HARMADIK NEMZEDÉK | A magyar irodalom története

182HARMADIK NEMZEDÉK
(RÓNAY LÁSZLÓ)

Esztétikai harcok s közös kísérletek kovácsolták egységes írói csoporttá a Nyugatban 1935 körül indult fiatalokat, a "harmadik nemzedéket". Amikor elkövetkezett a felszabadulás, alig múltak harmincévesek, de már alkotások – és támadások – sokaságát tudhatták maguk mögött. Ez a nemzedék nem Ady és Móricz jegyében kezdte pályáját, sokkal inkább hatott rájuk Babits befelé fordulása, tépelődő lírai attitűdje, a "ködlovagok" impresszionisztikus prózája és Krúdy tündérvilága. Igyekeztek nyomon követni a kortárs nyugati irodalom legfontosabb törekvéseit is. Műveikben éppúgy megtalálható a múlt századvég angol prózájának hatása (Ottlik Gézánál), mint Thomas Manné (Thurzó Gábornál), Mauriac és Bernanos kegyelmi élménnyel átszőtt világa éppúgy alakította érdeklődésüket (Rónay Györgyét, Sőtér Istvánét), mint a legmodernebb formabontó törekvések (Szentkuthy Miklósét). A Nyugaton kívül – részben ellenére – indultak, rövid életű folyóiratokban, amelyekben inkább novellákat írtak. Első regényeiket meglehetősen éles kritika fogadta, mert szinte kivétel nélkül inkább irracionális közegben, valóság fölötti rétegben játszatták a cselekményt. Meghatározó élmény volt Alain-Fourniér, akinek regényét Az ismeretlen birtok címmel – és ez a cím később közös törekvéseiknek, érdeklődésüknek szinte jelképévé vált – fordította le Lovass Gyula. Valamelyest érezhető műveiken az előttük járó nemzedék ösztönző példájának nyoma is, de szinte mindnyájan inkább e nemzedék ellenére indultak, s a könnyed esszéstílussal szemben mélyebbre akartak hatolni a valóságba. Ez elsősorban Kolozsvári Grandpierre Emilnek sikerült, aki a Tegnappal a közös prózai törekvések legjobb darabját írta meg.

A falukutató mozgalom megrázó tényfeltáró munkája és az első szociográfiák az ismeretlen magyar vidék felé fordították érdeklődésüket. De mert idegenkedtek az aprólékos valóságrajztól, a reális környezetrajzba misztikus-irracionális elemeket szőttek (Jékely Zoltán), vagy egy jól eltalált karikírozott figurában mutatták be az adott körülmények visszásságait (Kolozsvári Grandpierre Emil). Valamennyiüket jellemzi, hogy tétován, idegenül érezték magukat korukban, s a felszabadulás előtt írt alkotásaikban elsősorban a menekülés útját igyekeztek megtalálni. Ezzel magyarázhatjuk első regénykísérleteik vizionárius elemeit, s ennek tulajdoníthatjuk, hogy szívesen emelkedtek a köznapi fölé stílusukban is: gyakori volt műveikben a szürrealisztikus lebegés, álmok és képtelen helyzetek szorongó rémületéből igyekeztek kitalálni. A jelenből való kiszakadás útját többnyire a múltjukkal való számvetés jelentette számukra.

Első kísérleteik után szívesen próbálkoztak a családregény műfajával, de nem a szó hagyományos értelmében, inkább keretképp: a család volt az a titokkal, a múlt terhes örökségeivel átszőtt közeg, amelyben megrajzolhatták egy lélek fejlődésrajzát (Előjáték, Adósság, Fák és gyümölcsök stb.) vagy a belőle való kényszerű kiszakadást (A rosta). Prózájukból az elhivatottság – Szerb Antal szerint "mánia" – hiányzott, amely megszabta volna annak végső irányát és mondanivalóját. A nemzedéki viták során Halász Gábor Balzacot állította eléjük követendő példaként, "a nagyban megmutatni a kicsinyt" követelményét; ők többnyire a 183kisebb összefüggésekből akarták felépíteni azt a végsőt, nagyot, amelyet mégsem sikerült megalkotniuk.

Ha a "mánia" hiányzott is a nemzedékből, azért ott parázslott regényeik mélyén a lázadás élménye, vágya. Nem társadalmi igényű szembenállás volt ez, inkább az egész világgal dacoltak, amely – úgy érezték – kiközösítette őket, s nem adott nekik tanítómestereket. A nemzedéki viták visszatérő gondolata, hogy a fiatalok társtalanok, s meg kell küzdeniük az idősebbek értetlenségével is. Többek közt ez az élmény motiválja prózájuk irracionalitását, amely jórészt csak a felszabadulás után tompult, amikor a korábbi egységes kép elemeire bomlott, a nemzedék megszűnt nemzedék lenni, s tagjai más és más módon, különböző úton igyekeztek megtalálni végső hangjukat. (Tulajdonképp ekkor értek íróvá. Egy időre néhányan perifériára szorultak, az ötvenes évek közepétől azonban megtalálták helyüket, s művészetüket – annak természetes különbözőségével – a megújuló világ szolgálatába állították.)

Az újraszerveződő irodalmi életben a Magyarokban jelentek meg az elmúlt időszak rémületével és kilátástalanságával terhes írásaik. A pusztulás élménye volt sokáig meghatározó mondanivalójuk, némelyiküket valósággal megbénította – többek között ezért lángoltak fel az írók hallgatásával kapcsolatos viták, ami mindnyájukat számvetésre késztette. S mert "testvértelennek" érezték magukat, újraálmodták ifjúságukat, s tétován figyelték a körülöttük átalakuló társadalmi valóságot, de Szabó Zoltán (1912–1985) kivételével (aki Angliai vázlatkönyvét 1946-ban publikálta, majd külföldre távozott) hívek maradtak ahhoz a világhoz, amely élményeiket és témáikat adta. 1955 után ismét bekapcsolódtak az irodalmi életbe, sorban jelentették meg alkotásaikat, melyekből immár teljesen eltűnt a "játék", de annál erősebben élt a "valóság" varázsa.

KOLOZSVÁRI GRANDPIERRE EMIL (1907) SZENTKUTHY MIKLÓS (1908–1988) VAS ISTVÁN (1910) OTTLIK GÉZA (1912) SŐTÉR ISTVÁN (1913–1988) RÓNAY GYÖRGY (1913–1978) THURZÓ GÁBOR (1912–1978) JÉKELY ZOLTÁN (1913–1982) Takáts Gyula (1911) Birkás Endre (1913–1975) Bóka László (1910–1964) Molnár Kata (1899–1968) Soós László (1913) BIRKÁS ENDRE BÓKA LÁSZLÓ SOÓS LÁSZLÓ TAKÁTS GYULA

Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me