A Tiszazug kapujában | Száz Magyar Falu

A Tiszazug kapujában

Cibakháza nagyközség – a helyieknek, környékbelieknek egyszerűen Cibak – az Alföld középső részén, Jász-Nagykun-Szolnok megye délnyugati peremén fekszik, a Tisza bal partján. A Szolnok-Kunszentmárton közötti 442. számú főközlekedési útvonal mellett, a két város között csaknem középtájon, az aprófalvas Tiszazug északi részén. A belterülettől északkeletre lévő Tiszaföldvárral már csaknem egybeépült.

Határa 6620 katasztrális hold, lakóinak száma 4692 (1998). Jelentősebb külterületei lakott helyei a Bánom-szőlő, Bátor-szőlő, az Öreg-szőlő és az Új-szőlő. Egykor Szolnok, majd a XV. század közepétől Külső-Szolnok, 1569-től Heves és Külső-Szolnok törvényesen egyesített vármegyék része, 1876 után az újonnan létrehozott Jász-Nagykun-Szolnok (1950–1990 között Szolnok) megyéé.

A Tisza és a Körös alsó folyása által közrezárt kistájhoz, a Tiszazughoz sorolják. Északabbra már a Szolnok-Túri-síkon lévő Tiszaföldvárral határos, keleti irányban a jelenleg Kunszentmártonhoz tartozó Kungyaluval, délre pedig Nagyrévvel. Nyugat-északnyugati határa a Tisza, illetve azon túl Tiszajenő község.

Cibakháza tehát Tiszaföldvárral a Tiszazug legészakibb települése.

A Tiszazug a magyar Alföld, illetve Jász-Nagykun-Szolnok megye földrajzi, történeti és néprajzi szempontból egyaránt jól elkülönülő tájegysége. Fogalmán hozzávetőlegesen a Tisza Vezsenytől Csongrádig tartó, közel 56 kilométeres kanyarulata, valamint a Körös Öcsödnél délnyugatnak forduló, a torkolatig mintegy 37 kilométer hosszú szakasza által közrezárt szűk, folyók közötti területet értjük. Ártéri jellegű, folyóvölgyek által közrezárt kistáj, központi részén hosszúkás, árvízmentes, enyhe kiemelkedéssel.

A Tiszazug 83 és 95 méter közötti felszíni magasságú, ármentes részekkel tagolt, ártéri szintű tökéletes síkság, mely a Dunának a földtörténeti újkorban (pleisztocén) kialakult hordalékkúpjára épült. Területét korábban tó borította, és a folyók csak e korszak elejére töltötték fel. A pleisztocén idején a Duna hordalékának lerakódása nyomán átlag 160–270 méter vastag, főként homokos rétegekből álló üledéksor települt a vidékre. A tiszazugi homokterületek a Duna–Tisza-közi hasonló képződmények folytatásainak tekinthetők, mivel a Tisza ekkor még nem itt, a mai medrében folyt, hanem jóval keletebbre. A folyó csak a mintegy tízezer évvel ezelőtt kezdődő földtörténeti jelenkor (holocén) elején vágódott mostani medrébe, és vágta el ezt a területet a Kiskunságtól.

Legidősebb felszíni képződménye a Tiszazug területének nyolc-tíz százalékát elfoglaló, pleisztocén kori futóhomok, mely főképp Tiszakürtre, illetve éppen Cibakházára és környékére jellemző. A legnagyobb területet a homokos és infúziós löszök foglalják el. Alapanyagukat főképp keleten az ős-Tisza rakhatta le, a nyugatiakat a mellékfolyók, de még inkább a Duna. A felszín harmadát, főképp a kistáj nyugati és déli részét holocén öntésképződmények fedik. A legrégibb felszíni talajtípusok a Tiszazugban a löszhátsági mezőségi talajok. Ezek mintegy kilencezer évvel ezelőtt alakultak ki. Korban ezután a szikesek, majd a réti öntéstalajok következnek. Alig néhány évszázadnyi fejlődési múltra tekinthetnek vissza a homokon, illetve a mentett ártér fiatal öntésterületein előforduló talajtípusok.

A Tiszazug domborzati szempontból három részre osztható. A 83 méter körüli magasságok a terület harmadát fedő, kettős osztású, a XIX. századi nagy vízszabályozások előtt a Tisza, illetve a Körös árvizei által rendszeresen elöntött, holtágakkal, meder- és morotvaroncsokkal fedett árterek. A 85–88 méter körüli magasságokban az északkelet-délnyugati csapású formákba rendeződött, két-négy méteres kiemelkedésű futóhomokos felszínek helyezkednek el. A 87–90 méter tengerszint feletti magasságú magasárterek egyhangúságát az elhagyott morotvák és a kiemelkedések peremére települt kiemelkedések, kunhalmok törik meg. Az ártér jellegű részekkel szemben ez a terület lösztakarós, közepes talajvízállású, magasártéri helyzetű hordalékkúp síkság, amelyben az uralkodó csernozjom (főleg alföldi és réti csernozjom) mellett kevesebb réti talaj és több szikes talajféleség is kialakult.

A kistáj peremi részeinek vízfolyás-sűrűsége jelentősen meghaladja a középső területek értékeit. A Tisza és a Körös árvizei tavasszal és nyár elején gyakoriak, míg a kisvizeknek az ősz a fő időszaka. A Tiszazug száraz, gyér lefolyású, erősen vízhiányos terület, melynek csak kisebb vízfolyásai vannak. A Tiszába folyik a Tiszakürt–Nagyrévi-főcsatorna, Ság–Böszöri-csatorna. A Hármas-Körösbe folyik a Gyalui-főcsatorna, Tó köze-csatorna, valamint a Tőke-foki-csatorna. Ezek az eredeti tervekkel ellentétben öntözésre csak mérsékelten vehetők igénybe. Az állóvizek száma is csekély. A legnagyobb a cibakházi Holt-Tisza: tizenkét kilométer hosszúságú és harmincegy négyzetkilométer területű.

A talajvíz mennyisége jelentéktelen, mélysége a hátakon hat, egyébként négy–hat méter között van. Az artézi kutak száma nagy. Mélységük átlaga meghaladja a kétszáz métert, a mélységgel párhuzamosan nő a vízbőség is. A kutak terhelése ötven százalék körüli.

A Tiszazugot a meleg-száraz éghajlat, valamint nagy csapadékhiány jellemzi. A mérsékelten meleg-száraz és a meleg-száraz éghajlati övezetek határán terül el. Az évi napfénytartam 2050 óra, a nyári és téli összeg pedig 830, illetve kétszáz óra körül van. Az évi középhőmérséklet 10,2–10,4 Celsius-fok körül van, míg a vegetációs időszak átlaghőmérséklete 17,3 Celsius-fok. A napi középhőmérséklet 195 napon át meghaladja a tíz Celsius-fokot április 9. és október 21. között. A fagymentes időszak április 5-től október 25-ig tart, s átlagban 203–205 nap. A legmelegebb nyári maximum-hőmérsékletek átlaga 34,3, leghidegebb téli minimumoké –16,5 és –17 Celsius-fok közötti.

Cibakháza alighanem a folyamszabályozások nyomán lett az ország egyik legkontinentálisabb jellemzőket mutató területe. Napjainkban a nyarak igen melegek, míg a telek rendkívül hidegek. A kiterjedt mocsarak, élővizek eltűntével a határterület roppant szárazzá vált. A csapadék évi átlaga alig 530–550 milliméter, és ebből a mennyiségből a vegetációs időszakra mindössze 300–310 milliméter jut. Az utóbbi száz esztendőből 51 volt aszályos, 32 túl csapadékos és csak a maradék 17 év volt megfelelő. A téli időszakban 30–32 napig borítja hó a földet, míg az átlagos hóvastagság 18 centiméter körül van. A rendkívül kevés és szeszélyes eloszlású csapadék határozza meg a mezőgazdasági termelés lehetőségeit. A leggyakoribb szélirány az északi és az északnyugati, az átlagos szélsebesség kevéssel tizenhárom méter/másodperc alatt van.

A Tiszazug területe mezőgazdaságilag nem a legjobban hasznosítható. Ennek ellenére a szántóföldi művelés uralkodik, kevés réttel és legelővel a szikes laposokon. A hasznosított területek jellemző kultúrái a búza (20–30 mázsa/hektár), az őszi árpa (15–30 mázsa/hektár), a kukorica (25–50 mázsa/hektár) és a cukorrépa (150–400 mázsa/hektár). E kultúrák sajátos hangulatot adnak a tájnak. A kifejezetten kultúrsztyepp jelleget az út menti akácsorok sem enyhítik. A homokon, humuszos homokon igen jelentős a szőlőtermesztés, váltakozva szántóföldekkel, homoki tölgyes maradványokkal és akácosokkal. Az erdészetileg megművelt területeken csekély nagyságú fiatal és középkorú, elsődlegesen kemény lombos erdők találhatók. Az erdők átlagos folyónövedéke a hektáronkénti három köbmétert nem éri el.

A tiszántúli flórajárásba (Crisicum) tartozó kistáj potenciális erdőtársulásai közül a bokorfüzesek (Salicetum triandrae), a fűzligetek (Salicetum albae-fragilis), valamint a tölgy-kőris-szil ligeterdők (Querco-ulmetum hungaricum) a meghatározóak. A lágyszárúak közül felbukkan a sziki saláta (Statioce gmelini), a réti őszirózsa (Aster punctatus), a csillagboglárka (Ranunculus predatus). Tömegesebb előfordulású az erdei gyöngyköles (Lithospermum purpureo-coeruelum), a bársonyos tüdőfű (Pulmonaria mollissima), a tarka nőszirom (Iris variegata).

A kistáj lösznövényzete az idők során megsemmisült, és a helyét agrárkultúrák foglalták el. Egyik-másik növényfajunkat még megtalálhatjuk az út mentén, így Cibakházán a taréjos búzafű (Agropiron pectinatum) említhető, de igazi lösztársulások már nincsenek. Visszaszorult a homoki vegetáció is. Egyedüli képviselőiként a homoki rozsnokgyeppel (Brometum tectorum) találkozhatunk, de a homokpusztagyepeknek (Festucetum vaginatae danubiale) és a zárt homoki tölgyeseknek (Convallario-Quercetum roboris danubiale) már csak nyomai lelhetők fel. Különösen a cibakházi Holt-Tisza helyi természeti védelem alá vonása lenne indokolt. Állatvilága még mindig igen változatos, mivel a holtág a vonuló madarak számára fontos táplálkozó- és pihenőhely. Talán a vadmadarak korábbinál alacsonyabb számával magyarázható a nádasok terjeszkedése a Holt-Tisza medrében.

A jelenlegi cibakházi határ enyhén északnyugat-délkeleti irányban elhúzódó, hosszú, aránylag keskeny földsáv. A falu a határterület északnyugati részén az egykori élő, a mai Holt-Tisza mellé települt. Jórészt a XIX. században már meglévő történeti határrészei nyolcvan-kétszáz katasztrális hold nagyságúak. Ennél nagyobb területet csak a legnyugatibb rész, a sárszögi puszta foglal magába, mely a legjobb minőségű cibaki föld. A Holt-Tisza által övezett Sárszög a határ legmélyebben fekvő része. Innen kelet felé haladva a már beépített részek emelkedői után a határ fokozatosan síkká válik, és enyhén ereszkedik a Körös völgye felé.

A cibaki határ felszíne, talaja a Tiszazughoz hasonlóan változatos, és az ott megfigyelhető sajátosságokat mutatja. A legnagyobb kiterjedésű humuszos öntéstalaj a Tisza és a mai Holt-Tisza partján, illetve annak környékén található. Az egykor vízjárta terület növényvilágára a Sulymos, Sulymos-tó, Sulymos-part, állatvilágára a Madaras-tó és a Madaras-part helynevek utalnak, a belterülettől északra. Homoktalajok és sötétbarna mezőségi talajok a településtől délre és délkeletre fordulnak elő. Közvetlenül a belterülettől délre kilúgozott, mészszegény szikes folt található. Ez a rész régtől kezdve a Székes nevet viseli, míg az ettől északra fekvő homokos terület a Homok. A határterületet néhány halom, kiemelkedés tette, illetve teszi változatossá. Ez jellemző a Tisza, illetve holtága által övezett Sárszögre is, ahol északról dél felé haladva 87, 87, 85 és 88 méteres kiemelkedésekkel találkozunk. A Holt-Tisza bal partján a belterülettől délre a Sáska-halom 95, a Bánom-halom 91 méterre magasodik ki a tájból. A településtől keletre eső szőlők déli felén az Egyes-halom 88 méter magas volt, de az 1970-es évek végén ezt a termelőszövetkezet elhordatta. A mellette lévő Kettős-halom a neve alapján is ikerképződmény volt, kisebb tagját ugyancsak elhordták. A megmaradt nagyobbik 88 méter magas. Az Öreg-hegy, Pipis-halom határnevek szintén egykori kiemelkedésekre utalnak.

A nagyközség település-földrajzi pozíciója kedvezőtlen. Környezetében igazán jelentős ipari centrum nem található. A szomszédos Tiszaföldvár ugyan városi rangot szerzett, de a fölös munkaerőnek csak egy kis részét tudja fölvenni. Különösen jellemző ez a legközelebbi, a rendszerváltást követő évekre. A településnek nincs vasúti megállóhelye. A szolnok–kunszentmártoni vasútvonal épp a keleti határt érinti. Az itt élők ezért az autóbusz-közlekedést preferálják, de a célállomások elérhetősége még a járatok sűrűsége ellenére sem a legjobb. Nyugat felé a Tisza is inkább elválaszt, mint összeköt. Ezzel magyarázható, hogy a népesség száma az 1930-as évektől kezdve lassan, de fokozatosan csökken, sokan költöznek el innen Tiszaföldvárra, Szolnokra vagy épp az ország más nagyobb városaiba.