Öntésrétek, patakvölgyek, erdőségek | Száz Magyar Falu

Öntésrétek, patakvölgyek, erdőségek

Északon a Rába folyó a falu természetes határa. Éles kanyarulatokban folyik, a hurkok által bezárt ártéri terület: az öntés. A tulajdonos családról nevezték el egykor a Vass-öntést, Csupor-öntést, a plébánosé volt a Pap-öntés. A homokos, kavicsos talajon jó kaszáló rétek voltak a téeszkorszak előtt. Ezeket a tagosztáskor, 1858-ban kétszer kaszálták.

Az öntések legrégebbi elnevezése a „szeg”. A „szentmártoni szeget” a kuruc háború idején a Rába elszakította, az új folyómeder elválasztotta az öntés rétjét az innenső oldalon lakóktól. Az elszakított rétek neve a XVI. században „szakadát”, a XVIII. században „szakaszték”. 1738-ban Vass Gergely elmondta, hogy Kis Ferenc rétjét „midőn a víz elszakasztotta, akkor ő benne volt az rétben marhákkal több pásztorokkal edgyütt s alig szaladhattak ki belülö”.

A part eredeti növényzete nem annyira a mai füzes, mint inkább az égerliget volt. 1270-ben Tótfalu alatt is „egurfa” említtetik, a patakot ma is Berki- pataknak hívják (a berekfa ugyanis az éger tájneve). A szentmártoni szélen elterülő ivánci Füberek-dűlő a régi iratokon Faberek névvel szerepel. Egy régi holtág melletti rét a Pusztamalom-alla. Az elnevezés legalább fél évezredes, az utolsó adatok az Ivánczyak itteni malmáról a török hódoltság előttiek. 1582 után nem épült többé malom a Rába ivánci oldalán. A „malom alja” a malom körüli település, falukezdemény neve.

A Lakodalmas-rét a kastély alatti kerek kaszáló. Valaha, a XIX. század elején az angolkerthez tartozott. A századforduló táján itt ünnepelte a falu népe Sigray Antal lakodalmát. Mondják, ökröt sütöttek, a sistergő húsdarabokat a nép közé vetették.

A bozótban fölfedezhető egy régi holtág, amely 1825 előtt az eleven Rába medre volt. Ez a folyószakasz szinte nekiszaladt a domboldalnak, folyton bontotta a partot. Jól tanulmányozható a nyolc-tíz méter magas függőleges agyagfal. Ennek veszedelmessége miatt Sigray József 1827-ben a megye jóváhagyásával átmetszette a medret.

További dűlők: a Rába-köz, a Sóka, a Kapitán-rét. Ez utóbbit immár több mint háromszáz éve így hívják. Szecsődy István, aki a török kiűzése, 1690 előtt csákányi kapitány volt, és aki egy időben Budán is raboskodott a megszállók fogságában, csatolta tiszti illetményeként egy időre Csákányhoz.

A Puca-földön ma három falu is osztozik. Az értékesebb területek között tartották számon mindig. Mohács után Körmend ura, Erdődy Péter foglalta el a hegyháti nemesektől, az itt termett szénát a vár lovassága igényelhette. 1609-ben több ivánci árendába vette. 1640 körül növelték területét, feltörték földjét, kiirtották erdejét. A török is szemet vetett rá 1650-ben, a szénatakarás idején: „...az Puczaföldét akarják talán megütni, és még el nem oszlottak” (Keczer János).

Visszafordulva déli irányban a Pál-réthez, a Halastóhoz és a Molákához érünk. A „moláka” régi szláv kölcsönszó a régi magyarban, tavat, vízállást jelent. Nemesnépi Zakál György, az Őrség múlt századi monográfusa 1818-ban így értelmezi: „Moláka, Zsombékos, kákás, tsuhus mocsár, Posvány, Potséta, Káku.” Vízforrásokban bővelkedő láprét lehetett. Először 1696-ban, az egyház földjei kapcsán említik. Mivel mellette vezetett a tótsági út Csákányba, a marhahajcsárok, illetve az őrségi jobbágyok, akik a csákányi uradalomba jártak robotra, itt pihentek és itatták az állataikat a forrásnál. Amikor Sigray József a faluval közös legelőterületből kihasította és körbeárkoltatta, hogy saját használatába vegye, az őrségiek az ivánci társaik mellé állva falvanként tiltakoztak. A gróf halastavat ásatott az ingoványban, de az elég apró lévén, inkább az angolkert egyik pihenőhelye lett. Horváth József Elek is szomorúfűzzel körbeültetve látta 1813-ban. A gazdasági kényszerűség újabb beavatkozást hozott 1849-ben: a közlekedés akadályozása miatt le kellett csapolni. Most már két külön névvel jelölték a helyet: Moláka és Halastó.

Keleten a maráci határt egy ma névtelen vízfolyás vonala rajzolja ki. Tulajdonképpen itt ered a Csörnöc, a Rábát ötven kilométer hosszan kísérő patak, de az ivánciak és a maráciak nem ismerik ezen a néven. 1437-ben „Noghorpathaka”, talán „Nagy orr (orom) pataka” volt a neve, aminek a völgyfő jellegzetes térszínformája a magyarázata, ahogy már volt szó róla. Egyébként a völgy torkolatában jól látható a XV. században említett „Telmolna”, azaz tölgyfamalom gátja is.

A keleti szélen továbbhaladva jutunk a Halmokig („Holm”, 1437), majd a Rakotlás-tóig. Ez 1437-ben „Rakotthyafew”, azaz rakottyafő, magyarul a rekettyefüzes vízfolyásának forrása. A fennsíkok pangó vizes rekettyései a Hegyhátra jellemző eredeti növénytársulások, számos helyen már csak a név őrzi emléküket. A múlt században itt volt a plébánia legelője. A „rakodlafa” a rekettye itt honos tájszava.

A határvonalon belül nagy tábla földek sorakoznak északról dél felé haladva: Hosszi, Fenyüsfőd, Asszonpuszta. A Hosszi eredetileg a jobbágyoké volt, irtással szerezte 1766 táján Kása, Sipos, Tóth és Benczik nevű ivánci, de a földesúr elperelte tőlük.

A falu felé eső tábla a különös hangzású Gyipáris. Nem csoda, hogy Pesty Frigyes kérdőívére a múlt század derekán népetimológiával állt elő a jegyző, Réfy Károly. Az uraság kavicshordójának volt egy Páris nevű lova, és a parton felfelé haladó állatot nógatták a „Gyí, Páris!” szavakkal, innen a név.

Az Eresztenyi-árok (tulajdonképpen eresztvényárok) erdő borította völgy, forrással.

A Hosszimajor jelenleg felújítás alatt álló épületeit lovasvállalkozás használja. Innen indul ki a déli irányban, a mező közepén egy kilométer hosz-szan húzódó, csak Fás útnak nevezett öreg juharsor. A falu egyik magaslati pontja is erre van, innen a legszebb a kilátás a településre és határára. A fasor helyi védettséget érdemel, különösen az új tulajdonviszonyok kialakulása után, minthogy olyan, természetvédelmi szempontból értékes, a faluhoz közeli részek már kiestek a szigorú védelem hatóköréből, mint a Halastó, a Pál-rét, a kastélypark részét képező Lakodalmas-rét, az öntések egy része és így tovább.

A Fenyős-föld kiirtása a XVIII. században kezdődött. Az újonnan felállított katolikus plébánia számára a falu népe az itt kiszabadított hat hold föld jövedelmét ajánlotta fel. Vass István, az egyik erdőirtó 1749-ben anekdotaként mesélte a következőket egy perben: „...midőn annak (az irtásnak) vége lett, közönségesen kérték a plebanustól az áldomást, kire nekik azt felelte, mennyetek az Istenhez, attul kérjétek, mivel nem nekem, hanem annak irtottatok.”

Nyugaton a Bak-patak a természetes határvonal Ivánc és Hegyhátszentmárton között. A mély völgy torkolatának kissé kiszélesülő része a (másik) Halastó. Magas gátja csak a patak átfolyásánál szakad meg, a fák között könnyen felismerhető. A levéltári iratokból sem könnyű megállapítani, hogy látott-e valóban halat. Talán a Sigrayak Iváncra költözése előtti idők próbálkozásának emléke. Eredetileg a falué lehetett.

Az egyetlen ivánci szárazvölgy a Cser-árok. Földtani kormeghatározás szerint ez a rövid, fél kilométernyi szurdok a legfiatalabb. 1968-ban, nem messze innen a meredek part egy darabja a Rábába csúszott. Amikor a lucernatábla szélén egy darab föld húsz méterrel mélyebbre süllyedt, függőleges kavicsfal képződött. A geológusok suvadásnak nevezik a jelenséget, az ivánciak nyelvében egyszerűen „szakadott part” a neve.

A falu és a Cser-árok közötti északi oromzat a Szőllü-hegy. A hely első említése igen régi, Ivánc 1360. évi osztályakor itt volt Ajakas János mester szőleje.

A Bak-patak völgyében délre tartva jutunk a völgy elágazásához, a Kecskeháthoz, egy szűk, nyereg alakú dombgerinchez. 1744 előtt erdő volt, az ivánci gazdák ekkortájt irtogattak „a Kecskeháti-völgyben”. Sigray Károly meghagyta a jobbágyok birtokában, miután összeírta az irtásföldeket.

A Kecskeháttól keletre van az Óma-kut. Alma-kút, azaz vadalmafa jelölte forrás volt, ma már alig látható vízszivárgás van a helyén. A területet erdőből hasította ki a Baksa család 1740 körül.

A Sóbánya név sovány szántót jelöl. Elfogynak itt a völgyek, a határ ellapul. Keletre a Csuka-tó elnevezés részben egy rétre, részben egy erdőfoltra vonatkozik.

A hosszan elnyúló déli részen, az erdészlakáson túl már nyoma is alig van Kláramajornak; utolsó lakója, Bahr János 1970 körül élt itt. A múlt század második felében épült, névadója az egyik Sigray lány. A Ritás a falutól legtávolabbi hatalmas tábla szántóföld, a XIX. században törték fel. Azelőtt a méltán híres Ivánczy-, majd Sigray-erdő szerves része volt. A jobbágyok irtásföldjét gróf Sigray Fülöp megváltotta. Fia, Antal déli irányban továbbhaladva hatalmas részt kitermeltetett. A faanyagot körmendi zsidó fakereskedők bécsi vállalkozóknak adták tovább. Innen a Bécsi-rét neve. A több száz hektárnyi vágásérett erdő ipari vasutat igényelt; ennek töltését megláthatjuk az országúttól jobbra, az erdészet kopjafája közelében. A keskeny nyomtávú kisvasút egészen a Rábáig szaladt, a terület lejtését használta ki. Rátóton vasútra rakták a fát.

Kiszáradó öreg gesztenyefák emlékeztetnek az Őriszentpéteri út mellett a Lugosi-majorra (másképpen: Lugosra). A XVIII. században előretörő földesúri allodizáció (a földek majorsági kezelésbe vétele) hozta létre. Az erdő közepén alapították, az elpusztult középkori Lugos-völgyi falvak területén. A XVII. században a pusztafaluk helyén imitt-amott irtogattak a jobbágyok, de csak az 1690 után vették árendába ezt a részt az ispánkiak. Míg Viszák helyén újjáéledt a falu, 1745 után Lugosból csak major lett, az sem az eredeti faluhelyen, a Lugos patak partján, hanem a „gréczi út” vagy „regedei út” mellett. Réfy Károly jegyző 1865-ben kelt értékes feljegyzése szerint: „Ezen erdőségnek (a Nagyerdőnek – B. GY.) déli részén feküdt valaha Lugosfalva, jelenleg major áll helyén. A Nagy Erdőben a szántók, barázdák helyei most láthatók, ahol is több százados tölgyek merengnek és hírdetik az utókornak.”

Lugos a csárdájáról volt híres. Azt beszélik, hogy a halogyi templomot a csárda tégláiból építették.

A beerdősült középkori Lugos területét egyszerűen ivánci erdőnek mondták a XIX. század előtt. 1831-ben több ivánci erdőterületet megnevezett az uradalmi leltár, ezek mára már alig azonosíthatók: Szénaság, Gazdagok erdeje, Közép-erdő, Tüskei árok, Nagy-fenyős, Nagy- és Kis-Bakonya, Bak völgye, Szefel-erdő, Sűrű fenyős, Farkas-erdő, Bodók erdeje és Sóka-erdő. A három falu, Viszák, Hegyhátszentmárton és Ivánc osztozott a tagosításkor. A mesterséges határmegállapítás miatt Ivánc határa szabálytalan, délnyugatra elkeskenyedő formájú. Lugosból a faluhelyeket, azaz a Lugosi-rétet kapcsolták Ivánchoz a Fekete-fenyüs nevű kitűnő erdőn kívül. Ma a falu határában a Lugosi-rét az egyetlen fokozottan védett kategóriába sorolt természetvédelmi terület. Tábla hívja fel erre a kirándulók figyelmét az országút jobb oldalán.

A falutörténet szétbogozhatatlanul kötődik a mai közigazgatási határon túli Viszák és Hegyhátszentmárton településhez, továbbá Himfa (Felsőmarác) és Németfalu (Hegyhátszentmárton) majorhoz is, hiszen ezek mind az Ivánczy-, illetve a Sigray-birtoktömb részei voltak.

A falu belterületének alapszerkezete nyolcszáz év alatt sem változott lényegesen: völgyi falu, amely keleti és nyugati rendre oszlik. 1865-ben Réfy Károly ivánci tanító és jegyző a falu képét a nyitott könyv lapjaihoz hasonlította. A faluközpontot a bő vizű források csoportja jelölte ki hajdanán, a mai bolt melletti részen. Réfy idején három volt belőlük. Amikor 1690-ben, a török kiűzése után a kamarai összeíró a faluba érkezett, rögtön feljegyezte Iváncról, hogy a falu közepén található kútja „kiváló” („laudibile”).

Talán napjainkban tűnik el a másik évszázados osztóvonal a falu alaprajzán, amely egy kastély központú északi részre, az Ószegre, és egy másik nagyobb, templom központú déli részre, a Füszegre osztotta a falut. Bővülést e században a Pap-telek és a keleti renden, a Teleken kiépült új utcák eredményeztek.

Ivánc belterületén a Szikut zsákutca – talán százéves – az országút által össze nem kapcsolt nyugati renden lakókat köti össze.

A völgyi falu jellemzője, hogy a portákat eredetileg nem a ház előtti utca kötötte össze (az ugyanis nem volt), hanem a beltelek, a ház és az udvar mögött húzódó „teleki út”. A házak régen domboldalak tetején épültek, és a falu patakjára, völgyére néztek. Nemcsak a középkorban, mikor a települést még nem szelte át az országút, hanem 1600 után sem az országúton szekereztek ki az ivánciak földjeikre. A megközelítésüket vagy a szomszédolást szolgáló legrövidebb útvonalak a „teleki utak” voltak.

Az országút a faluban is kanyargós és lejtős. Az emelkedők neve: part. Valamikor legalább hármat külön névvel jelöltek: Czedler-part, Csöndér-part, Köbli János-part.

A Pap útja falurész – a Szentmárton felé vezető utca – a régi Ivánc tengelyére merőleges. Az 1920-as évek elején itt 29 házhelyet mértek ki, egyenként kétszáz négyszögöleset, a falusi lakosság égető lakáshiányának enyhítésére.