Lírájának kiteljesedése | A magyar irodalom története

Lírájának kiteljesedése

Az ellenforradalom Tóth Árpádot is a megbélyegzettek között tartotta számon s nemcsak a kenyerét vette el, de megfosztotta azoktól a lehetőségektől is, melyek révén Az új Isten eszmei szintjéhez emelkedett. Az Est-lapoknál, ahol végre munkához jut, valójában nem érzi magát otthon. Igaz, hogy önmaga teljes megtagadására nem kényszerül, mert a konszern liberális kereteiben az ő verseinek is jutott hely, ha azok nem sértették a rendszer alapvető érdekeit. Némi védettséget és értő, művelt barátokat is talált új munkahelyén, de az elbukott harc folytatásáról le kellett mondania. Tűrnie kellett a rá nézve szégyenletes megkülönböztetéseket, a nyersen üzleties szellemet, az álellenzékiség sanda manővereit, az ízléscsúfoló reklám-trükköket, a szenzációhajszát. Közben betegsége is súlyosbodik. Egyre jobban gyötri a hírlapírói robot. Ereje szemlátomást sorvad. És züllik, majd sorvad az ország is. Rémület, zavar, megrendülés lesz úrrá a Nyugat jobbjain is. E háromszoros romlás: a nemzeté, az irodalmi mozgalomé, és az, ami egészségét őrli, egyetlen intenzív élménnyé forr az érett Tóth Árpádban.

Korai verseiben a költő szinte beleoldódott az élvetegen kiszínezett halálhangulatba. Ha most beszél az elmúlásról, akkor a halálközelség realitása ad súlyt panaszának. Lírájának most is a lemondás az uralkodó tartalma, de ez a tartalom nagyon is összetett, fokozatai, és ahogy a költő maga mondja, titkai vannak:

De hajh, ez már nem az az ifju bánat,
Mely csupa kéj volt, s édesedve támadt,
Mint holdsütötte halk hangszeren át
Szűrt szerenád.

Ebből immár alig lesz édes ének,
Üdvözletül a költő édesének,

Nehéz hang érdesíti itt-amott
A futamot.
…
346Bár hangja dadogóbb, és fénye ritka,
De – érzed? – mélyebb, s – érzed? – több a titka,
S nemcsak magad fájsz benne, de a tág
Egész világ!

(Hegyi beszédek felé)

Valóban: a háború után magvasabb, gazdagabb és érdesebb lett Tóth Árpád lírája, s többek között épp azért, mert az "egész világ", az élet teljessége egyetlen nagy élmény benne. Ha a szerelemről ír, érzéseibe az ifjúság elmúlása s az öregedés keserve is belejátszik, – önmaga sorsába a kor mostohasága, betegségébe a nép elesettsége (vö: Lélektől lélekig, 1928).

Legvilágosabban azok a versek tanúskodnak erről, melyekben nyíltan, bizonyságtevő és fellebbező hűséggel idézi fel mindazt, amitől a tragikus történelmi fordulat megfosztotta a költőt és a nemzetet.

Ebben az értelemben van vallomásértéke annak, hogy Oscar Wilde nagy versét, A readingi fegyház balladáját épp a Tanácsköztársaság bukása után fordítja le és teszi közzé. Hogy a readingi börtön és a hazai bitók között a költő szoros összefüggést érzett, hogy a hazai elítéltek nevében is fellebezett, azt nemcsak a verset átható friss megrendültség, de a kurzussajtó dühös támadásai is igazolják. Hasonló okból fordította le 1921-ben Lenau művét, Az "Albigensek" utóhangját. A szabadságot, a forradalmak majdani győzelmének hitét, amiben a kor jobbjai is kételkedni kezdtek, Tóth Árpádnak e fordítás révén sikerült épen és fényesen felmutatnia:

A fényt az égről nem lehet lemarni,
napot sötét csuhákkal eltakarni,
vagy bíbor köntösökkel,…

Saját verseiben, így az Adyhoz írt új ódájában hasonló nyíltsággal perli vissza a megújhodás forradalmi lendületét:

Ó, Ady Endre, Messiás-magyar!
Riaszd szét lidércálmát a halottnak!
Bús Lázár-szívünk még élni akar,
Ontsd rá napos tüzét élő dalodnak!

(Nézz ránk, Ady Endre!)

Osvátról szólva bátor önérzettel fordul szembe a kurzus gyalázkodó vádjaival és hitet tesz a Nyugat korszakalkotó jelentősége mellett:

Igen, ím vallom, bár szerénytelen
Dölyfnek vegyék, de vallom, ki-ki lássa,
Mi voltunk, új költők, erénytelen
Korunknak sok hős, ifjú Messiása,
Általunk lett e zord és fénytelen
347Ország a fényeseknek büszke mása,
S Európa vak zugán a bús magyar
Nagyot s szépet csak általunk akar!

(Levél Osvát Ernőhöz)

Az ábránd, amely a világháború érlelő próbái során szárnyaló reménységgé izmosodott, most a kiábrándító tények kegyetlen nyomása alá szorul, de nem rokkan meg. A költő nehéz anyagi körülményei ellenére is a jövő felé figyel, a holnaphoz fellebez:

Vagy kába álom minden szabad út,
És nem is lehet újat kezdeni?
S csak egy parancs van a földön örök:
Dolgozni s új rabszolgát nemzeni?

Én nem hiszem. Van kicsi gyermekem
Énnekem is!…

Ó, hátha jő a tiszták s boldogok
Szűz birodalma, a szebb új világ…

(Az ősök ritmusa)

Őrzi a dolgozó emberekkel kötött szövetségét is. Az uj Isten irányát a kor nagy politikai törése után természetesen nem folytathatta. A közösséggel való kézfogás, melynek forrósága tizenkilenc tavaszán olyan mámorossá és magabiztossá tette, most fellazul. Hűvös, jeges térnek, irdatlan távolságnak érzi a magányt, mely az emberektől elszakítja (Lélektől lélekig). S mikor a Körúti hajnal felerősödő zűrzavarában észre veszi, hogy "a Nap még mint dobott | Arany csókot egy munkáslány kezére…" akkor ebben a meghatottságban a növekvő távolság fájlalása s az emlékek őrzésének tüntető gesztusa is benne van.

A konkrét, intézményes kapcsolattól tehát megfoszthatta a kor, de a lélek annál szívósabban keresi a módját, hogy a hűvös és kietlen magányt áttörje, hogy szívközelbe kerüljön. Vonzza a nép mind jobban rokonnak érzett sorsa is. A fehérterror első éveinek nyomasztó légkörében, a kétségessé vált jövő s a bizonytalan jelen az ő figyelmét is a gyökerek, a megmaradás lehetséges forrásai felé tereli: lélekben közelhúzódik a néphez. Felerősödnek benne ifjúkorának debreceni élményei: a népélet s a sajátos irodalmi hagyomány. Így létesít kapcsolatot az emlékeiből életrekelt "kócos, bús" jobbágy-ősökkel s a nagy elődök szövetségesül hívott sorában Csokonai, Arany és Berzsenyi mellé Vajda zord alakját is megidézi. És újra megidézi Adyt, de már nem csupán egy üdvözlő óda erejéig: hatása most verseinek alkatát is érinti. Az Ady-szerű szókapcsolatok, a konkrét fogalmak nagy kezdőbetűivel is hangsúlyozott jelképesítése ("Tegnap", "Ma", "Bűn", "Iszony", "Szeretet", "Aratás"), 348a kurucos hangvétel gyakorisága szembetűnő jelei ennek. E formaelemeknek kétségkívül nagy szerepük van abban, hogy a puha és finom Tóth Árpád-vers komorabb, érdesebb lett, a panasz dohogóbb és dacosabb.

Ady hatásával szemben az induló Tóth Árpád éppúgy vigyázott a maga önállóságára, mint a Nyugat minden jelentős tehetsége, s most, mikor az érett költő enged a vonzásnak, nem az ellenálló erő hiánya miatt teszi, hanem azért, mert bánata erősen hasonlít a romlást előre sejtő Ady tragikus keservéhez.

Amit Adytól most tanul, az voltaképpen csak része annak a friss orientációnak, mely – épp a közösség sorsában való osztozás belső kényszere miatt – költészete magyaros és ugyanakkor realisztikus karakterének elmélyítésére irányul. Ugyanilyen értelmű átalakulás észlelhető a versek belső alkatáról legtöbbet eláruló képekben is. Tóth Árpád képzelete az egzotikus szigetek helyett most végképp az itthoni táj a s hazai történelem mostoha, őszies vidékein keres anyagot a képalkotáshoz. Az apró életjelektől a Szíriuszig hatoló figyelem egy sűrübb közegben: a pesti körutaktól a fénylő búzaföldekig terjedő térségben időz a legszívesebben. Ennek egyszerű "proletári" elemei – a paraszti bazsalikom, az útszéli pitypang, kecskerágó, a búgó gyársziréna, a kirakatban dalra kelt nyakkendő, a dérverte venyigék, a tereken futó villamosok, az őszben csillogó ökörnyál, a hamuszín tarló, hűs pincék vén bora – kerülnek be az utolsó időszak verseibe. S az alakok is a történelem és a jelen útfeléről sereglenek elő: vén pásztorok, szegénylegények, csendbiztosok; proletárok és kurucok.

Még szembeötlőbb a hangvétel magyaros, illetve népies jellege, főleg ilyen vers- vagy strófa-indításokban: "Pajtás, igyunk,…", "Bizony pajtás"…, "Lassan, lovam, lassan", | Elég volt a vágta" (Elég volt a vágta).

Ej-haj, jó kenyeres,
Szegjük fel nyakunkat,
Kurjants fel a holdra,
Ne hagyjuk magunkat!

(Ifjonti jók múlásán)

Az ilyen hangvételű verseket többnyire a kurucos szerep végigvitele s e szerepben testet öltő ép kedély vonzása szokta áthatóbbá tenni. Érthető, ha ezzel egyidőben teljesen eltűnik a Hajnali szerenádban még gyakori nibelungizált alexandrin, kevesebb a szonett, s az antik strófaszerkezetek is egyszerűbb, természetesebb formaalakzatoknak adják át a helyet. Megszilárdul a versek gondolati vonala s az összetett indázó mondatokat végképp rövidebbek váltják fel. Némelyik balladásan szaggatott és szentencia-szerűen tömör: "Vergődtem. Elég. Isten és ember sorsa, | Ne fájj! Csitt, Végtelen! Pihen a morzsa" (Hajó a dokkban). Mindezt betetőzi a történelmi és népi ízeket változatos ritmikai leleményekkel felerősítő magyaros ütemezés.

A stílusváltás erejére jellemző, hogy ott is, ahol különben az időmérték a ritmusalkotó tényező, a mondandó és a népi-nemzeti stíluselemek sugallatai folytán a vers áthangolódik a magyaros ütemezésre, mint eme teljesen jambikus töredék esetében:

349Hegedülnéd, || sóhajtanád
Kiáltanád, || ordítanád, –
Hiába.

Máskor nehezebben, bonyolultabban, de a verselési rendszerkeveredés Adyra emlékeztető rugalmasságával:

Mi volt? ez volt: || sok fénytelenség,
Fakó robot és || kénytelenség,
Száz bús határ || reménytelenség.
…
Nyomukban, mint || fekete bundás,
Begyűrt süvegű || öreg kondás
Hallgatva || ballag a || lemondás.

(Új tavaszig vagy a halálig)

Az utóbbi példában is a határozott jambikus menetbe vágnak bele a magyaros taglalás metszetei, s azért olyan erőteljesen, mert a hármas rímmel felerősített párhuzamosság maga is a felezésre ösztönöz. Ez a párhuzamosság és a vele igen gyakran társuló ragrím szintén népköltészeti eredetű sajátosság, s az idézett példákon kívül egész sor ekkori Tóth Árpád-versben uralkodó szerephez jut.

De azt is megfigyelhetjük, hogy a ragrím igen hosszan és pompásan hangzó, olykor négy szótagra is kiterjed, és nem szűkölködik ez a pálya-szakasz a ritkaság ingerével ható: idegen mondatrészeket összecsendítő megoldásokban sem, s elég gyakori a bonyolult mozaikrím is. Természetes ez: Tóth Árpád nem lett népi költő, bár újkeletű stílusorientációjában Erdélyi Józsefnek s a népiség iránti általános szomjúságnak bizonyosan része van. Ő a Nyugat esztéta-költője maradt: a finom, gazdag, meglepetésekkel teli zenei hatások kedvelője. Úgy gyarapodott, hogy hű maradt magához. Őrzi a természetével immár összeforrt sajátos nyelvi jellegzetességeket: így az infinitívusos szerkesztésmódot ("szépséget teremni sebez engem", "juházni búvat"), eredményhatározós tömörítéseit ("tündértóvá ragyog szeme", "véremmé iszom", "illattá, csenddé szűrte át"). Nem csökken a kihagyásos értelmezők számaránya sem: "Sercegve gyúlnak [mint] dérvert venyigék", "Csak még volna [mint] vén cézárnak, egy rabszolgalánya." Így forr ki, új és régi elemekből a különös zengésű Tóth Árpád-vers, mely egyszerűségében is árnyalatos, tömörsége ellenére is könnyed, érdessége ellenére is telten hangzó.

A Nyugat, Ady, egy munkáslány s a paraszti ősök mellett hitet tevő vallomásokról könnyű elismernünk, hogy valamennyi a veszendő értékek őrzésének dokumentuma. Stílusára, fejlődésére is a közösség aktuális gondjai, történelmi emlékei, szellemi klímája hatottak: gazdagodás ez is, hozzánövés a történelem szabta igényekhez. Így is marad azonban egy sor vers, jellegzetes Tóth Árpád-i alkotások, melyekben a lemondás teljesnek tetszik, a vesztés pedig megmásíthatatlannak. Mit őriz ezekben a versekben a költő, s ha már semmit mégis miért olyan szépek?

350A kérdésnek az a kulcsa, hogy Tóth Árpád számára akkor lett bizonyossá a halál közeli és kérlelhetetlen bekövetkezése, amikorra mint ember és költő beért.

Most tudnók a szót, a
Legfájóbb sóhajtót,
Most esnék jól legvadabbul
Berúgni az ajtót

– írja Széthullt légiókkal című versében. A halál szomszédsága szítja olyan izzóvá a kései versek életlázát (Áldott, nyári délután, Úton). Soha ilyen mohón nem vágyott élni, mint ekkor:

Ezt sírja: élni, élni még!
Mert élni, jaj, sohsem elég!
Az élet örök táruló:
Aki nem éli, áruló!

(Május éjén a régi bor)

De bármily égető is ez a szomjúság, sosem fajul ziháló lihegéssé. Meg tudja tartani, ki tudja tölteni a szerencsés alkalmakat. A létezés, a szerelem csorduló örömét úgy átérezni: a szédület határáig fokozódó meghatottsággal, ahogy most, az Esti sugárkoszorúban tudja, eddig sohasem volt képes. Azt is tudja azonban, hogy az ilyen nagy alkalmak esélye egyre kevesebb:

Harangvirág, harangozz, hallgatom.
Szeretnék boldog lenni egyszer.
Boldog lenni, nagyon, nagyon.
És nem leszek, ha nem igyekszel.

(Harangvirág)

A lemondó, búcsúzó versek szépsége elsősorban abból adódik, hogy valamiképpen mindegyikből érezhető: a költőnek nagy emberi lehetőségeket kell itt hagynia. Néha az adott rend ellen szegezett vádló indulat vall a vesztett kincsek értékéről:

Feketén és kiégve
A lelkem vad rongyaival,
Megállok az örök kapuk előtt,
De csöndem is rivall:

Így mérik mostanában
A szép emberi életet? –
És lesütik csillag-szemeiket
A hűvös istenek.

(Takarodó)

Békésebb a lemondás olyan emlékezetes verseiben, mint a Hívogató, Ifjonti jók múlásán, Hová röpülsz? Elég volt a vágta, Karthágó kövein, Gyopár. Békésebb, 351de egyikben sem belenyugvó. A tűnő ifjuság igézete valamennyiben eleven. Az első kettőben épp az öregséggel való dacolás révén nyilvánvaló az életigenlő tartalom. Azokban a versekben, melyeket a Hová röpülsz és az Elég volt a vágta példázhat, a megújúló kérdések, a magát csitító, nyugtatgató gesztusok is jelzik az elégedetlenséget.

A Karthágó kövein, a Gyopár és a kiemelkedően szép Jó éjszakát! azonban már bevégzett vereségről beszél. Arról, hogy a költő "unja a tusát" s beletörődik abba, hogy ez a rend. Csakhogy ez a beletörődés, ha a költő fogalmazásában halljuk, egyszerre kétségessé válik:

Legyőztek, csönd vagyok s alázat,
Régi, vad szívem sohse lázad,
Már únja a tusát;
Ez a rend: Máriusz kivénül,
És búsan Karthágó kövén ül –
Ó, dőlt Karthágóm, édes ifjuság!

(Karlhágó kövein)

Az utolsó sor fájdalmas nosztalgiája már önmagában is elég, hogy a "rend"-del való megbékélést kétségbevonjuk. A Karthágó romjain tengődő kisemmizett római sorsában is igazságtalanság sötétlik. A vers összefüggéseiből aztán az is kitetszik, hogy ez a "rend" korántsem természetes, a költő legyőzetése a győzőkre üt vissza, mert csak a jelen zord fegyelme vétkes a vereségben, – "a garázdán káromkodó és nyers dalú jelen" (Jó éjszakát!). Az élet és a fiatalság jó íze nagyon is a száján van még. S ha előbb azzal fellebbezett, hogy vádolt, most a végtelen szelídséggel, a már-már együgyű jósággal hat. Azzal, hogy ő, aki magát imént még "hajszolt, árva dúvad"-nak érezte, most semmit sem kér számon, s ha van vétek elromlott sorsa körül, eleve magára vállalja:

Nem kérdem, sok vágyam mivé lett:
Hisz ez a bolond földi élet
Csak ritkán sikerül;
A lélek, drága, furcsa, kényes
Tallérja ritkán marad fényes,
Ahogy az Úr kezéből kikerül.
Tán önhibám e félszeg élet;
Legyen irgalmas az itélet,
Ahol eldöntik ezt;
És boldogabb harc fiatalja
Szálljon nyomomban diadalra,
S felejtsen el, míg friss dalába kezd!

A mozdulat, mellyel a teret boldogabb harcok esélyeseinek átadja, attól olyan szép és ünnepélyes, hogy tudja, érzi, mit ad át. A kurucos versekhez, a szegénylegény-szerephez nemcsak az előbb már elmondottak miatt vonzódott, 352hanem azért is, amiért Máriuszt és a sereg nélkül maradt cézárt idézi: a hajdani nagyság, a ragyogó csaták, a rejtelmes kerekerdők, a bejárt végtelen utak révén kedve szerint tárgyiasíthatta a hajdani magasságot és a messzeséget is, ahonnan az élet végső stációjához ért.

A költő az utolsó pillanatig védte az ember jussát. Mindig éreztetni tudta a rajta betelő törvényben a sajátos helyzet kényszerét, a maga egészségének leromlása közepette az élet egészének romolhatatlanságát. S a különbséggel nem békéit meg. Mikor életét összegezi, olyan eredményre jut, amitől az ő eszét is szétszedhetné a fájdalom. A zárókép látszatra mégis teljesen nyugodt:

Fekszem megadva, békén, resten,
S néz rám, át a végtelen esten,
Tűnődve sorsomon, az Isten.

(Új tavaszig vagy a halálig)

Hasonlóan zárul a Takarodó és a Szomorúság Anteusza című vers is. A maga életének mostohaságát méri a végtelenség arányaival. A látvány magát az istent indítja tűnődésre, s ebben már benne van a költő ítélete is a rámért sorssal szemben. Nagy veszteségei közepette s lemondásai ellenére érzékeit nem tompította el a fájdalom, az élet varázsát mindig érezni tudta. Nem az élveteg szépség-imádat, hanem életszeretete, a lelkének egyensúlya segíti Tóth Árpádot leggyötrőbb fájdalmainak hibátlan, egészséges szépséggé formálásához. Így történhetett, hogy amit maga csak tétován mert remélni, a jóslat beteljesedett:

"Bánat" – mondod, – de bánat és derű
Között a határ olyan egyszerű-e?
Hátha a bú
Íze kapat a legbölcsebb derűre?

Hátha a végső Aratás után,
Mikor sarló alá hull lassu szára,
Belőle kél
Szent kenyér az istenek asztalára?

(Jól van ez így)

Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me