Endzsibaba, Zmora és a többiek
Endzsibaba, Zmora és a többiek
A népi hitvilág legismertebb hiedelemalakja a boszorka (bosorka), vagy boszorák (bosorák) volt. A magyar boszorkánynak megfelelő, emberfeletti erővel felruházott személy, mint szlovák neve is utal erre – férfi és nő egyaránt lehetett. Külsőre nem különböztethetők meg a többi rendes halandótól, mert az Úristen hálából eltüntette a szarvukat, hogy ne ismerjék fel őket. A helyi vélekedés szerint ugyanis a boszorkányok segítettek Szűz Máriának, amikor a kis Jézussal menekült. A boszorkányok mindennap éjféltájban kifejthették ártó működésüket, de tevékenységüknek két jeles alkalma is van: Szent György- és Luca-napja. Szent György-napkor szedték azokat a füveket, amelyeket az állatok rontásához használtak. Ilyenkor szentelt vízzel vagy szentelt krétával védekeztek ellenük. Megkenegették az ajtókat, és keresztet húztak az istállóajtókra, lakásajtókra is. Lucanapkor volt a boszorkányok találkozója, és ezután aki Luca-széket csinált, az felismerhette őket. A Luca-széket (Luca-stolč) ettől a naptól karácsony viliájáig kellett készíteni. A többféle fából összeállított négylábú kisszékbe minden nap egy szöget kellett verni. Amikor elkészült, karácsony viliakor, éjfélkor tulajdonosa kiült a keresztútra, és szentelt krétával kört húzott maga körül, hogy a boszorkányok ne tudjanak hozzáférni. Karácsonykor az éjféli misén fel lehetett ismerni a boszorkányokat. Az éjféli misére el kellett vinni a Luca-széket és gazdája az Oltáriszentség felmutatásakor felismerte az oltárnak hátat fordító boszorkányokat, akik csak akkor bántották az embert, ha felismerésük után elárulta őket. Ezért volt lényeges a felismerésük, mert így könnyebben lehetett teljesíteni kérésüket, amikor közönséges ember módjára jelentek meg, és rontó szándékát el lehetett hárítani. Ártó, rontó tevékenységük a gyermekek kicserélésében, szemmel verésében és az állatok megrontásában jelentkezett. A gyerekekre vigyázni kellett, mert a boszorkány elcserélhette, kicserélhette őket, és ha csak ránézett a gyermekre, az beteg lett tőle. A szemmel verést tisztesfűvel (čistec) gyógyították. A rontások alkalmával a boszorkányok átváltoztak valamilyen nem emberi alakba. Leggyakrabban macskává és békává, és ily módon jutottak be az istállókba, ahol tejet fejtek, vagyis elapasztották a tehén tejét. Ilyenkor el kellett adni a tehenet, mert már többet nem adott tejet.
A boszorkányságot nem tanulhatta meg akárki. Csak azok válhattak boszorkánnyá, akiknek a szüleik is boszorkányok voltak, vagy akikre ráhagyták a tudományukat. A boszorkányok nehezen haltak meg, három, négy napig is haldokoltak. Addig agonizáltak, amíg valakinek kézfogással átadták a tudományukat. Ilyenkor cselhez folyamodtak: seprűt nyomtak a kezükbe, mire vihar, jégeső támadt, ami azt jelentette, hogy meghalt a boszorkány.
A boszorkány rontását a tudós ember (tudoš, tudoška, jóš) tudta orvosolni. Azokat nevezték jósnak, vagy tudósnak, akik foggal születtek. A foggal született gyerekből csak akkor lett tudós, ha 12 éves koráig senkinek sem árulták el, hogy már születéskor is foga volt. Nem ismerték gyógyításának titkát, de miután kijött a boszorkány által megrontott tehéntől, az állat visszanyerte az egészségét. Az emberek hiedelme szerint a tudós embernek voltak a legszebb állatai. Sohasem kellett a jószágait etetni, mert azok kezének simítására is híztak, gömbölyödtek. A tudóska (tudoška) – vagyis a nőnemű tudós ember – rendelkezett halottlátó képességgel. Azonban ilyen nem volt a faluban. A század elején Novajon, Miskolcon, Egerben és Egerbaktán voltak halottlátó asszonyok. Később pedig az 1970-es évekig a putnoki halottlátó asszonyhoz jártak. A hiedelem szerint a haláleset utáni hetedik héten kellett elmenni a halottlátóhoz, mert addig a lelkek nem jelentkeztek nála. A család vagy a rokonság valamely tagjának váratlan, érthetetlen halála és a halott lelkének visszajárása késztette leginkább az embereket a halottlátó tudósasszonyok felkeresésére. A tudósasszonnyal folytatott beszélgetés során megjelent a halott lelke és elmondta a halottlátónak halála okát, közölte kívánságát: pl. hogy üdvözüléséért misét óhajt, vagy alamizsnát adjanak a szegényeknek.
A szomszédos Répáshutához hasonlóan, Bükkszentkereszten is érvényesül az egyes hiedelemalakok képzetkörének nagyfokú összeolvadása, a boszorkányhit mindent magába olvasztó domináns jellege. A népi hitvilág hiedelemalakjait sokszor a boszorkányok tulajdonságaival is felruházzák és azok általában természetfeletti erejű személyekként és természetfeletti lényekként is megjelennek. A hiedelemalakok tulajdonságainak keveredése és átmeneti alakokként való megjelenése azt bizonyítja, hogy a népi hitvilág megszűnésének utolsó pillanatai ragadhatók meg. A hitvilág hiedelemalakjai ma már csak a legidősebbek emlékezetében élnek nagyon töredékesen.
Ismerik a Csernoknazsnik (Černokňažňik) alakját, amelyet fekete könyvesnek, vagy fekete papnak fordítanak. Olyan rossz szellemnek vagy elátkozott léleknek tartják, akinek nincs nyugalma és bolyong a világban. Emberalakja és lópatája volt, fején pedig szarvak. Az erdőben tuskón ülő fekete ruhás, könyvből imádkozó pap alakjában is megjelenhetett. Azonosították az ördöggel és ördögkirálynak is nevezték, aki sárkányon repült a hegyek fölött. A fekete emberhez hasonlóan ismert a vrkolak vagy vlkolak alakja, ami küldött farkast jelent. „Úgy nézett ki, mint egy kutya. Ember volt, aki halála után átváltozott.” A küldött farkast is rossz léleknek, elátkozott léleknek tartották, amely úgy tudott megszabadulni az átok alól, ha birokra kelt az emberrel és legyőzte.
A falu hitvilágának egyik legélénkebben élő alakja a zmora. A zmora meghalt személy visszajáró szellemeként és élő emberként egyaránt megjelenik. Ártó szándékát úgy fejezte ki, hogy elsősorban a fiúgyermekek, de alkalmanként a felnőtt férfiak mellét szopta, míg az meg nem duzzadt és abból valami fehér váladék folyt. A zmorát leginkább a fokhagyma tartotta távol. A fokhagymával bekenték a beteg mellét, keresztet rajzoltak vele az ajtóra vagy bedugták azt a kulcslyukba. A leghatásosabb módszer azonban az volt, ha egy kis zacskóban fokhagymát akasztottak a kisgyerekek nyakába, mert az távol tartotta az ártó lelket. A zmorák általában idősebb emberek, főként asszonyok voltak, akik azért szívták a fiatalok mellét, hogy a fiatal véren keresztül megfiatalodjanak. A zmorához hasonló vámpirisztikus képzetek megtalálhatók a Zempléni-hegység falvaiban és szórványosan az alföldi szlovákok között is. A zmorát úgy lehetett felismerni, ha a zmorának vélt személy után mentek és ellenkezőleg a lába nyomába léptek, majd a lépést kereszt alakban végezték. A keresztbe lépés megkötötte az ártalmas lényt, aki nem tudott továbbmenni. A zmora a boszorkányhoz hasonlóan adta át halálos ágyán a tudományát.
A mellduzzadást alkalmanként a boszorka és a vodna baba ártó tevékenységének is tulajdonították. A vodna baba (vízi asszony) az erdőben a mocsaras helyeken élt. Az éjszakai vándorokat, főként a férfiakat letérítette a helyes útról, becsalta az erdőbe a mocsaras helyekre, ahol azok megfulladtak. Nem bántották az embereket, csak hangokkal ijesztgették, akadályokat emeltek az útjukba, hogy akaratuknak megfelelően letérjenek az útról. A zmorához hasonlóan éjszakánként beosontak a házakba és szopták az alvók mellét. A vodna babák legártóbb tevékenységének a gyermekek kicserélését tartották. A vízi asszony az egészséges gyerekek helyébe a sajátját tette. A váltott gyerek idétlen volt, soha nem tanult meg beszélni és rengeteget evett a néphit szerint. A vodna babához hasonló ártó lény volt az Endzsibaba (Endžibaba), amely indžibaba, endžababa néven is előfordul a róla keringő történetekben. Ezek a lények a vodna babákhoz hasonlóan az erdők vizenyős, mocsaras részein éltek. Nagymellű, meztelen asszonyként azonosították őket, akik fatörzsön ülve nagy könyvet olvastak és kizárólag a nőket térítették el az útról a mocsárba. Az endzsibabák is a gyermekekre voltak a legveszélyesebbek a hiedelem szerint. Az olvasó és mindenekelőtt a kenyér volt a legfontosabb védekezési eszköz velük szemben. Amikor keresztelni vitték a gyermekeket, akkor a szülők mindig vittek magukkal kenyeret, mert útközben távol tartotta az ártó lényt a gyerekektől. Az endzsibabák gyülekező helye a falu határában lévő Oroszkúton volt. Innen indultak ártó szándékkal a faluba, és innen jártak be terményt, főként répát lopni. A hiedelem szerint nagyon szerették a répát és előszeretettel kifosztották a pincéket, megdézsmálták a földeket. Védekezésül csizmát használtak ellenük. Azt tartották, hogyha véletlenül mindkét lábukkal beleléptek egy csizmába, az megfogta őket.
A bükkszentkereszti hitvilág említésre méltó, érdekes alakja a törpe. Az elnevezésnek nincs szlovák megfelelője. A piros nadrágban, sapkában és kabátban megjelenő törpék Hollós környékén laktak, és az embereket ijesztgették megjelenésükkel, a szekerek körülugrálásával, miközben állandóan ütemesen mondogatták: hopasa, ho-pa-sa! A hopasa volt a törpék tánca, és az elnevezést a törpékre is vonatkoztatták.
A bükkszentkereszti hitvilág jellegzetes alakjainak bemutatásával még jobban érthető, hogy milyen fontos volt a lakosság életében az erdő, az állattartás. A hiedelmek szoros kapcsolatban állottak a létfenntartást meghatározó gazdasági tényezőkkel. Az állatok megbetegedése, elhullása a családok egzisztenciáját veszélyeztette. Bármennyire is ismerték az erdőt, a sűrű rengeteg sok veszélyt, titkot rejtegetett. Bármennyire is otthon érezték az erdőben magukat az emberek, az mindig is misztikus maradt számukra.
A hiedelemben mindig helyet kapott a gyermekek megbetegedésétől való félelem. A sokgyermekes családoknál nagy volt a csecsemőhalandóság. Így érthető, hogy a sokszor megmagyarázhatatlan irtó szellem, lény tetteként is értelmezték.
A falu hitvilága kifejezően mutatja a lakosság származását, s a többféle eredetű népesség összeolvadását. E folyamatban mindegyik alkotó népcsoport adott valamit a megszülető új közösség hitvilágába. A hitvilág legtöbb eleme szlovák. Jelentős számú azonban a magyar motívum is. A hitvilág több eleme (pl. zmora) a szlovákon kívül más szláv népekkel is kapcsolatba hozható. Vannak olyan elemek is, amelyek Szlovákiában és ezen túli területeken csak meghatározott helyeken rögzíthetők. Ilyen a bohinka alakja, amely csak Árva megyében, a Szepesség északi részein, illetőleg Dél-Lengyelország, Szilézia és Galícia tájain ismert, konkrétan alátámasztva a lakosság egy részének származási helyét.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
