Az újrakezdés lendületében
Az újrakezdés lendületében
Déry Tibor életművét egyetlen hatalmas vitaként olvashatjuk. Eszmei szótárának ellentétes fogalmai – az emberi szuverenitás és az elkötelezettség, az erkölcs és a politikai cselekvés, a szabadság és a rend – jelennek meg ebben a vitában, keresik helyüket, tartalmukat. A polémia azért ilyen heves, mert tétje nem kevesebb, mint az emberi élet értelme. Szereti vegytiszta formájukban egymásnak ütköztetni a gondolatokat, nem kedveli a kompromisszumot. Írásaiból ezért különös tisztasággal bontakozik ki a saját – egyszersmind az európai baloldali értelmiség – önszemlélete, helyzetérzékelése és eszmei panorámája. Azé az értelmiségé, amely a "szocializmus kalandjának" aktív részese lett. Déry számára valóban emberi és írói szabadságot hozott a felszabadulás. Könyvei azelőtt nem jutottak el az olvasóhoz; ő maga elszigetelt magányban élt, s bár elszántan kereste a befogadó közösséget, csak újabb magányra talált, mint Parcen Nagy Lőrinc, A befejezetlen mondat életszféráinak nyugtalan vándora.
Kéziratai sorra kiszabadultak az asztalfiókból: a Szemtől szembe 1945-ben, A befejezetlen mondat 1947-ben az olvasó elé jutott. Azelőtt csupán néhány író – igaz, a legelsők közül valók, mint Tóth Árpád, Füst Milán, József Attila, Illyés Gyula – ismerte el méltóképpen tehetségét, most egyszerre az irodalmi élet első vonalába került, 1948-ban ott állhatott az első Kossuth-díjasok között. Joggal állapíthatta meg: "Amire majd három évtizedig hiába vágytam, most teljesülőben van: munkáimat a magyar nép asztalára tehetem le, és szavam nem marad írott malaszt. Eleven felelet érkezik rá annak jeléül, hogy mesterségem, hivatásom egy nagy társadalmi szükségletet szolgál." Feladatokat és befogadó közösséget kapott; a személyes felszabadulást, a hazára találást és az író közösségi elhelyezkedésének élményét egyszerre sikerült átélnie, s Lukács György, illetve a Lukács-tanítványok jóvoltából az ő művei váltak a nagyrealista elbeszélő irodalom mintáivá.
Az újrakezdés első vállalkozásaként a történelmi korforduló ábrázolását kísérelte meg, saját tapasztalatait dolgozta fel. Alvilági játékok (1946) című novellafüzérében a pesti ostrom atmoszferikus rajzát nyújtotta. Nagy Lajos Pincenaplójával és Illyés Gyula verseivel együtt először vonta a témát a riportázsból az irodalmi ábrázolás körébe. Különös ötvözet: a budapesti pincékben megvalósult infernót realista és expresszionista-szürrealista eljárások segítségével idézte fel. Egyszerre sikerült az ostrom valóságos történetét és bizarr atmoszféráját bemutatnia. Nem elégedett meg a krónikával, távolabbi összefüggésekre világított rá, a magyar társadalom néhány fontos problémájára figyelmeztetett: a 589"középosztály" szétesésére, egyes rétegek elaljasodására, a kisemberek megalkuvására. Erkölcsrajzot adott, egyszersmind társadalmilag érvényes típusokat keltett életre: a pesti polgárság, a hivatalnok-értelmiség és a félproletár-félkispolgár szegénység emberi típusait. A születő demokrácia szigorú közéleti morálját szegezte szembe az alvilágba szorult, alkotó elemeire bomlott és erkölcsi tartását veszített társadalom árnyékalakjaival. Csupán két olyan hőse van, aki iránt rokonszenvet és megbecsülést érez: Juli, az árvalány, aki ösztönös lázadással szegül szembe az alvilág hatalmaskodó uraival, valamint Anna néni, aki az író morális ítéletét képviseli. Az ő alakja mindenképpen kiemelkedik a novellafüzér realisztikusan ábrázolt figurái közül, mitikus jelképpé növekedve érzékelteti a régi társadalommal szembeforduló proletariátus történelmi igazát és erkölcsi erejét. Az alvilágba zárt emberi közösség ábrázolásában a realista elbeszélő hangja érvényesül, az események valószerűtlen atmoszféráját viszont szürrealista és groteszk eszközök hozzák létre. Az óvóhely homályában mitikus árnyakká növekedtek és torzultak a figurák, a köznapoktól elrugaszkodott irreális élet látomása groteszk mozzanatokban bontakozott ki. "Déry Tibor könyve – mondta Keszi Imre, az egykori kritikus – a víziók sorozata, de az élet, amelyet a könyv visszaad, szintén látomások sorozata, s a kép hitelességét realizmusa adja meg." Az Alvilági játékok tehát egy kivételes helyzet ábrázolásához találta meg a megfelelő eszközöket. Ugyanezt a helyzetet mutatja be színpadon A tanúk (1945) című darab. Déry ebben saját háborús odisszeáját dramatizálta: a kitaszítottság, a szorongás, az elfogatás és a megmenekülés kalandjait. Arról a katarzisról beszélt, amelyet a tragikus tapasztalatok után a szolgálatban és elkötelezettségben talált.
A tanúk egyúttal a felelősség drámája: a nemzet közönyében látja azt a lehetőséget, amit a fasiszta pusztítás kihasználhatott. A helytállás elmulasztását vizsgálja a Tükör (1946) című darab is. Déry azt mutatja be, hogy egy feddhetetlen erkölcsű család tagjai miként válnak a hatalom garázdálkodásának pusztán nézőivé. A "gyilkosok közt cinkos, aki néma" igazságát dokumentálja; azok felett ítélkezik, akiknek "nyugodt a lelkiismeretük, mert személy szerint nem vesznek részt a vérszopásban, csak tudomásul veszik". Déry morális igényeket hangoztat tehát: a Horthy-fasizmus és a háború történelmi útvesztésének tanulságait a kritika szellemében kívánja érvényesíteni. Elsősorban az értelmiségtől követel önismeretet és önbírálatot. Levél a magyar értelmiséghez című írásában a szellem képviselőinek felelősségéről beszél: lelkiismeret-vizsgálatra és erkölcsi megújulásra int. "Ha mi írók – figyelmeztetett A nemzeti bűntudat hiányáról című vitairatában – nem tudjuk meggyőzni társadalmunkat arról, hogy az ország elpusztításában sajnos mindannyian tevékenyen részt vettünk, s hogy akár jóhiszeműek voltunk, akár rosszhiszeműek, egyetemlegesen felelünk érte, akkor a széthulló erők forgatagában, a tovább elharapódzó közöny és felelőtlenség zűrzavarában olyan politikai eseményeket fogunk fejünkre idézni, amelyek elkerülhetetlenül a nemzet további sorvadásával, megcsonkításával, sőt teljes elpusztulásával járhatnak."
A kritika igényében tehát a közéleti cselekvés felelősségtudata jelentkezett. Déry számot vetett a múlttal, s hozzálátott ahhoz, hogy a háborút követő időszak problémáit ugyanilyen felelősséggel tárja fel. A háború legfájdalmasabb pusztítását 590az erkölcs szférájában észlelte, különösen a fiatalok, a gyermekek között. "A pusztulás légnyomása a messze jövőt is eléri, és megnyomorítja gyöngéd gyermekalakját" – írta aggódva abban a beszámolóban, amely a háború után szervezett első gyermekvárossal foglalkozott. Ez a tudósítása és egy felszólalása azokat a tapasztalatokat tükrözi, amelyeket a háborúban árván maradt, csavargásba és züllésbe taszított gyermekekről szerzett. A riportban megidézett esendő sorsokat és az előadásban körvonalazott szociális, morális problémákat dolgozták fel gyermektörténetei. A Dunánál, a Jókedv és buzgalom (1948), A járda szélén és A portugál királylány csavargó, tolvaj, sőt gyilkossá váló gyermekeket mutatnak be, akik a világégés és az ostrom szörnyűségei között veszítették el otthonukat, ártatlanságukat, gyermekkorukat. Akiket a nyomorúság, az elhagyatottság és az erkölcsi értékek általános megingása, a felnőttek gonosz példája kényszerített elzülleni.
A gyermeket általában a tiszta, természetes és elfogulatlan emberség képviselőjének szokta ábrázolni az irodalom. Déry nem követi, mert nem követheti ezt a hagyományt. Bűnözővé süllyedt gyermekfiguráival a háborús embertelenség és amoralitás következményeire figyelmeztetett, miként a korszak reprezentatív magyar filmje, a Valahol Európában is. Közvetve arra utalt, hogy az ember valóságos értékei csak a béke körülményei között érvényesülhetnek és fejlődhetnek, s hogy a háború éppen humanisztikus lényegétől fosztja meg az embert. A gyermeknovelláknak az új magyar irodalom értékes vállalkozásai között a helyük, ugyanakkor új színeket hoztak Déry elbeszélő művészetébe is: a tárgyias és személyes ábrázolás egységét sikerült megvalósítaniok. Az író a pszichológus és a moralista korántsem azonos pozíciójából figyeli hőseit. Lélekbúvárként a különös "esetet" (a gyermeki prostitúciót vagy a fosztogatást és gyilkosságot) kívánja leírni és megérteni; iróniájával mintegy elidegeníti magától az életre keltett figurákat és helyzeteket. Moralistaként viszont azokat a körülményeket ítéli el, amelyek bűnözésbe kergették elbeszéléseinek kamaszait, vagyis a háborús környezet és a társadalom felelősségét vizsgálja. A gyermekekhez éppen ezért részvéttel közeledik, azaz ironikus tárgyiasságát a fokozott szánalom szövi át. Az objektív lélektani érdeklődés és a morális indulattól fűtött részvét alakítja ki a gyermeknovellák "ellenpontozó", dinamikus szerkezetét.
A gyermeknovellák az erkölcsi megítélés keretében mozogtak. Ugyanez a közege az újrakezdés egyik legszebb eredményének: Az óriás (1948) című kisregénynek. Ebben az írásában a koalíciós idők veszélyeit: az újrakezdés megrekedését és a kispolgári mentalitás, erkölcs térhódítását mutatta be. Hőse, a Dráva menti faluból Pestre került Kovács István, a sorsát és helyét kereső népi fiatalságot képviseli. Tisztasága és életereje: "mintha egy nemzet talpraállásának a jelképe volna." Népmesei hősként érkezik, otthont, munkát és társat keres. Boldogságát és szerelmét azonban elragadja az új életre támadó önzés és közöny, az izmosodó merkantilizmus, amely ismét át tud gázolni a tisztaságon és természetes erőn. A fiú tervei elbuknak, otthona összeomlik, s kifosztottan, csalódottan tér vissza az elhagyott faluba. Az író a népi fiatalság kettős lehetőségére figyelmeztetett ezzel a történettel, arra, hogy nemcsak az emelkedés, hanem a kispolgári privatizálódás 591züllesztő életrendje felé is nyílhatnak utak. Hogy a népből hozott tisztaság és erő áldozatul eshet a polgári morálnak, s hogy a kispolgárság életrendje, merkantilizmusa pusztulásba szédítheti a felkészületleneket. Vagyis ugyanaz a részvét és aggódás szólalt meg itt, mint a gyermeknovellákban: a jövőért felelősséget érző író szava.
Bizonyára a közéleti állásfoglalás és a legszélesebb olvasóközönség igénye is okozta, hogy a modern próza kísérleteitől a realizmus hagyományosabb módszeréhez pártolt. A befejezetlen mondat írója korábban prózánk megújítására vállalkozott. Első írásaiban az expresszionizmus technikáját honosította meg, s még hatalmas regényalakzatában is a kompozíció prousti átalakításával, az esszé módszer Thomas Mannt idéző használatával és a nyelv expresszív kezelésével frissítette fel a nagyrealizmus módszerét. Az expresszionista és szürrealista kísérleteket egy ideig még folytatta a felszabadulás után, ám egyre inkább a valóságábrázolás szolgálatában, ötvözve a realizmus eszközeivel. Örök kísérletező maradt, aki a realista elbeszélésbe új színeket, új hangokat vitt, s ironikusan kezelte a hagyományos eszközöket. Mint jegyzeteiben írta, kételyeket érzett az elbeszélő realizmus tradicionális formái iránt, s a költészet vagy a mese ősi igazságához vonzódott, ezért kellett új megoldásokkal kísérleteznie. Az Alvilági játékokban, majd gyermeknovelláiban szürrealista (látomásos és meseszerű) motívumokkal egészítette ki a realista ábrázolást. Az irreális elemek voltaképpen a valóság eltorzult képét jelenítik meg ezekben az írásokban, ahogy az ostromelbeszélések elemzése során már rámutattunk a módszer funkcionális tulajdonságaira. Ugyancsak az eltorzult valóságról: a természetellenes körülmények hatására megromlott emberi személyiségről adnak számot a gyermeknovellák, s innen erednek meseszerű vagy szürrealisztikus elemeik. A gyermekek mesébe illő kalandjai és groteszk bűnei, sorsuk képtelensége és egyéniségük szomorú eltorzulása sajnos valódi társadalmi problémát érzékeltetett, a rendhagyó történelmi idők reális képét mutatta be. Érthető, hogy e meseszerű és groteszk történetek érdeklődést ébresztettek Déryben a mese műfaja iránt. Meséiben: A ló meg az öregasszonyban (1955) és a Betlehemi állatokban a háború utáni élet egy epizódját örökítette meg, illetve Supervielle modorában mesélt költői történetet.
Modernebb szemlélettel és eszközökkel frissítette fel a hagyományos realizmus módszerét. E kísérletei kezdetben a kritikusok elismerésével találkoztak, sőt Németh Andor (Lukács Györgyre hivatkozva) éppen ezeket az elbeszéléseket jelölte meg követendő példa gyanánt, szemben a sematizmus már mutatkozó jeleivel. Az újszerű kifejezéssel folytatott kísérletek mégis abbamaradtak, s Déry elhatározó erővel vált a műhely tudós kísérletezőjéből a művészi demokratizmus hívévé. Közérthető építkezésre és fogalmazásra törekedett, és ez akkoriban a hagyományos megoldásokat jelentette. Mint Közérthetőség című tanulmányában kifejtette, "a mesemondás régi, szélesen ecsetelő modorának" használatára vállalkozott, novelláiban pedig magáévá tette a korszak irodalmának idillikus szemléletét, anekdotikus előadását. A köznapok derűjéről, az egyszerű emberek örömeiről és reményeiről beszélt. Idilljei: Az égimeszelőés A fehér pillangó a munka és a szerelem derűs pillanataitól kapták színeiket, nem tudtak az alakuló élet 592gondjairól. Ma már groteszk irodalomtörténeti adaléknak tetszik, hogy a korabeli kritika éppen A fehér pillangó felhőtlen idilljén kérte számon a pozitív hős eszményét. Ez az 1951-ben megrendezett vita, amely a kritikusokon kívül az olvasókat is felvonultatta, jelezte, hogy Déry Tibor írói helyzete megváltozott.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
