Trianon és az újabb háború

Full text search

Trianon és az újabb háború
A trianoni békeszerződés közvetlenül érintette Nagy- és Kisnardát. Magyarország feldarabolásával ez a két település Ausztriához került, az innen délre eső – többségükben horvátok és németek lakta – településekkel együtt. A Sigray Antal gróf vezette nyugat-magyarországi kormánybiztosság az antant erélyes közbelépésére 1921 nyarán vonta ki a kormánycsapatokat Nyugat-Magyarországról. Mire azonban az osztrákok bevonultak volna, már a felkelőkkel találták magukat szemközt.
A Velencében 1921 októberében aláírt kormányközi megállapodás nyomán aztán a felkelők átadták a kijelölt területet az osztrákoknak, Sopronban és környékén népszavazással döntöttek a terület hovatartozásáról, a határ többi szakaszán pedig a határmegállapító bizottság feladata volt dönteni azok esetleges kiigazításáról. Az osztrák–magyar határmegállapító bizottság 1921. július 27-én alakult meg Grazban: az antantot francia, olasz, angol és japán katonatisztek képviselték, Ausztria megbízottja Stefan Neugebauer miniszteri tanácsos, míg Magyarországé előbb Keresztes Artúr ezredes, utóbb Villani Frigyes követségi tanácsos volt.
A Népszövetség Tanácsa 1922. szeptember 17-én hozott határozatával kerültek vissza Magyarországhoz 1923. január 10-én Kis- és Nagynarda, Alsó- és Felsőcsatár, Német- és Magyarkeresztes, Horvátlövő és Pornóapáti. Sajátos helyzet alakult ki Alsócsatárnál, ahol az egyik cigány házat pontosan kettészelte az államhatár, annak az egyik fele Ausztriához, a másik Magyarországhoz tartozott mintegy másfél esztendeig, addig, amíg hosszas egyeztetés után nem módosították újra a határvonalat. Azután már megkerülte a házat.
A visszacsatolásnak persze előzménye volt. 1921. szeptember 6-án Kis- és Nagynarda, Alsó- és Felsőcsatár, Csém (Schandorf, Ausztria) és Csajta (Schachendorf, Ausztria) horvátjai nagy tömegben a szombathelyi megyeháza elé vonultak, ahol a csémi plébános, Biritz Ferenc volt a tömeg szószólója. Kijelentette, hogy a horvátok Magyarországhoz kívánnak tartozni, s ha kell, szándékuknak fegyverrel is érvényt szereznek. Dr. Kausz Gyula csémi ügyvéd horvátul buzdította a megjelenteket. A főispán, Cziráky József és Lingauer Albin nemzetgyűlési képviselő, a Vasvármegye című megyei lap főszerkesztője köszönték meg a hűségnyilatkozatot, s hangsúlyozták, hogy a horvátokat a jövőben is „szeretet veszi körül a magyar hazában”.
Szeptember 22-én Felsőőrött (Oberwart, Ausztria), a magyar felkelők központjában – az átadó bizottság helyi képviselői előtt – demonstráltak a nagy- és kisnardaiak, az alsó- és felsőcsatáriak, a csajtaiak (Schachendorf, Ausztria), a csémiek (Schandorf, Ausztria), az incédiek (Dürnbach, Ausztria), valamint a sámfalvaiak (Hannersdorf, Ausztria).
Március 9-én a Felsőcsatárra igyekvő határmegállapító bizottságot Kuntár József nagynardai plébános és dr. Kausz Gyula csémi ügyvéd vezetésével kisnardaiakból, nagynardaiakból, csémiekből és alsócsatáriakból álló tömeg fogadta a település határánál. A náluk lévő magyar nemzeti zászlókat terítették a földre, s így megállásra kényszerítették az autókat. Hangsúlyozták, hogy kérik Magyarországhoz való visszacsatolásukat, majd magyar zászlókat lengetve és a magyar himnuszt énekelve vonultak a meghallgatás helyére. A nardaiak visszacsatolás iránti kérelmét Verhás István községbíró tolmácsolta. A magyar delegátusok kijelentették, hogy a magyar ügy mellett ilyen meggyőző és hatalmas demonstrációt még nem láttak.
A dolog nem maradt következmények nélkül: a következő éjjel csémi lakásán dr. Kauszt, március 29-én pedig a felsőcsatári templomból az iskolába induló Kuntár József nardai plébánost tartóztatták le az osztrák csendőrök. Bírójuk vezetésével a nagynardaiak Felsőőrre (Oberwart, Ausztria) mentek: kijelentették, hogy kezeskednek az őrizetbe vett plébánosért, és kérték papjuk elengedését. Politikai bűncselekményre hivatkozva kérésüket elutasították. Ezután a bíró, Verhás István további százharmincegy nardai, csatári és csémi aláírásával levelet írt a szombathelyi püspökhöz, kérve őt, hogy az ügyben járjon közbe.
A nagynardaiak levelüket a következőkkel zárták: „Mi, alulírottak kijelentjük, hogy minket lelkipásztorunk Ausztria ellen soha nem izgatott, sőt mindig azt hangoztatta, hogy most az osztrák törvényeknek kell engedelmeskednünk és hogy tegyük meg a kötelességeinket! Mi lehet tehát az a politikai ok amit mi, hivei nem tudunk? Ha egyedül csak a magyar szive a politikai ok, úgy mi is azonosítjuk vele magunkat!”
Húsvét közeledvén Mikes püspök a plébános helyettesítésére április 9-én Szamálovits Ferenc nyugalmazott kórházi lelkészt nevezte ki, de az osztrák csendőrség időközben kiengedte Kuntár Józsefet. Továbbra is zaklatták azonban. 1922 októberében Szombathelyről gyalog indult haza, mivel lekéste a vonatot. A magyar–osztrák határon – Nardától keletre húzódott – a „kémgyanús” gyalogost az osztrák csendőrök letartóztatták, és Csajtán (Schachendorf, Ausztria) át Rohoncra (Rechnitz, Ausztria) akarták kísérni. A csajtaiak felismerték a közkedvelt plébánost, s az összesereglett helybeliek némi dulakodás után kiszabadították. De az osztrák hatóságok kémkedés gyanújával tovább folytatták az eljárást ellene. Ebben az időben Burgenlandból rendszeresen Szombathelyre jártak az emberek élelmiszert vásárolni, mivel a nagy infláció mellett odaát ekkor nagy élelemhiány is volt. A ránk maradt adatok szerint Kuntár József is csupán emiatt utazott Szombathelyre.
A Magyar Nemzeti Szövetség 1923. január 10-én kelt oklevelében a „magyarság mártírjának” nyilvánította Kuntár Józsefet. A mi településeinket érintő – az egyik –visszacsatolási ünnepségre 1923. január 10-én került sor Felsőcsatáron. A Szombathelyről érkező bizottságot – többek között Herbst Géza alispánt, dr. Horváth Kálmán főjegyzőt – Kisnardán lovasbandérium fogadta. Heider József nagynardai tanító, Magdics Kálmán kisnardai tanító, valamint Koszogovits József köszöntötte a bizottságot, majd a nagynardai plébánián Kuntár plébános vendégelte meg őket. Ezután indultak a felsőcsatári ünnepségre. A hálaadó szentmisére a nardaiak sorát a nardai lovasbandérium vezette. Őket a lovas tűzoltók követték. Majd feldíszített kocsikon, szekereken magyar ruhába öltözött lányok következtek. Mögöttük vonult a megyei küldöttség hintaja.
Mise után a tömeg a templom előtt várta az átadó bizottságot, amelynek tagjai mintegy másfél óra késéssel érkeztek a rossz útviszonyok miatt. Az átadás ceremóniáját az iskolában tartották, majd a templom előtt Margitai József kormányfőtanácsos horvátul szólt az egybegyűltekhez. A négy falu horvátjainak megerősítette, „hogy a magyar haza ép olyan szeretettel fogadja őket keblére, mint a legtisztább magyar községeket”. A bizottság ezután a pornóapáti átadásra vonult át, ahol Magyar- és Németkeresztes, Horvátlövő és Pornóapáti visszacsatolása történt meg.
Az átadási ünnepségre tanulták meg a nardai lányok és asszonyok a Bús magyarok imádkoznak kezdetű dalt. Teljes szövegét az 1970-es, 1980-as években is könnybe lábadt szemmel énekelték azok, akiknek életük nagy élménye volt az, ami 1923. január 10-én történt. Íme a dal: Bús magyarok imádkoznak, égi Atyánk, Hozzád, / Fordítsd felénk, magyarokra, jóságos, szent orcád! / Sírva sírunk, fohászkodunk, hozzád száll a lelkünk, / Ennyi tengersok fájdalmat meg nem érdemeltünk. // Pusztul, veszik mindenfelé a házunk és földünk, / Összefolyik a vérünkkel mindennap a könnyünk. / Fáj a szívünk, a lelkünkben össze vagyunk törve, / Küldd le nekünk a békesség angyalát a Földre. // Bús magyarok imádkoznak, hallod, Atyánk, hallod? / Se testünkkel, se lelkünkkel nem kívántunk harcot. / Megbocsájtunk mindazoknak, akik reánk törtek, / Csak még egyszer add vissza a drága magyar földet!
A visszacsatolás tizedik és huszadik évfordulóját ismét nagy ünneplés kísérte. A tizedik évfordulóra Pornóapátiban és Nagynardán emlékművet, Felsőcsatáron a templom falában elhelyezett emléktáblát avattak. A nardai emlékmű később, eddig még tisztázatlan körülmények között átalakult: a táblát levették, a csatári kőből rakott oszlopból pedig zászlórúdtalapzatot építettek. A pornóapáti emlékművet és környékét a közelmúltban rendbe tették.
Az el- és a visszacsatolás kapcsán felmerül a kérdés: vajon osztottak-e hűségbért? A Magyar Nyugat című újság 1922. február 22-i számában gúnnyal írtak „az osztrák megszállás áldásairól", arról, hogy a családok egy kiló cukrot és egy liter petróleumot kaptak egy alkalommal. Eközben az infláció hatalmas volt Ausztriában: egy kiló burgonya, egy tojás vagy egy liter tej húsz magyar koronát ért, a kenyérliszt kilója pedig ennek néha a dupláját is. Ugyan a visszacsatolás után, 1923 januárjában, a pornóapáti körjegyzőségben tíz mázsa, a felsőcsatáriban pedig egy mázsa hatósági lisztet osztottak volna szét, de ez a fennmaradt dokumentumok alapján nem vált valóra, a kiárusításra nem volt vállalkozó. (Bár egy osztrák szerző cikkében ingyen kiosztott lisztről írt erre a tervezett akcióra utalva.)
Az élet azonban sem 1921-ben, sem előtte, sem utána nem állt meg. Emberek születtek és haltak, házasodtak. A polgári jog szerint ugyanakkor űr keletkezett azok életrajzán, akik 1921 végétől 1923 elejéig házasodtak. Csupán az egyházi anyakönyvben rögzítették a tényt, a polgári jog szerint élettársi közösségben éltek, gyermekeik pedig házasságon kívüli gyerekként születtek.
Mit lehetett tenni? A jegyző „újabb” házasságkötésre hívta meg őket. A felsőcsatári körjegyzőnél a nardai fiatal párok kisebb csoportokban jegyeztették be magukat. Ugyanekkor jegyezték be az addig született gyermekeknél az immár polgári jog szerinti férj apaságát, s ezzel a „törvénytelen” gyerekek törvényesekké váltak. Egy nardai idős asszony mesélte el most, ennek a könyvnek az adatgyűjtése során, hogy ők a férjével 1925. január 29-én mentek – többedmagukkal – a körjegyzőhöz. Onnan tanúikkal betértek közös vacsorára és egy kis mulatságra a csatári csárdába.
„Miért nincs tej?” – kérdezi a Magyar Nyugat 1922 január végi cikke. Az alcím rögtön választ is ad a kérdésre: „Mint vajat Ausztriába csempészik.” A határmentiség rendre kialakítja az éppen szabályos, törvényszerű cselekedeteket megkerülő gyakorlatot – magyarul: a csempészést. Határközségben mindennapos eset. Az idézett cikk a jelek szerint egyébként nem Nagy- és Kisnardáról szól, de egyértelműen a horvátokról. Idézi a „Ne, ne nikdár!” jelszót, a „Nem, nem, soha!” horvát fordítását.
A vajcsempészés módját viszont nardai nőktől hallhattuk. Mivel ez néhány évtizeddel későbbi időpontban történt, már zsírcsempészetről volt szó, a módszer viszont ugyanaz maradt. Idézem az 1922-es újságcikkből: „…az első lépést az asszonyok , a másodikat a férfiak, a harmadikat pedig az osztrákok teszik. A nők az alsóruhákba rejtik el a vajat; egy-egy húsz kilót és Rödönyig kisétálnak.” Később a zsírcsempészés is így folyt: a nők erősen duzzadó derekakkal keltek át a zöldhatáron. Gyakran csak úgy tudtak elmenekülni, hogy a nehéz terheket futtukban leoldották a ruhájukról.
A nagynardai önkéntes tűzoltó-egyesület 1923 nyarán alakult meg. A nagy- és kisnardai leventeegyesület ünnepélyes fogadalomtétele 1925-ben volt. 1927. május 29-én került sor a nagynardai hősi halottak emlékoszlopának leleplezése. Ezen a jeles alkalmon nemcsak a helyi, hanem a szomszédos felsőcsatári önkéntes tűzoltók is egyenruhában kivonulva vettek részt. (Megjegyezzük, hogy a horvát községek önkéntes tűzoltóegyletei között a csatári volt az első, s ennek tudatában pártfogolta a később megalakuló nardai tűzoltó-egyesületet.)
A nagynardai hősi emlékmű felállításáról a község képviselő-testülete egyhangúlag határozott 1925. október 11-én. Az Amerikában élő nagynardaiak a nagyardai önkéntes tűzoltó-egyesület kezdeményezésére 166 dollárt gyűjtöttek, így biztosították a munka fedezetét. A közgyűlési jegyzőkönyvben a „hadi emlékmű tervezet”-nél eredetileg Hudetz József neve szerepelt mint alkotóé. A nevet átírták, Gyergyák Jenő szobrász- és kőfaragómestert jelölve meg. Ezt azonban „művészi szempontból, valamint a kiviteli anyag és az előirányzott költségek szempontjából” felülbírálta a hősi emlékműtervek bírálóbizottsága. 1926. július 11-én már a Hudetz József által bemutatott két terv bírálatra bocsátásáról döntött a képviselő-testület. A döntés végén megjegyzik, hogy: „a község képviselő-testülete vallásos meggyőződéséből kifolyólag elsősorban az A betűvel jelölt tervet óhajtja”.
1927-ben vették először tervbe, hogy összevonják Kis- és Nagynardát. De erre sem akkor, sem tíz év múlva nem került sor az érintettek ellenkezése miatt.
A XIX. század végi és a XX. századi kivándorlási hullám nyomán jelentősen megcsappant a lakosság száma: különösen a fiatal, életerős, munkaképes lakosság indult boldogabb jövőt keresni Amerikába. Sokan azzal a szándékkal: néhány évig odakint pénzt keresnek, hogy aztán idehaza ebből birtokot vegyenek vagy házat építsenek.
Polyák Gusztáv 29 évesen, 1928-ban ment ki Amerikába. (Ez volt az utolsó jelentősebb emigrációs időszak a XX. században – kivéve az ötvenhatosokat.) Visszaemlékezéséből kiderült, hogy a munkalehetőség akkor éppen egyre fogyott Amerikában. Egy hónapig téglagyárban, aztán a kanadai Winnipegtől – ahol élt – mintegy kétezer kilométer távolságra a vasút építésén, majd ősztől karácsonyig vágóhídon dolgozott. Később ismét vágóhídon talált munkát.
1932-ben jött haza. Kinti keresményéből majdnem két hold földet tudtak vásárolni. A Szent István Egylet tagja volt: az egylet programjaként nyáron majálisozni szoktak egy erdei tisztáson. Az itthoni búcsúkor odakint is mulattak.
A kiutazásnál Brémáig vonatoztak, s onnan mintegy nyolcnapos hajóút után jutottak Amerikába. Ezeket az utolsó amerikásokat legalább formálisan a korábban kivándorolt nardaiak fogadták magukhoz, hiszen a kiutazás engedélyezése érdekében – ha odaérkezésükkor nem volt elegendő valutájuk – nyilatkozni kellett arról, hogy ki támogatja őket.
Az egyik nagynardai egy hatalmas hajókofferrel tért haza. Halála után veje használta, majd – napjainkig – a vejének a veje a még mindig nagyon pontos, öntöttvas vízmértéket, meg a javarészt acélból készített gyalut. A hajókoffer – textil-, bőr- és fémborítású utazóláda – a legutolsó évtizedeket mint korpaláda élte túl, 2001-ben a szombathelyi Savaria Múzeum néprajzi osztályának ajándékozta a család: özvegy Szuklits Antalné, aki az amerikás nardai menye volt, valamint az ő veje, Németh György és családja. Szuklits bácsi példája is azt tükrözi, hogy többen csak némi tőke megszerzéséig hajóztak az Újvilágba, s azután hazatértek.
Felsőcsatár és Szombathely között a felsőcsatári Gaugelék 1930-ban autóbuszjáratot indítottak, amely hetente három alkalommal járt a megyeközpontba és vissza. A legközelebbi vasútállomás Bucsunál volt, Nagynardától négy kilométerre.
1933-ban varrótanfolyamot indítottak a településen. A hathetes tanfolyam résztvevőit nagy kitartással és hozzáértéssel toborozták össze.
A járási főszolgabíró 1936-os rendelete alapján a szállított holtakat nem szabad a lakásokba bevinni, hanem a hullaházban kell elhelyezni. Akkor azonban csak egy deszkafalú bódé állt a nagynardai temetőben, ezért 1937-ben téglafalú, cseréppel fedett másikat építtettek.

A visszacsatolási ünnepségre várva – nardaiak és csatáriak – a felsőcsatári templomnál (1923)

Regruták Nagyardán, az 1930-as évek végén

Kocsmai csendélet a két világháború között Kisnardán

Megrakott lovaskocsi. Horváth Ferenc – Mekulin – hozza haza a szénát 1942-ben

Csercsics Károly és Baurer Katalin 1924-es esküvőjéről a mennyasszonyi koszorú és a vőlegény virága berámázva (Németh Sándorné tulajdona)

Nardaiak részes munkában az 1940-es években

Kaszás aratás (Horváth Adolf és neje, Jozefina 1942-ben

Igazolvány kishatárforgalomhoz 1928-ból (VaML)

Cséplés 1942-ben

Az első gramofon Nagynardán 1943 körül

Színdarab szereplői az 1940-es évek elején

 

 

Arcanum Newspapers
Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me

Arcanum logo

Arcanum is an online publisher that creates massive structured databases of digitized cultural contents.

The Company Contact Press room

Languages







Arcanum Newspapers

Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me