A műsorpolitika elvi kérdései
A műsorpolitika elvi kérdései
A Nemzeti Színház műsorpolitikája, valamint az eredeti magyar dráma stílusproblémája szenvedélyes vitákat váltott ki. Az ellentétek a játékrendet illetően a német és a francia dráma, elméleti-dramaturgiai síkon pedig a költőiség és a színszerűség elsősége körül éleződtek ki.
Az Athenaeum kritikusai hadat üzentek a nyárspolgári ízlésben fogant, érzelgős német színpadi irodalomnak, s a francia romantikus dráma mellett törtek lándzsát. "A franciák – írta Bajza – nemcsak tudós értekezéseket, mint a németek, tudnak tartani arról, mi a drámai, hanem azt a színpadra hozni is. Nekik sokrészben sikerült kitisztogatni a drámát minden idegen elemtől. Ők embereket állítanak színpadra, nem pedig ideálokat, s ezen embereknek lírai ömlengések és érzelgő nyögdelés helyett valódi érzelmet és indulatot kifejező beszédet adnak szájokba… Üres pátosz és rétori szavalások helyett az élet egyszerű nyelvén szólnak… Az ő színműveikben több erkölcsi irány és poétai igazságtétel is van, mint a németekében." Ez az alapjában helyes állásfoglalás alkalmas kiinduló pontul szolgálhatott volna arra, hogy drámairodalmunk, színi kultúránk, általában az egész dramaturgiai gondolkodás a haladó eszmék és a realizmus irányában fejlődjék tovább. Csakhogy a polémia – amelyben a másik oldalon főleg Henszlmann Imre, 394Erdélyi János és Vachott Sándor vettek részt – a fogalmak sematikus értelmezése és alkalmazása következtében végül is tévedések és félreértések, sőt ferdítések zűrzavarába torkollott. Vörösmarty a Dramaturgiai töredékekben nyomatékosan hangsúlyozta költőiség és színszerűség szerves egységét, s a színi hatás szerepét a drámaiság szolgálatában jelölte meg; de a kortársak tudatában és írói gyakorlatában a két elv szöges ellentétbe került egymással, a színszerűséget tartották elsődlegesnek, eszköz helyett célnak. Ez az ellentmondásosság tovább mélyült azzal, hogy a jellemábrázolást és a cselekményt is mereven szembeállították egymással, amazt a költőiséggel, ezt a színszerűséggel azonosították, a színszerűség megítélésében pedig a közönségsikert tekintették mértékadónak, s ez egyet jelentett a nézők szórakozási igényéhez való alkalmazkodással. Mindez végül is arra vezetett, hogy Kotzebue, Raupach, Töpfer és társai hegemóniája megtört ugyan, de franciásság-cselekményesség-színszerűség címén a valóban értékes alkotások – Hugo, Scribe Dumas – színművei mellett szép számmal kerültek színre a németekénél nem kevésbé gyenge francia darabok. Nem volt tehát egészen indokolatlan, amikor Vachott Sándor és Erdélyi János a költőiség védelmére kelt, Henszlmann pedig a francia színművek divatja ellen emelte fel szavát. Persze ő is elvetette a sulykot, amikor válogatás nélkül minden francia romantikus drámát leszólt; Bajza viszont azzal követett el igazságtalanságot, hogy ezt a szemellenzős elfogultságot reakciós-németbarát magatartásnak bélyegezte. Henszlmann Shakespeare, Goethe és Calderón követését ajánlotta drámaíróinknak, de hozzátette, hogy emellett saját nemzetiségünktől, saját életünktől is kell tanulniok. A színszerűség-költőiség problémája még a 19. század második felében is foglalkoztatta az irodalmi közvéleményt, úgyhogy Gyulai Pál ismételten szükségesnek tartotta a helyes elvet, amelyet már Vörösmarty is hangoztatott, leszögezni: "A valódi dráma színpadon és olvasva egyaránt hat. A színpad és élet tanulmányának összeolvadása éppen olyan befolyással van a dráma valódi sikerére, mint a cselekvény és jellemrajz összhangja. Tulajdonképpen egymást szülik és táplálják, de meghasonulva szintén egymást emésztik."
Henszlmann mellett Bajza, Szigligeti, Garay, Vahot Imre is hangsúlyozták dramaturgiai írásaikban, hogy elsősorban a nemzet életét bemutató drámákra van szükség. A színszerűség mellett tehát – összhangban a társadalom fejlődésében és irodalmunk egészében végbemenő változásokkal – az életszerűség követelménye éreztette egyre erőteljesebben hatását. Ezt a fogalmat "lélektani igazság" néven már a felvilágosodás esztétikája is ismerte, most azonban a korszerűség kritériumává bővült. Legkezdetlegesebb formájában úgy nyilvánult meg, hogy a szerzők a dialógust egy-egy aktuális, a közéletet, az irodalmi viszonyokat, a társadalmi hibákat és félszegségeket célbavevő tréfás-szatirikus megjegyzéssel fűszerezték; magasabb fokon pedig felléptették a mindennapi élet közismert típusait, s a színpadkép is "életvalódi" környezetet ábrázolt; ezt a gyakorlatot a korabeli novella- és életképirodalom is támogatta. A korszerűség legművészibb megnyilatkozása természetesen az volt, ha a téma és az eszmei mondanivaló a kor társadalmi ellentmondásait, igazságtalanságait tükrözte, olykor a tézis-szerű irányzatosságig kiélezve. A drámával szemben támasztott valóságigényt nemcsak a kritika, hanem a közönség is táplálta: azok a darabok arattak sikert, amelyek a közvéleményt 395foglalkoztató kérdésekhez, napi eseményekhez, a különböző társadalmi osztályok életéhez kapcsolódtak. Ez azonban még korántsem volt a realizmus kizárólagos uralma; a színszerűség a romantikus szemléletnek és kifejezésmódnak kedvezett, úgyhogy az életszerűség csak ezek körén belül érvényesült, s ez a romantikus és a realista tendencia különböző arányú és árnyalatú keveredéséhez, egybeszövődéséhez vezetett.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
