik Petruchio küzdelmeire, melyekkel megtöri a bősz Katát és győzelemre segíti szerelmét. Hogy a jelen darabnak Shakspere maga a Minden jó, ha jó a vége czímet adta s ezt akarta megtartani, kitűnik e mondat hangsúlyozásából és többszöri ismétléséből a darab jellemző fordulatainál. Így a negyedik felvonás negyedik színjében, Heléna végszavaiban:
| Mind jó, ha jól végződik: koronát |
| A vége hoz, mivel jutalmat ád. |
Vagy az ötödik felvonás első színjében, midőn Heléna az özvegygyel és Dianával a királyt keresi, ki sorsuk fölött dönteni fog:
| Ha jól végződik, minden jó lehet még, |
| Bár sok tör ellenünk s erőnk csekély. |
A darab meséjét a költő Boccaccio „Giletta di Narbona” czímű novellájából vette, mely a Decameron harmadik részében a kilenczedik helyen található. E novellát Paynter fordításából ismerhette. De ugyanezen novella egy olasz drámában is szolgált alapúl, s ez Bernardo Accolti Virginiája, mely először Flórenczben 1513-ban jelent meg. Shakspere ismerhette e darabot; mert a XVI. században épen nem volt szokatlan dolog Angliában, hogy vándorló olasz társaságok előadásokat tartottak, melyeket Shakspere is láthatott és megérthetett, ha máskép nem, magyarázat segítségével, ámbár semmi sem igazolja azoknak makacsságát, kik semmiképen sem akarják elismerni, hogy Shakspere olaszúl is tudhatott.
Hogy pedig Shakspere nemcsak ismerhette, hanem valósággal ismerte is Accolti Virginiáját, azt kimutatta Klein az „olasz dráma történetében”, összehasonlítva Shakspere és Accolti drámáit egymással és közös forrásukkal, Boccaccio novellájával. Accolti Virginiája nem más, mint Shakspere Helénája; a novella és Shakspere Roussillon grófja Accoltinál Alessandro, salernoi herczeg, a király: nápolyi Alfonso, Shakspere Dianája: Accoltinál Camilla, míg a novellában nincs neve, Shakspere özvegye: az olasz drámában Costanza. Klein szerint Heléna és Virginia első magánbeszéde körűlbelűl ugyanazon érzelmeket és gondolatokat fejezi ki; de még meglepőbb a hasonlóság a két leány második monológjában. A mint Shaksperenél Heléna második monológjára közvetlenűl a beteg király és Bertram jelenete következik, hasonlóképen Accoltinál a nápolyi király és a salernoi herczeg jelenete. A király beszélgetése az orvosnővel mindkét darabban megegyezik a helyzet és a jellemek fő vonásaira nézve; csak azon különbséggel, hogy Alfonso, mint a novellában, nyolcz napi határidőt enged, míg Shakspere királya csak huszonnégy órát. Ellenben az Accoltinál említett tűzhalált Shakspere egyszerűen halálra változtatja.
Az egyes verseknek értelmileg hű, néha szószerinti fordításán kívül, folytatja a dráma történetének írója, Shakspere és Accolti jeleneteinek párhuzamossága csalhatatlan bizonyítékúl szolgál, hogy Virginia ismerős volt a Minden jó, ha jó a vége költője előtt. E párhuzamosságra nézve a novellában semmi támaszt sem találunk… Accoltinál Virginiának van egy lángoló imádója is, Sylvio lovag, ki el van határozva, megosztani vele a szörnyű tűzhalált. Ez alak beszövésében, mondja Klein, az a szerelmi erő és hatás tükröződik, mely Virginiából kisugárzik, és a hatalmas érdek, melyet a viszonzatlan, megvetett, kigúnyolt szenvedély hősnője másban gerjeszt. Ily alak költészeti szükséglet volt oly hősnővel szemben, a ki elragadtatva végzetes szerelmétől egy férjért küzd, a nélkül, hogy érzelmét és hozzá való hajlamát ismerné, s ki azt a látszatot kelti föl maga ellen, mintha ez a férj az orvosi tiszteletdíj volna, melyet a gyógyításért kialkudott magának. Ugyane költészeti szükség hozta létre Shaksperenél a grófné rokonszenves alakját, „Heléna benső nemességének kezesét”. Hasonlókép az öreg Lafeu részvétét. Hasonlókép a négy nemest, kik Heléna kezéért versenyeznek, s kiknek Accoltinál Sylvion kívül még egy másik nemes rokonszenves alakja felel meg.
Accoltinál Virginia a királynak négy szem közt s nem az egész udvar jelenlétében vallja meg választottja nevét s a házasság úgy tűnik fel, mint a király akaratából származó s nem Virginia által mintegy előre kialkudott jutalom. Virginia az esküvőn szemérmesen elvonja arczát a vőlegényi csók elől, míg Heléna a búcsúzásnál maga juttatja Bertram eszébe:
| Csak ellen s idegen vál csókolatlan. |
Mire a lesújtó választ nyeri:
| Kérlek, ne késsél, lóra! Menj, siess! |
Virginia megpróbáltatásai csak férjének búcsú nélküli távozásával kezdődnek. Salernoba megy s az ország sülyedésén jó kormányzással akar segítni, hogy ezzel vívja ki férje szerelmét.
Mint Bertramnak, úgy a salernoi herczegnek is van egy léha meghittje, Ruffo, a ki „társalkodó, udvari bolond, hízelgő, tányérnyaló, szóval Parolles, vagy inkább ennek igen vézna vázlata.” A mint Camilla anyjához indúlva, magát jellemzi, néhány szóban kifejezi Parolles jellemének alapvonásait: „Oda megyek hát s előbb enyhe lapdacsokkal kisérlem meg, s ha az meghiúsul, akkor felöltöm Mars orczáját. Hogy meg ne adjam bolondságom árát, csellel és csalással kell élnem. Mindkét részre derekasan fogok hazudni, s megcsalom az egyik felet úgy, mint a másikat.”
Mellesleg az anyánál is megpróbálja szerencséjét, míg ura a leány után jár. Ő hordja a szerelmes leveleket, melyek tele vannak a leglángolóbb szerelmi vallomásokkal, s melyeket Ruffo kigúnyol, mert szerinte leányok és anyák csak az arany szerelmi nyelvét értik. Az anya visszautasít minden ajánlatot s Ruffot seprőnyéllel kergeti ki a házból. De a herczeg minden áron ki akarja elégítni szenvedélyét. Ekkor nejétől levelet hoznak neki, „a megragadó szerelmi hűség remekművét,” melyre válaszúl azt adja, hogy „mindaddig nem tér vissza s nem bocsát meg neki, míg gyűrűjét újján s tőle való gyermekét karján nem viseli.” Virginiát úgy megrázza e felelet, hogy ájultan esik hölgyeinek karjaiba. Shaksperenél három levelet olvasnak fel: Bertram levelét anyjához, a másikat Helénához a fönnebbi föltétellel, végre Heléna levelét a grófnéhoz, melynek sonett-formája is figyelemre méltó:
| El, szent Jakabhoz visz zarándok-útam: |
| Önző szerelmem bűnt tett súlyosat; |
| Törődnöm kell hideg földön, sarutlan, |
| A míg bűnbánatom majd enyhet ad. |
| Írj, írj uramnak, drága jó fiadnak: |
| Kerülje a véres csaták hevét, |
| S míg hon számára béke s üdv fakadnak, |
| Ihletten áldom – távol én – nevét. |
| Gyötrelmeit, kérd, nékem megbocsássa, |
| Gonosz Junója, én küldém el őt |
| Udvar- s baráttól ellent támadásra, |
| Hol vész s halál kel a vitéz előtt. |
| Szebb s jobb ő, hogy halál vagy én vehessem: |
| Én vészem ezt, hogy ő szabad lehessen. |
De térjünk vissza a salernói herczeghez. Még mindig sürgeti Ruffot, hogy szerezze meg számára Camillát, a tányérnyaló azonban ebéd utánra akarja halasztani a tanácskozást. Most következik a novellában érintett jelenet. Virginia Milanóba érve kérdezi háziasszonyát, kit itt Sabinának neveznek, ki az az ékes lovag, kit elvágtatni látott s kiben rögtön férjére ismert; és el nem árulván magát, megtudja tőle a herczeg szerelmét Camilla iránt. Ekkor Constantához megy, Camilla anyjához, s megbeszéli vele dolgát. Shaksperenél az özvegy, Diana anyja, egyszersmind Heléna háziasszonya. A gyűrű kicsalását, az anya aggodalmát s későbbi megegyezését mindkét költő a novellával való meglehetős egyetértéssel adja elő, Ruffo közbenjáró szerepét azonban Shakspere csak jelzi, míg Accolti külön jelenetekben tűnteti fel. A harmadik felvonás Accoltinál Ruffo abbeli csodálkozásával végződik, hogy a herczeg már tíz éjjelen át láthatatlan. Camillát anyja, Virginia tanácsára, falura küldte.
A negyedik felvonás elején Virginia örömmel jelenti Constanzának, hogy megkapja a gyűrűt és anyának érzi magát. Azután gazdag ajándékot ad Constanzának leánya számára, s ezzel mindkettő letűnik a színpadról, míg Shaksperenél Diana közreműködik a bonyodalom megoldásában. Virginia fölkeresi háziasszonyát, Sabinát, kinél be akarja várni lebetegedését. A herczeg panaszkodik Ruffonak, hogy még mindig vágyódik Camilla után, kit anyja eltett útjából, mire Ruffo azt tanácsolja, hogy térjen haza. Ekkor jő két tanácsos Salernóból, kik tudtára adják, hogy neje örökre elhagyta az országot. A herczeget nemsokára Salernóban találjuk, s itt újra látjuk a szerelmes Sylviot is, ki épen útra készül, hogy a férjétől eltaszított nőt a világ minden részében keresse.
Az ötödik felvonásban a herczeg fényes lakomával ünnepli visszatértének évfordulóját. Ezalatt Virginia, ki ikreket szült, gyermekeivel és a gyűrűvel útra kel Milanóból Salernó felé. Nemsokára e város kapuja előtt áll s a lakoma ünnepi hangulatát saját előnyére akarja felhasználni. A herczeg elé térdel gyermekeivel s megható szavakkal elmondja szenvedéseinek egész történetét. Virginia könyeivel és könyörgéseivel egybevegyűlnek az ünneplő társaság esdeklései s az összegyűlt nép kiáltásai, mire a megrendűlt herczeg nyilvános és fényes elégtételt ad nejének, mely boldogítóbb és elragadóbb reá nézve, mint a legrajongóbb szerelmi vallomás. Visszafogadja és elismeri nejét, s a drámát a teljes kiengesztelődés szavaival fejezi be, melyek Klein fordítása után így hangzanak:
| Fel, készítsétek hát a nászi ágyat, |
| De jobb nyugvásod’ karomon találjad. |
Bár az olasz drámát csak e vázlatból ismerjük, akár vele, akár Boccaccio novellájával hasonlítsuk össze Shakspere színművét, itt is, mint mindenütt, szemmel látható példáját találjuk, miként alakítja át az idomtalan vagy csiszolatlan ércztömeget szellemének izzó kohójában finom és formás ékszerré, s miként teszi ezzel az idegen anyagot saját elvitázhatatlan tulajdonává. Mély lélektani indokolása benső összefüggésbe hozza a külsőleg egybefűzött eseményeket és embereinek jellemzése szemünk elé állítja a titkon működő rúgókat, melyek a jókat és rosszakat, léhákat és komolyakat, könnyelműeket és megfontoltakat, lelki állapotuknak megfelelő cselekvésre bírják. Alakjainak, melyeket forrásaiból vesz át, lelkök legmélyéig hatol s kezének egy mozdulatával feltárja jellemök csodálatos gépezetét, nem is sejtett összefüggést mutatva a gép elrejtett kerekei s a mások által felületesen följegyzett külső cselekedetek között. Alakjai, melyeket a helyzetek bővebb megvilágítására, vagy az ellentétek élesebb feltüntetésére, vagy a cselekvő személyek támogatására maga teremt, igazak, természetesek, egész emberek, s bármily csekély helyet foglalnak el a cselekvényben, egy jelenésökkel egész minőségökben állnak elénk. Mily nemes, emelkedett lelkű, józan és szilárd matrona a rousilloni grófné, Bertram anyja, s mily világosan megmagyarázza jellemét a néhány sornyi áldás, melyet az udvarhoz induló fiának ád útravalóúl:
| Légy áldva Bertram: örökzöld atyád |
| Erkölcsit és alakját; vér s erény |
| Versengjenek hatalmat birni rajtad; |
| Jóságod osztozzék magas nemeddel, |
| Szeress mindenkit, csak kevésbe’ bizzál, |
| Senkit ne sérts; remegjen ellened |
| Erődtül inkább, mint használatától; |
| Barátodat ten élted zárja óvja; |
| Kárhoztatott légy hallgatásodért, |
| Beszédedért ne megrovott soha; |
| S mi jót a menny adhat s imám lekérhet, |
Hogy a legnemesebb alakról rögtön a legléhábbra térjünk, nem kevésbbé érdekes a maga nemében Parolles, kinek „sovány váza” az olasz dráma Ruffoja. Ezt a „sovány vázat” Shakspere valódi hússal és vérrel látta el és besorozta halhatatlan alakjainak azon csapatjába, melynek örök királya a vén korhely Falstaff. Ebbe az osztályba való Parolles, de mégsem utánzása egyiknek sem, hanem külön, önálló egyéniség. Dicsekvése Falstaffra emlékeztet, de humora jóval alatta áll; orczátlan henczegése Pistolt juttatja eszünkbe, de ennek bombasztikus izetlensége nélkül. Aljasságát bizonyos czifra mázzal tudja bevonni, hetvenkedésének az igazság színét adni, úgy hogy nemcsak az ifjú Bertramot, hanem a tapasztaltabbakat is elkápráztatja egy időre, míg ki nem ismerik; a mint az egyik főúr mondja róla; „Annyi bizonyos, be tudja magát lopni az ember jóakaratába, s úgy egy hétig jó formán kikerüli, hogy fölfedezzék; de ha egyszer kiismertük, teljesen tudjuk már, kivel van dolgunk.” Felületes, férfiatlan, de simulékony, a külső formákat jól ismerő tányérnyaló, ki a jóízű Falstaff, az otromba Pistol, a vörös orrú Bardolph angolosabb alakjai melett megtartott valamit olasz származásából. Hogy e léha és üres emberen az ifjú Bertram keresztűl nem lát, s míg körülötte mindenki, nemcsak a tapasztalt öreg Lafeu, nemcsak hadi bajtársai, hanem még Heléna is kiismeri egy idő múlva, ő továbbra is meghittjének tartja, rá bízza titkait s legkényesebb dolgait általa végezteti: ez jellemzi legjobban ez éretlen, könnyű vérű, elkényeztetett ifjat, s ebből értjük meg, miért nem kerekednek mindjárt felűl értékesebb tulajdonságai. Shakspere különben nemcsak e rossz befolyással s ez elkényeztetett ifjúi könnyelműséggel magyarázza Bertram viseletét Heléna iránt. Itt van még a nemesi büszkeség is, mely fölemeli tiltó szavát az orvos leányával való frigy ellen, s mely egyszersmind alkalmat ád a költőnek, hogy a születési gőgöt ostorozza, a mi annál jelentékenyebb, mert egy király az, ki a leczkét adja.
| …Vérünk – mily különös! – |
| Egygyé vegyítve, súlyra, szín- s melegre |
| Különbséget fel nem mutatva, s mégis |
| Különbözőnek tartjuk. Hogyha megvan |
| E lányba’ minden jó (kivéve azt, |
| Mit megvetsz, hogy szegény orvos leánya), |
| Névért veted meg a jót: ezt ne tedd. |
| Hol jó eredt, a hely alacsony volt tán, |
| De díszt nyer a jót tévő tette folytán; |
| A míg a nagy czím, s véle semmi jó, |
| Vízkóros dicsőségnek mondható. |
| A jó, czím nélkül is, jó, s rossz a rossz; |
| Méltányolást belső értéke hoz, |
| Csak úgy szereznek, hogyha a miéink |
| S nem őseinké. Szolgalény a szó, |
| Egyik síron, míg elnémúl amott, |
| Hol bús-feledten nyugszik a halott, |
A király azonban hiába czáfolja meg nemesi gőgjét: látszatra meghajol ugyan, de szíve nem enged, s rögtön elfordúl a nőtől, kit királyi parancsra vett el. Ennek mélyebb okának kell lennie, s ezt meg is adja a költő az ötödik felvonásban, hol megtudjuk, hogy Bertram már akkor, midőn Helénát el kellett vennie, Lafeu leányát, Madlént szerette, s e szerelme volt annak oka, hogy Helénát megvetette és vak maradt bájai iránt. Ezt ő maga vallja be bűnbánólag, midőn a király kérdésére: emlékszik-e még Lafeu leányára? így felel:
| Őt választottam én, előbb semmint szivem |
| Hírnökké merte volna tenni nyelvem’; |
| S midőn e képet a szem bévevé, |
| A megvetés kölcsönzé torz üvegjét, |
| Mely elferdíté más bájok vonásit, |
| Mutatá a szép színt rútnak vagy lopottnak, |
| S a részarányt a legrútabb alakká |
| Zsugorítá vagy terjeszté: így lőn aztán, |
| Hogy ő, kit minden bámult s a kit én is |
| Szeretek, mióta elvesztém, szememben |
| Por volt, a mely sértett. |
Ez mindent megmagyaráz és sokat igazol. Megértjük, hogy Bertram, más szerelemmel szívében, vonakodott nőül venni Helénát, s nem látta benne a testi és lelki bájakat, melyeket más mindenki észre vett és csodált, anyja épen úgy, mint Lafeu, a király épen úgy, mint az udvari nép; s megértjük, hogy midőn királyi parancsra férjévé lesz e nőnek, miért hagyja el tüstént s menekül a harczba előle? A puszta nemesi gőg vagy elkényeztetett szeszély visszataszítóvá tette volna viseletét; a szerelem nemcsak megmagyarázza, hanem rokonszenvessé is teszi alakját s előkészíti a végső kiengesztelődést. Így fogja fel ezt a király is.
| Az, hogy szeretted, jó sokat letörleszt |
Helénában Shaspere ismét egyikét mutatja be legkedvesebb női alakjainak. Két uralkodó vonás egyesűl benne: a leányszerelem epedése a szeretett férfi iránt, és a hitvesi szerelem önfeláldozása. A leány minden áldozatra kész, hogy elnyerje a férfiút, kiért szerelme lángol; kész nemcsak a szenvedésre, hanem, a mi több, leányos félénkségének föláldozására, midőn a királyi udvarhoz megy s maga köti ki a gyógyítás díjáúl Bertram kezét. A mi ebben különösnek és idegenszerűnek látszik egy szende leány részéről, azt gazdagon ellensúlyozza a költő, nemcsak a külső és benső bájakkal, melyekkel dúsan megrakja Helénát s mindenki szemében magától érthetővé teszi, hogy az egyszerű orvos leánya Rousillon grófját kívánja férjeűl; hanem a lángoló s minden más tekintetet fölperzselő szerelemmel is, melyet Heléna maga fest legszebben híres monológjaiban.
| – Bár gyötrelem – mindig láthatni őt, |
| Ott ülni s szívem táblájára írni |
| Fürtjét, szemöld-ívét, sólyomszemét, |
| Szivembe, mely oly kész volt béfogadni |
| Ez édes arcz minden vonásait. |
| De im ő megy, bálványozó szerelmem |
| Ereklyéin csügghet csupán. |
Vagy midőn a grófné előtt térdre hullva megvallja fiához való szerelmét.
| Szeretni hasztalan, tudom, remény nincs; |
| De csalfa, nem tartó szitába öntöm |
| Szerelmem árját mégis szűntelen, |
| S az még se fogy ki. Így én, mint a hindu, |
| Ki tévelyeg, de hisz: imádom a |
| Napot, mely bár lenéz a hódolóra, |
Ez a lángoló epedés rögtön a hitves tökéletes önátadásává, a szeretett férfi akaratában való felolvadássá válik, mihelyt nejévé lesz annak, kit szeret. Többé nincs akarata. Az a kérdés van csak ajkán, mit parancsol férje? S midőn azt parancsolja, hogy rögtön távozzék az udvartól, nem kérdi okát, nem kérdi, mi lesz sorsa azután, nincs más szava, csak ez:
| Parancs nekem minden kívánata. |
És midőn megtudja, hogy férje miatta száműzte magát hazájából, egy szava sincs ajkán a haragnak, méltatlankodásnak; nem férjét ítéli el, mint a grófné fiát, hanem önmagát, s legelső gondolata az, hogy önmagának feláldozásával visszaadja őt hazájának s kiragadja a csaták veszélyeiből. És a mint beszél, úgy cselekszik; a délvidéki leány forró szerelmi vágya átolvadt az angol hitves önfeláldozásába, s e kettőnek egyesítése teszi Helénát Shakspere egyik legszebb, legnemesebb hitvesi alakjává.
A Minden jó, ha jó a vége magyarúl először a Kisfaludy-társaság Shakspere-kiadásában jelent meg. Magyar nyelven még nem kerűlt színre.
