A pannóniai szlávok örökösei | Száz Magyar Falu

A pannóniai szlávok örökösei

A magyar állam területén már annak megalapítása idején is éltek más népek. Őshonosnak ismerik el a kutatók nyugaton a szlovéneket, északnyugaton a szlovákokat. A szlovének ősei 550 körül érkeztek arra a földre, ahol ez az etnikum ma is él Szlovéniában és a határain túlnyúló területeken. A magyarországi szlovének etnikailag a Szlovén Köztársaságban, az osztrák Karintiában és Stájerországban, az olaszországi határ menti tartományokban, illetve szerte a világon élő mindösszesen hárommilliónyi szlovénséghez tartoznak. A magyarországi nemzetiséget alkotók többsége ma a Vas megyei Szentgotthárdon, a hozzácsatolt Rábatótfaluban (Slovenska ves) és hat környező községben (Felsőszölnök – Gornji Senik, Alsószölnök – Dolnji Senik, Szakonyfalu – Sakalovci, Apátistvánfalva – Ťtevanovci, Orfalu – Andovci, Kétvölgy – Verica-Ritkarovci) él. Laknak még szlovének Szombathelyen, Mosonmagyaróvárott, Budapesten és szétszórtan Magyarország egész területén. A statisztika szerint 3056-an vannak (1990), becsült számuk ötezer fő.

Régészeti kutatás sem Felsőszölnökön, sem környékén nem folyt, a határközeli, a határsávba sorolt települések közelében 1989-ig még sétálni sem lehetett az erdőkben és a szántókon, nemhogy kutatásokat, ásatásokat folytatni. A szlovéniai régészek határozott véleménye szerint azonban a Rába és a Mura közötti terület lakott volt minden régészeti korszakban. A határon túl a Muráig a régészeti feltárások a második világháború után kezdődtek, az 1980-as években pedig intenzívvé váltak. A legrégibb lakott települések a korai kőkor végén és a rézkorban keletkeztek.

A rézkorban elsősorban a dombos Goričko vidék (melyen Felsőszölnök is fekszik) szélén telepedtek le, e terület középső része lakatlan maradt. Ennek oka, hogy ezen a dombvidéken egybefüggő erdő fekszik, és rossz minőségű a termőtalaj. A régészeti leletek szerint a rézkor lakott települései Felsőszölnök közvetlen szomszédságában az alábbi helyeken találhatók: a Ťpic breg nevű domb tövében đepinci falu és Felsőszölnök határán (a đepinci területéhez tartozó Stari studenec, azaz Régi kút nevű dűlőben), Budinci, Dolenci, Neradnovci, Boreča, Stanjevci falvak területén, a Gomila (Hant) nevű dűlőben Markovci mellett, a Ťpilakov breg nevű domb tövében Gornji Petrovci mellett. đepinciben és Budinciben rézkori kőbalta került elő.

A középső bronzkorban ezeket a településeket elhagyták lakosai és újakat hoztak létre. (Oloris pri Dolnjem Lakošu/Alsólakos mellett, Gáborkert dűlő Lendva mellett, Gosposko dűlő Hotiza mellett és Prapornica dűlő Gančani mellett). A késő bronzkorban a Mura jobb partján keletkeztek települések (Gornja Radgona, Kriševci). A vaskohászat, bányászat, kereskedelem virágzásának korában a vidék majdnem lakatlan. A Kr. e. IV. század elejétől Dél- és Délkelet-Európát a kelták próbálják meghódítani, de ezen a vidéken ritka a kelta lelet (Alsólakos).

A Rába és Mura közötti vidék a római korban az Illiricum inferior provinciához tartozott. Claudius császár uralkodása idején kapta a Pannónia nevet, Traianus császár korában (105–107) pedig a Pannónia superior elnevezést. A törzsnépességet a római korban is az őslakosok alkották, akik lassan alkalmazkodtak a római közigazgatáshoz, romanizálódtak. A gazdasági és kulturális fellendülést 169-ben a kvádok és markománok betörése szakította félbe. Marcus Aurelius ezt ugyan visszaverte, de nem lett béke. A III. században a barbár népek támadásai egyre gyakoriabbakká váltak, a Római Birodalom hanyatlani, gyengülni kezdett.

A Felsőszölnök közelében feltárt római halomsírok lelőhelyei: Pažnik dűlő đepinci határában, Sočina graba dűlő Dolenc határában, Gosposko dűlő Dolenci határában, Na ogradaj dűlő Boreča határában, Trenk dűlő Ženavlje határában.

Már ebből is megítélhető, hogy a rómaiak idejében sűrűn lakott a vidék. A Goričko dombvidéken (amelyen Felsőszölnök is fekszik) a halomsírok a völgykatlanokban, a dombok lábánál és lankáin találhatók. A határ szlovéniai oldalán a régészeti kutatások eddig tíz római kori települést tártak fel. A halomsírokban különböző hamvasztásos temetkezés nyomai találhatók meg. A leletek többsége helyben – az I. századtól a III. század elejéig tartó időszakban – készült kerámiaedény.

A mai Vas megyei szlovének elődei – a Rába és a Dráva közötti vidéken – a VI. század második felében az avarokkal együtt telepedtek le. A VIII. században ez a vidék a frankok uralma alá került, akik az avarokat elűzték, majd a IX. században Karantániából az ő helyükre is szlovéneket telepítettek, akik a század második felében Pribina (847–861) és Kocel (861–874) alsó-pannóniai szláv fejedelmek alattvalói voltak. Kocel kérésére II. Adorján pápa 869-ben Metódot, a szlávok apostolát nevezte ki a pannóniai szlávok érsekévé.

Ebből a korból őrizte meg a szájhagyomány a „mrski” (gyűlöletes, utálatos) szót a felsőszölnöki szlovén nyelvjárásban. A szó a legrégibb szlovén, úgynevezett II. Freisingi nyelvemlékben szerepel: „Ha ősünk nem esett volna bűnbe, akkor örökké élt volna … Azért vessük el ezeket a gyűlöletes ördögi cselekedeteket, éspedig: a bálványimádást, felebarátaink rágalmazását, a lopást, a gyilkolást, a paráználkodást, az eskü megszegését…” A bűnről és bűnhődésről szóló prédikációt valószínűleg a Karantániából a IX. században Alsó-Pannóniába települt szlovének hozták magukkal, s Metód és tanítványai is használták. A vasi szlovének elődei a Metód-tanítványok prédikációjából ismerték meg, s adták tovább, őrizték meg a mai napig ezt a több mint ezeréves szót – a „grdi mrski” (ronda utálatos) állandó szóösszetételben.

Az alsó-pannóniai szlávok nagy része már az Árpád-kor végére beolvadt a magyarságba. Kisebb részük a nyugati határvédő sáv (gyepűelve) területére szorult, s több mint egy évezrede folyamatosan együtt él az államalkotó nemzettel. A mai Vas megyei szlovének e pannóniai szlávok utódai. A nyugati határ menti védősáv (gyepűelve) a Rába és a Mura között magyar fennhatóság alá tartozott ugyan, de csak a XI. század végén került Vas és Zala vármegyékhez (1091), illetve a zágrábi (1094) és győri (1176) püspökséghez.

A Vas vármegyében élő s a győri egyházmegyéhez tartozó szlovén hívek által lakott vidék (esperesség) a katolikus egyháztól a „Tótság” (szlovénül: Slovenska okroglina) nevet kapta. A magyarok kezdetben „tótoknak” hívtak minden szláv népet, később csak azokat, akik magukat szlovéneknek nevezték: a Vas és Zala megyei szlovéneket, a felső-magyarországi szlovákokat, a XVI. század végéig a szlavónai horvátokat is.

Amikor Mária Terézia 1777-ben – Szombathely székhellyel – új egyházmegyét alapított, egyházigazgatásilag egyesítette a magyarországi katolikus szlovéneket. Ekkor keletkezett a Vendvidék (szlovénül Slovenska krajina) elnevezés, mely a történeti Vas és Zala megye katolikus szlovén híveit tömörítette egyházi keretbe, új esperességi kerületbe. Beletartozott a Tótságnak nevezett vidék is.

A „vend” a magyarországi szlovének német eredetű magyar elnevezése. A középfelnémet „wint, winde” és az ófelnémet „winid” alakokon keresztül összefüggésben van a már a klasszikus latinban is meglevő „Venedi, Veneti” népnévvel. A szlávokra, mint a venétek helyére kerülő népre, a keleti germán nyelvhatáron ragadt rá a név. A magyarban az -us szóvég latinosítás eredménye. A „vendus, vindus” alak létrejöttében a német „wendisch, windisch” – német területen élő szlávokra vonatkozó – kifejezés is közrejátszhatott. A magyarországi – Rába és Mura között élő – szlovének vendekként való elnevezése tehát nem más, mint a letelepedésük előtt itt élt nép nevének továbbvitele a szlovének neveként. Ők maguk anyanyelvükön szlovéneknek nevezik magukat (Slóven, Slovenci, Slovenge, Slovenje).