Van búzánk, van búzánk…

Full text search

Van búzánk, van búzánk…
Cibakházát lakossága a XIX–XX. század fordulóján gazdagnak tartotta, míg a környék többi falvait szegénynek. A régi cibakiak szerint harangjuk is a „van búzánk, van búzánk” mondatot kongatta (míg az inokai a „nincsen só, nincsen só”, a kécskei pedig a „hagy éljünk, hagy éljünk” szavakat). Csépát „kenyértelennek”, „kenyeretlennek”, „Isten szegényének”, míg Nagyrévet csak arzénes falunak mondták a hírhedt per után. („Inoka nem oka, Nagyrév annak oka.”) Magukhoz hasonló, gazdag településnek sokáig csak Tiszaföldvárt tartották. A cibakiakat ugyanakkor a szomszéd falvak lakói hosszú időn át „bicskásoknak” nevezték a legények önérzetes természete és a gyakori verekedések miatt. Sokáig emlegették, hogy Cibakon „nagy hagyomány volt jól hátba vágni” az idegent.
A paraszti gazdaságon belül megélhetést döntően a földművelés jelentette, a gabona, illetve a szőlő. A XIX. század végére a határ beszűkülésével a szőlő és gyümölcs (kert) vált meghatározóvá, megtartó erővé, míg a gabonatermesztés feladata mindinkább a helyi szükséglet biztosítása lett. Ezt a gazdálkodást utóbb a termelőszövetkezetek is folytatták, de ott a szőlő-és kertültetvény fokozatosan tönkrement.
A fő kenyérgabona a búza volt, amelyet sokáig zsákból vetettek. A talaj utólagos egyengetéséhez szlovákoktól (vagy tótoktól) vett nyír-, illetve fűzfaboronát használtak, de helyben szilvafából is készítették. Aratáskor az aratópár férfi kaszásból és markosból (marokszedő, nő vagy fiatalabb gyermek) állt, külön kévekötő itt nem volt. A XX. század elején még kétmankós (kétkocsú) és egykocsú kaszát használták, az 1960-as évekre a kétmankós és egymankós már közel egyforma gyakoriságú volt. Az előbbivel inkább szénát, az utóbbival főleg gabonát vágtak. Az idegen aratók zömmel a Duna-Tisza-közi típusokat honosították meg. Ezek villával, gereblyével is szedték a markot, de a Sváb-gazdaságban a máshonnan jöttektől is olyan munkamódot kívántak, mint a helybeliektől. A marokszedők favillát, kamatyolót (fakampót) és gereblyét használtak, az idegenek főképp az előbbit.
A learatott gabonát keresztekbe rakták, az alsó és felső neve tolvaj és pap volt. A kereszt tizennyolc kévéből állt, a kerek asztagokat nyolcvan-száz keresztből rakták össze. A kötetlen szálas gabonából, szalmából boglyákat építettek. Ekkor használták a nagybőgőgereblyét és a favillát. A learatott tarlót végül a kalászszedők járták végig, majd a szétszórt szemeket libával legeltették fel.
Csépléshez a XX. század elején még elvétve cséplőcsikót (cséphadaró) is használtak. Ez bab, borsó, köles és kis mennyiségű gabona esetében volt célszerű eszköz. A lóval való nyomtatás már nem volt szokásban, a cséplőgépek használata kiszorította ezt az ősi technológiát. A gépek kiszolgálásához típustól függő számú cséplőbandát szerződtettek. Ez általában tizenhét egész részes férfiből (négy-négy rudashordó, asztagos, két etető, egy-egy törekkazlas, bandagazda és zsákos), valamint hét félrészes nőből vagy gyermekből (két szalmahajtó, egy-egy törekhordó férfi, törekkaparó és két kévevágó) állt. A szemkezelést az „előember” vagy bandagazda végezte, aki az elszerződést is intézte. A csépléskor minőség szerint szalma- vagy törekkazlakat raktak a szalmarakók (rudasok, rudashordók) vagy törekrakók (törekhajtó, törekes, lyukkaparó).
Ha kevés szemes gabona volt, a padláson szétterítve, illetve a kamrában, zsákban, gabonatartó ládában (hombárban) tárolták. A nagy mennyiséget sokáig a házon kívül, a földbe mélyített, körte vagy négyszög alakú vermekbe rakták el. Ezeket olykor kiégették, oldalukat kideszkázták, szalmával bélelték. A gabonásvermeket az utcán, a házak előtt építették fel, esetleg a szőlőkben, kertekben. Ahol szegény ember lakott, ott nem mindig volt gabonás verem, mivel a búzája rendszerint korán elfogyott. A burgonyát szintén veremben helyezték el, míg a kukoricát szárkúp alatt tárolták.
A homoki szőlőkultúra sikerei nyomán egyre újabb részeket vettek művelés alá (Bánom-szőlő, Öreg-szőlő, Új-szőlő, Pipis-halom). A szőlőskerteket a háromszintes művelés jellemezte. A szőlő mellett a gyümölcsfák egy másik „szintet” képviseltek, a fás szárú növények alá „köztes növényeket” (babot, borsót) is vetettek. 1895-ben 31 598 gyümölcsfát vettek számba a faluban (felében szilvát, négyezer almát, s egyenlően meggyet, cseresznyét, barackot, epret). A barna talajba az alma, a könnyebb homokba a cseresznye, a melegebb részre a barack és a szilva került.
A cibaki szőlő szorosan kapcsolódik a tiszazugi homoki kultúrához, módszerei, eszközkincse, sajátosságai zömmel egyeznek. Így kapálás helyett sokáig a tőke sorát ásóval ásták fel, a kapa csak a két világháború időszakában vált általánossá (nagykapázás, nyitás, takarás). A szőlőt sokáig zsákba téve kádban taposták ki. A kitaposott szőlőt általában nem sajtolták tovább, mivel a kisbirtokosnak nem érte meg bérelni vagy vásárolni prést. A szőlőt és a mustot mindig hagyták jól kiérni. A bort (és a pálinkát) a szőlőskertekben készítették, itt is tárolták. A napi, heti fogyasztásra szánt mennyiséget vitték haza. A szüret általában szeptember derekán kezdődött, de egyes fajtákat csak novemberben lehetett leszedni.
A régi szőlő- és gyümölcsfajták zöme 1945 után – a Tiszazug más településeihez hasonlóan – Cibakházán is eltűnt vagy háttérbe szorult. A maradvány fajták a táj egyik fő kincsét jelentik. Ezeket a hazai piac ma már egyre inkább igényelné, Nyugat-Európában pedig génbankként lenne fontos.
A leggyakoribb szőlőfajtának régen Cibakon a Kövidinkát tartották. Mellette a Kadarka terjedt el, illetve az Izsáki sárfehér, a Mézesfehér, a Fekete kesely, a Kossuth saszla és a Magyarádi. Előfordult még a Piros és a Fehér szlankamenka, a Csabagyöngye, s Delavári, a Száznapos, az Eperszőlő, a Tökszőlő, az Ezerjó, az Olaszrizling, a Rajnai rizling, az Erdei fehér, a Piros és a Fehér saszla, a Genovai és az Oportó. Az újabb fajták (a Pannónia kincse, az Erzsébet királyné, a Kocsis Irma, a Cardinal, a Zalagyöngye, a Kunleány, az Irsai Olivér és a Mathiász Jánosné) a régieknél ritkábbak, talán mert kényesebbek.
A régi szilvafajták közül a Besztercei nemes és a Bódi vadszilva fajtái voltak a leggyakoribbak, de említettek még vörös és fehér szilvát, illetve ringlót is. A kajszi volt a leggyakoribb barackfajta, de a Korai magyart tartották a legjobbnak. Mellette még az őszi- és a rózsabarackok terjedtek el. A régi kajszifák máig viharállóak, az újak már nem. A cseresznyefajták közül a Germersdorfi a XIX. században jelenhetett meg, mellette a Májusi korai volt a legismertebb. A meggyben a Pándi, a Cigány, a Májusi, a Veres, az Oltott, a Nagymeggy és az Üvegmeggy volt a leggyakoribb, utóbb az Érdi bőtermő terjedt el.
Az almafajták közül a Pogácsa, a Simonfi piros (a cigányalma), az Asztraháni, a Nyári fontos (Rétesalma, Tüköralma), az őszi és a Téli daru, a Török Bálint, a Csércsike, a Mogyoró-, a Selyem-, a Kecskeméti vaj-, a Húsvéti rozmaring sokáig általános volt. Mindegyik hosszú ideig elállt és nem „kásásodott”. Utóbb a Klosche, az Egri piros, a Jonatán és a Starking szorította ki őket. A korai körték közül az Eperrel érő és a Búzával érő voltak a legelsők. A Kálmán körtét napon szárították, szeletelték, így nem molyosodott meg. Régi fajta volt még a Pap, a Király, a Kieffer, az Arabigka (Arabicska) körte és a Clapp körte. Az 1930-as években a Téli esperes, a Piros Vilmos, utóbb a Bergamen, a Dr. Guyot és mások terjedtek el. A szőlőskertekben általánosak voltak az eper- és diófák is.
A szőlőt, a gyümölcsöt frissen is forgalmazták, de leginkább feldolgozva, borként, pálinkaként adták el. A termelt borfajták közül a kadarka, a kövidinka (piris) és a fehér a legismertebb. A törköllyel készített vizes bort csiger vagy csinger néven említették. A nyitásra rendszerint „lőrét” is készítettek. A kisatuzott törkölyre a kutak vizéből öntöttek, s ezt préselték ki újra.
A két világháború között az egyik legjelentősebb cibaki bortermelő família a Gere család. A pálinkafajták közül a törköly, a seprőpálinka, a vegyes, a szilvából, illetve kisebb mértékben a más gyümölcsből (szilva, eper) készült ital vált ismertté.
A tiszazugi szőlő, gyümölcs, bor és pálinka fő piacává a XX. század elejére Békés megye és környéke, illetve a Körösök völgye vált. Innen főképp húsvét és karácsony előtt egész kocsisorok jöttek borért. Az első világháború előtt a bort és a pálinkát általában zsidó kereskedők vásárolták fel, és el is szállították az árut. Az 1930-as években főképp a tiszaföldvári Kovács testvérek itt az ismert borkereskedők. Cibakházára gyümölcsöskofák Öcsödről, Szarvasról jártak át, szinte minden terméket megvettek.
A gazdák a szőlős- és gyümölcsöskertek minden egyes négyzetméterét jól kihasználták. Az utak végére bab, borsó és hagyma, a pászták mellé krumpli került, mellé gyökér, répa. A tarlóba tarlókrumplit vetettek.
Az istállózás hatására a XIX. század végétől elterjedtek a takarmánynövények. Cibakházán igen sok lucerna termett, de a kukorica volt a fontosabb. Ezt kapa, eke után egyaránt vetették, de az utóbbi volt a gyakoribb. A kukoricavető-gép (garét) az első világháború előtti években jelent meg, de csak az után vált általánossá. A kukoricát sokáig otthon fosztották, a száron való fosztása csak az 1950-es évektől vált gyakorivá. Régebben legfeljebb csak a kisebb földdel rendelkező tehenes gazdák fosztották a szárán a kukoricát, mivel a kukorica szárát etették fel télen az állattal. A cső bontását fosztóval (cövek, tőr) végezték. Gyakori termesztett növény volt még az árpa, a zab, a bíbor- és a lóhere is.
A kender ipari nyersanyagként játszott jelentős szerepet a falu életében. A kendermunkák során a kender első törésére fogazott tilót alkalmaztak. A további feldolgozásnál egyaránt előfordult a régi, guzsallyal történő kézi orsós fonás, míg a rokka az újabb, XVII–XVIII. századtól elterjedő technikát képviselte. 1945 táján a kettőt közel azonos arányban használták a cibakházi háztartásokban, bár a rokka (rofka) még 1900 előtt általánossá vált.
A föld trágyázása még a századfordulón is ritka. Az aratás vagy a kukoricatörés után viszont az állatokat ráengedték a területre, mivel a legelők csökkenése miatt minden lehetőséget felhasználtak a takarmányozására. A tarló, az ugar legeltetése így részben a trágyázást is megoldotta. Fa hiányában a szárított trágyát sokáig tüzelésre (tőzeg), kerítésnek, tapasztásra (lóganéj), mázolásra (marhaganéj) használták. A tőzeget formába taposták vagy az udvaron vágták fel ásóval.
A gazdaságokban 1895 táján már a ló volt a meghatározó igavonó az ökörrel szemben. Ekkor Cibakon 23 egyes, 144 kettes, 15 hármas és egy négyes ló-, 17 kettős, 76 négyes, két hatos ökörfogat, valamint három bivalyfogat volt. A hatos ökörfogat csak a Sváb-gazdaságban fordult elő, míg a kisebbek a gazdák tulajdonában voltak. Előfordult vegyes fogat is: a mélyszántásnál két ökröt és egy lovat fogtak egybe.
Az ökröt három-négy éves korban tanították munkára. Sokáig tavasszal az ökröket és teheneket is patkolták, de csak az első lábukat. Az ökörpár jobb oldali tagja a hajszás, a bal pedig a csás, a négyes fogatnál az elsők a tézslás, a hátsók a rudas nevet kapták. A szántó lovak nyeregből hajtása itt nem terjedt el. A XX. század elejétől még inkább csökkent az ökrök szerepe. 1930-ban már csak harminc pár igásökör volt itt, míg ló közel száz pár. Elvétve Cibakon tehénnel és bivallyal is szántottak. A Sváb-gazdaságban bivalyt is tartottak, de az a szántáshoz igen lustának bizonyult. Utóbb a cibaki téeszben is voltak még bivalyok.
A paraszti gazdálkodás másik nagy ágazata az állattenyésztés volt. A tiszazugi falvakkal szemben itt már korán jelentős az istállózás, bár a külterjes tartás is sokáig megmaradt. Az állatállomány összetétele mindvégig kiegyensúlyozott. A legeltető állattartás emlékét számos földrajzi név őrzi (Nagy-Székes, Székes, Telki gyep, Telki gyepjárás, Cibaki gyep). A Nagy-Székesen és a Székesen sertést és juhot tartottak, ezt a marhák nem legelték. A Telki gyep vagy Telki gyepjárás urasági legelő volt, míg a ménest a Cibaki gyepen tartották.
A gyepet rendszeresen szakaszokra osztották, s az egyes részeket alaposan lelegeltették. Egy szakasz három holdat tett ki, ami a marhánál mintegy másfél napra volt elegendő. A kisebb állatok kevesebbet ettek, az öregek többet, így jószágonként átlag 35 kilogramm zöldtakarmánnyal számoltak.
A gazdák pusztákról történő kiszorulása miatt a falu legelőbérletre kényszerült a szomszéd Nagyréven. Az itteni Mentetlen hosszú, elnyúló terület volt, mely bement Újbög alá. Ebből mintegy kilencven katasztrális hold legelőt béreltek a heverő gulyának, amely kilencven–száznegyven szarvasmarhából állt. A bögi artézi kútnál itathattak. Ha a fű nem volt harmatos, a jószág reggel ötkor már kint legelt, de éjszakára karámba hajtották. A heverő gulya rendszerint május 1–10-től szeptember 29-ig (Szent Mihály) élt kint a határban, a Mentetlenen viszont olykor egészen november elejéig. Ezután hazahajtották, mivel ekkorra a legelő (fű) is elfogyott. A naponta hazahajtott csorda szintén május elején indult ki, míg a beszorulás (behajtás) Szent Mihályra vagy mindenszentekre (november 1.) esett. A marhacsordát hagyományosan egy számadó és a bojtárja őrizte.
A lótenyésztésen belül is meghatározóvá váló istállózás miatt a XIX. század végétől félszilajon már egyre kevesebb állatot tartottak Cibakon. Kétéves kortól kezdték a fiatal állatokat betanítani, előzőleg a kocsi mögé vagy előre, a ló mellé kötötték őket. A cibaki ménest csikós őrizte, állománya a nagyobb gazdák állataiból került ki. Ez még az 1920-as években is tavasztól őszig kint volt a határban, vagy amíg a fű el nem száradt. Sokan lovaikat a szomszéd nagyrévi ménesbe hajtották át, az uradalmaknak saját méneseik voltak.
Cibakon igen jelentős a sertéstenyésztés. A ridegtartás is sokáig megmaradt, ami a Tiszazugban ugyancsak egyedi sajátosság. Gyakran a sertést is a nagyrévi bérelt legelőn tartották. Rendszerint egy számadó őrizte családjával vagy egy fogadott bojtárral. A naponta kihajtott sertésekre (csürhére) általában egy kanász négy bojtárral és négy kutyával felügyelt. A csürhéhez az 1920-as években még nemritkán hét-kilencszáz állat is tartozott.
Az állattenyésztésben a juh alárendelt szerepet játszott: inkább csak helyi fogyasztásra, nem eladásra tartották. Nagyobb juhnyájról kizárólag a Sváb-uradalomban tudnak. Ide juhászokat is hoztak, utoljára – Fehér Vendelt és Krenz Mihályt – Kunszentmártonból. A juhok fejése májustól júliusig eltartott. Az űzetés (pároztatás) ideje október volt. A juhok kihajtására általában áprilisban került sor, a behajtás, beszorulás az első hóeséssel jött el. A fejős juhnyájakat éjszakára a hodályokban tartották, s aklokban teleltek.
Cibakon viszonylag jelentős volt a kecskeállomány is. Ez az egész Tiszazugot általánosan is jellemezte, minthogy ez az igénytelen állat aránylag sok tejet adott. Emiatt joggal nevezték a szegény ember tehenének, de gúnyosabb elnevezéseket is kapott (asszonypótló, proletártehén).
Szamarat csak az újonnan beköltözöttek, főképp a cigányok tartottak, olykor azonban a pásztoremberek is hizlaltak. A helybelieknél ez nem volt szokás. Úgy tartották, a szamár a szemétdombon is megél, de darát, szecskát, tököt is kapott. Szamarat, tizenkét-tizenhat állatot utóbb a Kendergyár kisvasútjánál is használtak.
A szárnyasok a paraszti udvarokban és a szőlőskertekben mindenütt megtalálhatók voltak. A tyúk, a kacsa, a liba mellett 1935-ben még a pulyka és a parlagi galamb tartásáról is megemlékeztek, s a szárnyasok hizlalása általános volt. Nemritkán vadkacsákat is befogtak, a szárnyukból levágtak, hogy ne repüljenek el.
A paraszti gazdálkodás hagyományos, a faluban mindmáig fennmaradt ága a halászat. A hálós változat mellett a kisvizeken (kiöntéseken) a tapogatós is jellemző volt. Ehhez speciális, sűrű fonású vesszőkast használtak. Utóbb a tapogató kerékpárabroncsból is készült, melyek az alsó és a felső kávát alkották. Az abroncsokat vaspálcák fogták össze, a palástot dróthálóval borították be. Alkalmilag használtak kiütött fenekű kosarat is.
A szállítóeszközök közül a leggyakoribb a közönséges parasztszekér volt. A kétkerekű, nem féderes (kétrudas) kordét vagy taligát főleg a kubikusok használtak. A féderes, kétkerekű bricska az urak vagy tiszttartók révén volt jelen, de a kétrudú, négykerekű szekér is előfordult.
A nők teherhordásra batyut, batyuzó lepedőt (abrosz) használtak. A káváskosár száz éve még ismert volt, kiszorulásának időpontját nem tudjuk meghatározni. A hátikosarak, a kétfülű kasok, az egyfülű kosarak (garabó) mellett a tojástartó kosár (kupulyka) is gyakori volt.
A termékek cseréje főleg a vásárokon zajlott. A XX. század elején Cibakon a kukorica, búza, árpa, zöldbab, kisebb mértékben a szarvasmarha volt a fő mezőgazdasági termék. Tinókat is neveltek, s betanítva eladták. A gabonát a felvásárlók hajóra rakták, majd Tiszaföldvárról vasúton vitték tovább.
Kiemelkedő kisipari termékei a falunak a szőlőhöz kapcsolódó rézeszközök. A Jauernik rézműves család edényei, üstjei, rézköpenyű permetezői a Tiszazugban, a kécskei és bögi szőlőkben egyaránt megtalálhatók voltak. A búza, gyümölcs, bor helyben termett, s őrletni sem kellett eljárni. Településünk négy vásárának jelentősége a XX. században fokozatosan csökkent. 1935-ben a vásárokon 301 juh, 415 ló, 692 szarvasmarha és 1257 sertés cserélt gazdát, a felhajtott állomány fele-negyede. A cibakiak főleg Tiszaföldvár, Kunszentmárton, Öcsöd, Szarvas vásárait látogatták. Távolabb Mezőtúrt, Mesterszállást és Békésszentandrást keresték fel, ahol olcsón lehetett jó szarvasmarhát, sertést, juhot kapni.
Cibakon jelentős volt a házaló és a vásározó kereskedők szerepe. A gereblyét, a szerszámnyelet, a kocsirudat a vásárokon szerezték be a bognároktól (Dékány, Novák), az épületfát a fatelepről és a „láposoktól” (ruszin és román tutajosok). A tutajosok fűzfaalmát (vadalma) is árultak. A fakanalat és a teknőféléket a nagyrévi és az oláh cigányoktól vásárolták, akárcsak a faabroncsos edényeket (bödön, sótartó, juhfejő, zsétár). A nyírfaseprőt magyaroktól, szlovákoktól lehetett megvenni.
Az ácsolt ládák, a gabonatartók, a szövőbordák helyben készültek. A favilla első fajtáját, a hasított ágút (tótvilla) 1914 előtt a felvidéki tótoktól (szlovákoktól) vették. Ezt utóbb felváltotta a mesterek által készített vagy a boltból beszerzett toldott ágú villa, helyi nevén favilla.
A cserépáruk a mezőtúri és a hódmezővásárhelyi fazekasok és szlovákok révén kerültek ide. Trencséni szlovákok árulták az ablaküveget, felvidéki magyarok a meszet, míg a só tutajos románok réven érkezett.
A miskárolók zömmel békésszentandrásiak (Pataki Mátyás) és csépaiak voltak, a drótosok között csongrádi és félegyházi, az üvegesek között trencséni szlovákokat, a köszörűsök között pedig magyarokat említettek.
Vásároltak hosszú tótkosarakat, győri kosarakat, helyben pedig Holyba András és Hollóczki István termékeit. Az első világháborúig gyakoriak voltak a bosnyák árusok, később pedig a drótostótok. Ez utóbbiaktól a gyerekek gyakorta kérdezgették is, hogy van-e verébre való patkója. A pásztorok a kolompokat, a csengőket rendszerint Kecskemétről vagy a tiszaföldvári csengőöntő cigányoktól vették.

Fogatok a sárszögi pusztán az 1940-es években (Hegedűs Sándorné gyűjteményéből)

Parasztszekér (Ráczkevi Lajosné gyűjteményéből)

Aratók Sárszögön az 1940-es években (Hegedűs Sándorné gyűjteményéből)

Aratók a cibaki határban (Ráczkevi Lajosné gyűjteményéből)

Marokszedők és aratók a Sárszögben (Hegedűs Sándorné gyűjteményéből)

A bolgárkertészek mindig jó eredményeket értek el a cibaki határban (Hegedűs Sándorné gyűjteményéből)

A szőlő és a gyümölcs a kertekben máig általános (Szabó István felvétele)

A bor az étkezések fontos tartozéka volt. Dékány Mihály és neje, Horváth Julianna családjával a XX. század elején (Ráczkevi Lajosné gyűjteményéből)

Egy régi cibaki udvar háziállatai (Ráczkevi Lajosné gyűjteményéből)

A Jauernik-féle rézedények az egész Tiszazugban elterjedtek (Szabó István felvétele)

 

 

Arcanum Newspapers
Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me

Arcanum logo

Arcanum is an online publisher that creates massive structured databases of digitized cultural contents.

The Company Contact Press room

Languages







Arcanum Newspapers

Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me