Jobbágyi helység, jövedelmes határ | Száz Magyar Falu

Jobbágyi helység, jövedelmes határ

A Kehida 1795. évi részletes földkönyvéhez tartozó, Eszenyi Sámuel földmérő által készített térképén jól látható a település északnyugati határában meghúzódó két szőlőhegy, a nagyobb kiterjedésű Öreg-hegy, és a kisebb Új-hegy. (A község határának művelési ágak szerinti – az említett földkönyvön alapuló – megoszlását lásd a IV. számú Függelékben.) Mindkettő erdőirtásból keletkezett, amit nem csak természeti környezete árul el, hanem több levéltári forrás is. Ennek egyik példája Hertelendy Gábor közvetlenül 1741. április 24. után az Úr szőleje-dűlő keleti felén a Csapás melletti gyepűtől átadott egy erdőrészt – irtásterületként – szőlőbirtok létrehozására öt kehidai családnak, tízévi szabad használatra. Feltételül szabta, hogy a tíz év eltelte után a terület alapján kirótt földesúri hegyvámot meg kell fizetniük, de a kilencedet és az egyházi tizedet nem.

A kehidai szőlőhegy kiterjedése a XVIII. század utolsó harmadában is sokat változott. Területének rohamos növekedése valószínűsíthetően az 1740–1750 közötti évtizedben kezdődhetett. Nagyságát az 1770. évi adóösszeírás 285 kapásban összegezte, a hét évvel későbbi már 310 kapásnyi területet vett számba. (Érdekes, hogy a következő két adóösszeírás a szőlőterület valamelyes csökkenésére mutat.)

A második osztályba sorolt kehidai szőlőhegyben elsősorban helyi lakosok, a XVIII. század végén nagyobbrészt jobbágyok rendelkeztek különböző nagyságú, általában három-tizenkét kapásnyi szőlőbirtokokkal. A külső birtokosok száma és jelentősége itt jóval csekélyebb volt, mint Zala megye másik részében, a Balaton-felvidéken. 1777-ben kilenc, javarészt kustányi birtokos művelte a kehidai szőlőterületek közel 17 százalékát, összesen 52 kapásnyi szőlőt. A szőlőhegy korai, önálló rendtartása nem ismeretes, így feltételezhető, hogy Kehidán is az 1753., illetve 1769. évi egységes megyei szabályzatok voltak érvényben.

A paraszti társadalom vagyonos rétegéből kerültek ki a speciális tudással rendelkező molnárok. Kehidán és környékén a Zalán lévő sok vízimalom miatt olykor molnárcsaládok egész generációival találkozhatunk. Minthogy a XVIII. századból malomleltár eddig nem került elő, az alábbiakban a malmok természetátalakító hatására térünk ki röviden. Ehhez szolgáltat adatokat az 1739–1743 folyamán a Kehida és Felsőkustány határában véghezvitt vármegyei vizsgálat.

Az 1739 nyarán a Borda család kustányi malmáról felvett tanúkihallgatási jegyzőkönyvből a keletkezésétől számított két nemzedékkel korábbi malomhelyekre és birtokosokra vonatkozóan kerültek elő fontos adalékok. Kitűnik, hogy a kehidai-kustányi határban emberemlékezet óta két malom állott, mindkét falu határában egy-egy, amint azt a magát 136 (!) évesnek valló, Kemenden lakó, agilis Hajdu István állította: „amidőn Hajmási sz[ent]gróti kapitán volt, katonája lévén, járt eleget az hídon, az Szalán által Kehidánál”, így tudja, „hogy az kehidai határban volt akkor fönnálló két malom, egymás után, és az alsóval egyezett meg a kustányi malom”.

A pápai, majd a tüskevári pálosok kérésére – jogsérelmek miatt – 1741-ben megindult vizsgálatsor már nemcsak a régi birtokosok azonosítására, hanem a környezet átalakulásának rögzítésére is törekedett. A pálos szerzetesek malma a kehidai, míg a Barczáké a felső-kustányi határban volt. A malmokon felül nem messze az Öreg-Zala kettévált, és mind a két malmot a Kis-Zalának nevezett folyóág hajtotta. A két malomtulajdonos megállapodott a malomgátak és töltések építéséről. A Zala két ága közötti földet – ha nem áradt magasan a folyó – a Barcza família szabad legelőnek használta.

Változást a Hertelendy család malomépítése hozott. Hertelendy Gábor töltéseket, zúgót létesített, és a vizet a maga malmára vezetve mederszakaszt töltetett fel. Így a korábbi malmoknak a per időszakában már nem volt szabad vízfolyásuk – ami a jogsérelem alapját jelentette –, s minthogy holt vízben voltak, a malomkerekek lassabban foroghattak, az őrletők pedig elszoktak tőlük.

A malomperekkel kapcsolatos forrásokból ismerhetjük meg a halászóvizek bérleti rendszerét is. A két szomszédos település, Csány és Kehida közötti, a megelőző hatalmaskodások (gát- és halászóvíz-foglalás) miatt elmérgesedett határvitában 1750–1751 folyamán tanúkihallgatási jegyzőkönyvek egész sorát vették fel. Míg a tanúk egyik csoportja szerint a Zala partján álló, „nagy buckós egerfa” mutatta a két falu közötti határt, egy másik, népesebb csoport a Zala berkeinél, a bokrok szélén elhaladó útnál található kőkútban adta meg a határpontot.

A Zala folyó ezen szakasza malmok és malomgátak sorával volt tele, a felduzzasztott vizet pedig halászok bérelték. Ők nemcsak egyes települések földesurával (vagy földesuraival), hanem másodlagos bérlőként a hasonlóképpen gazdasági vállalkozó molnárral is jogviszonyba állhattak.

Ahogy Kiss István, a pálosok Barátszigeti malmának mintegy 37 éves bérlője terjedelmes és beszédes vallomásából kitűnik, e rendszer gyökerei a XVIII. század elejére nyúltak vissza. Apja, Kiss Márton elbeszéléseire hivatkozva úgy emlékezett, hogy a környéken Hertelendy Gáspár földesuraságát megelőzően sem a csányi, sem pedig a kehidai földesúrnak nem volt árendás halásza. A tanú apja volt az, aki egyszer, amikor halat vitt Hertelendy Gáspárhoz, a földesurat egy gát megépítésének engedélyezésére kérte. Ez a gát részben azon a helyen épült, amit a csányiak „Gyöngyös berekfának” tartanak, részben pedig azon a helyen, ahol Hertelendy Gábor malma állt. A tanúvallomás szerint Kiss Márton szükség esetén hallal tartotta a kehidai udvarházat – ami a korabeli egyházi ünnepek és táplálkozási szokások miatt nem kevés alkalmat jelenthetett. Ugyancsak apjától hallotta a tanú azt is, hogy ezt követően – még Hertelendy Gáspár földesurasága idején – jöttek mindkét település halászóvizeire az árendás halászok. Ők – ahogy az összes tanúvallomás egybehangzóan állítja – a Zala vizén varsákkal halásztak. Valószínűsíthető, hogy egy viszonylag rövid időszak – jóval kevesebb, mint egy generáció – alatt a szűkebb környék halászóvizei hasonló módszerrel kerültek felosztásra. Erre utal a 35 év körüli Varga János, köveskúti szabados vallomása: „a Szalának egyik partját kustániak, másik partját pedig csániak és kehidaiak bírják”.

A nevek után sorjázó, tőszavas életutakból az is kiderül, hogy e településeken valójában egy kisebb társadalmi csoport megélhetésének adhatta az alapját ez a halászbérleti rendszer. Ennek munkaszervezetét azonban nem ismerjük, mert a vallomásaikban nemritkán 25 évvel korábbra visszatekintő tanúk felváltva használták a környező települések halászóvizeit.

A halászóvizek bérlői már nem hallal, hanem készpénzben fizettek. E gazdálkodási rendszer a XVIII. század során mindvégig megfigyelhető Kehidán és környékén. Átmeneti megszakítást csak Gruber Antal gondviselősége jelentett, aki 1788-ban felmondta velük a bérletet, és a kieső bérleti díjat a tilosban halászó lakosság bírságaival próbálta pótolni.

Zala megye útjainak 1832-ben készített leírása a következőképpen örökítette meg Kehida reformkori jellegzetességeit: „…jobbágyi helység, földesura Deák família, szántóföldbül, rétbül, erdőbül, szőlőhegybül és Zala berkébül álló jövedelmes határ. Rétje[i], melyek a Zala áradásátul sokat szenvednek, úgyszintén borai is jók. Itt már a Zala berkébe bőven találhatni Calmus Aromaticus [fehér zászpa] név alatt esmeretes orvosi növényt. Egy parochiális temploma és bészálló vendégfogadója vagyon. A Deák-kúti patak a falu utcáján keresztül foly, melyen lévő kőhídnál négy kereskedő utak ágaznak ki: úgymint Zalaapáti, Zalabér, Nagykapornak, és kehidai Zala hídján keresztül Keszthely felé.”

Térképek, valamint a határról és a belterületről készült leírások segítségével részletesebben is szemügyre vehetjük a települést. Ha képzeletben Csány felől indulunk a reformkori Kehidára – amint azt Csány László, a birtokszomszéd és Deák Ferenc jó barátja is tette –, akkor a folyóvölgyben Zalabér irányába, egyenesen észak felé futó, úgynevezett Zala melléki nagy kereskedőúton, déli irányból közeledünk a faluhoz. Az út, amelyen járunk, úgy három-négy ölnyi (hozzávetőleg hét méter) széles, homokos agyagból készült, két oldalán árokkal, hogy a csapadékvíz ne mossa el teljesen az esős időszakban könnyen csúszóssá, ragadóssá váló földépítményt.

Csánytól Kehida felé rövid ideig erdőn át vezet az út, majd kiérve a sűrűből az országút mentén szántóföldeket látunk. Balra, a szelíden emelkedő és hullámzó dombok peremén hosszan, szinte végig a határban földesúri erdő szegélyezi a szántóföldeket. A Hegyháti-erdő alján, az út mentén Csány felől az erdőirtások emlékét őrző Irtási-dűlő – később, és ma is Erdőalja – kezdődik, majd az országút széli tábla következik, amelynek északi, a faluhoz közelebb, a németfalusi gyalogúton alul fekvő része már a földesúr majorsági birtokához tartozik, míg az előbbi földeket a jobbágyok használják. Az országúttól jobbra, Csány felől a – korábban Partszakadásinak nevezett – Kiserdei-dűlő kezdődik. A szántóföldek sora észak felé a Kétfejszei, azután a Hosszúaknak nevezett, majd az alsó-kertaljai tábla út menti végén fekvő Kőképi-dűlővel folytatódik, egészen a faluig. Az út menti dűlőktől keletre a falu természetes határa – a rét és a berek egy részétől eltekintve – a Zala bal oldali ága.

A folyó Kehidától keletre két ágra szakad, és Kustány felől nagy kiterjedésű réteket, legelőket zár közre, egészen a csányi határig. Kehidához, helyesebben annak földesurához a szigetszerű részen csak a Két malom közinek nevezett rét tartozik, a többi a kustányiaké. A Zala-berkére dűlő Komló-kert és mellette a Káposztás-föld a földesúr majorsági szántója, és az övé a közelükben fekvő Récés-tó elnevezésű, egyre inkább feltöltődő, mind szárazabb berek, valamint a falu déli szélénél véget érő Malom bokrai-rét is.

A falutól délre húzódó erdők, szántóföldek, rétek és berkek számbavétele után – mielőtt magát a belterületet részleteznénk – folytassuk képzeletbeli utunkat észak felé, Barátsziget, illetve Koppány irányában, a Zala melléki kereskedőúton. Az országút, Kehida nyugati szélét érintve, a Deák-kúria udvarát, valamint az uradalmi vendégfogadót balra elhagyva, kis töréssel folytatódik észak felé.

Az országúttól balra kezdődő, Kastély háta mögi szántóföld, majd a tőle észak felé található Diósi-rét és a Hársasalja-dűlő a Deák család majorsági birtoka. Utóbbiaktól nyugatra emelkedik a túloldalán a Körtvélyesi-erdővel szegélyezett Öreg-hegy, a kehidaiak büszkesége, amely szőlővel van beültetve, és talán az egész falunak – a jobbágyoknak ugyanúgy, mint a földesúrnak – az egyik legjobban jövedelmező kereseti forrása.

Az Öreg-hegy oldalában, a szőlők alatt, a Hársasalja-dűlő északnyugati szegletére lejtő dombon található a község temetője, a Deák család sírboltjává átalakított, Árpád-kori eredetű kápolnával. Az előbb említett dűlőtől északra fekszik a (korábban Nyálkásinak nevezett) Kis-bükkaljai-dűlő szántóföldje, tőle nyugatra a szőlőtermő Új-hegy, mögötte pedig a Diós-völgyi- erdő.

A Kehidától észak felé vezető országúttól jobbra előbb a felső-kertaljai szántóföldek következnek, majd a Zala-berkéig terjedő rétek közé beékelődve, az út mentén, a Locsogó-dűlő, utóbbi nyilván a gyakori elvizesedésről kapta a nevét. A rétek közül csak a falu és a Zala közötti részen elterülő Cigány-rét, valamint a tőle északra fekvő Pap-rét a földesúr tulajdona, a többit, így az Alsó-rét és a Felső-rét legnagyobb részét a jobbágyok használják. A rétek alatt, a folyó mentén fekvő Felső-berek – csakúgy, mint a falutól délkeletre fekvő Alsó-berek –, a Hajórév és a Baján kunyhója a földesúr majorsági birtokához tartozik.

Miután észak felől már elértük a kallosi, illetve Barátszigeti határt, térjünk most vissza Csány irányából Kehida belterületére. Az út a mai Széchenyi utca nyomvonalán vezet a falu nyugati szögletébe. Ahol a Széchenyi utca jobbra, a Deák utcára fordul, oda települtek a reformkorban – sőt még az 1860-as években is – a falu első házai. Kehida főutcája innen kelet felé tölcsérszerűen összeszűkül, és kettészeli az északnyugati irányból, az Öreg-hegy mögül lecsorgó Sásvölgyi- vagy Deák-kúti-patak medre, amely elsősorban a domboldalakon lezúduló csapadékvizet gyűjti össze, és továbbítja a Zalába.

A főutca jobb oldalán – keleti irányban – példás rendben sorakoznak a keskeny, szalagtelken álló, egy-két szobás, vályogfalú és zsúptetős, ritkábban náddal fedett parasztházak, szám szerint huszonkettő. Az út bal oldalán az első épület a tanító lakása, amely egyúttal iskolaként is szolgál. Az úttól kissé beljebb, balra található a falu barokk temploma, mellette pedig a plébánia épülete – ezekről, csakúgy, mint az iskoláról, a későbbi fejezetekben szólunk bővebben. Szintén a főutca bal oldalán, az út és a nyugatról érkező patak háromszögében, de még a patakon innen áll az uradalom két épülete, a bognár- vagy cselédlak, valamint az árendás lak.

A falu közepén tekintélyes kőhíd ível át a patak medrén. A hídon túl jobbra húzódik a főutca szemközti oldala a patakra merőlegesen épített tizenkét parasztházzal. A hídon túl, balra, közvetlenül az észak felé vezető országút mellett áll az uradalmi vendégfogadó (és egyben mészárszék), amely egyúttal a helybeliek kocsmájául is szolgál. A fogadóból balra, szintén a patak északi oldalán, kis dombon található a Deák család kúriája, az uradalom gazdatisztjének lakóháza, valamint a Deák-birtok számos gazdasági épülete.

A Deák-kastély téglából épült ugyan, ám tetejét meglehetősen elhanyagolt állapotban lévő fazsindely fedi. A gazdatiszt háza ugyancsak téglaépület, teteje égetett cserépből készült. Itt, a részben fallal, részben pedig léckerítéssel körülvett gazdasági udvarban állnak a téglafalú és náddal fedett cseléd- és béresházak, tehén-, ökör- és lóistállók, valamint az ugyancsak nádtetős pajták, sertés- és tyúkólak. A parkkal és veteményeskerttel szegélyezett kúriával külön fejezetben foglalkozunk, itt csak annyit jegyzünk meg, hogy kapuja előtt fut nyugatra az a mellékút, amely az erdőszélen kettéágazva Németfalu és Almáson keresztül Kapornak irányában vezet át az erdővel borított dombokon.

Visszatérve Kehida főutcájára, az keleten megtörik, és ott, ahol a patak eléri a Pap-rétet, szinte derékszögben dél felé, a mai Kossuth utca irányába kanyarodik. Itt, a kissé kanyargós utca mindkét oldalán (többségében persze a Zala partjára dűlő oldalon) ismét csak parasztházak sorakoznak, baloldalt öt, a jobb oldalon pedig tizenkettő. A falu déli szélén, ott, ahol a házhelyek már a folyóval érintkeznek, áll a rokolányi uradalom – állami vallásalapítvány – malma, illetve a molnár lakóháza.

Innen a Zala folyásával párhuzamos mellékút vezet délnek, a Deák család uradalmának kétkerekű malma, az úgynevezett Alsó-malom – a ma is álló, ám többször átalakított malomépület – felé. Az út nem sokkal a malom előtt a Zala két ága között épített töltésen, fahidakon át Felsőkustányba, onnan pedig Keszthely irányába vezet tovább.

Ez, a Kehidát Kustánnyal összekötő, évszázadokkal korábban épített töltés az utolsó jelentős pontja a Zala alsó folyásának, ahol nemcsak gyalogszerrel, szekerekkel is át lehet kelni. Kehidától kezdve Balatonhídvégig (a Balaton, illetve a Kis-Balaton nyugati, mocsaras csücskéig) „a Zalán hidak és töltés által öszvekötő általjárás nincsen, mely ezen vidéknek kereskedési közösülését nagyon akadályoztatja” – fogalmaz 1832-ben Zala megye vízi leírása. Itt, ennél a töltésnél kezdődik a szabályozás előtti folyó buja növényzetű, szinte áthatolhatatlan, egészen a Balatonig terjedő mocsárvilága.

A reformkori Kehida, mint a fentiekből is kitűnik, a mai falu területének csak kisebb, északkeleti részét, a mai Deák Ferenc, Kúria, Petőfi és Kossuth utcát foglalta magában L alakban, nyugati szélén a Zala-völgyi országúthoz, délkeleti végén pedig a folyóhoz illeszkedve. A XIX. század első felében Kehida mintegy hetven, döntő részben jobbágyok lakta, kisebb részben pedig a Deák család uradalmához tartozó lakóépületből állt. Középületei a templom, iskola, vendégfogadó és egy kis – zsidók által bérelt – szatócsbolt voltak, a falu határában két malom működött a folyón. A Deák családon kívül csak a mindenkori plébános és tanító rendelkezett saját birtokkal Kehidán, gyakorlatilag a falu szinte összes lakója a Deák-uradalom alattvalója volt.