A vas és acél hatalmában | Száz Magyar Falu

A vas és acél hatalmában

A bánya – kis túlzással – egyik napról a másikra központi szerephez jutott a település életében. Ha visszatekintünk a korábbi korszakokra, és a falu háború előtti történetében a bányászkodás nyomait keressük, a földrajzi nevek körében már találkozhatunk a határban a kőbányával („kűbánya”), a Pesty-féle Kőhányó-sarokkal, illetve a zirci út melletti homokbányával.

A kőfejtés gyakorlata régóta honos a dudariak körében. A nehéz és verejtékes munkával külszínen fejtett követ összetörték, és az utak javítására, építkezésekhez használták fel. A Váca-kőnél és a Magos-hegy oldalában fejtett mészkőből égették a meszet. De száz évvel ezelőtt a szénről a dudariaknak még bizonyosan nem a község alatt és környékén található szénvagyon jutott eszébe, legfeljebb a szénégetők boksái.

A geológusok vizsgálódásai, a bányavállalatok megjelenése és az általuk végzett kutatófúrások a falubeliek figyelmét is felhívták a kőszénre. A bányavállalatok már az 1920-as évektől bányabért fizettek a község lakóinak. Akár több évre előre, hogy a jogokat minden eshetőségre biztosítsák maguknak. A falunak is jól jött a pénz a szűkös időkben. A háború fokozott energiaigénye döntötte végül el, hogy lesz Dudaron szénbánya. A német hadsereg ellátásának biztosítására elrendelték a már feltárt bánya beindítását. De már nem maradt idő a megvalósításra.

1945 őszén folytatódtak a vasútépítési munkálatok a Zirci-úti-, az Iszkói- és a Sárdi-dűlőben, hogy minél előbb megindulhasson a termelés. Növekedésével együtt gyarapodott a bányászok száma, közülük kevesen voltak helybeliek. Földrajzi helyzeténél fogva mégis a falunak kellett a bánya bázisává válnia. Mint a korábbi fejezetek már megmutatták, a falu infrastrukturálisan erre nem volt felkészülve.

1947 márciusában 556 főre duzzadt a bánya dolgozóinak létszáma. A napszámosok, kubikusok, cselédek közül toborzott munkások elfogadták az akkori viszonyok között a kezdetleges és ideiglenes barakkokból kialakított lakóépítményeket, a távoli falvakból gyalogosan történő munkába járást, a nehéz körülményeket, hiszen azelőtt sem volt könnyebb a sorsuk. De hoszszú távon a bányászoknak utazási lehetőséget, orvosi ellátást, egy részüknek szállást, lakást kellett biztosítani.

Már 1947-ben felmerült, hogy a gyógyszertárat és a körorvost helyezzék át Csetényből Dudarra. Az indoklásban mindkét esetben a bánya munkáslétszámának növekedése szerepelt. 1948-ban komolyan felvetette az elöljáróság egy szülőotthon létesítésének gondolatát, melyhez szülésznői lakást is terveztek. Ebben az esetben a község lakóinak érdekeit is felhozta indokként a képviselő-testület. A szűkös lakásviszonyok közepette (sok család élt egyszobás lakásokban) a közegészségügyi viszonyok nem elfogadhatóak, ezért a falu lakóinak szükségük van egy szülőotthonra. (Az orvosi rendelést mégsem lehet a kocsmában megtartani!)

1951-ben épült fel az orvosi rendelő és az orvosi lakás. A bányának köszönhetően sok régi probléma is megoldódott. 1948-ban elhatározták a községháza és a jegyzői lak felújítását, majd sorban a többi épület: a kovácsház, a tűzoltószertár, a községi hidak, a pásztorház, a kanól rendbetétele következett. Tervbe vették vízlevezető csatorna, községi jégverem, napközi otthon létesítését is. Mindez persze először a hároméves (1947–1949), majd az első ötéves terv (1950–1954) keretében zajlott, amelyet egyébként még a körjegyző készített elő. Időközben az országos politikában a kommunista párt magához ragadta a hatalmat, s az újonnan alakított Magyar Dolgozók Pártja kiépítette az egypártrendszert.

Mi volt a célja az új hatalomnak a kis bakonyi településsel? Erre világít rá az itt ismertetendő belügyminiszteri intézkedés. 1949 márciusában elrendelték a község bel-, és külterületi határainak pontos megállapítását. A dudari képviselők meghozták a maguk döntését. Kisdudart és az ekkor még csak szórványosan beépített Sárdot a község belterületéhez csatolták, hiszen mióta megszűnt az uradalom, ezek a részek ténylegesen a dudari jegyzőség irányítása alatt álltak. Ellenben Dudar bányatelep a vasútállomással együtt olyan messze volt a falutól (három kilométer), hogy a külterület részeként az I. számú tanyaközpont megjelöléssel látták el. (Talán a községi elöljárók így akarták jelezni a falu önállóságát?)

A belügyminiszter nem fogadta el ezt a határozatot, előírta, miszerint a bányatelepet a község belterületéhez kell számítani. Ugyanis az első ötéves terv során olyan mértékű fejlesztést terveztek a bányánál, amely egy új lakótelep építését irányozta elő az Irtási-dűlőben. A szándékot közölték a falu vezetőivel. Az út Dudar számára kijelöltetett a „vas és acél országában”.

1950-ben, a tanácsrendszer létrejöttekor a volt körjegyzőség mind a három eleme önállóvá vált, legalábbis egymástól függetlenedtek. A kialakult diktatórikus rendszer az önállóságot nem tűrte. A politikai megbízhatóság a tanácstagok esetében fontosabbá vált, mint a képzettség, s a választásoknak már nem volt jelentősége. A parasztságra rendkívüli terhek nehezedtek, melyek súlyosabbak voltak, mint valaha. A kötelező beszolgáltatásoknak, az erőszakos szövetkezetesítésnek a kora ez. Dudarról a hatalom képviselőiben az a kép alakult ki, hogy „nehéz beszolgáltatók”, ezért körükben az „állampolgári fegyelmet” meg kell szilárdítani.

Az országban az iparfejlesztés minden mást megelőzött. Növekedett a bánya is. 1955-ben már 1576 dolgozója volt, akik többségükben a környező településekről jártak be Dudarra. Az ő szállításukra jött létre itt 1951-ben a MÁVAUT kirendeltsége, majd két év múlva annak helyén a 64-es AKÖV üzemegysége. Négy-öt Csepel teherautóval szállították a bányászokat munkahelyükre. (Ezeket hívták fakaruszoknak.) Lakásviszonyaik javítására épült 1949-ben a Csiriptelepen (Lenin-telep) tizenhat bányászlakás és egy huszonöt személyes legényszálló. 1951-ben két nyolc-nyolc lakásos készenléti házat emeltek az Iker-akna mellett. Ugyanettől az évtől kezdve rendezték meg a bányásznapot is. A dudari bánya Zirc fejlesztésére is hatással volt. Említhetjük akár az ottani bányászházakat, vagy az 1951-ben beindított vájáriskolát. De közben kötelező munkaversenyek, „széncsaták” és az alacsony életminőség kedvetlenítették el a keményen dolgozó embereket. Az elnyomatásra és a gazdasági válságra 1956 lett a válasz.

A vidék ötvenhatjának eseményei ma még kutatás tárgyát képezik, a Dudaron és környékén történtekről mi is csak vázlatos képet tudunk adni. A falvak az első napokban hallgattak, várták a híreket Budapestről.

Dudar és az egész környék sajátos helyzetben volt, hiszen a bányászok könnyen forradalmasítható munkásréteget alkottak, a falubeli parasztság pedig minden elégedetlensége ellenére nehezebben volt mozdítható. Ebből következően itt két centruma volt az eseményeknek, és az aktívabb a bánya volt.

Október 26-án Zircen a járási tanács dolgozói nem tudtak munkába indulni, mert kimaradtak a bányászjáratok. Hamarosan motorosok hozták

a hírt, hogy a dudari bányászok gyalogosan közelednek Zirc felé. Tíz óra körül meg is érkeztek rendezett sorokban, a kivágott címer helyét üresen mutató nemzetiszínű zászlóval, 48-as dalokat énekelve. A bányászokhoz csapódtak néhányan Dudar és Nagyesztergár községek paraszti lakosságából.

Zirc főterén olvasták fel a dudari bányászok követeléseit. A bérek emelését, a párt- és szakszervezeti vezetők újraválasztását, a munkástanács megalakítását, a bányán belül a szakképzettség érvényesülését követelték. Elhatárolták magukat mind a jobb-, mind a baloldali szélsőségtől. Követelték, hogy az elfogott, fegyveresen harcoló munkásokat mentsék fel. A pontokba foglalt programot a zirci járás ifjúságának, parasztságának, honvédségének, kisiparosainak, értelmiségének követeléseivel együtt külön küldöttség szándékozott felvinni Budapestre a kormánynak.

Ugyanezen a napon Dudar utcáin békés tüntetés folyt. Leszerelték a vörös csillagot a tanácsházáról. Másnap forradalmi tanácsot választottak, melynek vezetője Aradvári László lett (egy nap múlva lemondott). Másodszor is megalakult a forradalmi tanács, de komolyabb tevékenységet nem fejtett ki, névlegesen november 10-ig működött.

A helyi sajtó hírül adta, hogy október 29-én Dudar a budapesti forradalmároknak öt teherautó élelmiszert (tejet, kenyeret, baromfit, lisztet, almát, burgonyát stb.) küldött. Matolcsi István tartalékos hadnagy vezetésével nemzetőrség alakult a faluban, amely őrszolgálatot látott el. A forradalmat leverték, de 1957 januárjában a dudari bányászok, akárcsak októberben, ismét sztrájkoltak. Sőt buszokkal Veszprémbe akartak vonulni két letartóztatott társuk kiszabadítására. Eplénynél azonban visszafordították őket. A megtorlás alkalmával a bányászok közül többeket elítéltek ötvenhatos tevékenységükért.

A termelőszövetkezet-szervezést sem kerülhette el a falu. Először 1956. március 14-én alakult meg a Petőfi Termelőszövetkezet, amely szinte csak papíron létezett Csoó Sándor vezetése alatt. A forradalom idején fel is bomlott. A második tsz 1959. november 21-én alakult meg 221 család 227 tagjából és a Jó Szerencsét nevet vette fel. (A bányászat már a mezőgazdaság területére is behatolt.) A Jó Szerencsét Termelőszövetkezet 1973 végéig működött nem túl jó eredményekkel. Ezután, 1974-ben beolvadt a bakonyszentkirályi Váralja Mezőgazdasági Termelőszövetkezetbe.

1967-től megindult a falu aláfejtése, vagyis a település alatt található szénvagyon kibányászása. Már 1953-tól különböző mérések folytak, hatástanulmányok készültek. Végül a gazdasági érdek győzött, noha nyilvánvaló volt, hogy kár éri az épületeket. 1967-ben a Diófa, a Dózsa György és az Alkotmány utca területe alatt indult meg a kitermelés, miután az itt található 58 házat megerősítették. 1970-ben kiterjesztették az aláfejtést, így további 151 épületet öveztek vasbetonkoszorúval. Végül 1983-ban fejeződött be a művelet. 209 megerősített házból huszonnégy lakhatatlanná vált, és lebontották őket.

Időközben újabb munkahelyeket kínál a megtelepülő ipar a faluban, például a Videoton gyáregység, melyet 1971-ben átvett a Bakony Művek, az 1967-ben Bakonynánáról idetelepült erdőgazdaságot, és az AKÖV helyére lépő Balaton Volánt. Szociális és kulturális létesítmények épültek.

Az aláfejtés kapcsán elrendelt építési tilalom miatt bekövetkező elvándorlást mégsem lehetett megakadályozni. Noha a nyolcvanas évek végéig a bánya révén idetelepült üzemek, a lakásépítés támogatása és a kedvező kereseti viszonyok növelték a község lakóinak életszínvonalát, az 1990-es évek nagy traumája, a bánya bezárása és a többi üzem megszűnése után ismét aktuális a kérdés, talpra tud-e állni újra Dudar.

A választ, úgy tűnik, múltja adja meg – ott kell keresni.