Benedek István (1915) (Munkaközösség)
Benedek István (1915)
(Munkaközösség)
(Munkaközösség)
Benedek István azt vallja egy beszélgetésben: az ő ideálja a "reneszánsz uomo universale, aki mindenre kíváncsi, és az uomo dilettante, aki gyönyörűségét leli minden szépben, jóban". Művei ennek az ideálnak megfelelően átfogják a művelődéstörténet, a művészet, a filozófiai gondolkodás számos kérdését. Ugyanakkor nem köti szellemi kalandozásaiban a szaktudós merev kategóriarendszere, megközelítései – talán éppen ezért – sokszor érdekesek, eredetiek, és – tegyük hozzá – mindenki számára érthetőek.
A szépirodalom területén első műve – egy elmeosztály életéről szóló feljegyzései – érte el mindmáig a legnagyobb sikert. Az Aranyketrec (1957) többet jelent és ad egy humanizált elmeosztály életének leírásánál; fontosabb ennél az a folyamat, ahogyan az elbeszélő, a szemlélődő orvos kialakít magának egy életvitelt, ahogyan megérti a körülötte lévő valóságot és benne önmaga erkölcsi elhivatottságát. Éppen ezért e műve egyfajta életfilozófiának is tekinthető, és mintegy előlegezi Benedek István későbbi regényeit, esszéit és tanulmányait.
Az Aranyketrec az élet humanizálásának egyik jelentős kísérlete. Sziget, ahol a "létért folytatott küzdelemben alulmaradtak", az elmebetegek nem elkülönülnek egymástól és a társadalmat, az intézményen kívüli világot képviselő orvosoktól és ápolóktól, hanem egyre inkább emberi közösséggé alakulnak. Talán természetesnek tűnik és nem újításnak az, hogy az elbeszélő orvos nem a kiszolgáltatottak félelmére alapozza nevelő módszerét és gyógyító eljárásait, hanem inkább a mindig következetesen őszinte emberi bánásmódra és a munkaterápiára, amelynek "lényege nem az, hogy a beteg bármiféle munkával el legyen foglalva, hanem az, hogy termelő munkát végezzen". Mégis bátran és újszerűen hangzik ez a természetességigény egy olyan társadalomban, amely megfeledkezni látszott ezekről az elvekről, kirekesztette, száműzte a számára terhes egyéneket. Az Aranyketrec nem ismeri ezt a kirekesztettséget, lakói együttesen igyekeznek megvalósítani az "örömmel élni" életelvét. Nem arra nevelik itt a betegeket, hogy feltétlenül engedelmeskedjenek, hanem inkább arra, hogy élni tudjanak a szabadsággal, hiszen "akik a szabadsággal élni nem tudnak, azokkal szemben tehetetlenek vagyunk" – ismeri be a munkaterápiás intézet főorvosa.
Az "aranyketrecnek" az ember egyik legelemibb szükségletére, a szabadságra alapított belső élete azonban túl is mutat önmagán, mintegy modellként feltárja 325bármiféle emberi közösség egészséges működésének sajátosságait is. Az elbeszélő általánosságban, minden formájában elítéli az erőszakot: "az erőszakos fegyelmezést semmiféle közösségben nem tartom célravezetőnek." Ugyancsak általános érvényű megfogalmazást kapnak azok a kulturális tapasztalatok, amelyeket elsősorban az intézeti önképzőkör összejövetelein szerzett: "Önhitt elképzelés, hogy a kultúrát csak magasabb rendű szellemek értik meg. Tudni kell a módját, hogyan közvetítsük, akkor válik igazán közkinccsé." Ez a felismerés lesz Benedek István ismeretterjesztő tevékenységének is a kiindulópontja.
Feltétlen figyelmet érdemel az a törekvése is, ahogy a társadalom negatív erkölcsi ítéleteivel perelve, egy-egy kivetett embersorsban mindig talál pozitív tartalmakat: a személyiség legmélyén megleli azokat a mozgatókat, amelyek megértésével és befolyásolásával visszavezethet valakit a közösségbe. Benedek István számára a társadalom erkölcsi ítélete sohasem jelenti az utolsó szót. Az Aranyketrec problémalátásában is, akárcsak többi művében, túllép a kánonná merevedett erkölcsön, hogy valami lényegeset tudjon mondani az emberről.
Közvetlenül az Aranyketrec élményköréhez kapcsolódik a Három ing (1966) című kisregénye, amely a pusztai munkaterápiás-kísérlet időszakában íródott. A regény, amelybe az Aranyketrec néhány motívuma is átkerült, Bot Péter skizofréniájának kifejlődését, elhatalmasodását követi nyomon, és szembesíti környezetével. Tulajdonképpen minden epikus elem, a "cselekmény-váz", a furcsa gyilkosság csak díszlet egy kórkép szakszerű leírásához.
A Kisvárosi történet (1961) ugyancsak az Aranyketrec egyik gondolatát fejti tovább: egy 16 éves kamasz életében igyekszik feltárni azokat a lelki károsodásokat, amelyeket a felnőtt-társadalom hazugságai okoztak. A főszereplő kisfiú vívódásai során eljut addig a lelkiállapotig, amelyre a főorvos Benedek István lényegében a munkaterápiát építette: "ekkor gondoltam magamban, hogy az élet két dologból áll: munkából és szerepből. És a kettő viszonya nagyon furcsa: a szerep elfedi a munkát, pedig a munka tölti ki a szerepet."
Az Ember és gyerek (1965) bájos története a szerelem és szeretet himnusza; természet és ember, felnőtt és gyermek, férfi és nő, illetve kisfiú és kislány a lehető legtökéletesebb harmóniában élnek itt. Mindez természetesen szintén az Aranyketrec egyik felismerése: "örömmel, szépen kell élni". Ezt az örömet az Ember és gyerek szereplői az egymásért való létben és a közösen végzett munkában lelik meg.
Nem talál viszont rá erre az életelvre a pikareszk jellegű történet, a Csineva (1968) hőse: csak vergődik a világban mindenféle cél nélkül. A regény Benedek István írói pályájának összefoglalása; ám nem sikerül a hatalmas méretűvé duzzasztott regénybe felvett korábbi motívumokat, gondolatokat egységes művé integrálnia. Hiába hatott erősen a regényszerkezetre a Csavargás az Alpokban (1958) című, önéletrajzi ihletésű regény; ami ott elegendő motiváció volt, a Csinevában már nem tudja összefogni az egyes részeket, amelyek így öncélúvá válnak és feleslegesen hosszúra nyúlnak.
Tanulmányai, esszéi tárgyukat tekintve nagyon sokrétűek, mégis valami módon összefüggenek egymással: összefűzi őket a "gondolkodás, az alkotás, a rátalálás pszichológiai hátterének firtatása". Dosztojevszkij-tanulmányában az író 326különösségét az ember lelki folyamataiban keresi, Thomas Mann-cikkében az író és a betegség viszonyát taglalja, Kafkában a látomásszerűség érdekli, Vercors-ban pedig a biologizmus; Rousseau-hoz elsősorban a szakmai, az elmeorvosi kíváncsiság hajtja, a francia filozófusokról írt esszéiben pedig mindenekelőtt azok természetrendszerével foglalkozik – megannyi újszerű, érdekes megközelítés (Bolond világ, 1967).
A mindennapi feljegyzések, kisebb-nagyobb kritikák mellett figyelemre méltóak stílustörténeti fejtegetései, Benedek Elekről szóló visszaemlékezései, orvosetikai gondolatai, valamint a férfi–nő kapcsolatról és az öngyilkosságról írt tanulmányai (Pusztába kiáltott szó, 1974; Lélektől lélekig, 1970). Ezek az írások nem akarnak többet, mint egyéni megközelítésükkel hozzájárulni egy-egy kérdés tisztázásához, mindenkire rábízva a döntést, mindenkiben tisztelve az önállóságot, hiszen "kulcs nincs. Kulcsok talán vannak, de ezeket egyénileg kell mindig megtalálni, és nem is könnyű."
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
