A polgárosodás évszázada | Száz Magyar Falu

A polgárosodás évszázada

A Világos, majd Arad után ránk sötétülő elnyomás több évtizedes szerves társadalmi átalakulást akasztott meg, sok-sok egyéni és közösségi szomorúságnak, nemritkán tragédiának lett kútforrása, és reális veszélyként vetítette föl a nemzeti megsemmisülés rémképét. A sértett Habsburg-hatalom bürokratikus rendszerének szigora megközelítette a XX. századi diktatúrákét, s kiterjedt az élet majd minden területére. Megmutatkozott ez a kis települések szintjén, így Bükön is. A közigazgatás területi átszervezése, a német nyelv államnyelvi szerepe, a katonai sorozások, a szólásszabadság hiánya a megvertség lélektani súlyán túlmutató konkrét terhek sokaságát jelentették. S mint oly sokszor az elmúlt nehéz századokban, az emberek az egyházak óvó szárnyai alá húzódtak, amelyek a konfliktusok tompítását, az önfeladás nélküli józan alkalmazkodást képviselték. Sokatmondó tény, hogy a büki katolikus plébánia 1833-tól már magyarul vezetett anyakönyvei 1850-ben váltanak: de nem a német nyelvre, hanem vissza, a latinra.

S ezt használják aztán 1868-ig.

A Bach-korszakban császári katonákat telepítettek a faluba, mint Hetyéssy István írja: „a lappangó keserűség miatt”. A mai Kossuth utcában lengyel ulánusok állomásoztak, tisztjeik az akkori Mike-kocsmában szoktak ebédelni.

A nemzeti értelemben totális elnyomó rendszer mindazonáltal nem tudta és civilizatorikus elképzelései folytán nem is igen akarta megakadályozni az 1848-as forradalom antifeudális vívmányainak megvalósulását. A jobbágyrendszer és a feudális kiváltságok jogi rendszere megszűnt, és ezzel alapvetően új feltételek jöttek létre Bükön is a gazdaság fejlődése, a társadalom átalakulása számára.

A birtokos nemesség addigi formájában megszűnt létezni. A birtokai nagy részét elveszítette, azon az egykori telkes jobbágyság kezdhetett szabad paraszti életet. Így a kisebb birtokú nemesek, akiknek saját kezelésében kevés föld volt, nemigen tudtak alkalmazkodni az új viszonyokhoz. Kevés megmaradt földjüket eladogatták, s ők maguk új életformát keresve az állami, vármegyei hivatalnoki és a katonatiszti pálya felé törekedtek. (E törekvésük már a reformkorban is megfigyelhető volt.) Olyan tekintélyes nemesi családok tűntek el így a XX. századra a büki társadalomból, mint a Radó, az Enesey, a Berzsenyi, a Baranyay vagy a Jánosa család. Kúriájukat gazdag parasztok vásárolták meg, majd legtöbbjüket átalakították, később pedig többet lebontottak és új épületeket emeltek a helyükre.

A legnagyobb birtokkal rendelkező, majorsági gazdálkodást folytató Markovics család (1857-től a felsőbüki kastély ura) képes volt áttérni a kapita-lista gazdálkodásra. Uradalmának cselédsége korábban sem bírt telket, s ezután sem jutott földhöz. Ugyanez vonatkozik a három Bük napszámosaira, zselléreire. Ez a réteg – tagjai közül sokan a legutóbbi időkig az egy telken, egymás végében felépült házakban, az úgynevezett hossziudvarokban laktak – a birtokos parasztság birtokaprózódás folytán elszegényedő részéből kapta utánpótlását.

Ám a kiegyezés után meglóduló tőkés fejlődés, miközben új szegényeket termelt, sokaknak munkát, kenyeret adott. Az osztrák tőkések tulajdonában létrejött Nagycenki Cukorgyár Rt. Felsőbükön építette föl egyik cukorgyárát az 1860-as években. A gyár és a hozzá tartozó, a korábbi nemesi birtokokból összeállt gazdaság nemcsak a hárombüki szegényeknek, hanem sok környékbelinek is időszakos vagy állandó munkát nyújtott. Jó munkalehetőséget jelentettek az egymás után létesülő kis téglagyárak és a forgalomnak 1865. szeptember 20-án átadott, Sopron–Nagykanizsa közti vasútvonal, amely Bükön haladt keresztül.

A kereskedelem teljessé vált szabadságát kihasználva a faluba települt zsidó családok egy része jelentős jövedelemre tett szert, de a leggazdagabb polgárok közé tartoztak a – keresztény – malomtulajdonosok is. A kor politikai rendszerében a vagyonosok a legnagyobb adófizetők jogán (virilisként) kerültek be az 1902-es közigazgatási egyesítés után már egységes, nagyközségi képviselő-testületbe. A századfordulón már a népesség közel kétharmadát alkotó katolikusok a falu vezetésében kisebbségben voltak, ott – legalábbis a virilisek között – a módos, kisnemesi eredetű evangélikus gazdák mindig kényelmes többséget élveztek.

Ennek ellenére a vallási ellentét veszített korábbi jelentőségéből, és a polgári korban megjelentek a mindkét vallással szemben álló gondolkodásformák. Ezek azonban az első világháború tájékáig, amíg az élet hagyományos egyensúlya végképp meg nem bomlott, nem tudták komolyabban befolyásolni a falusiak gondolkodását. S bár a szabadjára engedett kapitalista gazdaság a maga törvényei szerint éles társadalmi különbségeket, sőt ellentéteket termelt ki nemcsak „úr és paraszt”, munkás és munkaadó között, hanem a földművesrétegen belül is, az első világháborúig töretlen gazdasági gyarapodás ezt még feledtetni tudta. Bükön e fejlődés legfőbb motorja a cukorgyár volt – a népes kispolgári (kisiparos, hivatalnok) réteg egy része is ehhez kötődött. A gyár 1917-ben történt leégése és megszűnése olyan űrt okozott, amit a község lényegében majd csak sok évtizeddel később, a gyógyfürdő révén tudott megszüntetni.

1848-tól 1880-ig megduplázódott s azután az 1920-as évekig folyamatosan háromezer körül mozgott a falu lakossága. A gazdaság mellett, noha lassabban, de megmozdultak a társadalmi élet más egységei is. Fejlődésnek indult a kötelezővé tett közoktatás és az egészségügy, kezdett kialakulni a civilizációs infrastruktúra, egyre több cseréptetős, téglafalú ház épült a módosabb gazdák, kézművesek, tisztviselők tulajdonában, s formálódott az egyesületi élet. A rendszeresebbé váló városi kapcsolatok és az újságolvasás szokásának meghonosodása révén szélesedett a büki emberek látóköre, bővültek a világról való ismeretei.

Ugyanakkor szinte csorbítatlanul fönnállt még az évezredek tartalmait átörökítő hagyományos műveltség, éltek a népszokások és a népköltészet műfajai, a közös kukorica- és tollfosztástól a betlehemezésig, a balladaéneklésig és tovább, tovább. Ősi fészekmeleget sugárzott a falu, a nagy családi közösségek eleven köldökzsinóron táplálták az egyént, akinek kedélyét még nem vagy alig-alig érintették a modern idők végletes hangulatai, nyugtalansága. Ha a világháború kezdete körüli pár év képviselő-testületi dokumentumaiban szemezgetünk – Szabó József nyomán –, csöppnyi ízelítőt kapunk a változások dinamikájából. 1912. május 20-án munkáslakások felépítéséről határoznak, majd augusztus 6-án kijelölik a vágóhíd helyét. 1913. március 15-én gyógyszertár létesítését határozzák el, ugyanezen év december 2-án pedig a segédjegyzői állás megszervezését. A háború kitörése előtt pár nappal, 1914. július 26-án a büki képviselők rendkívüli ülésen tárgyalják meg a politikai helyzetet, mígnem alig egy hónap múlva, augusztus 21-én már a hadbavonultak családjának segélyezéséről döntenek. 1914. augusztus 31-én megalakul a Vöröskereszt-egylet.

Nehéz évek jönnek. Bár sem a háborúban, sem az utána következő felfordulásban nem válik harcok színterévé ez a vidék, tengernyi szenvedés vár a bükiekre is. Közel ötszázan vonulnak be a harcoló seregbe, nagy részük az orosz frontra kerül. Tudomásunk szerint pontosan százan soha nem térnek vissza. Nevük az 1926-ban a katolikus templom előtti parkban felállított hősi emlékmű márványtábláján olvasható.

A világháborús vereség és nyomában az ezeréves haza felosztatása, magyarok millióinak ellenséges uralom alá kerülése nemzetünk történetének máig elfogadhatatlan, legnagyobb tragédiája. Kegyetlenségéhez bizonyosan hozzájárult az 1918 őszén hatalomra került Károlyi-féle rendszer tehetetlensége és illuzionizmusa, továbbá az 1919-es Tanácsköztársaság, amely tovább rontotta a győztesek szemében a Magyarországról kialakult képet.

Bük rendkívül tagolt társadalmában viszonylag nagy volt a szociális lázítás célpontjául kiszemelt rétegek: a gyári munkásság, a cselédek, a napszámosok aránya. Ennek ellenére az első komolyabb megmozdulásra csak az őszirózsás forradalom után több mint egy hónappal, 1918. december 8-án került sor. A nyilvánvalóan felsőbb kezdeményezésre, „ötszáznál több hallgató jelenlétében” megtartott népgyűlésen a „Sopronból kiküldött Ferenczy elvtárs a régi rend gonoszságait ostorozta, és megmutatta azt az utat, amelyen a szerencsétlen helyzetből emberibb viszonyok felé haladhatunk. Felszólítására megalakították a szociáldemokrata pártszervezetet, megválasztva a vezetőséget. Megalakították a Munkástanácsot is, melynek vezetősége azzal kezdte meg működését, hogy tárgyalásba bocsátkozott a cukorgyár vezetőségével. Tisztességes díjat követeltek a munkások számára, akik akkor kezdik el a cukorrépa kiszedését (mondják decemberben! – Gy. F.), ha ezt megkapják”. (Szabó József) A háborús időkben testileg-lelkileg kimerült emberek közül egyesek a hajdani vitéz várjobbágyok falujában is elhitték, hogy a „tisztességes díj” követelése a legidőszerűbb teendőjük akkor, amikor zuhan a pénz értéke, és a határokon ellenállást nem tapasztalva özönlenek be az idegen hódító csapatok. A trianoni diktátumban szentesített hódításaik akkora gazdasági nyomorúságba döntötték évtizedekre a maradék kis országot, hogy a „tisztességes díj” hosszú időre – tulajdonképpen mind a mai napig – elérhetetlen álom maradt a dolgozók széles rétegei számára.

E rétegeket 1919 tavaszán Kun Béla és társai próbálták meg befogni a kommunista utópizmus szekerébe. A hetvenes évek elején egy idős büki napszámos ember, Németh (Vera) Gyula e sorok írójának úgy emlékezett, hogy Bükön felvonulást tartottak ekkor. Zászlókkal vonult végig a tömeg a falun, és a következő dalt énekelte: „Ennek a nagy úrnak / Letörjük a szarvát, / Hogy ne parancsoljon / A magyarnak. / Vivát! Vivát! / Éljen a nemzet, éljen a hon! / Éljen a munkástársadalom!” A század eleji munkásmozgalomban ismert dal (Csizmadia Sándor verse) kissé módosított szövege ez. A visszaemlékező a felvonulás pontos idejére nem emlékezett, így csak feltételezzük, hogy arra május 1-jén kerülhetett sor.

Bükön is létrejött a tanács, s április 7-én megválasztották az öttagú direktóriumot, amelynek elnöke Kajdi József cipészmester lett. A járási tanácsba három tagot küldtek. Hamarosan birtokrendező, illetve lakásrendező bizottságot alakítottak. A birtokrendezésből semmi sem lett, mert a kommunista kormány nem földosztást akart, hanem szövetkezeteket, amit viszont még a nincstelenek sem óhajtottak. A földkérdésben és a vallással szemben elfoglalt álláspontja miatt a kommunista diktatúrát a magyar falu szinte egységesen elutasította, mégpedig nemcsak elvben, hanem nyíltan ellenállva. Sopron és Vas megye számos közeli településén Szamuely terrorista különítménye fojtotta vérbe a fölkelést. Különösen kegyetlenül bántak el a csornai szervezkedés bűnbakjaival: papokkal, földművesekkel. Egy 1973-ban megjelent tanulmány az ellenforradalmi megnyilvánulások közé sorolta a büki intézőbizottság 1919. június 6-ai lemondását.

Az ellenállás más jeléről nem tudunk, de a bükieket ekkor elsősorban nem is a politika, hanem a Répce gátjai foglalkoztatták. (Bár itt azért szóba kell hozni Mayer Géza fehérkönyvszerű iratát, amely név szerint felsorolja a júniusi ellenforradalomban szervezkedő bükieket. Ugyanő sok más konkrétumot is ír, adatait azonban további kutatásokkal kellene alá-támasztani, mivel forrásait nem jelöli meg, s hitelességét – például a családnevek helytelen írásával is – maga kérdőjelezi meg.) Május 9-én éjszaka a folyó kilépett medréből, elöntötte az alacsonyabban fekvő utcákat. Sok kárt okozott a nagy esőzés is. Ezután a felső malomtól a Répce-összefolyóig (mintegy egy kilométer hosszúságban) megépítették az addig nagyon hiányzó védőtöltést.

A kommün bukása után hamar konszolidálódott a helyzet, amelyet a háború előttinél nyomorúságosabb viszonyok jellemeztek. Oka volt ennek a cukorgyár megszűnése is, amely sok munkás elbocsátásával járt. (1910-ben már több mint hétszáz embernek adott munkát a gyár.) Közülük sokan elköltöztek a faluból, mások a cukorgyár földbirtokán (Bükön vagy a Csepreghez tartozó Meggyespusztán), megint mások a vasúton vagy másutt találtak munkát, míg akadtak tartósan munka nélkül maradók is. Voltak, akik el- vagy éppen az országból kivándoroltak. (Erre a kivándorlás klasszikus korszakában, az első világháború előtt más vidékekhez képest viszonylag kevesebb példa volt.) A korábban is a mezőgazdaságban dolgozók helyzete sem lett könnyebb, miként a népes iparos- és kereskedőréteg, továbbá a falu intelligenciája is megszenvedte a hanyatlást.

Az agrárszegénység helyzetének javítását célozta az 1921. évi birtokreform, de hatása elég csekély volt, mert kevés és rossz minőségű földet osztottak ki, a falutól távol eső helyeken. Eredményesebb volt az az állami intézkedés, amely Bükön nyolcvannégy család részére házhelyet juttatott. A jogosultak föl is építették házukat az 1920-as években az úgynevezett „Faksz-kölcsön” segítségével. Így jöttek létre a Vihar (ma Damjanich) és a Sógor (hivatalosan ma: Táncsics, Ady és Dózsa) utcák.

A húszas években jelent meg a nagyközség életében az egyik legnevesebb magyar arisztokrata család. Gróf Szapáry György – gróf Szapáry Gyula (1832–1905) magyar királyi miniszterelnök fia – ugyanis feleségül vette Cserneki Markovics Máriát. A felsőbüki kastély a bérbe adott majorokkal, földekkel így a Szapáryaké lett. A cukorgyár a bérleményt 1925 őszén visszaadta, és a birtokában még megmaradt gazdaságot a következő években számolta fel.

Bük ekkor és még sokáig a környék szegényebb települései közé tartozott. Szabó József közli „Bük község szervezett keresztényszocialista munkásai”-nak 1922 nyarán a miniszterelnökhöz címzett kérvényét. Az összesen kettőszázötven családtag nevében megfogalmazott kérvényben az „aratás nélkül maradt” emberek hatósági ellátásért folyamodnak, hogy legalább a kenyerük biztosítva legyen a télre. Még a harmincas évek elején is egymást követték az ínségakciók, ugyanakkor a falu jegyzője arra törekedett, hogy „az ellenszolgáltatás nélküli segélyezés helyett inkább munkaalkalmakat nyújtsanak”.

A harmincas évek közepétől javult a magyar gazdaság általános helyzete, a büki parasztgazdaságok a háború kezdetéig elérték fejlődésük csúcsát. Ezekben az években ismét fejlődött a község oktatásügye és kulturális élete, bár például az állam részéről többször sürgetett óvodaindításra – igazi érdekeltség hiányában – a képviselő-testület nem tudta magát elszánni. (Arra csak az 1950-es években került sor.) A villanyvilágítás bevezetése – a környéken egyedülállóan – 1946-ig halasztódott. Szép eredményeket mutatott fel azonban a falu sportélete.

A megújult reménykedést, bizakodást erősítette az 1938–41 közötti „országgyarapítás” öröme. A döntően magyarlakta területek visszacsatolását a Trianonban porig alázott nemzet az igazság pillanataként élte meg. Sok büki honvéd is részt vett a műveletben. 1939 szeptembere után számos menekült lengyel katona Bükön talált átmeneti otthonra. Fogadtatásuk, az őket övező szeretet a két nép hagyományos barátságának szép megnyilvánulása volt.

A harmincas–negyvenes évek fordulóján számos jel vallott arra, hogy magára talál az ország, és szerves módon megoldja égető gondjait. Bevezették az általános, titkos választások rendszerét, a nyolcosztályos kötelező népoktatást, szociális intézkedésekkel javítottak a munkásság és a szegényparasztság helyzetén, megszűnt az értelmiségi munkanélküliség, és – részben a népi írói mozgalom hatására – a vezető körökben is egyre több híve akadt egy ésszerű földbirtokreformnak. Az északi kis, gazdag parasztországok példájára tömegeket mozgatott meg a szövetkezeti és a népfőiskolai mozgalom (a népfőiskolák többségét a KALOT – a katolikus legényegyletek szövetsége – működtette).

Mindez jórészt közvetlenül érintette Büköt is. Sajnos azonban a hirdetett keresztény erkölcsi felfogástól való elfordulás, a német újpogánysághoz való ideológiai alkalmazkodás (a „faji” szemlélet térhódítása) és a háborúba való kényszerű belépés elvágta ezt a reményteljes folyamatot. Végzetes évek következtek hazánkra.

A büki honvédek többségét Kőszegről, az 5/III. zászlóaljtól vitték ki az oroszországi frontokra. 1942 októberében a Don-kanyarba kerültek, ahol a legnagyobb részük elesett vagy fogságba esett a szovjet hadsereg 1943. január 12-én indított támadása következtében. A következő két év áldozataival együtt több mint ötven katona hősi halála szerepel a háború büki mérlegén. Többen a háborút közvetlenül követő időben, elhagyott hadieszközök által okozott balesetben haltak vagy rokkantak meg. A német megszállás után a nácik a falu teljes zsidóságát elhurcolták, közülük csak néhányan tértek vissza Magyarországra. Több cigányt is elvittek, köztük gyermekeket, s rajtuk gyalázatos módon orvosi kísérleteket folytattak. Sok katona évekig szovjet fogságban sínylődött; számosan betegen tértek haza, mások a fogságban lelték halálukat.

Büköt 1945. március 29-én, nagypénteken hajnalban foglalták el a Bő felől érkező szovjet csapatok. Előzőleg a németek felrobbantották a Közép- és Felsőbük határán lévő vasúti hidat (a mellette állt, ekkor hadi célra használt Jakab-féle mozival együtt), a falu lakói közül pedig többen Nyugatra mentek az itt tartózkodó többezernyi menekülttel együtt. Mind az elmenőkre, mind a maradókra a létbizonytalanság komor kilátása várt. A megszállóként viselkedő, de magukat felszabadítónak neveztető oroszok megkezdték a hazájukban uralkodó politikai rendszer rákényszerítését az országra, a falura.

Az 1950-es években kiadott képeslap bal felső részén a volt Radó- (később Ziegler-) kastély látható az úgynevezett Ziegler-kanyarban, Alsó- és Középbük határán. Mellette a községháza, lent (balra) a volt katolikus iskola és (jobbra) a volt Jánosa-kúria épületében létesített óvoda (A Budai Magánmúzeum gyűjteményéből)